3-as kupé

8 személyes kupé.
Két oldalt, egymással szemben találhatóak az ülések.

Annak szól eme pár sor, ki méltóztaik felrakni a csomagom...?  

Menni fog, igen, ügyes leszek, nem fogok felbukni az első küszöbben, megmutatom, hogy méltó vagyok erre a címre.
Még most sem hiszem el, hogy a roxforti vezetőség képes volt egy ilyen kis bénát felkérni prefektusnak.. Annyian vagyunk, mint a hangyák, és pont engem! Magamat ismerve még két év múlva sem fogom elhinni, pedig akkor már elvileg a sulis oklevelet is a kezemben tartom majd. Abba is beletelik jó pár hét, mire azt felfogom, hogy vége az iskolaéveknek és irány a munka. De ez annyira messze van még, hogy szerencsére nem kell ilyesmikkel foglalkoznom.
Miss Anderson ismét kikísért a King’s Cross-ra, mint ahogy minden évben szokott, irtó nagy szerencse, hogy van kivel megosztanom a Roxfortos dolgokat, ugye a többi mugli lánnyal ilyesmikről hiába beszélnék, bár már így is flúgosnak tartanak, szóval lehet, hogy nem rontanék olyan sokat a helyzetemen. De az tuti, hogy ha felhoznám nekik, hogy én már tudok mandragórát ültetni, meg tudom, hogy az ördöghurok micsoda, akkor azt hinnék, hogy évközben valami gyogyósoknak való intézetben vagyok, nem pedig magániskolában. Bár magániskola, csak egy kicsit más, mint egy átlagos angol suli.

Búcsút intek kedvenc nevelőnőmnek és egyben pótanyukámnak, majd miután felszállt az első trolira és visszaintegettem neki elindulok a szokásos úton a 9 és ¾ vágány felé. Nem sok ember van még, de egy-két család már útnak indult abba az irányba, amerre én is tartok. A peronőrök bizonyára hangyásnak nézik azokat az embereket, akik a megtömött kulijukkal együtt nekifutnak a két vágány közti falnak, de már vélhetően megszokták, hogy itt a King’s Crosson efféle paranormális tevékenységek történnek így ősszel és nyár elején meg talán még karácsony előtt, illetve után is.

A prefektusos levélben az áll, hogy elvileg fél tizenkettőkor jelenésem lesz a prefektusi megbeszélésen. Na, ezt sem tudom, hogy ők tanácskozni is szoktak. Eddig abban a hitben éltem, hogy ők okosak és mindent tudnak, mint például az a Hermione Granger, aki olyan jó volt mindenből. Láttam párszor, mikor járőrözött a folyosókon mikor rajta volt a sor, és még most is csodálattal gondolok rá. Bár én korántsem tudok olyan lenni, mint ő, de azért igyekszem úgy végezni a dolgomat, mint ő. Szóval ezen a tanácskozáson elvileg elmondják majd, hogy milyen dolgaink lesznek meg ilyesmi. Ajjj, igazából nem szeretem az ilyen ismerkedős összejöveteleket, nem vagyok túlzottan társasági ember és magamat ismerve csak ülni fogok ott magamnak, mint egy kuka. De nem hagyhatom ki, mert akkor meg meg kell kérdeznem valakitől azt meg nem akarom, mert nem.

De még korán van, úgyhogy nem oda veszem az irányt, hanem abba a kocsiba ülök, ahol szoktam. Állítólag nem kötelező a prefektusi kocsiban utaznunk, de a tanácskozáson mindenképp érdemes résztvenni. Majd ha úgy áll az idő, akkor átmegyek, de addig elücsörgök itt a jól megszokott kupéban, ahol az ablak bal alsó csücskénél egy kis repedés van. Ezt abból vettem észre, hogy mindig az ablaknál ülök, és szokásomhoz híven most is pontosan menetiránnyal megegyezően, az ablak mellé fogok leülni, de csak miután mázsás csomagjaimat felrakom. Vagyis nem, inkább csak akkor, ha valaki be akar ülni mellém, mert ha esetleg egyedül maradok, akkor ez így jó is lenne, mert nem kellene szenvednem még a levétellel is Roxmortsban.

Szeretem a dinnYét, De Nem tudok ilyEt gYártani.

Fenébe! Vége a nyárnak és megint úgy érzem, mintha az Azkabanba csuknának! Persze jó buli a Roxfort, de azért hét év akárhogy is nézzük, elég sok idő. Még az a mázlim hogy a most induló tanévvel együtt már csak két év és szabad vagyok, mint a leprikón. Habár, elég érdekes év elé nézünk elvégre már a vak is látja: Tudjuk ki átvette az uralmat. Igen, Tudjuk kizek, nem tudom miért nehéz kimondani a Voldemort nevet. Mióta itt vagyok Anglia mágus közösségében, a V-betűs szó hallatán látom, hogy az emberek megborzonganak és zavartak lesznek. Otthon is persze hallottak róla, sőt szomszéd országba volt, de ennyire nem féltek tőle. Most, hogy visszatért és mi a családommal „beangolosodtunk” azt hiszem érdekes dolgok várnak még ránk.

Mindenesetre, jelen pillanatban nem kéne ennyire elkalandoznom. Sikerült végre valahára kiérnem a King’s Cross-ra, bár még így is korán jöttem. A mugli kocsiban igen kínosan éreztem magamat, int valami elkényeztetett aranyvérű kölök, a bérelt kocsijával és sofőrjével. Sokkal szívesebben jöttem volna, be seprűn vagy bármi máson, de ezzel égetni magamat… a sofőr gyors volt így Merlin jóságára, senki sem látott meg az évfolyamomról, hogy hogyan jöttem. Remélem egy tanár se látta, még a végén meggondolják magukat és mást választanak a prefektusi posztra. Apropó, prefektusi poszt! Hihetetlen, hogy pont engem, aki éjjelente a folyosókon császkál, ha kedve szottyan, ki lóg Roxmortsba és a szellemszáláson randalírozik. Ez történik azzal, aki soha nem bukik le? Azt hiszik róla, hogy jó és ilyen jogokat varnak a nyakába… mintha a függönyt egy raj Doxira bíznák, komolyan. Sajnos a legnagyobb kísértés ellenére is részt kell vennem fél tizenkettőkor a prefektusi gyűlésen, hogy megmaradjon az álca arról mennyire öhm… „jó kisfiú” vagyok.

Az pályaudvar még majdnem kongott az ürességtől, amikor megérkeztem, de már kilehet szúrni jó pár mágust. Elvegyülve köztük én is elindultam a 9 és ¾ vágány felé. Merlinre, ilyenkor mennyit tudok röhögni a muglik kifejezéstelen arcán, ahogy végignéznek a varázslótársadalom szedett-vedett „bandáján”. Röhejes. Az Expressz melletti vágány szinte még teljesen üres volt, alig pár mágus család hozta ki a csemetéjét a korai időpontban. Ismerős még nem volt sehol, ezért rögtön felszálltam a vonatra és elkezdtem körbe nézni a kupékban. Fura volt. Minden kupé üres volt szinte, de az egyikből valami furcsa nyögdécselés hallatszott. Egy szőke lány próbálta felpakolni a csomagjait. Nem igen sikerült neki. Fene a jó szívembe…

-Öö Szia! Segíthetek? – ugrottam fejest a kérdéssel egy társalgásba. Végül is, legalább van kivel beszélgetnem. Ismerős volt a lány, ha jól emlékszem Ő is Hollóhátas, talán harmadikas vagy negyedikes. Kitudja. Mindenesetre fogtam a csomagját, meg se várva a válaszát és könnyeden feltettem. Jöhetett az enyém. De még nem is biztos, hogy maradok… Mindegy, érezze magát megtisztelve a szőketestvér. Fogtam a mázsás rikító zöld bőröndömet (ami sokkal nehezebbnek bizonyult, mint a lányé) és azzal a lendülettel, amivel megemeltem ki is csúszott a kezemből egyenesen a lábamra. –Stinker mhála taistil! Scriú tú, leithris-i gcásanna a máthair lousy!- ilyenkor örül az ember, hogy még egy hölgy jelenlétében is tud olyan cifrát káromkodni, hogy az remélhetőleg semmit ne fogjon fel belőle. Remélhetőleg.

[- Szia.]

A fiú, kit balszerencse kísér útján, ha hollós lányt talál.

Hagyom inkább, jók lesznek itt mellettem. Ajj, telhetne már az idő, nem igazán szeretek ücsörögni a vonaton, olyan nyomasztó, tudván, hogy bármikor megtörténhet a baleset, és a vonat fogja magát és csak úgy kisiklik és akkor mindennek vége. Bár nyilván nem hiányoznék senkinek, talán csak az én egyetlen barátomnak, Hópihének.
A madárra pillantok és elmosolyodom láttán. Annyira tündér, hogy még mindig nem bírtam betelni vele, pedig évek óta jó barátok vagyunk már.
Miközben a bagollyal szöszölök, megpillantok egy ismerős fiút a kabinom ajtajában, és azonnal köszön is meg minden, nekem is nyögnöm kéne pár szót neki akkor…
- Szia.
Feltenni az én bőröndömet? Nos, eddig még senki nem volt olyan gáláns, hogy segítsen vagy valami, nem is vártam el még senkitől, de ha már így felajánlja, akkor mondjak nemet? Még jól megsértődne, vagy ki tudja! De gyorsan lekapom róla a baglyos kalitkát és útjára bocsátom a mázsás pakkot.
- Öhm… aha.
Csak gratulálni tudok ilyenkor magamnak a nagyszerű teljesítményért. Nem csoda, hogy sosem voltam nagy versmondó az iskolai ünnepségeken, jól belémfagy a szó, ha új emberrel találkozom vagy ha sokan néznek.

Figyelemmel kísérem bőröndöm útját a csomagtartóig, majd a pillantásom a fiú táskájára vándorol, ami…kislibazöldszerűrikítózöld??!! Nos, erre tényleg nem tudok mit mondani. Szerintem irtó ciki, de lehet, hogy szegénykének nincs más otthon. Vagy talán ez a kedvenc színe. Mindenesetre remekül kitűnik a tömegből, az tuti! Tátott szájjal figyelem, hogy felröppen a bőrönd a helyére, de helyette súlyos baleset történik. Puffffff. És földet is ér, nyomban kedves honfitársam lábán. Igen, azonnal feltűnt miféle szerzet a fiú, mert ilyen cifrát káromkodni nem minden angol tud ám! Sőt az angolok egyenesen cikinek tartják a más nyelven való csevegést. Azonnal megdobbant a szívem a lágy, dallamos szavak hallatán és csodálva bámultam jövendőbeli utastársamra.

- Bí cúramach! Tuigim cad ag caint leat faoi! – jegyzem meg neki csendben, bár lehet, hogy nem igazán figyel egy ilyen jelentéktelen lánykára, mint én. Azért összeszedem a bátorságom és megkérdezem, hogy túlélte-e a balesetet.
- An bhfuil tú ceart go leor? Tudok segíteni valamit? – kérdezem tőle nyugtalanul, remélem, hogy nem hal bele a sérülésbe. Azt is remélem, hogy nem tört el a lába, mert itt nem varázsolhatunk semmit, bár a csonttöréshez csak Madam Pomfrey ért igazán, sajnos már volt szerencsém megtapasztalni gyógyítótudományát.

- Öhm… - jajj fejezd már be az „őzést”!!!!! – szóval én Sydney vagyok. Ötödév, Hollóhát. Te is hollós vagy, igaz? – próbálok csevegni. Bár lehet, hogy nem a legalkalmasabb időt választottam az ismerkedésre, főleg nem egy fiúval. Tudom én, hogy Hollós, jó megfigyelő vagyok, és láttam már a klubhelyiségben sokszor, talán egy vagy két évvel lehet idősebb tőlem. Arról azonban sosem álmodoztam, hogy valaha megszólít a szőke herceg – mert tényleg úgy néz ki, de hát mindegy is az nekem, mivel az esélyem számban kifejezett értéke egyenlő a nullával.
Így utólag visszagondolva talán a teljes nevemet kellett volna mondani, ki tudja, hány Sydney szaladgál még a folyosón, én meg egy vagyok a sok közül. Na de mindegy, lehet, hogy két másodperc múlva kimegy innen, mert talán úgy véli majd, hogy az írek örökös szerencséje ezúttal elkerüli őt ebben a kupéban és más hely után néz majd. A nevemre meg úgysem fog emlékezni, mert miért is tenné.

őöőöőöő Sydney?

De fááááááj! Áucs. Hirtelen mintha ír szófoszlányokat hallottam volna, nagy jajveszékelésem közben. A lány mormolt valamit. Biztos csak félre hallottam. Elég csendben beszélt. Vagy én fájlaltam a lábamat túl hangosan? Nehéz kérdés. lehet mindkettő? Tuti nem írül beszélt. Ugye? Vagy lehet, hogy igen? És ha nem? Miért vagyok ilyen bizonytalan? A további állás és az egy lábon való ugrálás, elég fárasztónak tűnt, úgyhogy inkább leültem a lánnyal szemben és elkezdtem masszírozni a megroncsolódott lábfejem több-kevesebb sikerrel. Az elnyűtt tornacipőn keresztül nem igazán hatott úgy a masszázs, ahogy kellett volna, de hát nem akarok gyilkolászni azzal, hogy leveszem a cipőmet. Komolyan, szerintem egy leprikón falu kipusztulna a lábszagomtól. Kész rejtély miért van így. Mázlimra nem én vagyok az egyetlen büdös lábú ember példány. A többi Hollóhátas fiúéhoz képest, komolyan rózsa illatúnak érzem a sajátomat. A „kék ház” fiú hálója lehetne a Roxfort biológiai fegyvere, ha jobban belegondolok…

Na ne. Újabb ír szavak a lánytól. Megkérdezte jól vagyok-e, a többit pedig angolul mondta. Ha csak pár szót tudna a „smaragd nyelven” nem ismerte volna fel a káromkodásból és azért a „jobban” szót (ceart) elég nehéz egy nemírnek, ilyen szépen, könnyeden kiejtenie. Játszadozzak vele? Hátha kiderül, hogy nem is ír. Ha meg igen csak jól járok. Mondjuk az tény, hogy egy sznob brit soha nem szólalna meg a zord sziklák nyelvén.
-Tá, go raibh maith agat! Ach tá mé ina suí di i beagán níos mó. – Mondtam szokásos mosolyommal arcomon, amit anno édesanyám „csibészesnek” titulált. Most jobban szemügyre vettem a lányt. Fehér bőr, csinos alak és szőke haj. Valahogy furcsa mondjuk ez a haj. Szőke, de a tövénél, mintha más lenne. Csak épphogy látszik, tehát az eredeti színt nem tudom megállapítani, mindenesetre érdekes. Ha valaki átbűvöli a haját, tudtommal az alatt nem nő ki rendes színnel a haj. Fura.

Reflexből sajáthajamat kezdtem el birizgálni, mint egy hülye gyerek, közben a lány bemutatkozott. -Sydney? Érdekes név. Tetszik! – közöltem lelkesen a lánnyal, aki látszólag elpirult. Elég bátortalannak tűnik, gondolom azt is az ír szerencsének köszönhetem, hogy volt mersze szóba állni velem. –Én Sol vagyok, hatod év és igen szintén Hollóhát. Go deas bualadh leat! – feleltem ismét vigyorogva és kinyújtva felé kezemet, amolyan baráti kézfogásként. A lábamból végre kimászott a fájdalom, úgyhogy gyorsan felpattantam és feltettem a rikító zöld bőröndöt, ezúttal sikeresen. Nagy lendülettel visszapattantam az ülőhelyekre és kihasználva azt, hogy senki más nem ül ott elfeküdtem Sydney-vel szemben. Kételkedtem benne, hogy a lány ismét megszólalna, úgyhogy én kezdeményeztem a további beszélgetést. –És mond csak, miért vagy itt ilyen korán? -. Tengerkék szemeimmel fürkésztem a lány tekintetét és vártam a választ. Még nem akartam rátérni a „te is ír vagy?” részre. Inkább kihámozom a kiejtéséből.

[- Tá súil agam go heals é.]

Egy szúnyog száll a kalauz feje fölött.

Szenved szegényke.
Vajon mit cipelhet ebben a bőröndben, ami ennyire nehéz? Köztudott, hogy a fiúk szinte csak a fogkeféjüket cipelik magukkal, úgyhogy nem is értem, hogy mi lapulhat az enyémtől szerintem nagyobb bőröndben, ami a kárt okozta honfitársamban.
Igen, bizony ám. Most már száz százalékosan biztos vagyok abban, hogy olyasmi helyről származik, mint én. Gondolom ezt abból, hogy a tősgyökeres angol emberek szégyellik, ha más nyelven beszélnek, számukra egyetlen a szent: a sajátjuk. Származásom ellenére tizenéve már, hogy ezt gyakorlom, de azért az anyanyelvemet nehéz kitörölni a fejemből. Roppant boldoggá tett az általa kiejtett szavakkal, s még csak akcentusa sincs, ez kifejezetten dicséretes!
Nem tudom, hogy mit mondhatnék neki… Valamit azért mégiscsak kellene, nem ülhetek itt, mint valami némasági fogadalmat tett apáca. Ja nem, az másfélét tesz, mindegy.
- Tá súil agam go heals é.- rebegem kissé zavartan, minimális fáziskéséssel utána.
Valamiért úgy érzem, hogy az arcom színe feltűnő változásnak indul, ami annak köszönhető, hogy a szemben ülő fiatalember diszkréten végigmért pillantásával, de azért igyekszem úgy tenni, mintha nem is venném észre, ezért inkább úgy teszek, mintha valami nagyon érdekeset láttam volna a vonat mellett sétáló kalauzon.
Hamarosan indítja a vonatot, a peronon függő óra mutatja: még hét perc az indulásig.

Talán már csökkent a fájdalma, vagy nem is tudom, de mégis reagál a bemutatkozásomra. Nos, valamit mondanom kellene gyorsan, de semmi frappáns nem jut az eszembe…
- Aha, öhm… köszi. Én is örülök.
Ennyire futja. Pedig valami szépen csengő mondatot akartam mondani, amiből látja, hogy nem vagyok tömegtermék, mint a roxfortosok kilencven százaléka, de nem tudtam. Nos igen, talán rámférne egy kis karizmaedzés, mert ha így haladok, lassan fölöslegessé válik az Úr által adott szépen csengő hangom, hiszen ha nem használom, még visszaveszi tőlem, vagy valami, és olyannak adja, aki ügyesebben bánik a beszéddel.
Mosolygok zavaromban, egy pillanatra találkozik tekintetünk, míg a jobbomat nyújtom felé a bemutatkozó kézfogás erejéig, majd visszahúzom jéghideg kezemet és újra az érdekes kalauz hátát kezdem bámulni. Eddigi pályafutásom során még sosem fogtam kezet fiúval, maximum tőlem fiatalabbakkal az árvaházban. De ő idősebb tőlem!
Eltelt pár hosszú másodperc, ami számomra igazából éveknek felelt meg, közben felkerült a bőröndje is a helyére, és csak most tudatosult bennem: velem fog utazni egészen Roxmortsig.

Szerencsére, nem sokáig kell egymás társaságát elviselnünk, mivel újdonsült prefektus lévén majd útnak indulok hamarosan a prefektusi kocsiba a nyitó gyűlésre, ahol megismerhetem a többi hozzám hasonló emberkét, akikkel majd együtt kell működnöm az év során, meg még ki tudja, mit kell tennem.
Legnagyobb bánatomra úgy fest, szimpatikus vagyok neki, mivel továbbra is beszélgetni akar velem. Jajj, honfitárs, ha tudnád, hogy kivel van dolgod, nem próbálkoznál! Válaszonom kellene… ne túl későn… talán most!
- Hogy miért? Hát nos… öhm… izé… - most tárjam fel előtte az egész életemet, hogy a nevelőnőm épp sietett valahová és azért voltam itt már ilyen korán, vagy mégis mit mondjak, ami megfelelő lehet erre a kérdésre?? - … hamar kihoztak.
A fenébe!! Gratulálni tudok magamnak ilyenkor, tényleg. Most olyan fejet szeretnék vágni, mint a japán mesékben, mikor összeszűkül a szemük és egy kis vízcsepp jelenik meg a fejükön. Hát kábé. Na mindegy, ez egy rossz küldetésnek látszik. Szegénykét tisztára elriasztom magamtól. Nem csodálkoznék, ha két másodpercen belül szedné a sátorfáját és maga mögött hagyná a kabinomat.
- Szóval… - kezdek neki újból, hátha javíthatok a már így sem túl rózsás helyzetemen - … messziről jöttünk, és korán ideértünk. Igen. Meg nem találkoztam senkivel odalent, így hát gondoltam felszállok.
Haladok lassacskán. Remélem, többre is képes leszek az „öhm”-ön és az „izé”-n kívül a későbbiek során.

Néma percek következtek. Sydney elmondta miért jött ki ilyen korán és hát, nem nagyon tudtam rá mit mondani.  Sok különbség nem volt kettőnk története között, azt pedig valahogy mégsem akarództam elmondani neki, hogy egy újgazdaggal utazik, akit bérelt mugli autó hozott ki kényelmesen a pályaudvarra. Jobb híján csak odaböktem neki: -Én is így vagyok…-.

Már jó páran elmentek a kupénk előtt. A diákok egyre többen lettek, nagy szerencsénkre (legalább is részemről) senki nem akart beszállni mellénk. Gondolom nem akartak zavarni, elvégre, mint valami pszichológiai vizsgálat folyna, úgy helyezkedtünk el ketten, a nyolc személyes kupéban. Én kényelmesen elfeküdve és Sydney merev, feszült tartásával ülve. Miért lehet ilyen feszült? Nem akar velem utazni a honfi társ? De hát olyan jól beszélgettünk, most meg már lassan tíz perce itt kuksolunk néma csöndben, épphogy a kinti zsivajgás behallatszik. Valami rosszat mondhattam? Lehet nem kellett volna faggatóznom? Remek Sol, ezt is elszúrtad. Talán emiatt nincs nekem barátnőm. Mondjuk tavaly, amikor egy roxmortsi öhm szökésnél leittuk magunkat Yo-val egy kicsit kamatyoltunk… Lehet most is ez kellene? Itassam le Sydneyt? Áá az olyan Mardekáros húzás lenne…

Kék szemeim már megint végig siklottak a néma perceknél a lányon. Valahogy nem tudtam parancsolni nekik. Sorra feltérképeztem aranyos hajacskáját; gyönyörű, sima bőrét; formás alkatát. Hirtelen valami megmerevedett a farmer zsebemnél és látványosan ki dudorodott. Elég perverz látvány lehetett egy kívülállónak: épp stírölöm, a lányt erre valami dudor megjeleni az ágyékom környékén. A jelenet még érdekesebb lett, amikor a dudor elkezdett jajgatni. Engem nem nagyon zavart a jelenet, valahogy nem esett le…

-Na, jó, szerintem már tuti kiszálltunk abból a kocsiból…- hallatszott a mozgó dudortól, ami ki akart jönni a zsebemből, illetve nyögdécselve ki is jött. Egy aprócska ember mászott a hasamra, aki nem volt több tíz centiméternél. Külseje fiatalos volt, mint egy átlagos tinédzseré habár öltözködése hagyott némi kivetni valót maga után. Egy furcsa zöld süveg volt vöröses haján és afféle zöld Robin Hoodos jelmezt viselt. Nos, igen Gobnet egy tipikus leprikón volt.
-Jaj bocsi, el is felejtettem, hogy zsebre vágtalak!- mentegetőztem a hasamon álldogáló kis embertől. Mivel ha hirtelen felkeltem volna, könnyen széttrancsírozom, maradtam a háton fekvő pózban és úgy fordítottam a fejemet a lány felé, aki bizonyára keveset értett a kis jelenetből. –Bemutatom Gonetet, Ő egy leprikón. Sydney- Gobnet Gobnet -Sydney. –na, háton fekve sem mutattam be egymásnak még senkit.
-Tyűűű. Jó csaj! -.

/Bocsi a várakoztatásért, nagyon sajnálom Egyébként Gobnetet nyugodtan irányítsd te is NJK-ként /

[Mi az? Van rajtam valami?]

Pimasz és gonosz törpicsek szemtelen gazdája

Továbbra is bámulok kifelé az ablakon, mintha nem lenne jobb dolgom. Igazából nincs, de ha már bejött hozzám ez a fiú, akkor lehet, hogy beszélgetnem kellene vele. Főleg, hogy ugyanazt a nyelvet beszéljük, vagyis nem az angolt hanem az íret. Ez annyira… különös!
Zavartan mosolygok, mikor néha rápillantok, de utána azonnal elfordítom a fejem, nehogy két másodpercnél tovább nézzem őt. Vajon jobban van már? Egy pillanatra a sérült végtagra tekintek, de nem úgy fest, mintha annyira fájna neki, mert…
ENGEM NÉZ!
Még mindig engem néz! Ez annyira zavarba hoz, hogy tényleg minden vér az arcomba fut és totál vörös leszek, akárcsak a hajam szokott máskor. Te jó ég! Nem nézek már rá, de benne van a látókörömben és látom, hogy mit csinál. Ha most én is odanéznék, akkor mi lenne?
Tök jó, már a tenyerem is elkezd ettől izzadni. Ideges lettem hirtelen.
- Mi az? Van rajtam valami? – kérdezem a feltűnő stírölése miatt, hátha észreveszi magát, hogy ne nézegessen engem, inkább keressen magának más csajt.
De amint kimondom ezt a pár szót, azonnal megpillantok valamit a… öhm… hogy is mondjam… A nadrágjában dudorodik valami nem éppen a legjobb helyen! Szemeim kétszer akkorára nyílnak, mint amekkorák általában. Biológia tanulmányaimból sejtem, hogy mi lehet az, de hagy ne nézzek oda már! De mégis odanézek, mert nem tudom megmondani, hogy miért, de odavonzza a tekintetemet, vagy nem tudom. ó szent szalmaszál, miért történik velem ez?!!!!
Szóval épp nézem a dudorodó gatyáját, mikor odanyúl hozzá!! NEM MÁR!! Én még kicsi vagyok az ilyesmihez, tizenhat évesen én még nem akarok olyat…
Ez mindössze néhány pillanat volt csupán, de kellően hosszú volt ahhoz, hogy észrevegye, hogy mit művelek. Csodálkozásom nem hagy alább, főleg mivel az a dudor elkezd beszélni! Oké, hogy varázsvilág, de…!
A következő pillanatban egy pöttöm emberke kerül elő a zsebből, mely az imént dudorodott. Hál’ istennek nem az volt, amire gondoltam. A törpicsek és gazdája élénk beszélgetésbe kezdett, melynek hamarosan én is részévé váltam Sol bemutatása révén.
- Szia, Sydney vagyok. – rebegem röviden egy kedves mosoly kíséretében, majd mivel más okosság nem jut eszembe, ennyivel le is zárom a bemutatkozást.
Eléggé zavar, ahogyan a törpe végigmér engem, úgy fest, hogy a gazdájától tanulta ezt az egyáltalán nem jó szokását. Pár pillanat múlva meg is szólal, de szerencsére akkor már nem figyelek oda, hiszen az ablak túloldala sokkal érdekesebbnek mutatkozik. Na most újra minden vér az arcomba tódul, remélem, nem veszik észre, de ez kizárt. Valaki azt mondja nekem, hogy jó csaj vagyok??!! Ez az évszázad poénja! Jellemző, hogy nem is embertől hallom ezt a nagyszerű bókot, hanem egy törpétől.
Most legszívesebben kiszaladnék a világból vagy legalábbis eltűnnék a szemük elől.
- Öhm…- mással nem tudsz mondatot kezdeni, Hathaway?? – szóval én most szerintem… jobb lesz, ha megyek… igen… - felpattanok - … prefektusi gyűlésre kell mennem majd egy óra múlva és… szóval oda megyek. Igen.
De hogy addig hol fogok ücsörögni, az még egy jó kérdés. Nem akarom tovább égetni magam, úgyhogy mindenképp jobb lesz, ha továbbállok. Remélem, hogy nem fog hátráltatni ebben semmi.
Épp elindul a vonat ennek következtében egy nagyot rázkódik az indulás pillanatában és szerencsére mivel épp álltam ezért sikeresen a szemközti ülésen landolok valamin vagy valakin. Ez még addig nem tudatosul bennem, majd csak később fog. Ismét csak gratulálni tudok magamnak.

Sydney

Áuó Gobnet… már megint éget, asszem vissza kéne dugnom a zsebembe. Szegény lány, látszik, hogy elpirult a leprikón bárdolatlanságától, ami miatt egy pillanatra én is elpirulok és megvetően nézek a csupaszképű törpére, aki látszólag észre sem vette viselkedésének hibáit. Merlin széttépett szatírkabátjára, de kínos ez! Komolyan, Gobnet élőpélda arra, hogy az egyik legintelligensebb varázslényeknél is születhet zápagyú! És leesett neki. Ennek most örülnöm kéne?
Az átkozott kis korcs, aki jelen pillanatban legjobb barátból ős ellenséggé ment át a szemben ismét kinyitja azt a nagy száját és én testestül jobban besüppedek, a hosszú ülésbe szégyenemben.
– Jaaa. Értem már! Bocsi, nagyfőnök, nem tudtam, hogy ez egy randi. Inkább kussban maradtam volna.. –. Szavaitól elhűl a vér ereimben és majdhogynem falfehérré változik bőröm. Hirtelen felülülök az ülésre és markomba szorítom az átkozottat, aki összevissza kalimpál, de én mit sem törődve jajgatásával felpattanok a rikító színű bőröndömhöz és bezárom az átkozottat. Velem ne játsszon ilyet… Az „elzárás után” duzzogó és egyszerre szégyenkező arccal ülök vissza helyemre és figyelek fel Syd-re, aki ismét megszólalt.

Már majdnem elkezdtem neki a jajgatást, hogy ne menjen el és ne gondolja komolyan, amit Gobnet mondott, amíg fel nem fogtam a lány szavait. Prefektusi gyűlés? Jééé Ő is az? Fürdőzhetünk majd együtt! Ez a gondolat miért hangzott perverzebben a fejemben a kelleténél?  Hámborzongató ez a lány… elég sok közös van bennünk és eddig egy árva szót nem beszéltünk az ódon kastély falai között. Érdekes. A lány felpattan, és már menne ki, mire én is felpattanok és közbe avatkozok.
- Öőö izé! – eddig remek - Én is prefektusi gyűlésre megyek… tehát őőö fölösleges úgy sietni… mármint megértem, hogy menekülni akarsz, de őöőöőö ne vedd komolyan a ficsúrt mármint őöőöő. –. Egek, azok a szép, kerek angol mondataim. Lassan úgy néz, ki felveszem Sydney stílusát ezzel a sok őöőö-zéssel. Zavaromban visszaülök, és kifelé bámulok az ablakon. Érzem, ahogy a kínos pír elönti az arcomat, de inkább nem veszek róla tudomást. Ha ki megy, kimegy. Ha nem, nem.  Én majd egy félóra múlva nekiállok átöltözni talárba, talán nem is gond, ha nem egy kupéban öltözünk át, főleg Gobnet érdekes belépője után…
Tekintetem akarva-akartalnul a lányra szökik és kék szemeim kérdően néznek a szőke lányra. Valahogy újra magabiztosság gyúl bennem és megkérdezem a lányt.
- Ansin fanacht leat? –
Épp hogy csak kimondtam az anyanyelvemen a kérdést a vonat hirtelen megindult és valami erősen az ölembe ütközött. Pont lefejelve aaaazt, ami öhm, nagyon tud fájni. Nem tartott sokáig észrevennem, hogy ennek a valaminek, pont olyan haja van, mint Sydnek. És pont akkora. És pont úgy néz ki! Egyszerre pirultam el a helyzettől és szisszentem fel a fájdalomtól. Egek! Gyorsan segítettem a lánynak felülni és próbáltam nem mutatni mennyire is fájt a fejelése. Ha most oda kapnék a fájdalomtól még félre érthetőbb lenne, úgyhogy inkább szótlanul tördelni kezdem az ujjaimat és bámulok magam elé talpig úszó pírben.

//Bocsi a várakozásért megint És, hogy ilyen rövid sz@rt írtam  Bocsibocsibocsibocsibocsibocsibocsi. De végül arra jutottam még se zárjuk le, persze ha neked is jó //

[Csak szolidan]

Csak szolidan

Merlin szent szakállára! Komolyan mindjárt kiugrok az ablakon. Annyira ciki ez az egész, hogy legszívesebben a föld legmélyére süllyednék. Nézem a bigyót a nadrágján – ami egy törpeizé, aki ráadásul feltűnően nagyszájú, vagyis inkább pimasznak mondanám. Lehet, hogy Sol valódi énje is ilyen, mint a törpicsek, s talán egy lány társaságában moderálja magát. Bár az, hogy bámul, az sem jobb, de még mindig könnyebben elviselem, mint azt a csajozós dumát, amit a törpicsek mond.
Mivan?? Randi?? Pfff… Ejj, de jó helyre csöppentem! Ja, hogy köztünk randi? Lassan kezdem felfogni a dolgokat, azonban egy szót sem bírok kinyögni, csak zavartan pislogok néha az ablakon kifelé, néha pedig sandán a két rosszfiúra. Illetve… a szöszi annyira nem is vészes, mert míg nem volt törpéje egész szimpatikus volt, de amilyen a zsák, olyan a foltja: a törpike megmutatta a gazdi igazi, csajozós énjét. Bárcsak ne így lenne – jegyzem meg magamban – de még mindig üldöz a balszerencse, szerintem én nem is ír vagyok, hanem valami mutáns, vagy ilyesmi. Hópihe helyett fekete macskát kellett volna beszereznem.
Megkönnyebbülök, mikor megpillantom bősz utastársamat, amint a törpikéjét megmarkolva jól elrejti a rikító bőrönd mélyére. Egy néma sóhaj hagyja el a számat, ez a megkönnyebbülés jele. Egy gonddal kevesebb, szerencsére mára vége a cikis dolgoknak – remélem.
- Nem fog megfulladni odabent? – érdeklődöm a törpéről.
Attól függetlenül még mindig úgy gondolom, hogy jobb lenne továbbállni, mindkettőnknek jót tennék vele, de az induló vonat persze közbeszól. Hosszú, éveknek tűnő másodpercek illannak tova, mire észhez térek, és felfogom, hogy hol vagyok. Mármint azt tudom, hogy az Expressz kupéjában egy honfitárssal, csak annyi a bökkenő, hogy nem az ablaknál ülök, a törött üveg mellett, hanem épp máshol, a szemközti ülésen, elég furcsa helyen. Pontosabban az arcom van igen rossz helyen.
MERLIN, MOST MENTS MEG!
Ennyire közel még sosem voltam fiúhoz, és egy jó darabig még nem is igen akarok – és szerintem nem is fogok. Egyszerűen nem tudom elhinni, ami most történik. Valamilyen csoda folytán lefejeltem… öhm… azt! Vagyis remélem, hogy nem értem hozzá, meg semmi, jajj csak másszak már el innen minél hamarabb!
Fogalmam sincs, hogy ilyenkor mit kell(ene) mondani, ugyanis egy árva szót sem tudok kibökni. Először szeretnék felállni, vagy legalábbis kimászni az öléből és szerencsére segítséget is kapok hozzá, amelyet el is fogadok. A földre érkezem, majd megpróbálok az ülésemre visszamászni, és az izzó vörösséget az arcomról pedig szeretném eltüntetni, de sajnos nem áll hatalmamban efféle varázslatot alkalmazni. Fogalmam sincs, hogy mitévő legyek.
Szégyenemben rá sem pillantok, kifelé nézek az ablakon. Ekkor ugrik be, hogy én elindultam az előbb valahová, sőt, beszéltünk is valamit, de most hirtelen nem tudom…
Merengek. Ja, igen! Épp indultam, hogy elmeneküljek a cikiség elől, de szerintem már ettől cikibb helyzetbe nem kerülhetek.
- Szóval… én épp a prefektusi gyűlésre indultam… igen… - motyogom neki meg magamnak is - … szóval akkor együtt megyünk majd? – kérdezem tőle, hiszen teljesen mindegy, hogy együtt ülünk-e itt még fél órát, vagy máshol ott úgyis találkozni fogunk és biztos jól kibeszél majd a többieknek. Bahhhh… kellett nekem szóba állni vele!
- Öhm… sajnálom… az előbbit… az… izét. – próbálom körülírni a dolgot, de csak a kezemmel hadonászok össze-vissza, normális dologra jelenleg nem vagyok képes. Inkább beletúrok a hajamba és hátul persze, hogy egy kócba ütközik. Roppant csábos látványt nyújthatok.


Mégsem tudtam befejezni

[Sydney=]]

Sydney=]

De fura ez az egész. És minden egyre furcsább és irritáló. A szégyenlős vörösség még mindig nem tűnt el a fejemről az iménti jelenet után és egyszerűen úgy érzem magamat, mint valami elcseszett mesekönyv főszereplője, aki, folyton leég. Na, ennyit az ír szerencséről. Vagy lehet, hogy nem is velem van a baj? Lehet, hogy ez a lán hordoz magában valami Anti szerencse bacit? De hát ír, muszáj szerencsésnek lennie! Ha csak nem egy… Ómen! Ááááá! Jézusom! Most az következik, hogy a dementorok megszállják a vonatot! Tudom ám. Szemetek. Mindenesetre még az elvont gondolataim és a helyzet kínja ellenére is képtelen vagyok rosszalló szemmel nézni a honfitársra. Sokkal inkább szégyenkezem magam miatt, hogy ilyen helyzetbe kevertem. Kell nekem hagyni, hogy Gobnet itt dumáljon ajjh!

Igazság szerint, se hogysem tudok ránézni már a lányra, nem hogy rosszallóan. Még mindig ég a fejem és próbálok nem is gondolni az előbbi véletlenségre. El kéne terelni a szót? Igen, ez jó ötlet lenne, legalább vége lenne ennek a kínos csendnek, ami hirtelen beállt. De milyen témát lehetne felhozni? Szép időnk van? Áhh az túlságosan erőltetett. Akkor mondjuk… Miért ilyen fura a haja? Igen ez jó lesz! Várjunk mégsem… ahhoz rá kéne néznem. Félek, ha rá nézek, még vörösebb leszek és zavaromban meg sem tudnék szólalni. Hát igen, a csajozást nem nekem találták ki…
Az írek szerencséje megint mellém állt, hála Merlinnek! Ő szólalt meg előbb és nem én. Az Ő hangjából is lehet érezni a feszültséget és az izgulást, bár Ő eddig is ilyen volt. Jéé tényleg! Prefektusi gyűlés….
- Őőö jah igen. aha! asszem… öőö – az egyéni kifejezés felfedezetlen zseniének érzem magam. Lehet el kéne kezdenem festeni? Nem is… meséket kéne mondanom, mint Bogar Bárd komolyan. Megint megszólal! Irigylem a bátorságát.
- Öháh! – gratulálunk Sol, egy új szó… izé… én is… öh.-.

Tehát együtt fogunk menni a gyűlésre… Képtelen vagyok eldönteni, hogy ez most jót vagy rosszat jelent? Az eddigi tapasztalatok alapján rosszat, de valahol örülök, hogy a cigiség ellenére is képesek vagyunk együtt odamenni. Gondolom, ahogy leszállunk a vonatról, jó időre elkerüljük egymást, mert hát ez, így nos, hát öhm… elég érdekes. Érdekes? Inkább fura ez az egész ügy, úgy ahogy van. Na jó mennyi az esélye annak, hogy egy kupéba kerülök egy olyan lánnyal, aki szintén ír, ugyanúgy hollóhátas és mindennek tetejébe őt is prefektusnak választották?! Az ördögbe is. Gyanús ez a lány… Vagy csak az élet volt tréfás kedvében…
Hirtelen megáll bennem az ütő saját gondolatomtól. Ha együtt megyünk prefektusi gyűlésre… hogy fogunk átöltözni? Kétlem, hogy az előző jelenet után képesek lennénk barátian egymás előtt öltözni, a pálcás öltözködés, pedig nem éppen az erősségem. Jobb lenne megkérdezni? Hát abba legalább nem fájdulna bele a fejecském. A kérdés így is úgy is cikis, de nem tudok mit tenni.
- Tee.. nem kéne öüöü átvetkőznünk?-. Hát ez megint nem jött ki jól…

[- Hogy mondod? Átvetkőzni?]

Még szolidabban

Süllyedés, süllyedés, süllyedés. Ó, jaj, már a vonat alatt vagyok mindjárt! Annyira tudtam, hogy a prefektusi kocsiban kellett volna leülnöm, így legalább nem lenne ez a szörnyű helyzet, amibe keveredtem. Miért pont engem találnak meg az ilyen balszerencsével kapcsolatos történések? Azt hiszem, hogy tizenöt évnyi szenvedés után kimondhatom: én üldözöm a szerencsét, nem pedig fordítva. Tiszta ciki, hogy származásom ellenére ennyire peches vagyok. Ha ezt a felmenőim tudnák! Lehet, hogy ki is lennék tagadva a családból – semmi sem lehetetlen.
Bekuporodok a kedvenc sarkamba és nézek kifelé az ablakon, száz százalékosan ignorálva a szomszédomat, aki fiú, és akinek pár másodperccel ezelőtt még az ölében voltam – úgy ahogy. Elég illetlen dolog a részemről, de ha nem szólok hozzá, akkor talán nem keveredek olyasmibe, amibe eddig. Talán nem tudunk megférni egymás mellett, és azért vannak ezek a bakik, amik az elmúlt pár percben elhalmozták a kupénkat.

Bár nem nézek oda, tudom jól, hogy ezúttal Sol sincs túlságosan a helyzet magaslatán. Ezt csak az általa kimondott furcsa szavak még jobban megerősítik bennem. Talán nála is bekövetkezett a Sydney-effektus: őzés határtalanul. Vagyis ez csak az egyik Sydney-effektus, mert ugye a másik az pár pillanattal ezelőtt következett be, mikor nem éppen a lábamon álltam – finoman kifejezve.
Ahogy üres tekintettel meredek ki a szaladó mezőkre és fákra, egy kósza gondolat szöget üt a fejembe. Nem tudom, hogy neki eszébe jutott-e már, de ha igen, és direkt azért jött be hozzám, akkor elmehet a búsba. Tehát az átöltözés kérdése. Ha lett volna egy kis eszem, akkor már úgy jövök fel a vonatra, hogy ne kelljen itt átöltözni – eddig így csináltam, de egyre többen bámultak meg a muglik közül, így nevelőnőm tanácsára inkább az itt átöltözést választottam. Roppantul balga módon. Nem is én lennék, ugye?!
Még mindig a futó mezőket figyelem a megszokott helyemről, mikor háztársam megtöri a csendet. Pár másodperc szükséges ahhoz, hogy dekódoljam az információt. Elkerekedett szemekkel – és persze vörös fejjel – fordulok felé. Ezt nem hagyhatom szó nélkül, bár lehet, hogy rosszul értettem. Ennyire nem lehet piszkos a fantáziám! Biztos vagyok benne, hogy azt hallottam, amit, de azért jobb az egyenes beszéd.
- Hogy mondod? Átvetkőzni? – kérdezem, majd nagyot nyelek és gondolkodóba esem. Még addig nem jutottam el, hogy kitaláljam, hogy mi legyen. Mások is megoldották már, biztos menne nekünk is valahogy. De hogyan? Hm.
Egyébként neki piszkos a fantáziája. Már vetkőzne is... Mégis mit képzel rólam?!
Kattognak a fogaskerekek, majd pár pillanat múlva megszületik a fejemben a megoldás. Közlöm is vele, addig sem néz rám így.
- Te kimész, amíg én átöltözöm, majd visszajössz és öltözöl te. Én nem nézek oda úgysem… pfff… − szívdobbanásnyi szünet, hogy vegye az adást – megfelel így? – kérdezem, s bűbájos mosolyt villantva rá várom a reakciót.

Ajh az istenekre! Mit képzeltem magamról komolyan? Ez így nem lett túl jó, megint beégtem. Syd rögtön rám is förmedt az ostoba fogalmazásom miatt, amit meg is értek. Micsoda egy ostoba ír vagyok! Hirtelen eszembe jutottak azok a sztereotípiák, miszerint mi írek egyfolytában a kocsmában ülünk és iszunk. Vég ül is lehet valami alapja... ha egy kocsmába lennék, ülnék a helyemen, vedelném az alkoholt és legalább nem kerülnék, ilyen helyzetekbe! Azt hiszem ez a beszélgetés ki fog hatni erre és a következő Roxfortos éveimre. Nagyszerű! Hála az ír szerencsének, legalább Sydnek van egy kis agya és amint a szégyen pírja lemászik az arcomról fel is tudom fogni, azt amit mond. Tehát, váltással öltözzünk? Logikus lenne... dee hékáás!
-Már megbocsáss, de miből gondolod, hogy én lesnélek téged?! – bukik ki belőlem a kérdés, a kelleténél faragatlanabb hangnemben. Talán jobb lenne, ha innentől kezdve meg se szólalnék... sőt biztos, hogy jobb lenne. Bocsánatkérő pillantást vetek a lányra, akinek vagy leesik, hogy miért kérek bocsánatot, vagy megint frankón beégetem magamat. Mint valami rossz tini regény! Meg bárom a válaszát, majd próbálok ügyet sem venni rá, így talán nem csinálok semmi baromságot...

Akárhogy is, így vagy úgy mindenképpen át kell öltöznöm és ehhez a feladathoz elő kéne kotornom a ruhámat. Nagy nehezen sikerül fölállnom és a mozdulat közben eszembe jut az imént eset, így elővigyázatosságból egyből megkapaszkodom, pedig a vonat szépen normális tempóban halad. Jobb félni, mint beégni, annyi fix. Igyekszem nem nézni a leányzóra, hiszen pillantására tuti elszégyellném magamat és bumm elrontatnék mindent. Nyugalom Sol, csak szépen nyugodtan!
Sikerült megragadnom a rikító zöld bőröndöt. Csak le kell róla húznom a cipzárt, (feltűnés nélkül, hogy Gobnet nehogy kiszökjön) és egy gyors invitóval magamhoz hívni az egyenruhát. Gyerünk! Már meg találtam a cipzárt is, de persze hogy beragadt! Türelem, szépen csak egy hirtelen erős rántás és ki is nyílik. Bár ilyen egyszerű lenne! Természetesen erősebben rántottam meg azt az átkozott cipzárt, mint kellett volna és a következő pillanatban már vízszintesen feküdtem a földön és a bőrönd a mellkasomon landolt. Remek. Még is sikerült fokozni a cikiséget!
- Utálom ezt a bőröndöt! -

[- Onnan gondolom, hogy te fiú vagy.]

Ez már nagyon ciki   

A csudába is, inkább azt kellett volna mondanom, hogy foglalt a kupé. Behúztam volna a függönyt magamra, és egész úton egyedül lehettem volna, olvashattam volna, vagy éppen nézhettem volna a tájat. De Sol társasága megriaszt. Sosem voltam még ennyit kettesben egy fiúval, és az egész számomra jelenleg még teljesen feldolgozhatatlan. Mivel nem vagyok hozzászokva ezekhez a dolgokhoz, azért történnek azok a balesetek, amik az elmúlt néhány percben voltak. Ez meg még jobban megriaszt, sőt, inkább nyomaszt. Jó lenne nekem egyedül is, nem kell társaság. De mivel már nem tudom lerázni magamról, valahogyan meg kell oldanom, hogy ne essek rá legközelebb és végre jó lenne, ha eredeti színe lenne az arcomnak. A manóba is, miért nincs erre varázslat??!

Jó. Tehát mégse. Nagylevegőőő. Kifúj. Na és most találjunk ki valami okosat. Nem engedhetem, hogy miközben átöltözöm, egy légtérben legyek egy f i ú v a l. Nem. Szó sem lehet róla. Inkább a halál! Rá van írva az arcára, hogy lesne, de ezt mégsem mondhatom neki.
- Onnan gondolom, hogy te fiú vagy. – kezdem a válaszomat – És… a fiúk…. khm… - ajj, miért nem vagyok képes kinyögni egy értelmes mondatot? Gyerünk már! - … szóval szerintem lesnél. – fejezem be a roppant értelmesre sikeredett mondatot. Természetesen egészen végig a szép őszi tájat bámultam az ablakon át, és a hajamat babráltam. Meg különben is, meg lehetnék sértődve, amiért ilyen hangon beszél velem, de nem érdekel, ez is csak megerősíti bennem azt, hogy a fiúkat érdemes jó nagy ívben elkerülni. Jobb is lenne, ha egész úton csendben maradnék és rá se néznék. De az átöltözés-probléma még mindig fennáll. Sajnos.

Még van elég idő az utazásból, hátha kimegy majd valaminek a folyosóra és én addig feltűnésmentesen át tudok öltözni. Továbbra is a tájat nézem, de az ablakban tükröződve azt is látom, hogy kedves utazótársam mit csinál. Gondolom úgy döntött, hogy nem zavartatja magát, és átöltözik előttem. Engem aztán nem zavar, úgysem nézek oda, vagy ha mégis látnám az ablakban, akkor becsuknám a szemem arra a rövid időre. Én tudom, hogy megtenném, de Sol teljességgel megbízhatatlan, mert fiú. Igyekszem nem odafigyelni arra, hogy mit szerencsétlenkedik azzal az irtó ciki zöld bőrönddel. Egyszer csak egy puffanást hallok, és azonnal odafordítom a tekintetem. Jól sejtettem: újra a földön. Nem tudok mit tenni, önkéntelenül is elvigyorodom, mivel ez már a szerencsétlenség teteje. Azt hittem, hogy nekem ott bérelt helyem van, de szemlátomást egy trónfosztóval akadt dolgom. Nem akarok újabb beszélgetésbe kezdeni vele, de ezt semmiképpen sem hagyhatom megjegyzés nélkül.
- Üdv a klubban! – köszöntöm a szerencsétlenek táborában, remélem, hogy érti, mire gondolok, ha nem, így járt.

Segítek neki, és leszedem a több tonnát nyomó bőröndöt a mellkasáról, de rendkívül óvatosan, nehogy egy érintéssel is hozzáérjek. Nem teszem fel az ülésre, hanem csak a földre rakom, remélem, hogy lesz annyi esze, hogy ne tegye vissza. Pedig nem is érdemli meg a segítségemet. A fene abba a jó szívembe!

[S]

Selytelmesen édes

De kínos is a kínok kínja. A mázsás bőrönd nyomta a mellkasomat és szegény Sydney segítségére volta ítélve. Szörnyű milyen szerencsétlen vagyok! Pedig ez nem jellemző rám, esetek nagy részében -hála Merlinnek- az ír szerencse oltalmába szokott venni, de ez a mai nap úgy néz ki kivételes eset. Lehet itt kéne hagynom szegény lányt és megkeresni Yoékat? Mondjuk tény, hogy nem is láttam az állomáson Yolandát, de Ő amúgy sem arról híres, hogy időben szokott érkezni bárhova is. Azon sem csodálkoznék, ha lekésné egyszer az Expresst. Ajh, ez így egyre kínosabb, lehet, hogy még is le kéne lépnem ebből az elátkozott kupéból!

Csodák csodájára Syd megszólalt, pedig már azt hittem, hogy az út, sőt talán az év elkövetkezendő idejében nem fog hozzám szólni. A probléma csak ott kezdődik, hogy szövegértelmezésből nem vagyok a legjobb. Üdv a klubban? Melyikben? Most mi van? Azt hiszem, jobb, ha megkérdezem…
-A bőrönd gyűlölök klubjában vagy a bénákéban? – kérdezem gyerekes vigyorral álcázva ostobaságomat. Lehet, hogy viccnek nézi és nem is válaszol rá csak nevet vagy épen szánakozik, abban az esetben örök rejtély marad számomra, hogy mire is gondolt a szőke lány.

Furcsa látni, hogy vannak még felém kedves gesztusai a megelőző szerencsétlenségek ellenére, de jól esik. Syd segített levenni rólam a bőröndöt és felállni. Azt hiszem, még hagyom egy darabig ezt az átöltözködősddit. Addig fölösleges is gondolkodni rajta, amíg nem paterol ki a kupéból és szerintem én akkor is inkább átöltözök a folyosón, minthogy tétlenül várjak. Azonban ahogy azt mondtam, az most rá ér. Syd újra beszélgetést kezdeményezett az üdvözletével, legalább is nekem úgy jött le. Meg kéne szólalnom nekem is. Valami okosat, Hollóhátashoz méltót! Na jó az nem fog összejönni.
– Őöőöő – ez az Sol, megint kezded. – Hát azt hiszem, hogy ez a legszerencsétlenebb útja mindkettőnknek… - . Remélem nem sértődik meg ezen a megállapításon…

[Elnézést a rövidségért ]