3-as kupé

[- Öhm, a nem túl szerencsések táborában]

Mister  

Szerencsére az átöltözés-téma hanyagolódni látszik, legalábbis egy időre. Most Sol bőröndjével kell bajlódnom, és néhány pillanat múlva már szabadon áramolhat a levegő a tüdejébe, mert levettem róla a mázsás súlyt. Miután üdvözöltem a szerencsétlenek klubjában, látom, hogy értetlen fejjel néz rám. Szóval nem érti, hogy hol üdvözlöm. Na ezt jól elintéztem magamnak, mert erre mit mondjak? Igen, a bénák klubjában? Még megsértődik, ha lebénázom, valami kevésbé degradáló szót kellene kitalálnom, de valahogy nem jut eszembe semmi okos ötlet. Ezúttal is jól megjártam, mert ha hallgattam volna, bölcsebb maradtam volna, de most már késő.
- Öhm, a nem túl szerencsések táborában – egész diplomatikusra sikeredett, egyszerűen hihetetlen, hogy végre sikerült kinyögnöm valamit normálisan! Visszahelyezkedem a törött ablakú sarkocskába, és nézem a szaladó tájat. Nem is olyan rég értünk ki Londonból, és most már az erdők és a mezők szaladnak tova az ablak túloldalán.

Az ablakban tükröződve megpillantom Sol arcát, én nagyon úgy fest, mint aki nem akarja annyiban hagyni a dolgot. Mármint beszélgetni akar még velem. Már bánom, hogy az előbb megszólaltam, de valamit mégis muszáj volt mondanom. Néhány pillanat múlva be is igazolódik a gyanúm, miszerint megszólít. Ennek következtében ismét odafordulok hozzá, és igyekszem egy hasonlóan jó választ kicsikarni magamból, mint az előbb.
- Ahogy mondod. Üldöz bennünket a szerencse, de mi elszaladunk előle. – mondom savanyú képet vágva, mint aki száz százalékosan így gondolja. Nem játszom meg magam, mert teljesen így gondolom magamról, Sol szerintem azért járt ilyen rosszul az elmúlt néhány percben, mert a közelében vagyok. Lehet, hogy fertőző, vagy legalábbis hatással vagyok a körülöttem levőkre. Kár, hogy egy ez negatív hatás, jobban örülnék neki, ha valami jobb történne velem, de mégis mit várok, nem igaz?

Egy hirtelen gondolattól vezérelve újból megszólalok.
- Figyelj, mivel megmentettem az életed, most már átöltözhetek? – kérdezem bájos mosollyal megfűszerezve. Remélem, hogy átlátja, hogy így rendkívül fair üzlet lenne mindkettőnk számára. – Mondjuk kimehetnél addig a folyosóra, na mit szólsz?

  Rá se ránts, nekem se lett hosszabb ;)

A menekülés

Igazán érthető üzlet. Sydney kérése, hogy menjek ki a kupéból eléggé jogos volt. Elvégre az idő telt és nekünk hamarosan meg kellett jelenünk azon az átkozott gyűlésen. Egyáltalán mi lesz ott? Bájcsevej arról, hogy a halálfalónk minket választottak közvetlen diákszolgáknak? Ha spiclinek kell lennem, tutira nem vállalom! Mondjuk, lehet, hogy mindenképpen be kéne szállnom a játékba… a többiek védelme miatt. Hamis infókat adni a „goniknak”. Ezzel pedig menteném a többiek hátsóját. Megfontolandó...
De most vissza a jelenbe. Tehát kimenni a folyosóra. Megdörzsölöm bal kezemmel bordáimat –hiszen még mindig sajogtak a bőröndtől- és bele egyezően sóhajtok egyet. Ránézek a rikító zöld, über nehéz táskára és eszembe jut valami: miért ne tegyem akkor már végre hasznosabbá magamat? Fölösleges lenne, hogy most kimegyek majd vissza. Oké Syd azt mondja, nem leskelődne, de egyébként sem zavarna túlzottan. Nem igazán vagyok az a szégyenlős fajta.. asz’szem. Eddig mondjuk nem vetkőztem nagy közönség előtt, de nem is riadt meg a gondolat. Max meglátják az alsónadrágom.. húú nagy cucc! Ugyanannyi, mintha fürdőnadrágban látnának.
Kikapom táskámból a szépen összevarázsolt egyenruhát és elindulok kifelé a kupéból. Valószínűleg Syd már rá jött a tervemre, de azért közlöm vele a hírt.
– Hát akkor én kint felöltözök. – Direkt, hogy nehogy azt higgye sértődésből döntöttem így mosolyogva beszéltem és megtoldottam egy kacsintással. Remélem, nem érti félre.

A kupé átlátszó ajtaja becsukódott mögöttem. Nem tudom Syd ilyen gyorsan kapcsolt-e vagy automata a kupé, de függönyök azonnal összehúzódtak. Furcsa volt pár pillanat alatt ennyire elszigetelődni Sydtől. Na, mindegy. A folyosó tök üres volt, tehát nyugalomba neki állhattam vetkőzni. A menetrend a szokásos: először nadrág majd felső csere. Így az esetleges bámészkodók is kevesebbet látnak, nemde?
A felső cserénél vettem csak észre, hogy még is akadt egy figyelőm. A szomszéd kupéból egy kis első vagy másod éves leányzó kukucskált ki és stírölte végig félmeztelen testemet. Az anyját! A végén még pedónak néznek! Nem baj… egy poént megér. Végig simítottam jobb kezemmel kockás hasamat és közben egy puszit küldtem a lánynak. Háh! A taktika sikeres volt. A kislány elpirult és visszahúzta fejét a kupéjába. Pár másodperc sem telt bele, amikor csak az ingemet gombolgattam hirtelen valami 8 hasonló korú lány fejecskéje kúszott elő ugyanabból a kupéból. Szemük elkerekedett és nem kétséges, hogy az enyém is. Mintha kettő kemény másodperc elhúzódott volna, amolyan csata előtti csend volt. Ekkor az első kislány elsikította magát: „az enyém!”. Mintha valami vezényszó lett volna vagy nem is tudom, de a többi is azonnal elkezdte kiabálni ugyan azt a mondatot és én éreztem, hogy most kell menekülnöm.

A kupénkhoz fordultam, felkapva minden ruhadarabomat és elkiabáltam magamat: – Syd, ne haragudj, de be kell menjek! . Választ sem várva kinyitottam az ajtót és azonnal be is csaptam, ahogy beléptem. Szemeimet becsuktam, nem akartam, hogy bármit is meglássak, amitől Syd elszégyellné magát. Egyfajta emberi torlaszként beálltam az ajtóba és még halottam a lányok hangját. Félelmetes volt.
Hirtelen eszembe jutott: az ingemet nem sikerült végig begombolni. Nem baj, Syd csak nem jön zavarba a hasamtól, mondjuk, lehet, hogy kevésbé jönne zavarba, ha a kockák helyet egy nagy zsírgombócot látna…

//Bocsi, ha túl kínos lett vagy erőltetett. Elég pihent állapotban voltam írás közben>.<//

[- Kinyithatod.]

A nőfalónak  

Meglepődöm, hogy ilyen gyorsan belement az üzletbe. Én csak állok az ablak mellett, mögöttem szalad a táj, és nézem, amint Sol elkezd kipakolni a bőröndjéből. Gondolom, látja az arcomon az értetlenség jelét, ezért közli velem a közlendőjét. Szemlátomást nem sértődött meg, mivel mosolyog, és eszek szerint fair üzletnek tartja az ajánlatomat. Nagyszerű, akkor gyorsan átöltözhetek én is, és hamarosan irány a prefektusi gyűlés.
Ahogy kilép az ajtón, a függönyökről kezeskedem, hogy teljesen össze legyenek húzva, egy könnyű non-verbális bűbáj csodákra képes ilyenkor, és rengeteg idő meg lehet takarítani vele. Amint összeért minden függöny, azonnal kiszedem a szoknyámat, a zoknikat, a blúzt és a talárt a táskámból. Gyűrődésmentessé tettem egy kisebb varázslattal, ami inkább praktika, mint varázslat, és ezáltal úgy néz ki minden ruhám, mintha most vasalták volna ki. Gyorsan lecserélem a felsőmet, az ing gombjai szerencsére begombolódnak maguktól, ha szeretném, márpedig most igen, és míg ők gombolódnak, a nadrágomat gyorsan lecserélem szoknyára. Huh, a nehezén túlvagyok. Már csak a zoknikat kell felhúznom, és kész vagyok. Leülök szépen magam alá simítva a szoknyát, és elkezdem felhúzni, miközben hirtelen Sol visítására leszek figyelmes. A hang még kintről jött, de olyan, mintha már órák óta bent állna a kupéban. Szemei be vannak csukva, ez igazán figyelmes a részéről.
- Kinyithatod. – mondom neki röviden, majd mikor arra leszek figyelmes, hogy nem öltözött fel teljes egészében, gyorsan becsukom a szemem, nehogy olyat lássak, amilyet nem kellene. Kockás hasa remekül kilátszik, remélem, hogy mást nem láttam. Mikor meghallom, hogy kintről lányok ostromolják a kupénkat, azonnal kinyitom a szemem, előszedem a pálcámat a zsebemből, és – bár tudom, hogy nem varázsolhatok – Solt eltolom az útból, és szembenézek az ostromló néppel. Kinyitom az ajtót.
- Mindenki menjen vissza a kupéjába. Prefektus vagyok, jelenteni foglak titeket, ha nem fejezitek be! – mondom szigort parancsolva a csőcseléknek. Fogalmam sincs, hogy mi válthatta ki belőlük, hogy ilyenné váltak. Ez volt életem első prefektusi megnyilvánulása, és úgy látom, hogy sikerrel jártam. Noha még nem mondták, hogy milyennek kell lennie egy prefektusnak, az iskolában eltöltött évek alatt megtanultam ezt a szöveget, ugyanis gyakran hallani a folyosókon. Igazából nem a legjobb, mivel zsaroló, de a prefektus dolga a rend fenntartása, és én most pont azt tettem. Behúzom magam mögött az ajtót, és Solra pillantok.
Majd a ruháimra, melyek ott hevernek az ülésemen azon módon, ahogy levettem őket. Én pedig zokni és cipő nélkül ácsorgok az ajtóban. A pálcámat visszadugom a szoknyám zsebébe, majd kérdően Solra pillantok, bizonyára tudja, hogy mi fog következni.

Sydney

A halhatóan meglepődött még is bájos hang megnyugtatóan szólt, hogy kinyithatom a szememet. De jó, tehát már végzett, ami azt jelenti, hogy nem fog szanaszét átkozni a suliban az incidens miatt. Nem volt bennem drámai lassúság bevallom, szemeim nyomban felpattantak. Syd már tényleg fel volt öltözve, egyedül a zokni és a cipő hiányzott róla. Fúh, mázli. Még hogy a lányok sokáig öltöznek.
Hirtelen viszont megpillantottam egy apró részletet: most neki volt csukva a szeme. Pár pillanatig értelmetlenül bámultam rá, majd eszembe jutott mi lehet ennek az oka. Kapkodva begomboltam ingemet és miközben felvettem a pulóveremet megpróbáltam utánozni a lányhangját.
- Kinyithatod. –.

Dübörgés. A jelenet megszakadt, hiszen a kintiek még mindig vészjóslóan erőszakosak voltak. Merlinre! Ismét ráfeszültem az ajtóra, hogy visszatartsam a vadakat, de nem volt túl hatásos. Egy pillanatig teljesen, azt hittem, hogy betörtek, de felismertem a helyzetet: Sydney tolt arrébb. Neee! Nem hagyhatom, hogy kimenjen közéjük! Azok a kis szörnyetegek elevenen felfalják!
Későn gondolkodtam. A lány kilépett. Fenébe is! Pedig olyan aranyos volt. Fiatal még a halálhoz. Miért istenek?! Miért ragadtátok el?! Még most is hallom csendülő hangját a fülemben. Héj! Tényleg hallom!
Syd hangja eléggé magabiztos volt. Sőt, már-már ijesztő. Kísértetiesen emlékeztetett egy két lábon járó rivallóra, de ezt inkább nem mondtam neki, hiszen a végén velem szemben is elővette volna ezt a hangszínt. Ügyesen kihasználta a prefektusi rangot, nagyon ügyesen. A lányok hallhatóan csalódva elmentek a kupénk elől majd útitársam visszalépett behúzva maga mögött az ajtót.

Mi ez a kérdő pillantás? Most gyónnom kéne? Ne máár! Ha elmondom neki miért is vadultak be a lányok nagyon csúnyán fog rám nézni. Lehet, hogy velem szemben is átváltozik rivallóvá. Vagy olyan szépen nőiesen kerülni fog egész évben. Elég gázos évem lesz így is, nem kell még egy ellen lábas, elegek nekem a halálfalók. Lehet, hogy elpirultam. Nem tudom eldönteni. Most piros vagyok vagy nem? Merlin zizzent baglyára, miért nincs egy tükör erre felé?! Mindegy Sol, kibírod. Nem vered át Sydet. Ez afféle őöő kegyes hazugság. Nagyot nyeltem.
- Ne nézz így rám! – tört ki belőlem – Gőzöm sincs, hogy mi történt. – Jelentettem ki, talán kellően megnyerő komolysággal. Gyorsan elpillantottam oldalra, hogy ne kelljen a szemébe néznem.

Na jó ez cikiből kezd átmenni kínosba. Terelnem kéne a témát.
– Tee mennyi az idő? Nem kéne már indulnunk? – kérdezem olyan hangnemben, mintha le akarnám koptatni a fülkét. Igazából le is akarom, de nem a kupét, hanem benne terjeszkedő kínos levegőt…

[Nem tudom, de az előbb, mikor elhajtottam a barátnőidet]

Na még egyszer utoljára   

Mind egyformák. Nemcsak az olvasmányélményeimre támaszkodva, hanem a csendes megfigyelői tapasztalataimból is kiindulva elmondhatom, hogy mind egy szálig egyformák. Nincs jobb, rosszabb, nincs. Egyformák. Mind a pokolra való, csak játszanak a lányokkal. Solban sem csalódtam, persze, hogy ő is. Egyik kutya, másik eb – mondaná a mugli közmondás.
Immáron felöltözött állapotban van, csak az én öltözékem hiányos hellyel-közzel, de ezen hamarosan túlteszem magam. Szemrehányó tekintetemet továbbra is Soléba fúrom, várom tőle a magyarázatot a kinti incidensre vonatkozóan. Igencsak különös, hogy a máskor békés lányok hirtelen éhes fenevaddá avanzsáltak, és pontosan azokban a percekben, míg kollégám a folyosón tartózkodott. Poirot remekül kinyomozná az okot, de nem kell ide ő, elegendő vagyok én is, hogy tudjam: Sol a ludas, a rózsaszín pír az arcán tökéletesen lebuktatta.
Mentegetőzésére nem mondok semmit, csak egy gúnyos mosollyal válaszolok a megjegyzésére, jelezvén, hogy tudod, kinek meséld be, hogy nem csináltál semmit! Legalább akkor vállalná fel! Gyáva ő is, mint az össze többi fiú, mind egy szálig!
Bármit mond ezek után figyelmen kívül hagyom. Szépen odaballagok az ülésemhez, és összehajtogatom a korábban ledobált ruhákat. Jajj, hogy lehettem ilyen buta, most mind összegyűrődött, és nem simíthatom ki bűbájjal. Nem baj, majd az iskolában elintézem, addig meg csak kibírja valahogyan.
Amikor elpakoltam a ruháimat, leülök és felveszem még a zoknimat és a cipőmet is. Eközben teljes mértékben ignorálom Solt, rászolgált a büntetésre, bár lehet, hogy máskülönben sem lennék túlságosan szószátyár az irányába, eddig sem vittem túlzásba a beszélgetést. Természetesen jobb így, legalább ő van zavarban, valamilyen különös oknál fogva én nem érzem, hogy elvörösödnék, pedig eddig velem volt ez. Lehet, hogy Sol nem bámul olyan megrögzötten, mint eddig átlendített a lélektani határon, vagy a fene se tudja.
A prefektusi gyűlést említi, erre talán muszáj lenne reagálnom, pedig nem érdemli meg.
- Nem tudom, de az előbb, mikor elhajtottam a barátnőidet – az utóbbi szót kicsit jobban kiemelve mondom -, akkor láttam, hogy néhány prefektus már afelé a kupé felé tart. Szerintem menjünk. – túlságosan is barátságos vagyok vele azok után, amilyen műsort rendezett itt az előbb. Jobb, ha nem tudom, hogy mi volt kint a folyosón, mert... mert csak.
Igazából titkon reménykedtem abban, hogy az ír virtust felfedezem benne, és esetleg valami párhuzamot tudok vonni kettőnk között, de nem. Ő is ugyanolyan senkiházi, mint az összes két lábon járó hímnemű, akikkel eddig összehozott a Sors.
A csomagjaim rendben vannak, mindent elpakoltam. A gyűlés után mindenképpen visszajövünk még értük. A zsebemben a pálcám, rajtam a jelvény, minden tökéletes. Már csak arra várok, hogy Sol elinduljon. Menjen csak ő elöl, legalább nem fog bámulni hátulról.

Köszönöm a játékot! Várom a folytatást!