5-ös kupé

8 személyes kupé.
Két oldalt, egymással szemben találhatóak az ülések.

[-> bárkinek, aki erre téved]

-> bárkinek, aki erre téved

FOGLALT!

A vonat vége felé veszem, az irányt, mivel a több éves tapasztalatok alapján, oda általában kevesebben mennek, míg az elejében ilyenkor már nem lehet üres kupét keresni, én pedig most egyáltalán nem vágyok arra, hogy bekuncsorogjam magam valakikhez. Persze, ha valaki megtalál, és szívesen csatlakozna, nem küldeném el, sőt, talán még jól el is lennénk, ám persze ez személyfüggő.
   Előre engedek két csajt, akik olyan negyedévesek lehetnek, majd én is felszállok. Az elsőben pár hatodéves, hollós csaj ül, akik, mikor meglátnak, vadul kalimpálni kezdenek. Én csak egy elégedett mosoly után folytatom utamat. Ezek azok a fajta csajok, akik a kviddicspálya szélén szoktak sikongatni, mikor eddzünk, vagy akik még arra is képesek, hogy egész reggeli közben az embert bámulják és még az orrfújást is vonzónak tudják titulálni. Elképesztő, hogy milyen tapadósak ezek a lányok. A másodikhoz érve pár Hugrabugos évfolyamtársamat láthatom. Közülük párat ismerek, szintén DS tagok voltak. A harmadik kupéban elsősök, a negyedikben is és az ötödik… szabad. Végre. Ritka, hogy egy teljesen üres kupét találok, de úgy tűnik a szerencse ezúttal nekem kedvezett. Benyitok, a táskámat feldobom a tartóra, majd leülök a „székre”. Hátam az ablak melletti falnak vetem, így nem látok a külvilágból semmit. Nem is akarok. Lábaim felrakom, s térdem felhúzom, így nézek ki a folyosóra, hol, több elsős között pár ismerős arcot is felfedezek. Érdekes. Se Harryt, se Hermionét és még Ront sem láttam erre felé –persze nem ők az egyetlenek – de, általában ilyenkor mindig összefutunk valahogy és most… mindenesetre furcsállom, vagyis annyira nem, hiszen erre számítani lehetett, mármint, hogy Harry nem fog visszajönni Dumbledore halála után. Hiszen valószínűleg az iskolában nem egy halálfaló lesz. Ehhez nem kellett nagy tudás, könnyen ki logikázható a dolog, és akkor, ha vannak halálfalók, talán könnyebben elérem a célomat. Biztosan adódnak majd új lehetőségek, melyeket megragadva a csúcsra törhetek. Mármint az animágia terén. Egyelőre.

[Jamie]

Jamie

- Biztos, hogy így lesz a legjobb? Szerintem... -anya kétségbeesett pillantása hol apámra, hol pedig rám vándorol. Mérhetetlen idegességét ha akarná se tudná palástolni, kezei össze-vissza járnak, egyikkel a táskámat markolássza, a másikkal a kalitka rácsát piszkálja. Lassan kinyitom a kocsiajtót, majd a bőröndöm után nyúlok. Nincs mire várni.
- Nyugodj meg Drágám. Te is tudod, hogy nincs biztonságosabb hely a Roxfortnál. Minden a lehető legnagyobb rendben lesz. - szólal meg apám nagyon határozottan, mégis nyugodt hangon, pont úgy, ahogy azt ebben az esetben tenni kell. Anyát azonban ezzel sem sikerül megnyugtatnia. Félt.
- És a nyári események...?
Nem várhatok tovább. Ha anyu megint elkezdi a hegyi beszédet, akkor valóban itt maradok és akkor nem lesz kérdés a kérdés. Ami történt, megtörtént, de a lényeg, hogy épp bőrrel megúsztam.
- Anya, mennem kell, ne aggódj! Árt a szépségednek. -nyomok egy nagy puszit az arcára, az oly jól ismert huncut mosoly kíséretében, majd megkaparintom a hátsó ülésen pihenő kalitkát, benne Twinkyvel, intek egyet és becsapom magam mögött az ajtót.
- Nagyon vigyázz magadra! És Hannahra is...kincset ér az a lány. Írj minél hamarabb! -hallom még a letekert ablakon kiszűrődő izgatott hangot, amit egy széles mosollyal nyugtázok, majd megfordulok és sietős léptekkel megindulok a peron felé.


~Elkések...ilyen nincs...ezek az anyák...5 perc és indul...~ Olyannyira lendületben vagyok, hogy jóformán átesek a 9 és 3/4. vágányra. Szegény Twinky csak csipog össze-vissza, nem érti mire fel ez a nagy sietség. Gyorsan körülnézek, hátha meglátok pár ismerős arcot, de ez a vonat elment. Szerencsére az igazi még ott pöfékel a síneken. A peron már jóformán teljesen kihalt, eltekintve néhány hatod-hetedéves diáktól, akik nem nagyon zavartatják magukat. Ráérnek. Itt-ott egy-egy búcsúzkodó gyerek-szülő páros, a Roxfort nagy része azonban már a vonaton zajong. Hosszú volt a nyár, élmény pedig van bőven. Az ablakok felé nézek, ahonnan hirtelen egy srác feje bukkan elő, vadul kalimpáló kezekkel. Bólintok egyet az ismerős házbéli fiú felé, majd észbe kapva  a lépcső felé veszem az irányt. Elvégre a fülkében bőven lesz még idő kipihenni magam, az meg szép lenne ha végignézném, hogy a vonat elsuhan az orrom előtt és itt hagy. Bár amilyen barom vagyok néha, én még ezen is csak nevetnék egy nagyot. Az más kérdés, hogy mihez kezdenék utána.
Miután nagy nehezen felkászálódok a vonatra, gondolataim üldözőbe veszik Hannaht. Sok időt töltöttünk együtt a nyár folyamán, viszont a kalandos események után már nem tudtunk találkozni. Fogalma sincs, mi történt és talán így a legjobb. Viszont a vak is látja az eredményét, ezt nem lehet csak úgy takargatni. Még az is megeshet, hogy maradandó sérülést okoztak azok a... Mindenesetre elég ijesztő volt a szituáció.
Lassan haladok a vonat vége felé, reménykedve abban, hogy amíg odaérek, találok valakit, aki szívesen megosztja velem a fülkéjét. Mondjuk egy régi havert, akit egész szünet alatt nem láttam. Bevillan ez a kép, és akkor ott helyben el is határozom, hogy meg sem állok addig, amíg meg nem találom a srácot. Hisz mi más lenne a legmegfelelőbb hely a beszélgetésre, mint a vonatút? Határozott léptekkel menetelek a cél felé, néhol "hatalmas" akadályokba ütközve a gyereksereg jóvoltából. Be-benézek a fülkékbe, olykor intek egyet vagy bólintok az ismerősök láttán. Jamesnek se híre se hamva. Útközben Twinkyt nyugtatgatom, miközben a bőröndömmel szlalomozgatok az emberek között. Néha arrébb lökök pár ugrándozó kis elsőst, akik láthatóan még nagyon izgatottan várják a tanévkezdést. Majd lesz ez másképp is. Nem mintha bármi bajom lenne azzal, hogy immáron hatodéves vagyok. A körülmények a gond forrásai. Vegyes érzésekkel vágtam neki az egész évnek. Dumbledor halála megtört bennem valamit. Olyan érzés fogott el, hogy semmi sem lesz már olyan mint régen. Az idős szakállas nélkül már nem Roxfort a Roxfort. Úgy éreztem magam, mintha egy teljesen új helyre mennék, ami valahol igaz is. Kicsit szomorúan érem el a legutolsó kocsit, a bőröndöt már jóformán rugdosom magam előtt, semmihez sincs igazán kedvem. Már abban sem vagyok biztos, hogy egyáltalán társaságra vágyom. Ebben a pillanatban azonban felnézve egy laza srác alakja tűnik fel, aki nem más mint Jamie. Felcsillan a remény a szememben, hogy talán egy dolog ugyanolyan maradhat. A barátságok nem vesznek oda csak úgy. Azokat nem lehet földbe tiporni. Bőröndömet letéve rántok egyet az ajtón, majd ott hagyok mindent a fenébe és kezet rázok a hollós sráccal.
- Ciao haver! -úszik arcomra az a csibészes mosoly, amit a barátaim már oly' jól ismernek. - Na, mesélj már! Hogy telt a nyár? Mi jót csináltál? Mert biztos nyomós okod volt rá, hogy fel se kerestél... -teszem hozzá, egyáltalán nem sértődötten, inkább csak úgy húzva a fiút, majd egy könnyed mozdulattal feldobom a bőröndöm a helyére, a kalitkát magam mellé helyezem és elvágódok a Jamievel szemben lévő ülésen.

   Emberek jönnek, emberek mennek el az ajtó előtt, és egyikük sem nyit be, nem is nagy gond, legalább ki tudom pihenni magam a vacsira. De jó is lenne… ám mielőtt még beleélhettem volna magam, egy ijesztően nagy, kinézetéről elég súlyos bőrönddel, megjelenik az ajtóban az ügyeletes mosolykirály, s akár észrevette bús arckifejezésem, akár nem, az biztos, hogy nem riasztotta el, mivel benyit, s a tőle jól megszokott módon, mely a lányoknál valószínűleg egyenlő lehet egy nyakba borulással, üdvözöl. Én megpróbálok valamiféle mosolyt összehozni, kisebb-nagyobb sikerrel, s közben kezet rázok vele. Sokszor gondolkoztam már a kézfogás lényegén, de sosem jutottam túl messzire. Látszik, hogy az agyalás nem nekem való, ez is tökéletes tanúbizonyságot ad a Teszlek Süveg szenilitásáról.

   - Szervusz Kev! – köszöntöm a griffendélest, talán kissé visszafogott stílusban. – Hát, nem volt semmi különös, vagyis… semmi.– mondom, igyekezvén, hogy hangomban ne hallatszódjon a keserűség, a fájdalom, a kín. Nem tudom, elmondjam-e neki. Jó lenne, mivel egész nyáron csak Calebbel beszélgettem és jól esne most már kiönteni a lelkem valakinek, akiben megbízhatok, ugyanakkor, félek, hogy reagálna a dolgokra. Lehet, hogy jobban járnék, ha megkímélném a problémáimtól.
   - Tudod Kevin, elég nehéz és eseménydús nyaram volt, és ami azt illeti nem volt túl sok szabadidőm. Senkivel nem találkoztam a nyáron. – csak Calebbel, de ő nálunk lakott. Még erről sem tud, de Calebről még sosem beszéltem neki, lehet, hogy nem is ismeri, és nem szeretném, ha mondjuk, féltékeny lenne vagy rosszul esne neki. Férfiak vagyunk, de hát nekünk is vannak érzéseink, és talán mi még jobban utáljuk a nőknél, ha megbántják őket.
   - Ha nagyon szeretnéd, mesélek, de… hidd el, ezek nem valami felpezsdítő élmények, úgyhogy nem szeretnélek kínozni a gondjaimmal. Viszont szerintem előbb cipeld be azt a förtelmesen nagy bőröndöt. – végül úgy döntöttem, megérdemli, hogy tudjon a dolgokról, elvégre ő az egyik legközelibb barátom.

[A "búsképű lovag"]

A "búsképű lovag"

Valami nem stimmel. Furcsán viselkedik. Kifejezetten furcsán. Vagy csak egyszerűen az ő életében is nyomot ütöttek az elmúlt év borzalmas eseményei. Ezt nem is csodálnám, de csupán ennyiről lenne szó? Mélabús ábrázattal, szinte mozdulatlanul ül, de még a "látványom" sem dobja fel túlzottan. Itt valami nincs rendben. Mégis várok, hisz akármilyen jó barátja vagyok, nem törhetek csak úgy rá. Meg az is megeshet, hogy tévedek. Bár kétlem, elég jól kiismerem az embereket. A képességem pedig baráti körben csak erősödik. A kérdéseket feltéve óvatosan vizsgálom arcának minden rángását, majd szemeim összeszűkülnek, úgy pásztázom tovább. Nem tud átverni, ha akarna se tudna titkolózni előttem. Megérzem.
- Semmi különös? - kérdem, még mindig mozdulatlanul állva előtte - Mégis kit szeretnél becsapni, mondd! Magadat?
Komoly vagyok, és félelmetesen nyugodt. Tagoltan ejtem ki a szavakat, tagoltan és mégis nyomatékosan. Tudtára akarom adni, hogy az arcára van írva a fájdalom. Tehet bármit, mondhat akármit, nem fog menni. Nem tudja eltitkolni, főleg nem előlem. Tisztában van vele, hogy milyen vagyok, én pedig azzal, hogy mit akar. Számít rám, be akar avatni a történtekbe, különben nem árulta volna el magát már az első mondatával. Kicsit úgy érzem magam, mint egy pszichológus. A különbség csak annyi, hogy ők a pácienssel szemben ülnek, én pedig még mindig állok, de mintha lábaim légiesen könnyedek lennének, vagy mintha... nem is léteznének. Nem tudom hány percig tart ez a mozdulatlanságba fulladt csend. Már szóra nyitnám a szám, de ő töri meg a csendet.
Némán hallgatom szavait, de nem felelek. Addig nem, amíg bele nem kezd. Pillantásom leúszik arcáról, majd a fülke bejáratához veszem az irányt és bevonszolom a bőröndöm. Eközben megállapítom, hogy ugyanolyan súlyos, mint az előző években, és a tartalma is majdhogynem teljesen ugyanaz. Vicces, hogy minden évben ráállítom otthon a mérlegre, és csak deka eltérések vannak. Na igen, anya nagyon precíz, mindig is az volt. Persze ez csupán a véletlen műve. Azt hiszem.
Lehajolok, majd még mindig csendben, mintha egyedül lennék betolom az ülés alá a telepakolt koffert. Ezt követően, mint aki jól végezte dolgát, kezemben a kalitkában gubbasztó Twinkyvel ledobom magam az ülésre. Elmosolyodom, majd megzörgetem a kalitka kis ajtaját, mire válaszként egy halk huhogás érkezik. Nem is várakoztatom tovább szegényt, kitárom a fém nyílást, mire a hóbagoly óvatosan kilépdel felé tartott mutatóujjamra, majd onnan rögvest a vállamra száll és megtelepszik rajta. Talán már ő is Jamest figyeli. Sejtem, hogy mi következik. Minden úgy alakul, ahogy azt elképzeltem. Jamie megszólal, miközben Twinky elhagyja vállamat és egyetlen szárnycsapással a hollós fiú térdén terem. Sokáig elidőzik ott, közben le sem véve tekintetét a fiúról. Érzi, ugyanúgy megérzi, mint az ember. Kutyának készült a drága, csak megtollasodott.
Felemelem fejem és Jamiere nézek. Egy bátorító mosoly jelenik meg szám szegletében, térdemre helyezem két könyököm és tenyeremre támaszkodom, úgy hallgatom.
- Bolond vagy? -engedem le magam mellé karjaimat. - Tudod jól, hogy érdekel, mik történnek veled. Legyen szó bármiről. - teszem hozzá nyomatékosan. - Úgy tudom barátok vagyunk. A barátok pedig jóban rosszban... - nem fejezem be a megkezdett mondatot, úgy is jól tudja mire célzok.
Nagyon remélem, hogy ezzel megadtam neki a kezdő lökést.

Ahogyan ott ülök, és ahogyan ő ott rám néz.
Tudja.
Átlát rajtam.
Semmi szükség titkolózásra, neki elmondhatom.
Kit próbálok becsapni?
Tényleg. Kit?
Nem. Senkit. Én csak elfelejteni akarom a nyáron történteket. Sőt! Legszívesebben semmissé tenném az egészet. Milyen jó is lenne. Most nem azon görcsölnék, hogy mi lehet Vele, vagy, hogy egyáltalán él-e még. Most talán itt ülnék, kéz a kézben Kattel, de nem. Ő sincsen sehol. Most egy vidám és poénos beszélgetés venné kezdetét Kevin és köztem, nem pedig egy ilyen… minek is nevezzem?
Lehangoló? Szomorú? Mindenesete nem túl vidám eszmecsere. Minden sokkal, vidámabb sokkal színesebb lenne. De… talán akkor is hiányozna? Akkor is hiányosnak érezném az életem, ha nem ismerném ilyen jól? Ha nem érezném iránta azt, amit érzek? És ha mondjuk ő is itt lenne? Akkor egy kupéba ültünk volna, vagy ő hozzám sem szólna? Kerülne engem, vagy ami még rosszabb, utálna? Nem tudom, de ha... Nem. Ezt nem csinálhatom. Nem kergethetek folyton vágyálmokat. Most ez van és kész. A valóságban kell maradnom, mert különben elszalad az életem előttem és én semmit nem érzékelek, belőle csupán a vágyálmaim maradnak meg, melyek örökre csak álmok maradnak.
Nem szólalok meg. Hagyom, hogy Kevin bepakoljon, s kényelmesen elhelyezkedjen, majd ránézek, s kissé furcsállva látom, hogy kiengedi a baglyot mely most a térdemre reppen.
Szemöldököm felhúzom majd Kevinre, s ismét a madárra tekintek. Nem nyúlok, hozzá csak hagyom hadd bámuljon. Engem végülis nem zavar csak meg ne szökjön, mert én biza nem szaladgálok utána.
Hogy én milyen barom vagyok! Pont Kev előtt próbálom meg boldognak mutatni magam. Pont előtte, aki aztán mindig mögém lát s tudja, ha valami bajom van. Mindegy. Ezt elszúrtam, de éppen itt az ideje, hogy korrigáljam hibáimat.
Kevinre nézek és szólásra nyitom szám, de ekkor hirtelen megszólal. A mosolyherceg, aki sosem adja fel. Csodás. Ő még hisz az emberekben. Hisz a jóban, hisz a boldogságban. A reményben. A „Boldogan éltek, amíg meg nem…” – ben. Olyan, mint egy kisfiú, akinek szilárd elképzelései vannak a Mikulásról meg a Húsvéti nyusziról, ám ezeket a szilárd teóriákat egy szóval le lehet rombolni. De… hiszen tavaly még én is ilyen voltam. Miért olyan más most minden?
Küldök felé egy mosolyt. Elég erőltetettre sikerült, de erre futotta.
- Hát… lássuk csak. A nyáron megcsaltam Katet, megmentettem egy lányt az öngyilkosságból és… -tovább is van, mondjam még? A nyaramról akart hallani. Hát megkapta nagyvonalakban. Persze ez korántsem elégíti ki igényeit, így mesélni kezdek.
- Barbara Kenneth. Valószínűleg ismered, griffendéles. Júniusban, Dumbledore halála után találkoztam vele, fenn a csillagvizsgálóban.  Akkor még csak egy idegesítő csaj volt, akivel volt egy közös barátunk. – aucs, most jön Caleb – Caleb Dawis. Mardekáros. – lesütöttem szemem. Tudtam, hogy Kev nem nézi jó szemmel, ha mardekárosokkal állok össze – Megtaláltuk a közös hangot. Mindketten animágiát akartunk tanulni és ez pont elég volt. Barátok lettünk, s a nyarat is nálunk töltötte mivel otthon nem maradhatott. – nagyot sóhajtottam vártam pár percet, majd folytattam.  – Szóval Caleb nálunk lakott Godric’s Hollowban.  És véletlen de Barbi is ott lakott, csak a falu másik végében. Gondoltam meglátogatom és… hát elmentem hozzá, ő meg… - most ezt, hogy mondjam? Pucéran parádézott a családi medencében? Na neem még a végén valami perverz képet formál róla. Inkább csöndbe maradok. Megvárom hogyan reagál, aztán majd folytatom.

[A "búsképű lovag"]

A "búsképű lovag"

Valami megváltozott. Mintha nem ugyanaz a James Wolf ülne velem szemben, mint akit oly' régóta ismerek. Az a mosolygós, poénkodós, laza hollós srác a múlt? Ez pedig itt a jövő lenne? Miért érzem ezt? Hisz még most sem lehetek biztos semmiben, mégis rossz érzések kerítenek hatalmukba. Nem akarom megnyitni előttük a szívem, de mit tegyek ha a furcsa gondolatok képesek utat törni maguknak? Nem tehetek róla, rossz előérzetem van. Ennyire más lenne ez az év? Talán semmi sem lesz már olyan, mint régen. Talán a tavalyi év eseményei megbélyegezték a Roxfortban töltött maradék időt is. Talán nincs visszaút. Kell lennie.
Némán ülök Jamievel szemben és a reakcióit fürkészem. Élő halott. Egyszerűen nem tudok jobb szót találni erre, bármennyire is szeretném. Lehet, hogy bennem van a hiba. Túl optimista vagyok, túlságosan gyermeki lélek. Mindig várom a csodát, bízok, hiszek... Ha körülöttem mindenki feladja, én akkor is kiharcolok még egy lépést, mintha észre sem venném, hogy fölösleges. Ilyen vagyok. Voltam? Nem. Nálam nem létezik múlt idő. Ezt a szellemet sosem lehet kiűzni belőlem, történjen bármi. Dumbledor halála megrepesztett bennem valamit, de azt a valamit, amit szívnek hívnak sosem fogom hagyni csak úgy darabokra esni. Mindig keresek egy újabb célt, amiért érdemes küzdeni és élni. Mert mindig létezik előre... Nincs olyan, hogy vége. Ezt James is jól tudja. Akkor meg mi ez az egész?
Furcsán pillant vissza rám, majd Twinkyre néz. Komolyan mondom már meg se lepődöm. Él bennem a remény. Tudom, hogy nem veszíthetek el egy ilyen jó barátot. Megint túlspilázom. Agyalok, de minek? Azt se tudom miről van szó. Csak ide-oda cikáznak a fejemben a hülyébbnél hülyébb gondolatok, miközben az igazságot csak egy személy tudhatja, és ő itt ül velem szemben.
Megszólalok.
Mosolyog.
Belekezd.
Felhúzott szemöldökkel  meredek rá. Már az első mondata is... Csupán két apró információ, mégis mennyit jelent. Már-már szóra nyitnám a szám, de rá kell jönnöm, hogy kivételesen erre nem tudok reagálni. Még nem. Össze kell szednem a kusza gondolatokat. El kell számolnom legalább húszig és mindenre a lehető legnyugodtabban felelni. Hisz nem az a célom, hogy még jobban felidegesítsem Jamiet, hanem épp az ellenkezője. Továbbra is mozdulatlanul ülök és a folytatást várom. Nem kell sokáig várnom. Arcom mintha kisimulna a következő mondatánál.
- Barbara...Barbara -ízlelgetem kicsit a név hangzását, majd csettintek egyet két ujjammal. -Igen, megvan. Hát mit ne mondjak, nem rossz csaj. -húzom apró mosolyra a szám, de azon nyomban el is szégyellem magam. Ez már nem én vagyok. Hannah óta nem ez vezérel. Mégis pasiból vagyok...
- Tehát nem adtad fel a nagy álmod... Őszintén szólva csalódtam volna, ha letettél volna a tervedről. -pillantok barátomra, aki mintha kicsit csodálkozva nézne rám. - Most mit vársz? Nem tudom ki ez a Caleb gyerek, de tudhatnád, hogy nem ítélek el senkit csupán a háza miatt. Nem lenne fer. Meg egyébként is, bízom az ízlésedben. Ha te jól kijössz vele, nem lehet annyira rossz fej, nemdebár?
Ismerem mint a rossz pénzt. A legapróbb jelekből rájövök, hogy mit gondol, nem is értem miért próbálkozik...hisz tudhatná. Volt ideje kitapasztalni, hogy milyen is vagyok. Na mindegy. Hátradőlök az ülésen, ujjaimat a hajamba fúrom, majd szélesebb vigyorral nyugtázom az utolsó mondatait. El tudom képzelni mik történhettek ezzel a Barbival. Nem is kell folytatnia. Nem ítélem el. Fiatal, hóbortos srác és ennyi. Élvezi az életet. Semmi sem garantálja, hogy én Hannah mellett fogok megöregedni... Persze egy biztos. Nem szerette annyira Katot, mint én Hannaht.
- Várj csak! Ha lehet, térjünk vissza az elejére haver. Miféle öngyilkosságról hablatyolsz? -guvadnak ki szemeim, mert kétség sem fér hozzá, hogy ez a legizgalmasabb része a történetnek. Efölött nem tudok csak úgy elsiklani. Még mindig ott tartok.

[- Kértek valamit kedveskéim?]

Úgy néz rám, mint aki arra vár, hogy melyik pillanatban röhögöm el magam és jelentem ki ordibálva, hogy „Április bolondjaaa!”. Hmm… tavaly még simán megcsináltam volna, mindenféle ötletadó segítség nélkül. Besavanyodtam volna? Nem, ezt nem annak hívják, hanem bánatnak. Szomorúságnak meg még sorolhatnám a milliónyi szinonimát. Kevin még reménykedik, de hát mi mást is várhatnék tőle? Ő az az örökös optimista, akik tavaly mindketten voltunk. Bennem ez a dolog valahogy megszűnt én már más lettem belülről, és talán sosem leszek ugyanaz, aki voltam. Vagy mégis? Vajon össze tudom-e szedni magam eléggé és ismét lehetek-e olyan felhőtlenül vidám, mint anno? Vagy csak az álarc marad nekem, mellyel mások elől bujkálhatok, mellyel becsaphatom az embereket, de a barátaimat nem? És ha csak ez marad? A barátaim elpártolnak mellőlem. Ott hagynak és kész. Vége. Simán megtehetik, mivel én már nem az vagyok, akit megismertek.
Nem Kevin. Ez a valóság. Nincsen kandi kamera. Nincsenek poénok és legfőképp a sors szarik az egészbe. Ha abban bízol, hogy lesz valami, és hogy bízzunk a szerencsében meg a sorsban, akkor jól el vagy tévedve. Ezt csak a balgák teszik. Bíznak. Hisznek. Reménykednek, mert bennük még él a remény.
Nem. Belőlem már kihalt. Réges rég…

Megszólalok, majd ránézek, hogy leolvashassam, milyen érzelmeket váltottak ki belőle szavaim. Kételkedik, mintha nem hinne nekem, de azért figyel. Valahol mélyen tudja, hogy igazam van. Valahol mélyen tudja, hogy ez már nem az a világ, mint régen, gyerekkorában volt melyet akkor megismert és melynek álomképét a mai napig a szeme előtt tartja, s úgy él. Legszívesebben a képébe mondanám, ezeket legszívesebben közölném vele, nem is, keményen a szemébe mondanám, hogy „Kevin nőj már fel végre!”, de ezzel nagyon megsérteném, és a barátom, nem tehetem pusztán azért, mert rosszul esik, hogy nem ért meg. Mert nem. Nem érthet meg, csak az, akinek része volt hasonlóban.
Folytatom.
Ám mire a végére érek meg is bánom, hogy belekezdtem.
Kevin igencsak ostoba megjegyzésére összehúzom szemem, s a düh megújult erővel, melyről eddig nem is sejtettem, hogy lakozik bennem, fúrja be magát lelkembe s belsőm követeli, hogy üssem meg a fiút, de szerencsére sikerül megőriznem higgadtságom s egyetlen moccanás nélkül ülni. Nem. Nem ronthatok, el mindent a hirtelen hangulatváltozásom miatt mely mostanában egyre gyakrabban csenget nálam. Kezd engem is idegesíteni, hogy ingerlékeny vagyok.
Tudom, ez a megjegyzés csupán egy amolyan fiús szöveg volt, melyen régen jót kacagtam volna, s normális esetben nem is venném fel, s tudom, legjobban a fiú arcán elterülő, már-már idegesítő mosoly az, ami annyira nem tetszik. Hiszen... hogy jön ő ahhoz, hogy mosolyogjon, hogy boldog legyen? Pont most, mikor mindenki más búskomor képpel ül és hallgat.
Egy nagy levegőt veszek.
Majd kifújom. Szuper, s még jobb hogy mindezt igyekeztem teljesen észrevétlenül csinálni úgy, hogy a bambuló bugyuta bagoly még mindig a térdemen maradt. Tiszta jó vagyok irány a cirkusz!
Tekintetem elfordítom a fiúról, s figyelmem a folyosón szaladgáló elsősökre fordítom, kiknek kacagása néha beszűrődik a kupéba. Kellemes emlékek fúrnak maguknak gátat agyam egyik távolabbi zugából. Emlékszem, még mikor először ültem ezen a vonaton és lelkesen dugtam ki a fejem a kupé ablakán, mint a kutyák a kocsiban, meg mikor a folyosón feldöntöttem egy hetedikes prefektust és az vagy tíz percig kiabált velem. Akkor persze óráknak tűnt.
Zavartan elmosolyodok s lehajtom fejem, nehogy Kevin magáénak érezhesse ezt a kis örömtől teli pillanatomat, mert abszolút nem neki szántam a szikrázó 100 wattost.
Aztán megszólal, ismét.
Igaz kicsit előre sietett a mesében, de nem baj. Majd én folytatom, onnan, ahonnan jónak ítélem.
- Szóval akkor este megcsaltam Katet, ám Barbitól úgy jöttem el, hogy megegyeztünk, barátok maradunk. – beszélni kezdtem és közben még mindig a folyosón viháncoló gyerekeket néztem. Ők boldogok… még. Nem lesz ez így sokáig. Előbb vagy utóbb a Roxfortba érünk, s bár nem tudom pontosan mit várjak az iskolától de Dumbledore nélkül valahogy már nem kúszik mosoly az arcomra, mikor szóba hozzák a varázslóképző nevét. – Hazamentem, de Caleb előtt hallgattam a dolgokról. Nem mertem elmondani neki hiszen Barbival közös barátok voltunk. Nem tudtam, hogy reagálna. Mindennap gyakoroltunk, s Calebnek mivel kevés ideje volt, ezért levelezett Barbarával, én pedig aljas módon elolvastam őket. Már akkor tudtam, hogy ez a barátság dolog nem fog működni. Aztán pár hét múlva kaptam egy levelet. Tőle, melyben gyakorlatilag elbúcsúzott. Egyből tudtam mit kell tennem. A fiú leveleiből tudtam, hogy hol próbálkozhat meg az öngyilkossággal így fogtam magam és futottam, ameddig csak bírtam. Aztán megtaláltam, ott állt egy sziklaperem szélén s éppen a magasba akarta vetni magát mikor…
Hangos csikorgás kíséretében kitárult a kupé ajtaja, a bagyol megrémülve reppent fel térdemről, s a már jól ismert kedves öregasszony, lassan szedve a szavakat megszólalt.
- Kértek valamit kedveskéim?
- Oh, egy kis csoki most jól esne. – feleltem majd egy pillantásra sem méltatva Kevint, löktem fel magam, s száguldottam a hőn imádott édességek mennyországa felé.
- Mondja, csak van egy kis Mézesfalás csokoládé?
- Hát nem is tudom… - a boszorkány hangja kihívóan csengett.
Ó, értem már mire megy ki a játék.
- Megjegyzem, jó a haja. Fodrásznál volt? -… és úgy látom zárva is volt. Hangom mézesmázosan cseng mire a nő vigyorogva kapja elő valahonnan a tőkés derelye alul a hőn imádott csokimat, melyet kifizetek s illedelmesen megköszönök. Intek egyet a boszorkánynak, majd visszalépek egyet, s csokis kezemmel betolom a kupé ajtaját, így az édesség pont szemmagasságba kerül, érdekes kompozíciót alkotva az üvegben tükröződő Kevinnel, aki… a picsába! Szemeim elkerekednek, majd a csokira, s a fiúra nézek, arcomon hülye grimasz jelenik meg,aztán megfordulok s arcomon a grimasz bárgyú vigyorrá alakul, s fülig elvörösödve nézek a fiúra.
- Csokit? – kérdem félszegen.
Kicsit azért gáz, hogy elfeledkeztem Kevinről, aki talán maga is vásárolt volna valamit.
Hát... most már mindegy.
Jellemző.

[- Cazzo! Cazzo! Perché??]

Jamie

Pazzo! Pazzo!
Forr a vérem. S ha az én vérem eléri azt a fokozatot, ahol a víz bugyogni kezd, előtörik belőlem az olaszos temperamentum. Ilyenkor általában a dallamos mediterrán nyelvbe menekülök, amiben még a káromkodás is finomkodásnak cseng. Feltéve ha nem párosul megemelkedett hangszínnel. A bennem felgyülemlő feszültség legcélravezetőbb levezetési módja az olasz. Romantikus és egyben lüktető. Lázadozásra kiváló, és én most lázadni szeretnék. Lázadni az emberek felfogása ellen. Kitörni a burokból, ami késztetést érez az állandó védelmezésemre. Nyugodtságom párologni látszik, és ez arcizmom rángásából kitűnően leolvasható. Színésznek készülök, de magamat megjátszani sosem voltam képes. Más ha rámöltenek egy szerepet, mint ha azt mondják, csupán magadat kell adnod. Nem megy.
Dühös vagyok. A hollós hozzáállása szokatlan lavinát indít el bennem. Különös érzés kerít hatalmába, ahogy szemeim előtt bevillannak a nyár történései. Amolyan filmkocka szerűen váltják egymást a halál közeli pillanatok, melynek következtében óhatatlanul is a karomhoz kapok. Arcom kissé eltorzul a szorításra. Tudatosul bennem a tény, miszerint a seb nem tűnt el. Ajkamat rövid sóhaj hagyja el.
Másnak kellene lennem, s más is vagyok.
A változások az én életem is megfertőzték.
Ott legbelül, titokban más vagyok.
Egy dologra azonban nem találom a magyarázatot.
Miért hiszi mindenki azt, hogy csak őt érhetik megrázó percek, másodpercek?
James szemeit vizslatom. Fényt keresek bennük, a lelkének valóságos tükreit kutatom, de csalódnom kell. Csak egy megtört fiatalt látok, s ez az, ami dühít. Jobban mondva az, hogy hülyének néz, nem bízik bennem. Mutató ujjammal látványos állvakarásba kezdek, egyik lábam ütemesen veri a fejemben kattogó zene ritmusát. Minden erőmmel azon vagyok, hogy figyelmemet szavaira összpontosítsam, de szétszórtságommal megspékelt mérgem más vágányra kalauzol. A helyzet lehetetlenségét, s saját magam tehetetlenségét érzékelve felemelkedek helyemről, és kihúzom a kabin ajtaját. Kivételesen Twinky ijedt szárnycsapkodása sem hoz lázba, egyszerűen csak ki akarom szellőztetni a fejem. Direkt nem jelzem úticélom, csak arrébb trappolok, majd hanyag mozdulattal lerántom az ablakot, és hagyom, hogy a szél átrendezze gondosan beállított séróm.
- Cazzo! Cazzo! Perché??
Hangom inkább kérdő, mintsem haragos. Fejem kijjebb terelem a nyíláson, könyököm megtámasztom az ablak peremén. A távolba pislantok, a Roxfort körvonalait fürkészem, ha egyáltalán létezik még. Úgy harapok a friss levegőbe, mintha az csak egy szelet Milkyway lenne. Valaki megböki az oldalam, de hátra se nézek.
- Bocsi!
Hallom már messzebbről az odalökött fél szócskát, mire jövőbe révedő tekintettel lesek a fiú után. Hiába, akkora már se híre se hamva. Tekintetem mégis belekapaszkodik a siető alak által felkavart levegőbe. Elmélázom. Arra eszmélek, hogy a szám csöppet nyitva, karjaim alatt az ablak egyre feljebb és feljebb araszol.
Hosszan beszippantom a felém áramló légtömeget, az ablakot nyugalmi állapotába taszítom, majd visszaslattyogok a fülkébe.
- Még sok van hátra.
Mindössze ennyit szólok, mintha csak James tudakolta volna, hogy mikor érnek már oda. Szemem sarkából reakcióit vizsgálom, miközben Twinkyt a kalitka tetejére pakolom.
- Tudod, mindig reméltem, hogy a hűség tanulható. Ma már tudom, hogy ez nem így van. Sokszor nem bírok magammal. Hannah mellett is nehezen megy, pedig szeretem.
Őszinteségére őszinteséggel válaszolok. A bennem lehorgonyzó bánattal teli haragot eleresztettem ott kint. A kemény, őszinte szavakat azonban magamba bástyáztam.
- Ez a te nagy bajod, James. -nézek farkasszemet vele. - Mindig attól tartasz, hogy mások mit mondanak. Miért nem bízol egy kicsit jobban a barátaidban?
Szegezem neki a kérdést, mely' annyira belém ívódott.
- Merlin szőrös hónaljára!! - tátom el a szám monológja végét hallván. - De...de ugye sikerült megmenteni?
Hangomban valóságos aggodalom csendül fel, azonban a válasz várat magára. Az ajtó kinyílik, a büféskocsi begurul. Ilyenkor tudnám leátkozni a nyakáról a boszi fejét. Ehelyett csak küldök egy mogorva pillantást felé, s elkapom tekintetem. James azonban mintha örülne, hogy félbehagyhatja a "mesedélutánt". Némán követem a mellettem zajló eseményeket, miközben szemem az ablakon kívülre szárnyal. Pár másodperc múlva egy kérdés üti meg fülem.
- Nem, kösz.
Rázom meg kobakom.
- Szóval megmentetted, ugye?
Izgatottság lesz úrrá rajtam. Ez az, ami érdekel. A folytatást akarom.

Szemeim elkerekednek, ahogyan látom a dühösen felpattanó Kevint. Kissé összébb húzom magam. Kezeimet kényelmesen magam mellé rendezve, térdeim kissé feljebb húzva mondhatni védelmi állapotba rendezem magam. Mentális és fizikai értelemben is, bár kétlem, hogy jelen pillanatban tartanom kéne a fizika fájdalmaktól.
Testem már ráállt a vonat ritmusos zakatolására s a kintről beszűrődő, a csukott ajtónak köszönhetően tompa zsivajra, ám most, hogy a fiú megfeledkezett a nyílászáróról, a döcögés és a zsivaj kissé hangosabbnak hat.
Fejem elfordítom barátomtól, s kinézek az elsuhanó tájat bámulva. Nem értem. Miért ő a dühös? Miért van ennyire felzaklatva? Nem őt csaltam meg tudtommal és nem is az ő életét csesztem el. Hát akkor? Talán ennyire szívén viselné a sorsát? Ennyire aggódna értem vagy mi? Épp elég, ha én féltem a szaros kis életemet nem kell, hogy mások is miattam tördeljék csontig vékony ujjaikat. Nincs szükségem a sajnálatukra, a szánalomra és a szavakra, melyekkel felvidítani próbálnak. Én ezt nem akarom. Nem akarom, hogy csak egyike legyek a szánalmas, sarokban kuporgó, magukba húzódó, barát nélküli embereknek. Mert én nem ilyen vagyok.
Miután Kevin méltóztatott ismét helyet foglalni s már nyugalmi állapotba helyezni magát, ahelyett, hogy fojtathattam volna, nekiáll itt okoskodni, persze előtte tesz egy nyilvánvaló kijelentést, amire egész egyszerűen bólintok.
Első kis bölcsességére csupán megcsóválom a fejem, s konokul nem nézek felé. Helyette ismét a folyosón duhajkodó elsősöket nézem.
Nincsenek prefektusok, hogy elrendezzék őket? Ha így haladunk még összeverekednek. Höhö, de kis aranyosak. Verekednek. Milyen szép is lesz majd ha a nagy Draco Malfoy egy mugli párbaj közepébe keveredik. Mit mond majd a többieknek mikor vérző orral állít be mert a kis mocskok nem kímélték? Ejj, de tetszene a dolog!
Aztán Kevin ismételten elrondítja vonatutam jó pillanatainak egyikét. Pedig igazán kevés adatott meg eddig belőlük.
Válaszom ezúttal kicsit több lesz, mint a szemforgatás, melyet azért nem felejtek el bőségesen osztogatni.
De… hogy jön ő ehhez? Jó, persze, nyilván azt gondolja, ismer, de rosszul gondolja. Azt gondolja, ugyanaz vagyok, aki egy éve. Hogy nem változtam semmit. Téved. Megint csak téved! De hát honnan is tudhatná mindezt?
ÉN majd tudom, hogy mi az én bajom. És nem a hűség. Mert akit már nem szeretek, ahhoz természetes, hogy nem leszek hűséges, de ha az ember igazán szeret valakit, akkor úgy vélem a hűség a minimum.
Szám válaszra nyitom, de inkább csak egy roppant lesajnáló pillantást vetek rá, olyat, amitől még McGalagony is rosszul érezné magát, és megcsóválom a fejem, majd ismét a folyosót kémlelve folytatom a storyt.

A büfésboszorkány ment meg a történet befejezésétől. Szörnyű hajával, s borzalmasan ódivatú gönceivel úgy fest, mintha egy roxforti festményből szalajtották volna. Na, majd ha lesz rá időm nekiállok átkutatni a festményeket.
A kupé ajtajába lépek, s szétnézek a folyosón, mielőtt leadnám a rendelést. Az elsősök nyilván megijedtek a förtelmes öregasszonytól. Nem is csodálom. Kár, hogy azt a sok görény mardekárost nem tudja elijeszteni innen.  Még egy kis szétfolyasztott smink. Meg kivágott felső. Úhhh… azt hiszem az ütős lenne. De halloween még messze van.
Miután lerendezem a csokoládévásárlást, visszatérek a kupéba.
Kev a kérdésemre nemmel válaszol, mire arcom visszanyeri eredeti színét, s már nem is szégyellem magam annyira az iménti kis incidensért.
Újra elfoglalom helyem, ugyanúgy leheveredve, mint eddig. Hátam az ablaknak, s a változó tájnak mutatva, a folyosó felé fordulva, lábam felhúzva az ülésre, térdeim a magasba emelve. Lelkesen, mint egy kisgyermek karácsonykor, bontom ki a csokoládét ölemben, s török belőle magamnak, melyet nem késlekedek azonmód a számba is tömni. Nem tehetek róla. A csoki a gyengém. Ebben nem ismerek határt.
Kevin egyre jobban nem bírja ezt a várakozást. Megcsóválom a fejem – ismét – majd ránézek, s most kap egy kis mosolyfélét is, bár ezt nem igazán érdemli meg.
- Mégis milyen mese lenne ez, ha nem végződne happy enddel? – teszem fel a lírai kérdést, bár ha azt hiszi, ez happy endnek számít, akkor el van tévedve, mint Alice Csodaországban.
- És gondolom, itt jön a kérdés, hogy mi volt ezek után… elárulom, semmi. A nagy semmi. Mindenki hazament, megcsinálta a házit és ment iskolába…. – mesélem, ahogyan azt egy jó kisdiáknak illik, némiképp gúnyt szőve hangomba.  – csakhogy korántsem ilyen egyszerű a dolog. – fejezem be, mintegy ezzel lezárva a témát, s kíváncsinak nem nevezhető tekintettel fordulok felé.
- És a te nyarad is csudijó volt? – ezúttal egy nagyobb vigyort kap, de nyilván tudja, hogy nem azért mert hűde jó kedvem lett...