{ Yvette Delacour }
Perry pár pillanatig csendesen méregette a vele szemben ülő, jelenleg igencsak unszimpatikusnak ható lányt. Ismerte már, ha nem is jól, de amennyire szükséges, annyira biztosan. Találkoztak annakidején, és beszélgettek is, azonban, noha az idő rozsdás kereke sok mindent megváltoztatott a világon, Yvette Delacour ugyanaz a rémes perszóna maradt. Ráadásul úgy festett, ez nem is igazán zavarta, ahogyan az sem, hogy mindenki elfordult tőle, éppen a fennhéjázása, és visszataszító modora miatt. A rövid szemlélődés alatt látta, amint a hollóhátas arcára fintorok armadája telepedett, majd mindezt megtetézte egy legyintő kézmozdulattal, mintegy szimbolizálva, a mardekáros csak mardekáros, és fiú, tehát eleve bukott dolog bármit is próbálkozni vele. Ez volt az a pillanat, amikor úgy döntött, nem próbál többet magyarázkodni, hiszen eleve, nem is kellett volna neki… egyszerűen próbált egy félreértett szituációt elrendezni, meglepetésre sikertelenül. Persze a sikertelenség kulcsa jelen helyzetben nem volt más, mint a konokságáról híres Delacour lány. Annyira makacsul ragaszkodott a saját kis rögeszméihez, hogy az ésszerű és logikus magyarázatok sem tántorították el a - jobb szó híján – hülyeségétől. Davis megrázta a fejét, már nem különösebben érdekelte, hogy a másik miképpen fog erre reagálni, mert biztos volt benne, hogy valamilyen formában fog. De elvetette már ezt a beszélgetést, és nem is igazán akaródzott megszólalni az út hátralevő részében.
Elfordítva tekintetét mérte végig az ablakon keresztül a vonat sebességétől enyhén mosódott tájat. Most még ez is másnak hatott, mint az utóbbi pár esztendőben. Sokkal sötétebbnek, árnyaltabbnak, mintha a természet is érezte volna, mi van készülőben, és már jó előre gyászolta volna a még meg sem történteket. A fiú sóhajjal itatva döntötte neki fejét a támla puha oldalrészének, majd hunyta le szemeit, hogy pihenjen egy keveset. Alig tette mindezt, a lány ismét megszólalt, természetesen a tőle jól megszokott formában. Az embernek igazából alig kellett vele egy helyiségben lennie fél óránál többet, és máris nyitott könyvként lehetett olvasni a cselekedeteit. A kékek ismét a hollóhátasra szegeződtek, noha Davis már nem vett erőt magán, hogy a fejét is megemelje. A szavak szinte sziszegve követték egymást, egészen az utolsó mondatig, amelynek hangsúlya olyannyira elütött az előzőekétől, hogy csak egy csecsemő nem vette volna észre a változást. A Perry fiú nem szólt rá semmit, mindazonáltal értékelte, hogy valamilyen formában, még ha rettenetesen becsomagolva is, de Yvette elismerte, vannak azért kivételek, és nem mindenki egyforma. Persze, most jöhetett volna a sablonos szöveg, hogy nem a házak alapján kellene ítélkezni, de az csak olaj lett volna a most parázsként füstölgőre, újra felszítva a lángokat.
Egy halovány mosoly érkezett csak, Davis egy fél pillanatnyi fészkelődést követően teljesen elkényelmesedett. Ismét lehunyva szemeit próbált meg pihenni, és legalább a vonatút órákig tartó döcögése mellett nem koncentrálni semmire, csak a nyugalomra.
//Köszönöm a játékot, igazán élvezetes volt
//
Roxfort RPG
Szerző