6-os kupé

8 személyes kupé.
Két oldalt, egymással szemben találhatóak az ülések.

[{ Yvette Delacour - és aki még erre téved }]

{ Yvette Delacour - és aki még erre téved }

A 6-os számmal jelzett kupé ajtaja be volt húzva ugyan, de az ablaka felett egy vékony fémszálon függő sötétítő függöny két oldalon a kis pántjával rögzítve maradt. Aki a folyosón sétált, könnyen bekukkanthatott, hogy megszemlélhesse, esetleg üres helyre talált-e. Sajnálatos módon, avagy sem, egy ember üldögélt odabent, elkényelmesedve, karjait a mellkasán összefonva, lehunyt szemekkel, mintha aludna. Tartása ennek ellenére meglehetősen úriasnak festett, mégis kellemesen lazának. Ábrázata a legcsekélyebb érzelemről sem árulkodott. Szőkésbarna, rövid, göndörforma haja volt… így, elszenderedve, vagy esetlegesen pihentetve szemhéjait igencsak nyugalmasnak festett odakintről. Jobbjának gyűrűsujján egy igen nagy, feketéllő gyűrű pihent, a folyosóról jobban megszemlélve valamiféle pecsétet formázott. Akik ismerték már látásból a pihenőt, tudták, kiről van szó, és milyen ember, vagy ami nagyon sokak számára fontos, melyik házba tartozik… ebből kifolyólag el tudták dönteni, hogy be szeretnének-e ülni mellé. Akinek halovány fogalmas sem volt kilétéről, annak meg úgyis teljesen mindegy.

Ahogyan a fiatal csendesen üldögélt, és merengett magában, egyszeriben megérezte, hogy valaki bizony bámulja. Sokszor oda sem kell tekintenie az embernek, valahogyan érzi a bőrén a másik szemét, tudja, hogy valamiért bizony fixírozva van. Olyan, mint amikor egy nem létező billoggal égetik a húst.  Perryt ez nem igazán szokta zavarni, csak esetleg akkor, ha a méregetés már étlépi az egészséges határokat. Jelen helyzetben nem beszélhettünk erről, egyszerűen csak érezte azt a furcsa bizsergést. Elegyszer engedve emberi gyarlóságának kinyitotta a szemét, hogy kitekintsen a folyosóra, amennyiben pedig azt üresnek látja, akkor a peronra. A kupé előtt egy meglehetősen szőke hölgyemény álldogált, a Davis jól ismerte, volt már vele dolga korábban. Pár pillanatig ő is méregette a vélát, a Delacour ikrek Yvettejét, majd engedvén mellkasán összefont kezén jobbjával az előtte lévő, jelenleg is üres ülőhelyre mutatott. Többet nem igazán akart az esettel foglalkozni, a lány elég nagy már, hogy el tudja dönteni magától, be szeretne-e térni a kupéba, és elviseli-e egy mardekáros jelenlétét hollóhátas mivolta ellenére, avagy sem.

Davis az engedékeny közlést követően ismét kényelmesen összefonta karjait, majd várt pár másodpercet. Nem akarta rögtön lehunyni a szemét, nem bunkó és alpári… ha már beinvitálta a lányt, megvárja, amíg leheveredik… elvégre köszönteni is szokás egymást. Azt követően a helyzettől függően dönt majd utazásának további mivoltáról.

   

Perry

Elhúzott szájjal pillantok körbe. Hát, nincs más választás, nagyon úgy tűnik.
Sőt, hogy egyszerűbb legyen a helyzetem, Perry észre is vesz, s egy könnyed kézmozdulattal meginvitál.
Most erre mit tehetne az ember? Még egyszer elbámészkodom, hogy hátha van valami más választásom, de máshol csal még többen vannak nemhogy kevesebben.
A düh elönt, hiszen ez irtózatosan bosszantó helyzet. Ám nem tehet az ember semmit, így megadom magam a felsőbb akaratnak, noha elég erőteljesen nyitom ki a kupé ajtaját és csapom be magam után.
Igen, megjöttem. Hogy ez boldoggá tesz bárkit is? Kötve hiszem.
Nem nézek a másikra, csak az ablak mellé lépek és leülök csendesen, meg sem szólalva.
Nem kívánok társalogni, noha tudom, úgysem úszom meg. Az emberek veleszületett kényszere hogy minél kevesebb szót mondjon ki minél több idő alatt és természetesen minél gyorsabban. Én a kevesek közül is azt a kivételt képezem, aki ennek a totális ellenkezője.
Vajon Perry is ebbe tartozik-e?
Na nem mintha túlzottan is érdekelne, hiszen mit is várhatnék tőle? Még a végén kiderülne hogy ugyanolyan mardekáros mint a többi és akkor annyi a jól felépített imidzsének. Mert hát lássuk be, ha a mardekáros brigád közt akad kivétel az ő.
Túl... csendes ahhoz, hogy a Malfoy képezte csapat tagja lehessen, de hát az is igaz, hogy nem Malfoy a világ közepe talán még a mardekárban sem.
Mégis az a hír, amely futótűzként terjed hajlamos a köztudatba beenni magát.
A szoknyámon lévő ráncokat eligazgatva hátradőlök és a hófehér kalapot magam mellé dobom nem törődöm módon miközben felpillantok egy kósza pillanatra.
Talán nem kellene ennyire undoknak lennem, elvégre mégiscsak szívességet tett nekem, noha tudhatja ő is hogy előbb vagy utóbb úgyis beállított volna jó pár cserfes iskolatárs.
De nem tudok többet tenni, mindössze csak egy halovány rezdülése az ajkam szegletében mutatja meg, bizony valamilyen szinten hálás vagyok.
Aztán jobbnak látom ha inkább mással foglalkozom, de hiába, még az a könyv, amelyet újra meg újra kivettem sem tudna most lekötni. Így mély levegőt vettem s csak kibámultam a peronon integető tömeg felé.
Szülők...
De az, akit én vártam volna, az, akit mindig látok ha a tükörbe pillantok, nem volt itt. Nem is lesz, így hát csak hagytam, hogy lassan minden eltűnjön a szemem elől és csak szíves foltok maradtak, míg a lelkemben minden szürkén festett, ahogy eddig is.

[{ Yvette Delacour }]

{ Yvette Delacour  }

Az ifjú Perry egyezményes kézmozdulatait követően, melyek egyértelműen azt irányultak kifejezni, Yvette Delacour leülhet a kupéban, a vélaság még kétszer körbetekintett a folyosón, biztos nincsen-e olyan hely, ahol nem kell szocializálódnia, emberi kapcsolatokat építenie. Az ugyebár a legkevésbé jellemző rá… csak a saját kis kiépített birodalmában képes megélni, hiszen ott vannak azok az emberek, akik epekednek a kegyeiért… ez pedig mindennapjai alappillére. A fiatal mardekáros jó párszor látta, és hallotta társalogni… sok mindent leszűrt a hallottakból, éppen eleget. Egyértelmű volt, hogy a fél iker a háta közepére kívánja a helyzetet, mi több, a szemeiből sugárzott egyfajta undorszerű megfoghatatlan valami. Igen, a tipikus Delacour-os ki, ha én nem életérzés, amelyről annyit hallani az iskola falai között. A fiút nem zavarta különösebben a tudat, hogy kivel kell majd megosztania a kisebbfajta helyiséget a vonaton, biztos volt benne ugyanis, hogy a hollós a legkevésbé sem fogja erőltetni és protezsálni a beszélgetést. Ez pedig pontosan kapóra jött neki, hiszen jómaga is inkább csendesen, szó nélkül szerette volna letudni az amúgy mindig idegesítőnek ható utat. Inkább egy nagyképű gyerek, aki felnőttnek képzeli magát, és érett gondolkodásúnak, mint hat idióta abszol úti pláza lány, a kis rózsaszín világukkal.

Davis csendesen tekintett oldalra, vajon érkezik-e az útitárs, vagy inkább másik helyet választ… a döntés bizonyosan roppant nehéz, rengeteg mindent végig kell gondolni. Minthogy örökkévalóságig azért mégsem fixírozhatta a kint álldogálót, kitekintett az ablakon a peronra… az óra érdekelte, mikor fognak indulni. Hirtelen erőteljes, vontatott hang, melyet egy egészséges puffanás zárt. A fiú hátradőlve, fejét a támlának szegve tekintett az érkezőre… Yvettenek végre sikerült eldöntenie a szinte lehetetlent. Az érkezése meglepő, de a hatodéves arcára a legcsekélyebb érzelmek sem rajzolódnak ki. Az persze más kérdés, hogy elméjében felmerült a költői kérdés, amely mindenkit foglalkoztatna adott szituációban, ez a nő hülye? Mit ártott a kupé ajtaja, hogy ily módon kell bánni vele? Esetleg ez lenne az a hatásos belépő, amely önnön tudatában rögzülő felsőbbrendűségét jelezné? Túl sok kérdés, túl sok felesleges kérdés, amelyre a válasz úgyis torkollás formájában érkezne, ha az ember szóvá merné tenni a tetteket. Perry nem akarja, a háta közepére sem kíván egy „úgyis én vagyok a sztár” beszélgetést, amelyben kiderülne, ő egy ökör, a vele szemben letelepedő pedig maga a Merlini csoda megtestesülése. Tény és való, hogy fura útitársat kapott, de ahogyan mérlegelte a helyzetet, mikor jelezte Delacour felé, bejöhet, még mindig jobbnak találta, mint esetlegesen a zsivajt halmozó lányokat, esetleg az önmaguktól elcseppenő fiúkat.

Elfordította tekintetét, ismét a peront mérte végig, majd egy pillanatra újra a lányra kúsztak a kékellő íriszek… a két pillantás pedig találkozott… ha nem is hosszú időre, de pár másodpercre. Ez lehetett a köszöntés, vagy legalábbis az annak betudható valami. A fiú természetesen észrevette azt a bizonyos, és nagyon apró ajakrezdülést is. Nem akarta konstatálni a vele szemben ülő eddigi mozdulatait, amelyből sugárzott a ki, ha én nem stílus, egyszerűen haloványan elmosolyodott, majd alig-alig, de azért észrevehetően megrázta a fejét. Nem óhajtott szavakban korholást kezdeményezni, nem óhajtott beszélgetni sem, de akaratlan summázta a látottakat, és bizony így sikeredett. A mozdulatsort követően mély levegőt vett, majd kifújta azt, mintha csak ki akarta volna fejezni, „Merlinre, micsoda egy fruska”. Ismét lehunyva a szemeit próbált pihenni kicsit, légzése lassult, nyugodtabbá vált, mint eleddig volt, ha lehet ilyet mondani.

Biztos volt benne, hogy Yvette látta a fejmozdulatot, biztos volt abban is, hogy a sóhajról is tudta, neki szólt. Amennyiben előrelátása nem csalt, önnön fejére hozta a bajt cselekedeteivel, elvégre a Delacour lelkület úgysem fogja nyugodni hagyni a szemben ülőt, hogy ne konstatálja az utóbbi pár percet.

 

Perry

Nem foglalkozik velem. Nem is olyan nagy baj ez, s most kivételesen, bár valahogy sajnálom mindezt mégsem tud érdekelni. Talán épp azért mert annyira kimerített az egész, amit életnek hívnak hogy legszívesebben hagyom ha sodródok és nem kell semmivel foglalkoznom.
Ha pedig Perry mindezt elő is segíti azzal hogy végig szótlanul félig szinte már elszunyókálva tölti az utat, nos igazán egy szavam sem lehet.
Mindössze akkor rezzenek csöppet össze, amikor a tekintete rám villan és az íriszeiben valami furcsát pillantok meg.
Mi akar az lenni tulajdonképp? Megértés? Ugyan már hisz ez nevetséges...
Ha született is olyan ember a Földre aki megért engem, a híres Yvette Delacour-t az biztos hogy nem ő lesz. És mégis... miért érzem ezt a furcsa dolgot? Miért hiszem hogy számíthatok rá bizonyos szinten? Hogy ő talán mégis olyan, mint amilyennek látszik. Hogy mardekáros léte ellenére megszégyenítve a ház hírnevét nem fog nyüstölni, faggatni, és zargatni?
Kifejezetten idiótán érzem magam, és a felém küldött mosoly csak még jobban megerősíti ezt.
Nem tudok erre mit reagálni. Nem tudom erre mit is kellene vagy lehetne. Sosem voltam valami nagy térsasági ember, akárki akármit is vár.
És bizony inkább némi pírral arcomon kapom el a fejem, ami egyben némi felháborodásnak is köszönhető, mert hát mit mosolyog ez itt rám. Nem vagyok valami cuki kis tárgy vagy ritkaság hogy úgy bánjanak velem mint valamivel, amiben gyönyörködhetnek.
A férfiak többségének úgyis csak ez az ami számít.
A szépség, a dicsőség no és hogy elmondhassa kit tart maga mellett.
Szánalmas.
Inkább kibámulok újra, és hagyom hogy a szemeim előtt elfolyjanak az addig éles kontúrt viselő dolgok. Szemeim elfátyolosodnak, és egy perc alatt teljesen máshol vagyok képzeletben, nem pedig a vonaton, amely zsúfolt és piszkos, és teli van élettel.
Nem, ez tőlem teljesen külön áll. Vannak ugyanis ők. A többiek, mindenki. És egy külön világ, amely háborítatlan, az én. Hogy Perry hol van? Nos, fogalmam sincs. Talán ő lebeg a kettő közt. De hogy hova is tartozik igazán azt nem tudom, talán nem is rám tartozik. Minden esetre nem foglalkozom a dologgal. Mert ahogy eddig is most sem érdekel másnak a gondja baja. Úgyis mindig rád testálják előbb vagy utóbb. Ki tudja hogy lesz most.

[{ Yvette Delacour }]

{ Yvette Delacour  }

Mielőtt a mélykék szemeket héj borította volna, Perry még látta azt a bizonyos vöröslő pírt a vele szemben üldögélő arcán, valamint azt is, ahogyan elkapta a tekintetét, és inkább a peront bambulva próbálta leplezni zavarát. A fiú ennek ellenére nem reagált, arca továbbra is érzelemmentességet sugárzott, csendesen pihent a széken, legalábbis úgy festett. Elméje azonnal munkálkodni kezdett, hiszen egy Delacour-tól bőségesen az érthetetlen és meglehetősen furcsa kategóriába tartozott az efféle –talán kicsit erős szó, de- érzelemkinyilvánítás. Tavaly, azelőtt, és azt megelőzően, mi több, talán mióta élet az élet, egyetlen stílus jellemezte mind a szemközt ülőt, mind pedig az ikertestvérét, a tipikus nagyképűség. Egy olyan fenkölt stílus, amellyel majdhogynem mindenkit eltaszítottak maguk mellől, legalábbis az értelmesebb, ésszel bíró embereket minden bizonnyal. Tény, hogy az iskola ezredéves falai között jócskán akadtak az idiótizmus képviselői közül is, mondhatni döntő többségben voltak. Ennek okán természetesen maradtak olyan hódolók is, akikkel a két leányzó körbevehette magát, és egyfajta bástyát alakíthatott ki maga körül. A sárba tiport lelkű fiúk pedig ott csüngtek körülöttük, rajtuk, hátha szakíthatnak valamit a tiltott és elérhetetlen gyümölcsökből. Perry távol esett ezektől, mi több, megvetette az ilyeneket, visszataszítónak és gusztustalannak találta őket… az effélék számára már közelről sem voltak a férfi kategóriába sorolhatóak, mindinkább az ürülékkel itatott lábtörlőre emlékeztették.

Ezen pár másodperc, amíg elmélkedett úgy vélte, a véla számára bőségesen elegendő kellett legyen ahhoz, hogy rendezze sorait, arcvonásait, és letörölje az érzelmeket az arcáról. Mégiscsak egyfajta mellékvágány volt ez a megmozdulás a részéről, és biztosan kellett pár pillanat, amíg ön-értékelni tudta a helyzetet. Perry pedig nem igazán volt az a típus, aki tapintatlan… csak akkor élt ezen fegyverrel, ha a szükség úgy hozta, vagy éppen adott illető, akivel társalgást kellett folytatnia „kényszerítette” erre. Kinyitva szemeit természetesen Yvette volt az első, akit megpillantott a fejtartásának köszönhetően. Nem fixírozta sokáig, bár azt le tudta szűrni, hogy a hollós valahol nagyon messze járhat lélekben… tekintetét elfordította, majd a peron végében lévő órára emelte újfent. Az indulás már csak percek kérdése volt, bár ez foglalkoztatta jelen helyzetben a legkevésbé… az igazat megvallva érdekelte a vele szemben ülő, és ez nem kis szó a részéről. Soha nem tartozott azon emberek közé, akiket olyanok érdekelnének, mint például egy Delacour… mi több, általánosságban senki lelki világa nem zavartatta különösebben, volt neki mások gondja-baja nélkül is elegendő problémája. Amennyiben a véletlen úgy hozta, természetesen belement a beszélgetésekbe, és olykor tanácsokat is adott… de nem volt inge beleszólni mások életébe. Nem tartotta etikusnak, másrészről magát olyasfélének, aki ezt megteheti.

Furcsállotta azonban, hogy jelen helyzetben csak egy ember üldögél előtte a kettő helyett, ezért úgy döntött, rákérdez a másik érkezésére… már ha érkezik egyáltalán. Mindezt persze csak azért, ha esetleg más is érdeklődne a szabad helyek iránt, ne akkor kelljen majd habogni, esetlegesen elutasítani. Tény, hogy személye nem éppen a szocializációs tulajdonságairól hírhedt el, mégis, Yvette önmagában elegendő volt pár alkalmatlankodó személy megjelenésére.
- A testvéred is várható további útitársnak?
A kérdést követően pár pillanatra szótlanná vált, várva, hogy a másik rátekintsen, felvegye a szemkontaktust. Nem mintha a lány nem tudná megvédeni testvére helyét, vagy éppenséggel jómaga nem tudna mit lépni. Csendesen várta a reakciókat, hiszen a leghalványabb fogalma sem volt a közelmúlt eseményeiről. A nyarat elszigetelten töltötte a nevelőivel, valamint Braddel, és üzletpolitikát tanult, kapcsolatokat épített ki. A Roxfort helyzetéről is nagybátyja felé szivárgó igen hiteles és belső információkból értesült… valamint a bulvár és szennylapokból, persze ezek hitelességére nem sokat adott.

[-Nem jön... Ő... nem jön...-]

 

Perry

A csönd szinte késsel vágható, de ez nyugtatólag hat rám. Szinte mindent elfelejtek, még azt is, ami történt, s ez olyan ritka dolog, hogy ha tudnék, meglepődnék. Igen, ez ritka, hisz még álmaimban is néha kísért a múlt, s talán ezért sötétlenek a fekete karikák a szemeim alatt.
Szinte önkívületbe esem lassan, no de nem a fáradtságtól hanem attól hogy az elmém szép lassan teljesen kiürül. S mivel senki sincs aki megzavarjon, evidens hogy a folyamat egyre gyorsabbra fokozódik, mígnem eljutok odáig hogy mindent kizárok magam körül.
Legszívesebben ebben a névtelen és talán nem is létező világban lebegnék, évekig, egy egész életen át, nem törődve senkivel sem.
Hisz mi értelme az életemnek? Kész csődtömeg, noha ezt ha valaki látná biztosan kinevetné. De hiába nincs semmi nevetséges.
Gondolataim szövevénye messze kalandozik, viszont a halk, hatásos kérdés percek alatt oszlatja szét azt az illúzióbirodalmat, aminek eddig az ura voltam, s térek vissza a jelenbe az itt és most-ba egy másodperc alatt.
Davisre pillantok, szinte kótyagosan, mert a szavai értelme még el sem jutott a tudatomig.
Csak pislogok fáradtan egyet, és nem értem, mit is kérdezett? Minek is nyitotta ki a száját? Miért teszi ezt mindenki velem?
Aztán lassan minden értelmet nyer...
Az a másik... az a másik nincs sehol... sehol.
Csak a fejem rázom meg, s fel sem tűnik hogy elfutja szemeim a könnyfátyol.
Nem, nem kell helyet foglalni. Nem jön ide senki. Senki, aki miattam jönne. De hogy mondhatnám meg mikor a torkomat gombóc szorítja, és levegőt is alig kapok?
Nem válaszolok, nem is tudok, inkább csak az ablak hűs üvegének nyomom a homlokom és lehunyom a szemem. Így telik el egy perc, talán kettő, meglehet még több is.
Csak a szuszogásom hallatszik, a halk, egyenletes légzés, de Perry jelenléte szinte megint nem érzékelhető, noha tudom, ott van, és figyel. Érzem a pillantását magamon, ahogy mindig is, minden körülmények között. Mert mindenki ezt csinálja. Figyel.
-Nem jön... Ő... nem jön...-
Rekedt hangom szinte suttogás s ki tudja, hallotta-e a másik vagy nem. Nem is fontos. Szabad minden hely, jöhet a lelkes diáksereg a szendvicseivel, üdítőjével, csokibékahalmaival és vihogásával. Bárcsak már ott lennénk... bárcsak már mehetnék a könyvtárba vagy máshova... bárcsak...
De nem folytatom a kívánságlistát. Csúnya és kétélű fegyver és haszna nem sok van, hacsak nem az, hogy ki tudja mikor vágod meg vele magad és ejtesz az eddigieknél is mélyebb sebet magadon.

[{ Yvette Delacour }]

{ Yvette Delacour  }

A kérdés hihetetlen gyorsasággal rántotta vissza a képzeletben már másutt járót a valóság igencsak rögös, és olykor kiállhatatlan mezejére. Látszott a hollós lányon, hogy ország-világon túl járt már, mélyen befordulva elméje rejtett birodalmába, csak a testét hagyta hátra, azt is kelletlen, mert forrása volt gondolatai megzavarásának. Perry tisztában volt vele, hogy megszakít egy folyamatot, de kérdése valóban csak praktikussági okokra hivatott választ kapni. Csendesen méregette a vele szemben ülőt, figyelte, hogyan eszmélt fel ismét, és próbálta meg felvenni az elveszített, képzeletbeli fonál végét. A művelet nehézkes volt, akadozott is, és meglehetősen furcsa eredményt hozott, mondhatni tökéletesen váratlant. Nem éppen megszokott látvány, hogy egy Delacour-nak torkán akad a szava, csak fejének mozdulataival képes választ adni egy feltett kérdésre, mert még tusát vív önmagával a hangjáért… és a szemek… azok az általában hűvös elutasítást, és lenézést sugalló szemek most messzire szöktek, a végtelenbe. Helyettük bizony egy megtört és elgyötört pillantás érkezett csak, az is a lassan ébredő könnycseppek mögé rejtve. Érdekes alternatívája Yvette Delacour-nak ez a leányzó, annak a hollóhátasnak a halovány önmaga, akinek az orra jobbára a folyosók mennyezetét szokta portalanítani. Davis abban a pillanatban elfordította a tekintetét, amint látta, mi is történik… jelen helyzetben úgy érezte, nem kellene várnia, míg a másik megmukkan, elegendő számára a bólintás is, amellyel tudatták, nem várható újabb útitárs. Gyenge és elhanyagolható gesztus, de sokat jelenthet a kérdezett felé, mert amíg nem szegeződik rá egy adott helyzetben csak frusztráló szempár, össze tudja szedni a gondolatait, és rendezheti újfent a sorait.

Perry a történésekből fakadóan tisztában volt azzal, hogy valami olyanba tenyerelt bele, amibe nem kellett volna, de már nem visszakozhatott. Nem bánta a szavait, hiszen mit sem sejthetett a háttérről, amely miatt efféle választ kapott csak, amely miatt érzelmi reakciókat váltott ki egy amúgy érzéketlen emberből. Minden újabb megnyilvánulás helyett két öklét a kényelmes ülésre helyezte, majd felnyomta magát álló helyzetbe. Egyetlen öles lépte elég volt ahhoz, hogy elérje és kiengedje a kupé ajtajának balján a kis függöny tartóját, melynek hatására a lepel eltakarta a helyiséget a folyosón sétálgató és bámészkodó nézőközönség elől. Elegendő, ha ő látja ebben a helyzetben  Yvette-t, nem kell, hogy más is megszemlélje, mint valami kirakati bábút. Arról már nem is beszélve, hogy bejöjjön, és nekikezdjen a vak és végeláthatatlan kérdésáradatának… mi a baj… mi történt… és egyebek. Az embernek erre van a legkevésbé szüksége ilyen helyzetekben. A vonat már nemsokára indul, talán nem lesz ember, aki beül melléjük… nem hiányzik, a fiú valószínűleg fel is kérné a távozásra. Egy olyan horderejű esemény, amely megtör egy jeges szívet, igencsak erőteljes kell, hogy legyen… ez pedig bőven elegendő, hogy bizonyos szinten előzékenységet mutasson a hollós irányába. Furcsa, vagy sem, de akadnak még értelemmel bíró mardekárosok az iskolában, a szóbeszédek és mende-mondák ellenére is.

A mozdulatokat követően a hatodéves aztán visszasüllyedt a fotel kényelmességével vetekedő ülésre, majd ismét a lányra pillantott. Alig emelte rá tekintetét, elhalóan halk, meg-megakadozó válasz érkezett, mintegy megerősítve a percekkel ezelőtt ejtett fejmozdulatokat. Az ikertestvér nem jön. A kérdés a mi történhetett, elvégre, ha Yolanda csak bujkálna, ami eleve elképzelhetetlen a mentalitásából kiindulva, akkor a testvére nem lenne ennyire kikészülve… valami komoly dolog húzódott meg a háttérben, de a jelen körülmények nem engedték a fiú számára, hogy kielégítse kíváncsiságát. A másik nagyon fontos tétel, hogy egyáltalán nem tartozik rá, elvégre semmiféle kapcsolatban nem áll, és nem is állt sem a szemben ülővel, sem pedig az elveszett báránnyal. Mivel tökéletesen csendben mégsem tespedhetett, és valamilyen szinten javítani szerette volna önnön hibáján kívül elkövetett baklövését, a tőle megszokott bársonyos és nyugalmas hangon szólalt meg.
- Nem állt szándékomban…
Érezhetően nyitva hagyta a mondat végét, hogy Yvette maga egészíthesse ki azzal, amivel szeretné… megbántani, feltépni a sebet… ki tudja a választ? A lényeg a szándékon volt, nem pedig az ismeretlen tényezőn.

[- Nem állt szándékodban? Mi tulajdonképpen? A kíváncsiskodás? Ne aggódj, hozzászoktam már. Vagy a kérdezősködés? Ez sem újdonság a számomra. Rajta... kérdezz csak ha ehhez van kedved. -]

Perry

Nem vagyok itt. Nem vagyok itt. Nem vagyok....
...itt.
De mégiscsak érzem a lábaim, a karom magam mellett élettelenül, valahol tehát mégis kell lennem. És az üveg hűs érintése tudatja velem egész világosan még ha nem is akarom, hogy bizony nincs esélyem a megmásíthatatlan megmásítására.
Csak azt tudnám miért is nem indulunk már?
Apró zörejként jut el hozzám a hang. Eszerint Perry feladta a dolgot és... de nem, nem hallok ajtónyitódást vagy záródást amit egy koppanás jelezne. Nem, semmit. Mindössze súrlódó hangot, s mikor meglepetten, immár száraz szemekkel pillantok fel, látom, a sötétítőfüggöny teljesen eltakarja a folyosó kis részét, amin eddig be illetve ki lehetett látni.
Ezt... ezt... miért csinálta? Talán zavarta a nyüzsgés... Biztos nem miattam...
Nevetséges még az ötlet is.
Rápillantok egy másodpercnyi töredék ideig, aztán lesütöm a szemem és a kezemet figyelem. Immár gyűrű nélküli.
Fura, milyen hamar veszthet el az ember mindent. Barátot, szerelmet, bátorságot, kitartást...
Kibámulok. A másodperc és a percmutató vánszorgása szánalmas, de határozottan a cél felé siet, mégsem vagyok ezzel megelégedve.
Davis hangjára felfigyelek, noha se nem túl erőteljes, se nem túl halk. Mindössze egy megakadt közlés, amit nem tudok nagyon hova tenni... válaszolni azért mégiscsak válaszolok.
Mert ha már itt tartunk, hát miért is ne?
- Nem állt szándékodban? Mi tulajdonképpen? A kíváncsiskodás? Ne aggódj, hozzászoktam már. Vagy a kérdezősködés? Ez sem újdonság a számomra. Rajta... kérdezz csak ha ehhez van kedved. -
Ezzel biztosan megleptem. Nem mondom hogy ez volt a célom, de jólesik, hogy meghökkent arcokat látok. Már csak abból kifolyólag is hogy rájön a pletykaéhes népség, a fele se igaz annak, amit terjesztenek és persze hogy egyik ember sem, de én különösen nem vagyok számukra kiismerhető.
Alapvetően meglepődön önön hangom semlegességén ahogy a másiknak címzem a szavaim. Semmi sértő él, semmi kegyetlenkedés vagy szurkálódás. Puszta tényközlés. Micsoda siker. De úgyse változtat ez se a dolgokon. Mert még csak a vonaton vagyok. Mi lesz ha majd a nagyteremben mindenkinek feltűnik, Yolanda az örök szószátyár sehol sincs. Vajon akkor is ilyen nyugodtan fogom tűrni. Ennyire veszélymentesen. Ennyire nem törődöm stílusban holott belül iszonyat elveszettnek érzem magam? Valószínűleg ott már minden másképpen lesz. De még most itt vagyunk... és még csak most indulunk, s ahogy elnézem, ez is hosszú útnak ígérkezik.

[{ Yvette Delacour }]

{ Yvette Delacour  }

A kabinban a légkör szépen lassan kezdett igencsak fagyossá válni, persze képletesen értve… már valóban csak annyi hiányzott, hogy a pára az ablakra fagyva apró virágokat rajzoljon ki. Yvette Delacour világ életében képes volt arra, hogy olyan hűvösen és lekezelően bánjon az emberekkel, amire csak igen kevesek képesek a nagyvilágban. Davis ezen okokból kifolyólag nem is nagyon ismerte közelebbről, vagy akarta egyáltalán megismerni. Nem vágyott arra, hogy ilyen bánásmódban részesüljön, mert ismerve önmagát, tudta, hogy nem állná meg keresetlen szavak nélkül a dolgot. Van éppen elegendő diák az iskola falai között, akinek nem rokonszenves, attól nem lesz jobb az élete, ha ebbe a táborba plusz embereket is becsatol, ráadásként önszántából. Vannak esetek, amikor szükségszerű, és elkerülhetetlen, de a jelenlegi bőségesen távol áll ettől. Mindig és mindenkor a logikus gondolkodás híve volt, szeretett mérlegelni cselekedetei előtt, azonban ha az idő sürgette, is képes volt a megfelelő egyensúlyt megtalálni.

Nem tartozott a beszédes típusok népes táborába, éppen ellenkezőleg. Szeretett a háttérből meghúzódva figyelni, és csak akkor kinyitni azt a bizonyos csuszalesőt, ha már végképp szükséges, és nincs más lehetőség az egyes helyzetek megoldására… esetlegesen egy feltett kérdésre, avagy kérdésekre kellett magyarázatot adnia. Azt szokott, elvégre nem egy bunkó, neveletlen alpári ember… az etikett fontos szerepet játszott az életében. Amikor a vele szemben üldögélő, egy évvel felette álló hollóhátas megszólalt, természetesen kitűntette őt figyelmével. Válasza a hanglejtésből fakadóan egyértelműen indulatosnak, és érzelmekkel fűtöttnek tűnt, amely talán nem is meglepő. A jelenlegi helyzet ismeretei nélkül a fiú azt mondta volna, ha máshol hallja így válaszolni a lányt, hogy ez a természetes forma, amellyel viseltetni szokott az emberek iránt. Ez annyira klisés tőle, hogy az a hihetetlen kategória határait már maga mögött hagyta fényévekkel. Egyetlen fintor sem jelent meg az arcán, nem lepődött meg, nem nézett félre, mélyen a másik szemébe fúrva a kékellő szemeit mosolyodott el haloványan egy pillanatra. Nem rázta meg a fejét, nem akart egy apró kis hülyeségből elefántot csináltatni a másikkal. Mert ugyebár, ha már erre így reagált, mi lenne, ha ezt még fokozná is. Neki nem jó, a vele szemben ülőnek nem jó… és ami senkinek sem jó, az eleve elvetendő.

Nem félt kontaktust kialakítani, ezeken a dolgokon már régóta túl volt. Noha nem szeretett szocializálódni, ha megtette, akkor azt módosan csinálta, figyelembe véve a másikat is. Már persze akkor, ha az illető kiérdemelte. Yvette az utolsó reakciója miatt nem tartozott ebbe a kategóriába, de még a veszett esetek közé sem… valahol a kettő között lebegett. Davis tudta, hogy az elkövetkezendő percekben, és párbeszéd alatt fogja eldönteni, érdemes-e… vagy teljességgel felesleges az egész, és jobban teszi, ha átalussza az utat. Előre dőlve, hogy közelebb kerülhessen a másikhoz támaszkodott meg bal könyökével a bal, jobb könyökével pedig a jobb térdén.
- Nem állt szándékomban beletenyerelni abba a valamibe, ami miatt így érzed magad!
A mondatot követően pár másodpercig csendesen méregette a hollóst, majd aprót bólintva emelte meg szemöldökeit egy pillanatra. Még talán valami hümmentést is hallatott… az egész egyértelműen arra hivatott, hogy kifejezze, esze ágában sem volt kontárkodni, vagy éppen kérdezősködni a múltról, a nyárról… és persze azt is, hogy érted, meglepődtél?

A mozdulatsort követően ismét nekiszegte hátát a puha támlának, ezután pedig a fejét is. Nem vette le a szemét Yvette Delacourról, hiszen biztos volt benne, hogy a hetedévesnek akad még pár szava hozzá. Az már más kérdés, hogy ez keresetlen formában történik-e, avagy észbe kap a vélaság, és átértékeli kissé a helyzetet.

[- Mégis könnyeden beletenyereltél... -]

Perry

Szavak. Szavak, és mozdulatok. Miért ennyire furcsák? Miért ennyire kifejezőek? Utál ő is. Ő is ugyanúgy, ahogy mindenki más. Ben, Sean, még a hollóhátas lányok is. Meglehet még Mrs. Norris is. De mit tehetnék? Én nem Yolanda vagyok. Sosem leszek ő. Sosem tudok olyan lenni, még ha akarnék sem. Nem tudok egyik pillanatról a másikra beszélgetni egy vadidegennel, de még akkor sem ha ismerem már valamennyire. Bennel is csak egymást öljük folyamatosan. És vagy ő vagy én húzza a rövidebbet. Most is inkább elkerült, amit meg is értek.
De miért kell mégis mindezt elviselnem? A sötétlő pillantásokat, a csodálkozó tekinteteket, az elhúzott szájakat.
Mind kifejező. Túl kifejező. És most még Perry is. Pedig ő sem egy nagy társasági ember. Ő sem az, aki mindenki szíve közepén található és közkedveltségének köszönhetően ismeri mindenki a nevét. Nem. Ugyanolyan mint én mondhatni. Különc.
És még ő bélyegez meg engem?
Előredől, testtartása is történeteket susog. Mert ő mindent jobban tud... na persze.
Elmosolyodik és mindez elég ahhoz hogy megértsem, lenéz.
Semmibe vesz. Az ő szemében ugyanúgy értéktelen és jelentéktelen vagyok mint másokéban. De talán míg másoknál a csodálat is megvan, nála ez sincs. Furcsa. Ha lett volna valaki, biztos nem rá tippeltem volna.
De végtére is mindegy, a lényegen ez sem változtat. Az viszont már elkönyvelendő hogy érdekes utunk lesz. Főleg ha mindez így folytatódik.

És az a baj, hogy ismerve önmagam, nem hagyom ennyiben a dolgot. Így miután ő befejezte a mondatot, egy percnyi szünet után és is előrébb hajolok ahogyan ő tette.
Nem sokat, csak épp annyit hogy jelezzem, legalább egy szinten állok vele.
- Mégis könnyeden beletenyereltél... -
Puszta tényközlés újfent. Semmi mellékzörej, semmi cinikusság. Noha némi irónia talán kiérződik. Mintha azt sugallná, hogy na mi van Perry, csak nem mersz faggatni? Itt vagyok, most itt vagyok, gyere csak, ragadd meg az alkalmat, hisz szinte elszalaszthatatlan....
Arcom rezzenéstelen marad. Szinte még pislogni is elfelejtek, tekintetem viszont csakis a másikra szegeződik, kutatva a reakcióját, testtartást viszont nem változtatok. Kihívás lett volna az előbb tőle? Nos én állok elébe. Nem ijedek meg se tőle se mástól. És ha kell hát jöjjön, aminek jönnie kell....

[{ Yvette Delacour }]

{ Yvette Delacour }

A fiú egyre jobban élt a gyanúperrel, hogy a vele szemben üldögélő lány totálisan és ezzel együtt fatális módon félreérti azt, amit már percek óta próbál elmagyarázni neki. Tisztábban nem fogalmazhatna, mint ahogyan jelenleg… mozdulataival sem fejezhetné ki másképpen, egyáltalán nem nézte le, nem állt szándékában bántani, megsérteni, kiközösíteni… sem más egyéb negatív cselekedet. Egyszerűen feltett egy szimpla kérdést, amellyel egy fájó emlék sebeit tépte fel, valószínűsítette, kegyetlen módon tette ezt, szépen lassan kapargatva, hogy minél jobban fájjon. Egyszerűen csak az érdekelte, vajon az ikertestvér is csatlakozni fog-e a kompániához. Ennek ellenére az eleddig elhangzott szavak egyértelműen egyfajta sértődöttségről árulkodtak a másik részétől, és persze az elmaradhatatlan Yvettes lenézésről. Noha a kezdetekben a vélaság még mintha kissé megszeppent lett volna, az utóbbi pillanatokra már az érzelmekkel itatott tűz volt a jellemző. Perry várta, hogy szavainak milyen következményei lesznek, és eldöntötte magában, ha megint kap a fejére, mert praktikus próbált lenni, akkor hatalmas ívben el fogja kerülni a vele szemben ülőt a közeljövőben… a mostani beszélgetést pedig kelletlen megpróbálja majd berekeszteni. Egyszerűen nem volt szüksége arra, hogy a saját kis világának problémái mellé még egy, lassan őrültnek tűnő diáktársa rögeszmés utálatvágyait is felsorakoztassa. A jóból is megárt a sok, tartja a közmondás, mely hiába muglivilágbéli, azért ismerte.

A másikra irányuló kitüntetett figyelme nem volt hiába, Yvette, ahogyan tette ő is pillanatokkal ezelőtt, szintén előre dőlt, mintegy nyomatékosítva elkövetkezendő szavait, majd megszólalt. Természetesen nem tett le arról a téves rögeszméjéről, hogy a hatodéves, mardekáros fiú direkt módon tenyerelt bele a nem létező lelki világába. Mintha azt szeretné elérni, hogy beszéltessék az ismeretlen eseményről. Talán a tudatalattija szeretné kikiabálni magából azt, amit valójában érez… de arra nem elég nyitott, hogy magától belekezdjen egy efféle mesébe, hiszen akkor odalenne a felépített renoméja.

Perry ezen gondolatokkal méregette a Delacourok jegesebbikét, persze az is megfordult a fejében, ő-e a legmegfelelőbb ember erre a faggatásra. Elvégre soha, semmilyen kapcsolatban nem állt a lánnyal… talán egyszer, vagy kétszer beszélgettek az iskolán belül, de azok a diskurzusok is inkább az adok-kapok elven működő eszmefuttatásokról szóltak, sem, mint a személyes érzelmek kitárgyalásáról. Nem tartotta magát jó hallgatóságnak, sem pedig olyan embernek, aki bármiféle szorult helyzetre a megfelelő tanácsokat tudná osztogatni. Hiszen, élettapasztalatai ellenére nem tartozott a nagy bölcsek körébe. Egy egyszerű embernek érezte magát inkább, aki megpróbál boldogulni az őt körülvevő zord körülmények ellenére. Egy pillanatra sem változott meg az arca, nem rezdültek meg az izmok… csendesen figyelte a lányt pár pillanatig, afféle hatásszünetként is értékelheti a másik… valójában azon morfondírozott, belemenjen-e Yvette játékába. Abba a játékba, amellyel talán a játékot kezdeményező sincs tisztában, annyira be szeretné magának mesélni az igazság gyökeres ellentétét. Más magyarázat nem volt a viselkedésére és reakciójára… csak az, hogy beszélni akart a problémájáról… de ezt még magának sem volt képes bevallani.
- Bele!
Nyugtázta ismét kellemes és bársonyos hangon a lány általi mondatot, azonban maga a szó akár a gondolataiban lejátszódó cselekvést is jelenthette. Még mindig nem döntötte el, belemegy-e a játékba, de azt tudta, ha valami oknál fogva igen, csak addig marad benne, amíg szükséges. Továbbá, miért ne ismerné be az egyértelműt, hiszen rossz szándék egy pillanatra sem vezérelte.

Mivel Yvette nem hajolt hátra, jómaga is előre dőlt, hogy ismételten közelebb kerülhessen a másikhoz. A két könyök ismét a két térdkalácsra került, a kézfejei pedig összefonódtak. Mélyen a másik szemébe fúrta a sajátjait, mintegy rabigába hajtva azokat.
- Amiről az ember nem tud, abba akaratlan beletenyerelhet!
Igazságnak igazság, elvégre noha nem állt szándékában a hollóhátas lány múltjában kutakodni, mégis olyan kérdést tett fel, amely arra utalt vissza. A –het kitétel volt a lényeg a beletenyerel szó végén, hiszen ha az elmaradt volna, azt jelentené, direkt módon pályázik az ember ilyesmire.

[- Amiről nem tud... ugye? -]

Perry

Egyszerű reakció, egyszerű válasz. Egyszerre Perrys is meg nem is. De honnan is tudhatnám mit várjak tőle? Még csak nem is ismerem. Még csak azt sem tudom ki is ő valójában, mégis a számtalan elejtett megjegyzés miatt kialakul a másikról egy kép az emberben. És ahogy ott áll veled szemben, vagyis jelen esetben ül, már nem tudod mennyi hitelt is ér a másik szava és egyszerűen meglepődsz a tapasztalataidon melyek csakis a sajátjaid.
Én is így érzem, ahogy válaszomat, válasz követi és ahogy a másik nem hagyja hogy megnyerjem a csatát. Furcsa de most nem is ez számít igazán. Mert míg Bishopot uralom, Yolandát kordában igyekeztem tartani és nevelni, Blaine-t meg... nos őt meg megverni a saját, hazai terepén, addig Perry az, akivel nem tudok dűlőre jutni. Meglehet az lenne a legjobb ha nem foglalkoznék vele.
Végtére is ha a Malfoy jellegű kategóriába tartozik, mint a kiskirályok vezetője, nos akkor...
De ebben az esetben a prefektusi fülkében kellene meresztenie a hátsó fertályát, ahogy a Mirol lány és a többiek is teszik. Erre ő mégis itt kuksol, jelen személyemet leszámítva teljesen egyedül.
Mondhatnám hogy az év rejtélye, de hisz tudjuk, hogy Perry sosem volt a mások iránt érdeklődő fajta. No de hogy saját háztársai közt se találja meg a helyét...!
A szemtelenkedés netovábbja viszont fennáll. Még ő kérdez rá, noha persze nem tudhatta, de akkor is, és még neki is áll feljebb. Talán mást kellene sértegetnie.
A kérdés csak az, lealacsonyodom-e újfent az iskolatársaim szintjére hogy elmagyarázzam nekik és a szájukba rágjam... hagyjanak békén.
Mély levegőt veszek, amit egy pillanatig benn is tartok, majd lassan eresztem ki, szinte észre sem lehet venni, de a tekintetem nem veszem el a másik arcáról.
Mégis miért tenném? Egy csatában a végső győzelmet is mindössze a hozzáállás adja.
-  Amiről nem tud... ugye? - mosolyodom el kicsit gunyorosan, és igen, mulatok rajta magamban. - Kár hogy csak minden lap szét nem kürtölte a világban a híreket...-
Hátradőlök, nem foglalkozom tovább a fiúval. Ha nekem esik, hát essen. Végtére is szavaim biztosan sértő ostorcsapásként marnak bele az önérzetébe, de valahogy ezt is annak tulajdonítom be, hogy túlérzékeny az emberek nagy többsége körülöttem... mert ami nem öl meg ugyebár az csak megerősít.
- Feltételezem azt legalább tudod, hogy ki a Mágiaügyi miniszter, kinek az uralma tölti be a szalagcímeket... furcsa, ezt mindenki látja...-
Megrázom a fejem. Végül is, nem számít. Az embereket ez érdekli. Voldemort újra a trónon. Tudjukkié a világ, meneküljön ki merre lát. Csupa szenny. És részben igaz benne minden. Ahogyan a szalagcímek másik közkedvelt sztárja; Yoldanda Delacour a szökött véla...

[{ Yvette Delacour }]

{ Yvette Delacour }

A két fél hosszas pillanatokig méregette egymást, a levegő szinte megdermedt a kupéban, és mintha a külvilág is elhallgatott volna. Sem a Delacour lány nem érezte, hogy el kellene vonni tekintetét a másikéról, sem pedig a Perry sarj… tény, mindketten másképpen vélekedtek a kérdési miértjéről. Amíg a franciahon szülötte a csata végső győzelmét látta farkas pillantásában, addig az angolszász egyszerűen csak a figyelmesség miatt tartotta kékellői középpontjában a vele szemben ülőt. Soha, egy pillanatra sem gondolt arra, hogy a kettejük között húzódó beszélgetés egy kisebbfajta háború lenne, nem is igazán akart. Elegendő volt neki a saját életében hosszú ideje húzódó csatája, sem, hogy még egy flúgos leányzóval is ütközetet vívjon az iskolába menet. Kinek jó az, ha túlzottan sok fronton tartja melegben a vasat? Az ilyen stratégák neve soha nem maradt fenn a történelem során, mert idejekorán elhullottak a több oldalról való nyomás alatt.

A lány megjegyzése egyértelművé tette, hogy továbbra sem akar elállni a témától, és nem sikerül feldolgoznia, hogy nem körülötte forog az immáron vértől itatott világ. Egyszerű a tétel, amit a fiú felvázolt, nem tudott arról, és jelenleg sincsen információja a testvérről, vajon mi történhetett vele. Yvette ennek ellenére személyes támadásként vette a kérdést, mi több, a tudatot, hogy létezik olyan ember a világon, aki nincs tisztában azzal, mi történik a családján belül. Nem olyan híres az a családfa, hogy Perryt egy pillanatra is érdekelte volna, vagy azért bújta volna az újságokat, hogy utánuk kutakodhasson. A mágiaügyi miniszter léte már kérdés, hiszen az mindenkit érint, a varázslótársadalomban és azon kívül is. Egy olyan téma, ami kihatással van a világra, a gazdaságra, a politikára, mindenre… nem úgy, mint a Delacourok történelme. Az pedig, hogy a bulvár-szennylapok világgá kürtölték a rejtélyes történést? Van ez így, a probléma abban gyökeredzik, hogy a fiú hányja-veti hazugságoktól itatott lapokat nem olvas, és nem is olvasott. Jobban érdekelték a valós hírek, valamint a gazdaság a rá hagyott vállalkozás okán.

A korholó és felháborodott szavakat követően Davis ismételten megrázta a fejét, mintegy lemondóan kifejezve, sajnálja, hogy a falnak beszél, és szavait a másik nem képes feldolgozni. Mindeközben szájára egy pillanatra halovány és szintén lemondó mosoly húzódott… ahogyan jött, úgy ment is.
- Az emberek, ahogyan én sem, nem olvasnak minden lapot, főleg a bulvár és szennyet nem.
Jelentette ki immáron határozott hangon, miközben hátradőlt, és kényelmesen megvetette magát az ülésben. A mondat egyértelműen arra utalt, hogy azért, mert Yvette Delacour elolvasott pár igencsak ismeretlen lapot a testvére eltűnéséről, még nem fog mindenki eszerint cselekedni.
- A szalagcímet pedig mindenki ismeri, mert tudod, az kihatással van a világra…
Cseppnyi hatásszünet, a lány hadd érezze, a testvérével való titokzatos történés lehet a számára fájdalmas, de vannak a világon nagyobb események is, amelyek pontosan most vannak kibontakozóban.
- … nem csak a varázslótársadalomra, de a muglikéra is!
Bármennyire is fájdalmas a másik számára, de ez az igazság. Arról nem is beszélve, a fiú kezdte kissé unni, hogy számon van kérve egy olyan esemény miatt, amelyről nem kötelező tudnia. Biztosan fájdalmas a másik számára, de fájdalmát nem másokon kellene kitöltenie… inkább feldolgozni magában… vagy kiadni úgy, hogy mesél róla… számonkérés és beszélgetés között különbség van.

[- Meglep hogy legalább ennyire tájékozott vagy Perry…habár persze egy aranyvérűtől ez talán nem számítható nagy kasszasikernek…-]

Perry

Persze, mint mindig, most is mindenki okosabb, értelmesebb tőlem. Mert őszintén szólva süt Perryről ez a stílus. És még meg is magyarázza! Komolyan mondom ha nem egy vonaton lennék és nem egy mardekárossal lehet záros határidőn belül kiosztanám, de most közel sem vagyok abban a hangulatban, sőt…
Elvárja, hogy leálljak vele vitatkozni? Hogy lealacsonyodjak erre a dedós szintre? Na nem. Ezt már tényleg nem.
Arcomra mindezen gondolatok egyvelege talán ki is ül. A rosszallás, a nem tetszés, a totális ellentmondása az ő szavainak. Csak legyintek egyet, miközben kinézek az ablakon, ám még az elsuhanó egyre kopárabb és sivárabb táj se vígasztal nagyon.
Meglehet már félúton járunk? Vagy már mindjárt meg is érkezünk?
Teljesen elvesztettem az időérzékemet.
Ennek ellenére mégiscsak ott motoszkál bennem a tudat, hogy visszavágjak a másiknak a megjegyzéseiért. Sosem tűrtem ha sértegettek, és igazán ez az a javából, még ha ő ezt nem is érzi annak. Így mindössze szúrós tekintetet vetek rá, miközben kezem összekulcsolódnak könnyeden a térdemen.
- Meglep hogy legalább ennyire tájékozott vagy Perry…habár persze egy aranyvérűtől ez talán nem számítható nagy kasszasikernek…-
Kissé gunyoros hangnemet ütök meg, elvégre ha ő ilyen én miért is ne lennék vele olyan?
És még csak lelkiismeret furdalásom sincs.
- Viszont nem gondoltam volna, hogy ennyiben kimerül a képességed… tudod ez nem jellemző rátok…- utalok arra szolidan hogy én aztán se aranyvérhez nem tartozom se félvérhez tulajdonképp. Hát igen, a szűk keresztmetszet. - …de általában mindenki pletykára éhes sztorihajhász… örülök ha te elkülönülsz ezektől…-
Igen, a vége teljesen őszintén jött, aminek színezete kissé oldottabb is már. Mert ha tényleg nem érdekli, akkor nem bántani és szurkálni akart a kérdésével, ami valljuk be, ritka az emberektől. És ez pedig értékelendő. Annyi pedig a legkevesebb hogy valamilyen formában jóvátegyem a bűnöm, hozzátéve persze úgy, hogy ez ne szúrjon szemet, mert önérzet azért van az emberben. Ez a megoldás meg tökéletes, már ha Perry érti a lényegét remélhetőleg. Ha meg nem, nos akkor jó darabig eltűnődhet a tőlem hallottakon.