8-as kupé

8 személyes kupé.
Két oldalt, egymással szemben találhatóak az ülések.

Sab, Rico

Késve érkezem, mert Rico szokás szerint elszórakozta az időt reggel. Számtalan barátnőjétől búcsúzkodott, végtére is veszettül hosszú lesz a téli szünetig meglenniük egymás nélkül. Na jó, nem bírálom az öcsköst, ő legalább elég bátor ahhoz, hogy simán becsajozzon. Nekem ez is csak egy különös véletlen folytán jött össze, amit azóta sem bántam meg.
Keresztül viharzok a pályaudvaron, át a falon és máris ott állok a régről ismerős peronon, a 9 és 3/4-ik vágány mellett. Magamba szívom a mellettem elsiető leányzó parfümének bódító illatát és megbabonázva bámulok a szőke szépség után. Mire eltűnik a tömegben a szemem elől, nagyjából feltisztul elmém a hatása alól. A fene egye meg, hiába járok Sabrinával, képtelen vagyok nyugton maradni a hátsómon, folyton a bajt keresem. Nyáron ott volt Jules, most ez a szöszi, mi jöhet még? Az volna a durva, ha egy fülkébe kerülnék vele...
Sabrinával nem beszéltünk meg semmilyen találkozót mára, fogalmam sincs hol keressem, így valószínűleg csak indulás után fogom végigjárni a nőért a vonatot. Ha egyáltalán visszajön a suliba. Nem tudom az ő szülei hogyan viszonyulnak a Voldemorttal kapcsolatos nézetekhez, az előző tanév végi háborúhoz, a mostani sötét helyzethez. Biztosan jön ő is suliba, hiszen nyilván szólt volna, ha nem így lenne, de nem kaptam tőle semmi erre utaló információt.
Felvonszolom ládámat a Roxfort Expressz lépcsőin. Érdekes, évről évre nehezebb ez a tákolmány, meglehet mostmár ki kéne takarítani. Ha kiszelektálnám az aljáról a sok régi használhatatlan vacakot, na meg a töméntelen szemetet, akkor talán könnyebb volna néhány mázsával.
Úgy tűnik, mégsem sikerült elég későn érkeznem, még találok üres kupét a vonaton. Az egyiket rögtön megszállom, iskolai ládám felszenvedem a csomagtartóra, azután kényelmesen elnyúlok az ablak melletti ülésen. Termetes tappancsaimat feldobom a velem szembeni ülésre, ily módon kényelmesen kinyújtóztatva lábaimat. Hangos szusszanással nyugtázom helyzetem, de legfőképpen az egyedüllétet. Fejem az ablaknak koccan, s már éppen kellemesen elszunyókálnék, amikor valak rámtör.
A fülke ajtaja kivágódik és valaki igencsak rosszallóan jegyzi meg:
- Nem illik így eltehénkedni, a lábadat felpakolni az ülésekre meg pláne nem illik!
- Mi a fene bajod van velem? - fordulok az illető felé morcosan, ám elakad a lélegzetem. A jó illatú, lenyűgöző szőke a peronról. Szitokszavakat mormolva távolodik fülkémtől a lány, de előtte még visszacsapja az ajtót. Dühödten vetem magam a kilincsre, szinte kitépem a helyéről, hogy a nőszemély hátának kiálthassam:
- Hisztis tyúk!
Ezzel megnyugodva tespedek vissza helyemre az ablak mellé. Hátha a következő jelentkező, alias útitárs kevésbé volna cirkuszos típus.

Rico, Chris

„Le fogom késni a vonatot! Egész biztos. Annak a hülye busznak is éppen ekkor kellett belemennie a legnagyobb forgalmi dugóba, amit valaha ember megtapasztalhatott. A francba is, sietnem kellene, mert tuti, hogy az orrom előtt húz el majd a Roxfort Express és én meg integethet a hátsójának. Az kellene nekem még csak. Muszáj visszamennem oda, bármi legyen is az igazság. Mert hát volt, aki azt híresztelte a nyári szünet folyamán, hogy a teljes tanári kar kicserélődik, volt aki azt mondta, hogy csak egy-két ember, de akadt olyan egyén is, aki azt terjesztette, hogy bezárják az iskolát. Az ilyen embereket én kinevettem, mert ezek az ötletek (főként az utolsó) lehetetlenek. Igaz az megvalósítható, hogy némelyik tanárt leváltják, de hogy ne legyen Roxfort, az teljességében kizárt. Na de majd most kiderül, hogy mi a helyzet.”
Sok mindenen gondolkodtam, miközben idegesen tolakodtam előre a nyomorgó tömegen keresztül, csak azért, hogy le tudjak szállni. Hihetetlen, hogy Stroodból másként nem tudok ide érni időben csak ha busszal jövök. Ennek meg két hátránya van: egy, nem tudok mit csinálni, ha dugóba kerülök, mellesleg elkések, kettő, a busz általában tele van emberekkel, akik Stroodból szeretnének eljutni Londonba, és az ilyenekből mindig nagyon sok van. Ráadásként egy két emberre vagy ráférne egy kiadó, és frissítő zuhany, vagy igazán használhatnának dezodort. Sokszor a rosszullét olyan fokára kerülök az ilyen illatoktól, hogy nem sok választ el a rókázástól, de ilyenkor szokott jönni a felmentő buszmegálló, ahol pont le kell szállnom.
Amint megállt a busz én nem figyelve az illemre, fellökve mindenkit, száguldottam ki az ajtón és a pályaudvar felé vettem az irányt. A gurulós bőröndöm csak úgy repült utánam, ráadásul a tetejére volt rögzítve Austin és Momo hordozó kosara. Nem mertem őket egybe rakni, mert akármilyen jóban is voltak, Austin hihetetlen dolgokat tud művelni, amikor szállítják. Ezt már átélhettem, amikor a tavalyi nyaraláson nem akartam otthon hagyni a cicust, és amíg a három órás úton be volt zárva a kosarába, addig a belsejét majdnem teljesen szétszedte. Így nem akartam kockáztatni Momo testi épségét.
Végre elérkeztem a vasútállomáshoz, és ott azonnal elkezdtem keresni a kilenc és háromnegyedik vágányt. Nagy rohanásom közepette szegény állatkáim is teljesen összezúzhatták magukat a ketrecben.
- Bocsi, de sietnünk kell.- beszéltem a bezárt macskához és törpegolymókhoz, ami miatt talán kicsit hülyének is éreztem magam, mert a mellettem állók azt hihették, hogy magamban beszélek. Mindezzel nem törődve rohantam át a falon, ami elvitt a megfelelő vágányhoz, és nagy szerencsémre még ott állt a vonat. Megkönnyebbülve szálltam fel, ám a kupék mind telve voltak, így hát keresni kezdtem egy üres, vagy nem dugig lévőt. A folyosón elrohant mellettem egy dühöngő, szőke csaj, aki valamilyen oknál fogva igen dühös volt, az egyik utasra. Már kezdtem félni, hogy nem lesz helyem, amikor bepillantottam abba a kupéba, ahonnan az előbbi lány jött, s nagy meglepetésemre Christ találtam benne. Megkönnyebbültem, mert egyikünk sem beszélt arról, hogy visszajön-e, s így kicsit féltem is attól, hogy nem látom. De ettől nem kell tartanom, mert itt van, és jön vissza a suliba. Szélesen mosolyogva mentem be hozzá, s mint aki nem ismeri megszólítottam
- Szabad ez a hely?- mutattam rá a mellette lévő ülésre, s választ nem várva felraktam a bőröndömet, és a két ketrecet, majd lehuppantam a srác mellé, egy puszit nyomva az arcára- Ki volt az a lány az előbb?- érdeklődtem, mert eléggé idegesnek tűnt az előbb, amikor elhúzott mellettem.

Sab&Chrissy

Szeptember..
Jobb esetben a mókáról, kacagásról, a buliról, na meg a csajozásról szól a dolog. Dumbledore halála óta azonban sokminden megváltozott. A diákok halkabbak, az arcok kevésbé pirospozsgásabbak az örömtől, hogy visszautazhatunk szeretett iskolánkba, s egy hosszú nyár után ismét pálcát fogva a kezünkbe elláthatjuk ellenségeink baját egy jó kis varázsigével. Megváltoztak az idők, s talán velük változtam én is.
Talán…
De csak egy kicsikét..
Ki más bizonyíthatná ezt jobban mint az én szeretett bátyusom, akit már az indulás előtt is sikerült az őrületbe kergetnem a búcsúzkodásommal. Háth igen, hosszú lesz ez a félév, és rengeteg lány van aki jobban örülne ha vele tölteném, de sajnos nem tehetem, idén a Minisztérium kötelezővé tette a roxforti tanulást.
Az út a King’s Crossra akkor sem rövid, ha az ember Londonban lakik, és a mugli szülei miatt nem tud hopp-porral utazni.  Hát még akkor, ha a 40 perces dugó után meg kell állni, hogy gyönyörködhessek kicsit még  a White Hart Lanben, aminek apa ugyebár nem igazán örül, de hát mit tehetnék? Most jó sokáig nem fogom látni szeretett csapatom pályáját, hiszen idén a téli szünetben egyikőnk sem jöhet haza. Mindenesetre vicces látni Chris arcát aki pontosan a legnagyobb rivális klubnak drukkol, ahol korábban apa is játszott, mielőtt visszavonult volna. Egy „könnyes búcsú” s az út folytatódik, azonban mintha csak egy-két perc telt volna el, máris szálunk ki a kocsiból, s köszönünk el anyáéktól, akik csak eddig jöttek velünk. Felragadunk egy kulit, és már szaladunk is, ugyanis késésben vagyunk, legalábbis a bátyus szerint aki mindig mindenhonnan elkésik, azonban a végén kiderült, hogy ő ért oda a legkorábban. A csomagokkal megrakott kis kulit magunk előtt tolva futólépésben haladunk a fal felé, s most először elképzelem magamban, hogy mi van, ha nem enged át. Felkenődünk, s Ashmore palacsinta lesz belőlünk bagolyöntettel. Természetesen most sem következik be  s szépen átfutunk a másvilágba, ahol egy gőzölgő vonat vár minket.
- Látod öcsi, most sem késtünk el. Nem is értem, hogy miért panaszkodsz folyton. Most is lesz egy csomó időnk – mutatok a peron mellett álló órára – mindenesetre nekem dolgom van, úgyhogy itt hagylak. Majd a vacsoránál találkozunk. – Alig fejezem be a mondatot, poggyászomat magam előtt tolva már el is indulok egy közelben álló lánycsapat mellé, akik vadul integetnek felém. Mentet közben jobbra-balra tekintgetek, s szomorúan tapasztalom, hogy jópár kedves pofa hiányzik az összképből. Bizony sokan a haverok és „nagy szerelmek” közül már elballagtak, vagy csak szimplán nem jöttek vissza idén. Azonban nem érek rá elgondolkodni ezen, hanem egy hangos –sziasztok csajok – kiáltás közepette hagyom, hogy egyenként a nyakamba szökdössenek, ami ugyan nagy feltűnést kelt, de nem foglalkozok vele.
Már megszoktam..

Kalauzok járják végig a peron környékét, s hangos kiáltozás közepette siettetik felszállásra a még mindig lent tartózkodó diákokat. Köszönés nélkül fordulok el, s szemeimmel egy friss az út során meghódítandó húst fixírozva szállok fel a vonatra. A prefektusi kocsitól kezdve haladok végig egyenesen a fülkéken ülőhelyeket keresve. Azonban legnagyobb sajnálatomra a husi olyan lányok körében üldögél akik közül jó párral jártam, illetve dobtam így annak az esélye, hogy a vonaton is tudjak hódítani elég kevés. A kocsik vége felé haladva már az üres fülke reménye is kezd elszállni előlem, s végső megoldásként már azon gondolkozok, hogy a vonat legvégében lecsüccsenek a ládámra, és ott alszom, mikor lépések zaja üti meg fülem, s felpillantva olyasvalakit látok, akivel nem igazán szeretnék most találkozni. Azonban nem nagyon van hova menekülnöm, s a szőke hajkorona gyorsan közeledik felém. Azonban ha szerencsém van még nem vett észre.
Hero vagyok, hős vagyok, hero vagyok, hős vagyok. Próbálom győzködni magam azonban a következő pillanatban kihúzom a fülke ajtaját, s a bent terpeszkedő párra ügyet sem vetve huppanok le az ajtótol legtávolabbi ülésre. Szerencsés vagyok, pont időben, ugyanis a következő pillanatban a szőkeség elhalad fülkénk előtt,s arcáról leolvasható, hogy eléggé feszült.
- Bocsi, hogy csak így betörtem, de… - fordulok a pár felé, azonban a mondat közepénél belém fagy a szó, ugyanis a másik ülésről a sajt ikertestvérem Chris és a barátnője néznek rám meglepődve. Hát mit ne mondjak, elég fura érzés a bátyót egy lánnyal látni, hiszen az ember azt hinné előbb lesz Draco Malfoy Griffendéles, mint, hogy neki barátnője legyen, de időnként még engem is érhetnek meglepetések. Ha így folytatja még prefektus is lehet belőle..
- Ti is láttátok milyen arcot vágott Evelyn nem? Szinte gyilkolni tudott volna a tekintetével. Mindenesetre örülök, hogy sikerült elmenekülnöm előle. S ti hogy vagytok, mint vagytok? – terelem el a kérdést az előbbi kis incidensről, mert már így is túl sokat árultam el nekik. Kényelmesen hátradőlök, lábam a földön maradt bőröndömre rakom, s letépem a zsebemből elővett Twixről a csomagolást. Mugli édesség, de én imádom. Ráadásul kell valami amíg feltűnik a büfés boszi.
- Kértek? – nyújtom társaim felé, hogy törjenek maguknak ha éhesek.

Sab, Carithy, Rico

Derült égből varázslat, Sabrina tért be a fülkébe. Megbűvölt mosollyal néztem a lányt, akit szeretek. Amikor ráébredek saját méla bámészkodásomra, fülig vörösödve nyelek egy hatalmasat. Tudom, most valami klassz és jópofa csajozós szövegnek kellene köveetkeznie, de sajnos mindig lomha volt a szürkeállomány az ilyesmik gyártásához.
- Naná, épp egy ilyen szép hölgynek foglaltam - mosolygok a tőlem telhető leglazábban, meg persze minden eddiginél vörösebb ábrázattal.
Segítek neki felpakolni a jócska bőröndöt és közben kiutalok egy ártatlan puszit a szájára, ha már úgyis arra járok. Leülésnél félénken megpróbálom átkarolni, ám aztán visszarebben a kezem, bénán a combjaimra hullik. Habár már néhány hónapja együtt járunk, ezt az idétlen gátlást valahogy képtelen vagyok legyőzni magamban, függetlenül Sabrinától. Mintha az agyam, a reflexeim képtelenek volnának elhinni, hogy egy ilyen klassz csaj szerethet engem és kellhetek neki.
Idegesen megnyalom a számat, fogalmam sincs mit kezdjek a helyzettel. Rengeteg kérdésem és mondanivalóm lenne számára, hiszen már vagy négy napja nem láttuk egymást, legfeljebb baglyok útján érintkeztünk. Ő szólal meg előbb. Nem kéne idegesen magyarázkodnom, hebegni-habogni, miegyéb, mégis elkezdek hadarni. Utóbb dadogásba fullad a röpke magyarázat szagú dumám.
- Hátszóvaltudodazúgyvolthogya... pe-peronon, és akkor utána, izé... na - elhal a hangom.
Elcsesztem. Még egy ilyen teljesen hétköznapi szitut sem tudok megmagyarázni előtte, mi lenne velem egy valódi helyzetben? Kész, teljes csőd és bénulás. Zavartan keres valami kapaszkodót a tekintetem, ami még kihúzhatna a pácból, ide-oda rebben a fülke ülései és az ajtó között. Egy srác tolakszik be a magánéletünkbe, mint egyetlen fogódzó.
- Rico - csuklok fel meglepetten, s végre valahára megjön a hangom. - Huhh, te aztán tudod hogy kell frászt hozni az emberre, öcskös. Felőlem nyugodtan maradhatsz, de az asszony szava a döntő.
Pimasz vigyorral nézek a mellettem ülő leányzóra, már el is feledkeztem az iménti dadogós incidensről, amit tulajdonképpen az én hülyeségem váltott ki. A csokira nemet intek, mivel nekem is lapul belőle néhány példány a tatyómban, csak nem fogom kifosztani a saját bratyómat. Habár, ha jobban belegondolok, miért ne tenném? Mindegy, majd legközelebb. Ricot ismerve bőven lesz alkalom, többnyire bízik ikertestvéri szolidaritásomban, stb.
- Evelyn a szöszi neve? Már ééértem, akkor mi baja volt az előbb velem, azt hitte én vagyok te.

Rico, Chris

Belépésem után megint csak elmosolyodtam, azon hogy láttam Chris fülig vörösödött. Ilyenkor általában olyan, mint egy félénk, szégyenlős kisfiú, de pont az ilyen dolgai miatt is tetszik nekem. Na meg persze magába az egész srácba szerettem bele, nem csak az elvöröslő énjébe, de ilyenkor annyira aranyos.
Miután a bőrönd sikeresen felkerül a fejünk fölé némi kis segítséggel, mindketten leültünk. Christian össze-vissza mondott, vagyis próbált mondani valamit, arról a csajról, de ebből egy szót nem tudtam kivenni. Bár ezen nem is maradt több időm gondolkodni, hogy mi lehetett, mert hirtelen beugrott a kupéba egy srác, aki se szó, se beszéd beült az ajtótól legmesszebb lévő helyre. Amikor az előbbi szőke csaj, akire rá kérdeztem Chrisnél, hogy mit akart, ismét elvágtatott az ajtó előtt, a srác bocsánatkérésbe fogott, ám elakadt a szava, amikor észrevette, hogy kik ülnek vele szemben. Körülbelül mindannyian ugyanolyan megdöbbent arcot vághattunk elnézve a többieket, s csak Chris mondta ki a nevét az újdonsült útitársnak. A döbbenettől szólalni sem bírtam, s nem azért, mert furcsának találtam, hogy hirtelen beült ide valaki, hanem mert a Riconak nevezett egyén kísértetiesen hasonlított Chrisre. Persze Christian mesélt nekem az ikertestvéréről, de soha nem gondoltam volna, hogy ennyire hasonlítanak. Olyan volt, mint ha kettőt látnék a barátomból. Teljesen leblokkoltam ettől az egésztől, s próbáltam valami különbséget felfedezni a két testvér között, amiről meg lehet különböztetni őket. Egyelőre semmi ilyet nem találtam, de biztos lesz majd valami, ami csak egyikőjükre vonatkozik (külsőleg). Legalábbis ebben bíztam.  A szótlanságból Chris zökkentett ki.
- Ne nézz így rám, rajtam nem múlik, hogy valaki itt maradhat-e vagy sem.- mondtam feltartva a kezeimet, mert valóban nem én akartam eldönteni, hogy ki eltűrt személy itt, vagy ki nem- Különben is, asszony?! Tudtommal nem vagyok több tizenhétnél.- böktem oldalba Christ.
- Köszi, most nem kérek.- utasítottam vissza a Twixet, amit Rico kínált fel nekünk, mert most tényleg nem kívántam semmilyen édességet- Egyébként Sabrina vagyok, mert hát ugye mi még nem találkoztunk, ha csak nem helyettesítetted Christ valamelyik találkánkkor.- nyújtottam feléje a kezemet viccelődve. Igaz, az ő nevét már tudtam, de jobbnak tartottam, ha bemutatkozok, ki tudja Christian mondott-e rólam valamit.
Szóval az előbbi szőkeség azért volt ilyen ideges, mert összetévesztette a két ikret. Legalább nem csak én nem látok különbséget kettejük között. Ezen megnyugodva kényelembe helyezkedtem, ám eszembe jutott, hogy az állataim még mindig a ketrecükben vannak. Austint nem akartam kiengedni, mert képes még itt a vonaton is elszökni, de Momot kiszabadítottam a zárkájából, és úgy helyezkedtem el megint, a törpegolymókot simogatva, és nekidőltem Chris vállának.
- És mi újság?- vetettem fel az igen hülye kérdést, csak egyszerűen nem tudtam elviselni, hogy ha csönd van, és csak egymást bámuljuk, így muszáj volt valamit kérdeznem.

[a szokásosak;;]

a szokásosak;;

Nem tudtam, mi lesz...
Féltem attól, ami volt.
Ti tudtátok mi lesz?
Rettegtem a jövőtől.
Mindenki súg-búg.
Nem tudtam mi lesz.

Hányszor és hányszor gondoltam el ezt a mai napot. Órákig álltam a tükrök előtt, betanult szöveget mondtam fel.  Reszkettem a gondolattól, hogy mindenki meg fog bélyegezni. A hír elterjedt, esélyem sincs, hogy valaki ne hallotta volna: "Hallottad? Denalie nyara érdekesen sikeredett... [...] Igen... Én elkerülöm, nem akarom halottan végezni, sőt mi rosszabb, farkasként...". Naphosszakat ismételgettem a sablon mondataimat, amivel majd hárítok, magyarázkodok, könyörgök.

Kerestem őket.
Nem találtam.
Nekivágtam személyesen.
Elkerültek.
Félnek tőlem a barátaim.
Nem tudtam mi lesz...

Mégis mi jogon bőgök naphosszakat a kispárnámba? Mi jogon vagyok mérges a barátaimra, hogy elhagytak? Hogy nem mernek a közelembe jönni, rám nézni. Ők hárman. Annyi mindenen keresztül verekedtük magunkat, és mégis ennyit ért az az öt év. Egy éjszaka elszakított tőlük. Egy állat szakított el tőlük. Magam szakítottam el. Egy állat.
Dühös voltam rájuk, hogy ennyit ért nekik a barátságunk. De hiányoztak... Mindenki. Kétségbeesésemben rengeteg régi barátomat kerestem fel nyáron, de mind hallották mi történt... Távolságot tartanak, mintha bármelyik pillanatban rájuk vetném magam. Nem értik, hogy működik ez, nem értik, hogy működök én. Nem is voltak barátok. Vissza akarom kapni őket!

...a múltamat akarom!

*    *    *

Mennyit gondolkodtam rajta, hogy nem fogok visszajönni. Azokon a hajléktalan szállói estéken a rémálmok üldöztek. Rémálmok, amik már most beteljesültek. Könnyebb volt elmenekülni, könnyebb volt megfutamodni, oda, ahol senki sem ismer, és nem tudják, hogy boszorkány vagyok, nem tudják, hogy már csak félig vagyok ember, ahol én is csak egy jelentéktelen lány vagyok, nem egy torzszülött.
Hetekig nem mertem tükörbe nézni, pedig ugyanaz az a vörös hajú lány nézett vissza rám, csak immáron eltűntek mellőle az emberek, és a mosoly is tovaveszett.
És mégis itt állok, még ha nem is akartam. A peron még hidegebbnek tűnt, mint az elmúlt öt évben. Vége lett a nyárnak, vége lett a melegnek.
Sokáig csak álltam a peronon, míg már csak páran szállingóztak a vonatra. Ha nem állok percekig a mozdony előtt, lekésem. Az utolsó pillanatban feltettem a lábam az alsó lépcsőfokra, és felkapaszkodtam a végzetemre.

Míg jártam a kupékat, a lehetetlent megkísérelve, hogy találok helyet, Danielen gondolkoztam. Ő fog hiányozni a legjobban. Ő volt az, aki a temérdek hamis barátomat felváltotta, és végig mellettem állva megvédett mindentől. Segített. Segített, hogy túllépjek a letargián, segített, hogy szüleimmel elfogadtassam magam, segített új életet kezdeni, melyben már csak ő volt a főszereplő.

Hiányoztak a barátaim... de nekik már nem hiányzom.

Meguntam a keresgélést, bekopogtam a következő kupéba, de meg sem várva rá a választ, benyitottam. Talán még sem kellett volna. A szívem összeszorult, ahogy észrevettem, kikhez csöppentem.
Az Ashmore-testvérek... Sokszor találkoztunk kviddicsmeccseken, klubhelységben rendezett baráti összeröffenéseken, jóban voltam velük, bátyjaimnak tekintettem őket, még ha ők csak egy pattogós hugrabugosnak is tartottak. Persze, mindenhol ott voltam, mindenki ismert, most meg senki sem akar tudomást venni rólam, senkinek sem hiányoztam.
Sabrina... Sokat nevettünk még anno, negyedikben, nyáron, amikor anyáink találkoztak egy esküvőn. Annak is vége volt, de továbbra is mosolyogva köszöntünk egymásra a folyosókon.
Félénken elpirultam, és a lehető leghalkabban motyogtam magam elé.
- Van még szabad hely a kupéban? - nem akartam hozzá tenni, hogy "számomra" az túl önsajnáló lett volna. Na ja, mintha eddig nem sajnáltam volna magamat épp eleget a saját gondolataimban...

Sab, Carithy, Chris - kiscsapat


Örömmel tölt el, hogy a párocska nem igazán érdeklődik Evelyn iránt. Megnyugodva dőlök hátra az ülésen, és mivel nem kértek nyammogom el twixem maradékát.
- Igen Evelynnek hívják, és valahogy úgy történhetett. Egyszerűen hihetetlen, hogy még annyi év után is összekevernek minket, főleg az ilyen libák. Volt egy kis afférunk a nyáron, ő többet akart, de én nem bírtam annyira. Szép, szép, de belül buta mint a mardekárosok. Egyébként nem, mostanság nem helyettesítettem a bátyót. – Ez a mondatom már Sabrinának szól, miközben megfogom felém nyújtott kezét, s egy apró csókot lehellek rá. – De hallásból már ismerlek. Christian nagyon sokat mesélt rólad a nyáron. – mosolyodok el, s elégedetten hajolok előre, hogy jobban szemügyre vegyem az imént előkerült törpegolymókot. Szinte száz százalékig biztos vagyok benne, hogy ezzel sikerül zavarba hoznom drágalátos bátyámat.
- Nos lényegében semmi különös. Ha Chris már elmesélte, akkor nem sok mindent tudok hozzáfűzni néhány apró különbséggel . Megvolt a szokásos nyaralás, a külföldi csajok akiket soha többet nem látsz viszont, tekintve, hogy többségük mugli. A nagy bulik, aztán a hazatérés a sötét Angliába, szóval mindenféle jó dolog. – Fura a dolog, mert általában ritkán szoktam a dolgaimat ilyen nyíltan elmesélni másoknak, de most biztos az is közrejátszott, hogy Christian a testvérem, Sabrina meg eléggé belevaló csajnak tűnik ahhoz, hogy ne botránkozzon meg az ilyeneken. Ha nem éppen az ikremmel járna, még lehet, hogy lecsapnám a kezéről. Na és az sem mellékes, hogy mindketten Hugrabugosok, így jobban megbízok bennük mint másokban. Ráadásul meg kell hálálni, hogy nem üldöztek el a kupéból, így ha most nem teszik meg kénytelenek lesznek végighallgatni míg megérkezünk a suliba. – Na és neked hogy telt a nayarad? – kérdezek vissza, majd egy váratlan pillanatban előrenyúlva elkapom Sabrina válláról a törpegolymókot. – Ugye megengeded? – nézek rá. Na igen én is elég kedves vagyok, csak azután kérdezek miután elvettem, de ha megengedi akkor elkezdem dobálni a kocsi teteje felé dobálni, melyet láthatólag nagyon élvez az apró állat.
- Amúgy azon gondolkodtam, hogy idén talán meg kellene próbálni bekerülni a kviddicscsapatba. Tudom, tudom… elég fura, hogy ilyen jár az eszemben, miközben semmi tapasztalatom nincs a játék terén, de repülni egész jól tudok, és ahogy hallottam egészen foghíjas lett a ház csapata, ugyanis a legtöbb játékos tavaly fejezte be roxforti tanulmányait. Szóval itt a nagy lehetőség berobbanni a köztudatba, meg hát a sportolókra mindig jobban buknak a csajok. – elkapom Christian pillantását, mely körülbelül valami ilyesmi olvasható ki
~ Öcsi téged már így is körüludvarolnak a csajok, nincs szükséged még nagyobb hírnévre. Ráadásul simán lemosnának a pályáról, aztán szedhetném össze a maradékod, hogy a gyengélkedőn összerakhassanak~  persze lehet, hogy nem éppen erre gondol, de mielőtt kideríthetném kopogtatnak, majd kinyitják a fülke ajtaját. Már készülnék rá, hogy felpattanva kitessékeljem a betolakodót, mert biztos valami mardekáros lehet, aki az aranyvérére hivatkozva jött kötekedni azért, mert mi sárvérűek vagyunk. Mármint én meg a tesóm. Azonban beavatkozásra nincs szükség, ugyanis az érkező szintén háztárs, sőt mit több még évfolyamtárs is.
- Carithy kisbogaram úúúgy örülök, hogy látlak – pattanok fel, s ölelem magamhoz. Hiszen bár az utolsó egy-két évben nem beszélgettünk valami sokat(annak ellenére, hogy sok közös óránk volt) mégis valahogy mindig közel állt hozzám, talán mert a természetünkből fakadóan hasonlóak vagyunk. – Persze van hely, gyere ülj le- s bár a többieket nem kérdeztem meg, nem hinném, hogy sokat ellenkeznének, hiszen barátok vagyunk, meg amúgyis minél többen vagyunk, annál jobb hangulatot lehet csinálni, s őszintén szólva ránkfér a vidámság, mert az elkövetkezendő időben nem sok mulatságban lesz részünk. – Gyere hadd segítsek – lépek hátra az ajtóból, s ha hagyja bőröndjét felteszem a csomagtartóra, majd lehuppanok az ülésemre. – Mesélj galambom milyen nyarad volt, mi jó történt veled eme nyáron a ködös és esős Albionban – azonban mielőtt ő vagy bárki más válaszolhatna folytatom – Szerinted jó ötlet, hogy idén megpróbáljak bekerülni a kviddicscsapatba? – Tudom,hogy elég letámadó stílust használok, és elég udvariatlan, hogy a többieket például szóhoz sem hagyom jutni, de általában friss husi jelenlétében ilyen vagyok.

//Bocsi, kicsit összevissza lett^^”//

Sab, Carithy, Rico

- Tizenhét, az éppen elég, már köthetsz házasságot - pislogok ártatlan képpel a plafon felé.
Nem, ez nem lánykérés volt, köze nincs hozzá, csak éppen bohóckodok. Ahogy szoktam. A nősüléssel még azt hiszem várok néhány évezredet, nem sokat, csak olyan húsz-harmincat. Fél szemmel Sabra sandítok, lesem a reakcióit, vajon mit vált ki belőle kétértelmű mondatom.
A helyettesítéses szöveg hallatán félrenyelek ijedtemben, majd falfehér arccal kezdek fuldokolni. Tiszta Hófehérkének érezném magam, ha nő volnék. Ugyanis már előfordult hasonló eset a praxisomban, csakhogy akkor én helyettesítettem Ricot, s nem fordítva történt az eset. Mivel a kedves tesó nem nagyon bírta a csajt, én pedig nem tudtam mit vállalok, ezért teljes lelki nyugalommal mentem bele a randiba. Aztán rövid úton lapátra lett téve a bige, de azt már tényleg Rico intézte, nem pedig én az ő nevében.
Ezért aztán nem csoda, ha fuldokolni kezdek az ötlet hallatán, ami nem is olyan képtelenség, mint amilyennek tűnik első hallásra.
Rico nagyképűsége miatt megint az én fejem ég. Előbb a külföldi csajokról szóló kiselőadás, utána Momo lenyúlása és dobálgatása... Mi jön még, öcsi? Attól nem tartok, hogy Sabrinára fájna a fogad, mert tudom mindig tiszteletben tartod (kevés számú) nőügyeimet. Akkor vajon mit tudsz kieszelni?
Töprengésemnek Rico kviddicses kérdése vet véget.
- Tesó, tudod, hogy nekem már a repülés gondolatától is forog a gyomrom, úgyhogy ezt a témát ne velem vitasd meg. Különben pedig a te rajongói táboroddal nem aggódnék az alacsony létszám miatt. Sokkal inkább az aggasztana, hogy egyszer még valamelyik csibe kitekeri a másik nyakát miattad. Na persze téged akkor sem csuknak le, de ha idejekorán végzel a liliomokkal a Roxfortban, akkor mit fogsz csinálni a tanév további felében? Ha jól sejtem vészesen csökken az elszédíthető csajok létszáma, mivel a legtöbbet már elszédítetted.
Azt már meg sem említem neki, hogy talán nem Evelyn volt az egyetlen, aki valami komolyabbat akart egy-két laza flörtnél, miegyébnél és esetleg holmi bosszú várható részükről. Ahogy azt sem pedzegetem, hogy én ugyan nem fogom begyűjteni a cafrangjait a kviddicspálya szépséges gyepéről, viszont ha egyszer lezuhanna, akkor a bigék tuti széttépnék. Mindenki akarna belőle egy falatot, relikviának az ágya fölé.
Carithy nyit be meghitt kis fülkénkbe, bizony, az a Carithy, akiről olyan kétes pletykák keringenek manapság. Fancsali fintora és félénk tekintete láttán megszánom, hirtelen szimpatikussá válik a lány. Felőlem az összes hülye pletykaterjesztő elmehet a bánatba, nem érdekel mit makognak róla. Akár valóban vérfarkas, akár nem, igenis megmaradok a barátjának és ebből nem engedek. Nem fogom hagyni, hogy kiutálják, márpedig hírhedetten konok legény vagyok.
- Még a neved is rajta van az ülésen - mutatok vigyorogva az ülés fa részébe bevésett "Cary" feliratra Rico mellett.
Beleborzolok Sabrina hajába ,majd feneketlennek tűnő zsebemből egy pakli kártyát húzok elő, meg hozzá néhány apróságot, azután felteszem a nagy kérdést:
- Egy kör robbantós snapszli a végállomásig? Közben mindenki mesélhet, amiről csak akar!
Szándékosan nem mondom ki a nyár szót, nem akarom vele felzaklatni Carithyt, hiszen így is olyan félszeg szegény lány. Olvatagon pillantok Sabra és választ sem várva kezdem osztani a kártyákat.

Rico, Chris, Carithy

Szemeimmel még mindig különbségek után kutattam Rico és Chris között, de továbbra sem találtam semmit. Érdekes, hogy két ember, hogy hasonlíthat ennyire egymásra.  Jó, kicsit fura, hogy ennyire rácsodálkoztam erre a dologra, de még soha nem láttam, olyan ikreket, akik teljesen hasonlítottak egymásra. Ezért is volt fura nekem ez az egész.
Christian bohóckodását véve, úgy döntöttem, hogy én is visszavágok neki egy kis bolondozással.
- Ó, hát értem én. És a válaszom erre az, hogy igen, hozzád megyek. Mikor legyen esküvő?- ugrottam boldogan a nyakába- De várjunk, hol a gyűrű?- nyújtottam feléje a kezemet. Persze részemről is csak hülyülés volt az egész, de jó szórakozni egy kicsit. Kell a jó kedv, ha igazak az iskoláról szóló pletykák.
A „mi újság” kérdésemre meg is kaptam a választ Ricotól, ami lényegében összefoglalta az egész nyarat. A mugli csajos dolgon, halványan elmosolyodtam, hiszen Chris mesélt már arról, hogy az öccse sok lány fejét elcsavarta már, meg az említett lányok közül is vannak, akik a másikkal tudatják ezt az információt, hogy melyik srácnál mire lehet számítani. Szóval hallottam már erről.
- Hát lényegében nem sok történt velem, csak annyi, hogy nálunk volt egy hétvégére Chris és Jules, meg nyaralni mentünk egy hétre Spanyolországba. Ezen kívül sok strandolás, és más egyéb semmi különös.- számoltam be a nyári élményeimről. Azt az incidenst nem akartam megemlíteni, ami azzal a pasassal történt, mert ezt az információt nem sok emberrel közöltem, mert eléggé kínos, hogy engedtem a fickó csábításának, és megcsókoltam, nem beszélve a kínzásról. Még azt sem tudom, hogyan fogom ezt Chrisnek elárulni. Talán most valamikor a napokban. Remélem nem fog nagyon kiakadni.
- Persze, nyugodtan.- feleltem Riconak, amikor elkérte vállamról Momot, illetve lekapta rólam. Nem különösebben zavart, ha valaki más kezében volt az állatkám, főleg, ha az illető szimpatikus volt. Csak Austin ne nyivákolna annyit a ketrecében. Igazán nem tudtam mást csinálni, hiszen ha kiengedem, akkor elszökik. Ebbe bele kell törődnie.
- Bocsi a macskám miatt, csak nem szeret bezárva lenni.- kérek elnézést útitársaimtól. Remélem, nem zavarja őket nagyon. Ha meg igen, akkor ki kell találnom valamit arra, hogy elhallgattassam a cicust. Eközben figyelmesen hallgatom Ricot, amint megemlíti, hogy be szeretne kerülni a kviddics csapatba. Ez eléggé érdekes, mert én is pont jelentkezni akartam, csak még senkinek nem beszéltem az ötletemről.
- Tényleg!- fordultam Chris felé- Hát azt még nem mondtam, de én is jelentkezni akarok a csapatba. A repülés az úgy is jól megy, hiszen nyáron elég sokszor mentem seprűvel, és ki szeretném próbálni a játékot.- mondom ártatlan képpel, és kíváncsian várom mi lesz Chris reakciója erre.
- Megengeded?- néztem továbbra is a barátomra kiskutya szemekkel.
Az ajtón ekkor hirtelen még egy háztársunk lépett be, Carithy. Az a pletyka terjengett róla, hogy vérfarkas lett, s amilyen búsan jött be, valószínűleg igaz is. De kit érdekel, nem hiszem, hogy egy vérszomjas dög vált volna belőle, meg ahelyett, hogy kiközösítenék, inkább jobban kéne törődni vele. Így mosolyogva köszöntem neki, mivel a többiek már így is betessékelték.
- Szia Carithy, de rég találkoztunk!- mondtam. A „Hogy vagy?” kérdést inkább nem feszegettem, mert biztos elég kellemetlen lenne ez neki, így a figyelmem arra terelődött, hogy Christian elővett egy pakli kártyát, és mielőtt bármit is reagálhattunk volna, már osztani is kezdett.
- Hé, várjál, várjál. Én azt sem tudom, hogy kell játszani.- panaszkodtam, s reméltem, hogy valaki vagy elmagyarázza, vagy az első körben mellé becsatlakozhatok.

[a szokásosak;;]

a szokásosak;;

Talán mégis a raktárvagonban kellett volna végigszenvednem az utat. Könnyebb lett volna, csendesebb lett volna, nyugodtabb lett volna, egyedül lettem volna. Nem tudom, hogy egyedül akarok-e lenni. Legszívesebben körbefonnám magamat a (volt) barátaimmal, de féltem is tőlük. A reakcióiktól. Ha úgy vesszük nyáron sem voltam egyedül, ott volt Dan. Ő ott volt. Ha nem lett volna, valószínű beletébolyulok a magányba és az elkeseredettségbe fulladok bele. De ott volt, és PONT, téma lezárva.
De most, és itt, nem tudom, hogy jól döntöttem-e. Nagy kísértés volt, hogy behunyjam a szemem, és úgy várja ki a reakciót. Szájhúzogatás, vonakodás, elutasítás stb. Arcom átváltott "üres" módba, avagy az érzékletességet kizárni az arcrángásaimból. Elutasító voltam a külvilággal szemben, mégis szívtam magamba, minden egyes apró információját.

Talán a félelemtől ugrottam automatikusabban hátrébb Rico ölelésétől, de végül ez észrevétlen maradt, mert sikerült átölelnie. Ekkora érzelemhullám még nem ért az elmúlt hónapokban, egyszerre, akár egy hadsereg, úgy rohant meg. Megijedtem. Túl sok volt, így egy próbáltam minél hamarabb - nem túl feltűnően- kibontakozni az öleléséből. Rico szemeibe néztem, pedig nem szabadott volna, mert kiolvassa az érzelmeimet a szememből, így felöltöttem ismét az "üres" módot, és egy pillanat töredékéig belemélyesztem Rico szemeibe a saját kék tekintetemet, majd mire ráeszmélnék, hogy ne merüljek el az íriszeiben, elveszi a csomagjaimat, hogy segít5sen. Enyhe megkönnyebbülés fut át  hátamon, de még mindig feszült voltam. Hogy lehet, hogy ilyen nyílt és... barátságos? Vagy mind ez, csak merő gúny?
Gúny. A következő kérdése elárulja. Mi volt nyáron? Tudja, csak nem akarja mondani...
Nem kell válaszolnom, hisz még be se fejezi, de már folytatja. Amire természetesen várja a választ, mire csak semlegesen megvonom a vállam, és csak kiszűröm a fogaim között:
- Nem tudom... - majd leültem arra a székre, amit Chris szánt nekem. Rico mellé helyezkedtem, és kihúzva magam, merev háttal hátradőltem. Lassan elkapott a légszomj és ezen nem segített se Sabrina, se Chris, és főképp RIco se, az abnormális viselkedésével. Ki kellett borulniuk, vagy eltávolodni, undorodni, mint ahogy mindenki tette, de ők nem tették, sőt, a fiatalabb iker, még úgy is tett, mintha minden rendben volna. Ez nem jó. Mert megtörtént és el kell fogadni, bele kell törődni. Törődnöm...

- Én ebből a körből kimaradok... - válaszolom tömören, a legsemlegesebb hangomon, ami kitellett. Legszívesebben ittam volna a levegőt, de valahogy nem volt a légtérben oxigén. Mintha minden irányból szén-dioxid fojtogatna. Nem fordultam el, nem csináltam semmit. Mint egy baba úgy hevertem kihúzott háttal a székemen. Mégis próbáltam egy-egy pillanatig elkapni a tekinteteket. Olvasni belőlük. Sabrináét és Christianét többször is megfigyeltem, és a legszörnyűbb, hogy semmit nem láttam a szokásos vidámságnál.

Nincs olvasnivalóm, átöltözni még nem akartam, WC-re kimenni még túl feltűnő lett volna, így csak ültem és hallgattam. Hallgattam a csevejt, hallgattam a mozzanatokat. Hallgattam a szagokat, a színeket.

Ti

                                                         http://www.youtube.com/watch?v=gAFkpFjIF24

Érdekes, s meglepő fordulat, hogy a fülkében még valaki tartózkodik, akit legalább érdekel annyira a kviddics, és van olyan bátor, hogy jelentkezni merjen a csapatban. Természetesen számítottam egy hasonló válaszra Christől, őt ismerve, még azt is utálja ha a csillagvizsgáló torony tetejéről kell lenézzen.  De Sabrina kijelentése, miszerint ő is csatlakozni szeretne, elismerő pillantást vált ki belőlem. Hiszen bár törékenynek látszik, de nem lesz könnyű dolgom ha ellene kell megküzdenem majd a posztokért folyó harcban.
Érdekfeszítő gondolatok, azonban nincs időm igazán elgondolkozni ezen, ugyanis Carithy reakciója meglep. Pontosabban nem lep meg, hiszen én is hallottam pletykákat arról, hogy mi történt vele a nyáron, azonban kérdéseimmel semmi bántót nem akartam üzenni. Szimplán minek a rosszat lássam valaki olyanban, akiben sokkal több jó lakozik? Ez nem éppen az én stílusomhoz tartozik. Meglepődötten, s megilletődötten ülök a helyemen, s gépiesen veszem el a nekem szánt lapokat. Nem szólok, csak csendben vagyok, ami egészen ritka dolog nálam. Általában ugyanis én szoktam vinni társalgás fonalát, ha más nem akkor a csajozós dumáimmal.  Most azonban ha hirtelen leállna a vonat, és elhallgatnának a többiek talán még a fogaskerek kattogását is hallani lehetne a fejemben.
Hülye voltam?
Elrontottam?
Túl sokat járattam a szám?
Lehet.. az pedig nem tenne túl jót a lánynak. Így is elég sok szörnyűség érte, és még fogja érni az iskolaév során. Nem, nem vagyok valami nagy jós, vagy ilyesmi, és nem is egy szörnyű támadástól tartok. Szimplán csak valamilyen szinten ismerem az átlagos embert, aki fél mindentől ami természetfeletti, és megfoghatatlan, még akkor is ha éppen az átlagos ember egy varázsló, aki jóval több dolog létezésében hihet mint egy mugli. Ez van, nem az én kunsztom megítélni az embereket. Azonban az, hogy hogyan dobjam fel a társaságot a fagyos hangulat alól (Hiszen az, hogy Cary csak ül, maga elé bámulva miközben mi remekül szórakozunk, az nem lehetséges.) Lassan, egy megfontolt mozdulattal a vállára helyezem a kezem, s bátorítóan rámosolygok, miközben lélektükreibe fúrom a sajátjaimat.
- Ugyan már gyerekek… nem mehet tovább ez a fagyos hangulat. Javaslom, hogy élvezzük ki ezt a kis időt míg együtt lehetünk békességben, mert úgy hallottam a Roxfortban jelentősen rosszabb évünk lesz, mint eddig, főleg nekünk – mutatok rá Chrisre, s ezalatt azt értem, hogy mivel mi mugli származásúak vagyunk, valószínűleg rendesen meg fognak dolgoztatni..- De hallottam egy nagyon jó viccet a nyáron, az egyik mugli ismerősömtől, s ezt most meg is osztanám veletek ha lehet 

„A Pentagon elhatározza, hogy három magas rangú és hőstettekben nem szűkölködő tábornokát kitünteti. Ezúttal nem egyszerűen egy újabb éremmel, hanem pénzzel kívánják elismerni érdemeiket.
Össze is hívják a három, nagy tiszteletben álló tábornokot, majd közlik velük, hogy le fogják mérni a két szabadon választott testrészük közti távolságot. Minden egyes méterért 100 ezer dollár jutalmat kapnak.
Az első tábornok széttárja karjait és a bal kezének ujjaitól a jobbig lemérik a távolságot. Végül az 170 ezer dollárral elégedetten távozik.
A második tábornok a lábujjától a feje búbjáig méreti le magát és 180 ezer dollárral hagyja el boldogan a vizsgálótermet.
A harmadik közli, hogy neki a péniszétől a talpáig végezzék el a mérést. Nagy kacaj kíséri a bejelentést és megpróbálják lebeszélni, mondván hogy kívánhat nagyobbat is, de ő hajthatatlan.
Végül a mérést végző megkéri, hogy tolja le a nadrágját. Mikor nem találja azt a bizonyos testrészt meglepetten felkiált:
- De hát ez meg hol a fenébe van?
Mire a tábornok nyugodtan:
- Vietnamban.’

Szerintem egy elég jó vicc, én sokat nevettem rajta, mikor először hallottam, s most az előadása után is csillogó szemekkel nézek körbe, hogy kinek mennyire tetszett, de sajnos menet közben a kártyák teljesen kimentek a fejemből, így legnagyobb balszerencsémre pont azok robbannak fel, ami nálam vannak kormossá varázsolva a „partnerem „ arcát, és a sajátomat.

// Bocsi a késésért, és a minőségéért. Most nem ment valami túl jól -.-"

Sab, Carithy, Rico

Sabrinának tényleg jó a humora, rögtön veszi a lapot. A kérdésre viszont hirtelenjében nem tudom mit feleljek, habozni kezdek.
- Ööö... gyűrű helyett fogadd tőlem szeretettel ööö... - hirtelen a táskámhoz kapok és előrántok belőle egy pár kviddicsezőknek való kesztyűt, melyet egyébként is neki szántam ismervén kviddics-szeretetét, csak nem éppen ilyen körülmények között szerettem volna átadni. Pirulva nyújtom neki a finom papírral bevont dobozba rejtett, valódi sárkánybőr kesztyűket - fogadd tőlem szeretettel ezeket a kesztyűket. Ezzel azt hiszem megadtam a választ a másik kérdésedre is, rajtam nem múlik játszol-e a csapatban. De ugye nem baj, ha néha-néha esetleg elheverek a lelátón? Tudod milyen tériszonyos vagyok, elég a magasság emlegetése vagy a létrára néznem és máris reszketni kezdek, bármilyen égő, ez a szitu.
Remélem elfogadja az ajándékot, el kell, hogy fogadja, hiszen ez a-ján-dék! És mert szeretem, százszor is szeretem. Tétován elmosolyodok, hátha ez a kisfiús vigyor meggyőzi a lányt. Ilyenkor sajnálom nagyon, hogy nem tudok olyan lehengerlően nagyvonalú lenni, mint Rico. Neki könnyen megy minden ilyesmi, lazán veszi a csajokat.
Aztán a csigaházába visszahúzódó Carithy-re nézek, s éppen sikerül elcsípnem a pillantását. Az övéből lehetetlenség olvasni, olyannyira bezárkózott. Az én tekintetemben pedig értetlenség honol. Oké, rendben, vacak nyara volt, habár ez talán nem a legmegfelelőbb kifejezés. Felfordult az egész addigi élete, ha igazak a pletykák a vérfarkasról és a többiről. De akkor is, nem élhet mindig a saját kis bezárt világában! Talán csak időt kéne hagyni neki? Talán túláradó a jókedvünk számára? Nem tudom. Szívem szerint félrevonnám, keresnék egy néptelen, csendes, békés zugot a vonaton és átbeszélném vele a dolgokat. Meglehet nem válna be a lelkizés, mégis tudom, ezt kéne tennem, hogy kissé feloldódhassan végre közöttünk.
Rico viccén felnevetek, igazán szellemesnek találom. Érdekes, ezt még nem hallottam tőle, pedig a legtöbbet általában ismerni szoktam.
Valahogy mégis megpróbálom oldani a helyzetet. Mivel sosem a tapintatosságomról voltam elhíresült, ezért így kezdem:
- Carithy, kérlek, ne nézz ilyen fagyasztott hal ábrázattal - könyörgök a leányzónak. - Hé, a fenébe is, szeretünk, elfogadunk, minket nem érdekelnek a hülye pletykák, érted? Azt hiszem mindhármunk nevében mondhatom, hogy a barátunk vagy és az is maradsz és nem érdekel ki mint vélekedik erről. Kellesz nekünk és kész!
Elszánt tekintettel nézek szét, mintha lenne bárki olyan a fülkében, aki megcáfolhatná a véleményem. Ehelyett azonban mindössze az öcskös kártyái robbannak fel, hiszen ettől robbantós snapszli a játék neve.
- Pont így kell játszani - vigyorgok Sabrinára a szembeni kormos páros láttán.

Rico, Chris, Carithy

A kviddicses téma hirtelen keveredett a leánykérős dologgal, miszerint Chris hirtelen azt sem tudva mit adjon nekem, elkezdett a táskájában kotorászni és előhúzott egy kviddics kesztyűt. Vagyis egy dobozt, de megmondta, hogy mi rejlik benne. Mint egy kisgyerek, mikor megkapja a születésnapi vagy karácsonyi ajándékát, úgy tépem fel a dobozt borító finom anyagot, amivel Christian nagy valószínűséggel nagy gonddal vonta be a kesztyűket, ezért némi bűntudatot éreztem, amikor már darabokban volt a papír. Ám ez csak egy másodpercig tartott, amikor felemeltem a dobozka tetejét és megpillantottam benne a leggyönyörűbb ajándékot, amit valaha kaptam. Na jó a leggyönyörűbb kesztyűt, amit valaha kaptam, mert ugyanígy vélekedtem a báli ruháimról, amikből otthon már egy halom van, meg a vadiúj seprűmről, amit búcsúajándékként kaptam a szüleimtől, amikor bejelentettem, hogy megpróbálok bekerülni a kviddics csapatba. Tehát muszáj lesz bejutnom, mert akkor rettentően nagyot fognak csalódni és ez azt jelentené, hogy elpazarolták a pénzüket egy seprűre, mert a lányuk olyan béna volt, hogy nem jutott be a háza csapatába.
De tényleg csodaszép volt.
- Ezek, ezek igazi sárkánybőrből készültek?- kérdeztem kikerekedett szemekkel, meg sem hallva, azt hogy megengedi, hogy kviddicsezzek, meg a többit- Köszönöm.- mondtam, s az örömtől teljesen megfeledkezve, hogy mások is vannak itt kettőnkön kívül, Chris nyakába ugrottam megint, és megcsókoltam. Persze, amint rájöttem, hogy a többieknek ez lehet, hogy kellemetlen azonnal leszakadtam a barátomról és visszaültem a fenekemre.
Rico a hangulatot próbálta kicsit felolvasztani, bár őszintén szólva én jól éreztem magamat, s hangosam felnevettem a viccén is, meg hogy felrobbantak a kártyái. Egyedül Carithy volt az, aki visszahúzódott a nevetés elől. Persze megértem, hogy ki van bukva a nyáron történtekről, de mi elfogadjuk úgy, ahogy van. Nem kell tartania attól, hogy elutasítjuk, csak, mert vérfarkas vált belőle.
- Cary a fiúknak igazat kell adnom, most kivételesen.- sandítok oda Chrisékre- És igazuk van abban is, hogy élveznünk kéne ezeket az utolsó órákat így együtt, mert hát ki tudja mi vár ránk.- ennél a mondatomnál kicsit elszorul a szívem, mert ha bele gondolom Ric előző mondatába, hogy őket pláne szívatni fogják a származásuk miatt, akkor elönt a kétségbeesés, hogy mi lesz velünk. Egyáltalán láthatom-e majd Christiant, vagy ezt is tiltani fogják? Jó lenne tudni. De hirtelen eszembe jutott, hogy most Carithyt kéne felvidítanom, és hogy ezen ráérek később aggodalmaskodni, így az arckifejezésemet fájdalmasból, ismét vidámmá varázsoltam és folytattam mondanivalómat, még ha nem is esett jól a lánynak.
- Csak arra akarok kilyukadni, hogy amit Chris is mondott mi melletted állunk, és szeretnélek megkérni, hogy végre te is legyél vidám és nevess velünk, mert persze megértem a veled történteket, de ezt csak úgy tudod magaddal elfeledtetni, ha nem gondolsz rá, és jól szórakozol.- fecsegem, s csak utána gondoltam bele, hogy talán nem ez volt a legjobb ötlet, hogy Cart rávezessük arra, hogy végre ő is felodódjon. Remélem nem bántottam meg, épp ezért kérek azonnal bocsánatot tőle.
- És bocs, ha ezzel most megbántottalak, csak azt akarom, hogy végre te is velünk nevess.- szólok, s aggodalmasan pillantok a két ikerre, várva, hogy vajon szerintük jól tettem-e, hogy ezt mondtam, vagy nem.

[a szokásosak;;]

a szokásosak;;

Kviddics. Ajándék. Nevetés. Vidámság. Jókedv. Esőfelhő. Nyár. Állatok. Erdő. Természet. Vér. Viszlát! Vonatút. Kábulat. Szeretet. Sós kifli. Félelem. Napsütés. Düh. Harag. Fogak. Változás. Kopott lépcsőfok. Iskola. Fáradság. Kimúlás. Élet. Ribizlitea. Bizalom.

Rossz helyre kerültem. Égi jelként jöttem életet adó anyámnak, és megfáradt, büszke édesapámnak, de a felhők úgy jövendölték, tévesen hoztak világra. Rossz testben, eltévesztett családban, helytelen helyzetben. Rossz személyiség, rossz nevelés, rossz múlt és jövő. Célok, álmok, ambíciók, csalódások, elesések, talpra állások, csúcsok, lejtők, az Élet libikókájának szeszélye ingadozása.
Ölni tudnék, hogy mások megértsék ki vagyok, mit akarok, miért élek és miért halok... Miért nem vagyok szabad? Aki szabad, szabadon gondolkozhat, élhet, cselekedhet. Láncok csörögnek a sarokban, én pedig mereven nézem az életet, a messzi határokat, az álmokat, a falakat.
Rossz helyre kerültem...
Nem kéne itt lennem. Rontom a hangulatot. Miért nem küldtek el, ha bajuk van velem? Elmentem volna, megszoktam, nem különösebben lepődtem volna meg...

Rico mondatai melengetnek, de megrázkódok az érintésétől. Kellemesen meleg a bőre, puha. Emberi ölelés, valóság.
Amint szemeimbe néz, elveszem róla a tekintetem, lehet bunkó, de nem bírom az effajta kontaktust... Nem megy még, oké? Ez van...
Ahogy egy darabig elnéztem őket, elfogott az irigység. Sabrina, Chris, Rico, hárman-párban, jóban, rosszban  egészségben betegségben. Olyan átlagos témákról beszélgettek, hogy az már sértő volt. Nem élünk boldog időket, akárhogy is zárkóznak el a háború gondolatától, attól még a tény az tény marad. Háború van, és az is lesz. És valóban. Rico szavaival élve: "A Roxfortban jelentősen rosszabb évünk lesz, mint eddig..."
Chris szavai már nem melengetnek, inkább langyos... Persze, nem érdekli a pletyka, és ha ez nem pletyka? Nem tudja, hogy igaz-e, akkor nem pletykának nevezné. Határozottan kivehető mondatai mögül, hogy nem biztos a dolgában, ugyan már.
Sabrina könnyelműsége letaglózott, sőt lángra lobbantott. A szikra tűzvészt indított el.
- Megkérsz, hogy nevessek? - gúnyosan elkacagom magam - Szerinted mégis, hogy nevetnék? Semmi okom rá, hogy nevessek, vagy hogy vidám legyek, vagy te tudsz olyat? Mert akkor hallgatlak drága Sabrina.
Megmozdultam. Első ok valós, fizikai létezésemről. Hosszú lábaimat keresztbe teszem, és elhúzott szájjal figyelem a hugrabugos lányt - Megérted? Óh-óh, de hogy érted. - epés megjegyzésem után még folytatom, nem állok le - Csak így tudnám elfelejteni? Ezt? - azzal felhúzom a jobb karomon a hosszú ujjú pulóvert, így láthatóvá téve a csuklómtól egészen a felkaromig húzódó mély heget. Nem volt szép látvány, deformálódott, szaggatott karmolás volt, nem a mindennapi vágás. A pirosan dudorodó bőr alatt egyre hevesebben csordogált a vér. Jobban jártak a kezemmel, a lábam látványától, talán ki is penderítenek innen... Vagy talán így is. - Van szemem. Ahogy nektek is... - mondom halkan, nyugodtan, de még mindig haraggal a hangomban. Visszarántom a ruhaujjat, és nekivágom a hátamat az ülésnek. Nem akartam megmutatni, nem akartam senkinek kiborulni, nem akartam senkivel sem érzelmet ápolni. Haragot, dühöt, szenvedést nem. A pozitív érzelmek pedig elvesztek valahol a ködös semmiben.
Senki nem kérte, hogy foglalkozzanak velem. Senki nem kért sajnálatot, senki nem akarta, hogy elrontsam a hangulatot. Én csak le akartam ülni, és zötykölődni az unalmas vonatúton.