Ne, ne, ne!
Miért, miért kell nekem elaludnom? Annyira szerencsétlen vagyok. Éjszaka nem bírok elaludni, aztán hajnalban meg nem bírok felkelni. Milyen jellemző...
Szokás szerint éppen hogy elértem a vonatot – hosszas idegeskedés, kapkodás, némi futás, és szerencse – mindennek köszönhetem, hogy nem nélkülem indult el a Roxfort Expressz. Duplán ciki lett volna lemaradnom, mivel idén kineveztek prefektusnak. Engem. Értitek ezt? Én. Prefektus. Vicces, nem? Azért nagyon örültem neki, persze otthon semmit sem mondtak – kit érdekel, hogy a leányzó ki lett tüntetve? Meg sem lepődtem igazából.
Valahogy így hangzana ez a történet, ha egy olyan tini lány szájából hallanánk, aki teljesen átlagos, akinek a szüleivel minden rendben, csak szereti őket szidni, meg nyavalyogni miattuk.
Én azonban nem vagyok ilyen. Engem megdicsértek a prefektusi címem miatt, én is idegeskedtem, és én is futottam a vonathoz – csak az a különbség, hogy én nem elaludtam, nekem ennél kicsit bonyolultabb volt az indulás előtti másfél órám. Eseménydúsabb reggelem volt, mint bármelyik másik iskolatársamnak, ez biztos.
Édesanyám ismételten a Mungóba került, és mivel egyedül én vagyok mellette, nekem kellett bekísérnem az Ispotályba. Noha semmi újdonság nincs abban, hogy rosszul van (hiszen már nagyon, nagyon hosszú ideje küzd a betegségével), de nem gondoltam volna, hogy megint rosszabbodni fog az állapota – pár hónapja már sokkal jobban van. És mégis... Mintha az éjszaka során visszautaztunk volna az időben, a betegségének kezdetére.
Amikor beértünk a Mungóba, a gyógyítók rögtön vizsgálni kezdték. Azt mondták, hogy ne számítsak arra, hogy gyorsan végezni fognak, így el kellett búcsúznom az anyukámtól – addig maradtam mégis vele, ameddig lehetett, csak ültem az előtérben, és sírtam. Végül rohannom kellett a King's Crossra, hogy ne késsem le a vonatomat. Fájó szívvel, vöröslő szemekkel, lelkiismeret-furdalással, és egy nagy adag kávéval a kezemben futottam végig fél Londont, hogy végül felugorhassak gyorsan a vonatra. Már majdnem minden kupé tele volt, így két kocsi közötti összekötő részben pakoltam le a csomagjaimat, utána pedig csak vártam. Kávémat szürcsölgetve figyeltem az órámat, néztem, hogy mikor érkezik el Az Idő. Menni akartam már életem első prefektusi gyűlésére, amiről fogalmam sem volt, milyen lehet. Annyira hihetetlen az egész... Néha még most is azt hiszem, hogy tévedés.
Mikor „ütött az óra”, megállapítottam, hogy rég izgultam ennyire. Úgy igazgattam a hajamat, a ruhámat, mielőtt beléptem az ajtón, mintha az életem múlott volna azon a gyűlésen. Beléptem, biccentettem a többieknek egy mosoly kíséretében, majd -mivel nem voltak még sokan a tanácskozó kupéban, - így gyorsan megkerestem az ajtótól legtávolabb eső helyet, és gyorsan le is telepedtem oda. Egy ideig csendben figyeltem a többieket, aztán pedig...
*******
Ajtócsukódás. Lépések. Nagy csend.
Ijedten riadok fel, és nézek körbe.
Hol vagyok?
Áh, hát hogyne, a prefektusi gyűlés... - beletelik egy pár pillanatba, míg rájövök, hogy mi is történt. Elaludtam, amíg vártunk – hát igen, nem sokat pihentem az elmúlt éjszaka.
Lassan-lassacskán leesik az is, hogy kik állnak ott, a társaság közepén természetesen. Malfoy. Meg Mirol.
Görcsbe rándul a gyomrom – ismét.
Hűha, hát... Remek páros a prefektusi csapat élére... Már látom magam előtt, hogy diktatúra lesz ám ez a javából. Na de sebaj, kell a fegyelem és a rend, nem igaz?
Bár szavaik elgondolkoztatnak, magamban mégis nevetek egy kicsit rajtuk. Nem tudom, miért. Talán a furcsa helyzeteket a fejemben így reagálom le...? A lényeg az, hogy az arcomon csak a komolyság tükröződik, így nem kerülök legalább kellemetlen helyzetbe az idióta agyam miatt. Elfogadom, amit mondanak, hogy ne legyenek később problémáim miattuk, az nagyon nem hiányozna. És ami azt illeti – félelmetes figura mindkettő...