2-es prefektusi kupé

A prefektusi kocsiban az egyik magánkupé. Itt összesen 8 ember fér el.

[- Milyen jókedvűek ahhoz képest, hogy hová indulnak]

A KETTES FÜLKE FOGLALT.
AZ AJTÓBAN CRAC ÉS MONSTRO ÁLLNAK.

A csomagok feljutottak a kocsira, Draco már csak azt reméli, hogy épségben meg is érkeznek majd Roxmortsba, nem úgy, mint tavaly, mikor az a rémes karcolás esett a sétapálcáján. (Frics egy barom.)
A látványos bevonulójuk Vikitriával persze nem volt véletlen. Meg volt tervezve előre, mint ahogy az is, hogy a két "barátja" foglalnak majd neki helyet az első kocsi elejében. Nem volt kedve senkivel sem osztozni az út alatt. Akadt ugyanis némi megbeszélnivalójuk Vikivel... De erre még nem kerül sor.
A doboz a gyűrűvel ott lapul a fiú belső zsebében.
Előre engedi a folyosón a lányt, mégiscsak gavallér, vagy mi. A kezét nem engedi el, ami merőben furcsa... Sosem volt még barátnője, akivel ilyen nyilvánosan tapadtak volna egymáshoz, mint két mágnes, Pansyt kivéve, bár ő nem feltétlenül számít komoly barátnőnek. Ahogy elhaladnak a vagonablakai előtt a fülkéjüket keresve, sápadt arcán lefitymáló kis mosollyal figyeli a búcsúzkodó tömeget.
- Milyen jókedvűek ahhoz képest, hogy hová indulnak - mordul halkan. Nos igen: Vikitria és ő, meg még talán egy páran tudják, mivé is válik a Roxfort idén. Nem lesz kellemes egyeseknek, az biztos.
Az utolsó fülke az, amelyiknek egyedül zárva van az ajtaja, Draco meg sem áll odáig. Kinyitva az ajtót nem éri meglepetés: Crac és Monstro ülnek egymással szemben.
- Üdv, Malfoy - köszön a szőke fiú, és már áll is föl.
- Elég kényelmesre vettétek a figurát.
- Foglaltuk a helyet, ahogy kérted.
- Rendben, akkor el is foglalhatjátok most már akkor a saját helyeteket is - odakint.
- De hát...
- Tűnés!
A két nagydarab melák morogva vonul ki a fülke elé strázsálni, Draco pedig nemcsak becsukja és bezárja a fülke ajtaját mögöttük, hanem a függönyt is elhúzza. Ezzel meglévén megáll az ajtóban, annak háttal támaszkodva, és végigméri Vikitriát. Lassan. Hogy minden egyes porcikáját kiélvezhesse.
- Hosszú utunk lesz...

[- Túl jó kedvűek]

Akármennyire is borzalmas belegondolni abba, hogy mivé váltam, pont annyira nagyszerű azaz érzés, hogy Draco oldalán lehetettek: nyíltan. Valahogy úgy érzem, ahogy fogja a kezem, hogy így minden könnyebb, hisz ő vigyáz rám, megvéd, gondoskodik rólam.
Azt mondják a szerelem öl, butít és romlásba dönt, hát a háromból kettőn túl vagyok, de amíg Rómeó mellettem van, tudom, hogy nem kell mitől tartanom. Sokan csak egy semmirekellő senkinek tartják, de én ismerem őt, és tudom miket megtett már értem. De hiába próbálom elhitetni vele, hogy sokkal nagyobb erő rejlik benne, mint azt hinni, csak legyint, hogy ne szórakozzak.
Most is azt érzem, hogy nem elsősorban a pontról pontra megtervezett tökéletes tervünk, az ami arra sarkalja, hogy ne engedje el a kezem, hanem az a büszkeség, amit én is érzek. Hogy együtt vagyunk.
Belépünk a prefektusoknak fenntartott kocsiba, hogy onnan egyből a már előre lefoglalt kupénkba léphessünk. Sosem kedveltem a két gorilláját, de el kell ismernem hasznosak. Apró mosolyra húzódik a szám, ahogy Draco kiparancsolja őket, majd lágyan belibbenek mellettük a fülkébe. Van bennem egy kevés káröröm, de ennyit megengedhetek magamnak, főleg hogy állandó jelleggel érzem folyamatosan magamon a két idiótának a tekintetét.
Az ablakhoz sétálok, hogy egy utolsó pillantást vethessek a tömegre.
- Túl jó kedvűek - és enyhén megcsóválom a fejem - Túlságosan is azok, de azt hiszem hamar le fogjuk törölni az arcukról a mosolyt .
Még mindig kintieket vizslatnom. Hogy tudnak így örülni egymásnak? Nincs fogalmuk arról mi folyik a világban? Ennyire vakok lennének? Vagy ennyire nem törődnénk semmivel?
- Valóban az lesz... - válaszolom és megfordulok.
Most veszem csak észre, hogy Draco behúzta a fülke függönyét, és huncutul elmosolyodok.
- Oh, Mr. mit tervezett? Remélem tudja, hogy csak perceket tölthetünk kettesben.
Imádtam mikor magázódósat játszottunk. Ez olyan... fogalmazzunk úgy, hogy ez az én kis perverzióm.

[- Majd megunják a mosolygást]

- Majd megunják a mosolygást - zárja rövidre a témát, és még egy utolsó pillantást vet az ablakon kívüli világra, a következő perctől már csakis az előtte állóra koncentrál.
Sok vár rájuk az idei tanévben. Első megpróbáltatásként itt van a prefektusi gyűlés, melyet elég rövidre fognak zárni (reméli), majd az a teadélután a bájos Taránál... Aztán kettesben lehetnek. Pár rövid órára. Nem döntötte még el, hogy a vonaton hozakodik elő a gyűrű-dologgal, vagy csak majd az iskolában, de tekintettel arra, hogy valószínűleg nem lesz már a Roxfortban alkalmuk a bizalmas beszélgetésekre olyan gyakran...
De itt meg nincs hozzá semmi hangulat...
Igaz, Draco általában nem egy romantikus ember. Sőőőt...
- Pár perc is elég ahhoz, hogy levegyem önt a lábáról - magázódik vissza. Ismeri ezt a játékot, belemegy, miért ne? Szereti fitogtatni a jólneveltségét. - Nincsenek önnel eget rengető terveim, bár talán akadna egy pár, ha közelebb jönne...

[- Oh, hát ilyen magabiztos az Úr?]

Majd megunják... Igaza van. A ma esti vacsora után nem hiszem, hogy bárki is vigyorogni fog. Nem sokan tudják mi is vár rájuk a kastély falai közt. Sokan még csak azzal sincsenek tisztában, hogy a tanárok felhozatala mennyire megváltozott. Ezt is csak azért tudom, mert sajnos eléggé belelátok mostanában a különböző ügyletekbe, és hát Angelus és Tristram is a tanári karban van, akkor Brandonról és Taráról nem is beszélve... Ha tudnám mit akar tőlünk Tara... Az a nő... De még mindig jobb mint Walls, amiatt a hárpia miatt töltöttem olyan kevés időt otthon, de persze James észre sem vette... nem tudom mit eszik rajta. Az egy kurva. James sokkal jobb nőt érdemelne, de hát nem szólhatok bele az életébe, megállapodtunk, ő sem az enyémbe, és akkor én sem az övébe... Pedig mennyire viszket a tenyerem attól a bestiától. És múltkor volt pofája megjegyezni nekem, hogy milyen kis helyeskévé kezd válni a Malfoy fiúcska, talán közelebbről is meg kéne ismernie... Ha csak Draco közelébe megy, én Merlinre mondom, hogy megnyúzom.
Nah de hagyjuk, azt a ribancot, most már nem árthat nekünk. Draco és én... Egy egész éven át kettesben. Nyíltan. Mit is kívánhatnék még?
És belemegy a játékba, az én kedvenc játszmámba. Van már egy pár ilyen kis apróságunk, amiket néha napján felhozunk, és szórakozunk egy kicsit, de ez kell. Vagyis nekem kell. Előtte még sosem jártam senkivel, és most már... huhh hát régóta együtt vagyunk. Több mint fél éve, de a pontos dátumát képtelen lennék megmondani, mert abból van egy pár. Mert fontos a november 17 is, akkor kaptam tőle a Júlia becenevet, fontos a Február 14 is, mikor az övé lettem, vagy a március 22, mikor újra beszélni kezdtünk, de még sorolhatnám, vagy ne feledkezzünk meg arról a bizonyos tavalyi augusztus 28-ról... Soha nem tűztünk ki egyetlen egy napot sem arra, hogy ünnepeljük a kapcsolatunkat, tudom, hogy ez mindenkinél normális lenne, de nekem nem is hiányzik. Nélküle is boldog vagyok.
- Oh, hát ilyen magabiztos az Úr? - játszom, és hiába a szavaim azt sugallják ennél bizony több kell, mégis elindulok felé.
Egy. Kettő. Három. Lassú lépés, nagyon lassú, de szándékosan. Mi lenne abban az izgalmas, ha azonnal a karjaiba olvadnék? Most kicsit játszadozunk, még egy kicsit, míg van rá időnk...
- Szóval milyen tervei vannak velem? - kérdezek rá, miután megálltam előtte. Festett szemeim kihívóan tekintenek rá, mázolt ajkaim pedig egy hajszálnyira nyitva vannak, mert tudom mennyire szereti.
Még van időnk. A vonat lehet, hogy pillanatokon belül indul, de a megbeszélésig még van időnk...

[:: a l o p o t t seprűn száguldozva a v o n a t után.]

:: a l o p o t t seprűn száguldozva a v o n a t után.

A legkevésbé sem így képzeltem el ezt a napot. Elvégre röpke 72 órával ezelőtt még Hawaiion, a pálmafák hűs árnyéka alatt süttettem a hasam, és ráérősen kortyolgattam a sex on the beach koktélomat, csak olyan stílusosan és nagyon csajosan, a falatnyi virító rózsaszín bikinimben. Azt is biztosan tudtam, hogy az után a bizonyos 72 óra után már a következő luxus hajóra fogunk Ethannal fellógni, és elvegyülni, hogy újabb szigetet látogassunk meg, és ingyen élvezzük a méregdrága rákfalatokat. Ez volt a terv. A terv amit még az iskolában, évvégén elterveztünk. A világkörüli út, melyről azt gondoltuk, csak egy nyáron át fog tartani, kezdve a rock fesztiválokkal, koncertekkel, utazásokkal, luxus utakkal, mindezt természetesen a legminimálisabb összegből összehozva, csalva, lopva és hazudva. Valamikor augusztus közepén jöttem rá, hogy egyáltalán nem akarok visszamenni az iskolába, és halálra unni magam az iskolapadban poshadva. Még jó, hogy az útitársamnak is ez volt a véleménye, tehát nem kellett sokáig győzködni abban, ne menjek vissza. Sőt, ne menjünk vissza. Elküldtem a végrendelkezésem nem csak a nővéremnek – miszerint ne számítson rám, mert nem megyek vissza az almamáter falai közé, inkább kiélem a fiatalságom – de még Audnak is löktem egy e-mailt az egyik internetes kávézóból, hogy nyugodtan keressen a helyemre valaki mást a kviddicscsapatba. Ennyi volt a roxfortos pályafutásom. Vége és pont.
Mondanom sem kell, Yvette nagyon megorrolhatott rám, mert amikor a legutóbb felakartam hívni telefonon, hogy megkérdezzem, megkapta e a levelem, meg a képeslapjaim, egyszerűen csak rám csapta a telefont. Pedig az utolsó apróimat dobáltam bele a nyilvános telefonfülkébe, és bőven kifutotta volna két vodkanarancs is! Micsoda pazarlás..

Ám ez a múlt, s igen csak hosszú lenne három hónap eseményeit elmesélni időrendi sorrendben, nem beszélve arról a már emlegetett 72 óráról, amikor is a parton feküdtem, és ittam a koktélom, a falatnyi.. igen, szóval a legideálisabb élethelyzetben hallottam meg a mellettem piknikező két vénszatyor sápítozásait. Odapillantva mértem végig őket, a divatja múlt fürdőruháikból, és a nagy táskából kilógó varázspálcáról hamar lejött, hogy a magamfajtával van dolgom. Az pedig, hogy hulla sápadtak voltak, mint akik nem láttak napot, csak esős angliai időt.. oké, ez egyszerű véletlen szerencsés vagy éppen szerencsétlen egybeesés. El kellett menekülniük Londonból? Felrobbantották a fél Minisztériumot? TESSÉK? Szóval az én tulajdon testvérem veszélyben van? Csak erre tudtam gondolni. Baj, káosz, fenyegetettség, halál.. Yv. Meg kell védenem. Nekem, aki a pálcáját legtöbbször hátvakarás céljából használja. Nekem. Ott kell lennem. Mellette. Nem is itt a helyem, a világ másik végén. Micsoda egy balek vagyok!

Még tömörebben megfogalmazva – hátizsák összepakolása – Ethantól való fájdalmas búcsúzás – varázslókkal teli mágikus hajóra szállás – seprű ellopás – az egész földkerekség átrepülése – hólyagosra ült hátsó fél.

S most itt vagyok.

Lekéstem a vonatot, de én még mindig seprűn vagyok, és elsuhanok a kabinok ablakai előtt. Lehet furcsállni fogják azt a foltot, ami csak úgy elsuhan a csodálatos tájkép előtt. Elengedem mindkét kezemmel a seprűmet, a ballal megkapaszkodom az ablak kiugró keretében, a másikat pedig ökölbe szorítva dörömbölök be az ablakon, és tekintetem a két szöszke alakra. Wooow, Viki és Dracobuci? Megint sikerült jól beleválasztanom! Miközben próbálom az arcomból eltávolítani a hajtömeget, amit a széláramlat kényszerít oda, hangosan kiabálni kezdek, hogy SEGÍTSÉG! SEGÍTSÉG! Óh igen, hálás lennék, ha kinyitnák az ablakot, és berángatnának. Dracotól nem is várom el ezt, tekintettel a nem éppen rózsabimbós kapcsolatunkra, de Viki jó arc. Tudom, hogy az. Ugye?



[Bettikém meglepetéééés! de ugye tudod, hogy nagyon szeretünk? ]

[- Jöjjön csak közelebb...]

Máskor általában nincs kedvem a játszadozáshoz. Máskor általában nincs elég erőm ahhoz, hogy még mindenféle bugyuta macska-egér játszmába is belemenjek azért, hogy megkapjam, amit akarok. Máskor általában nem vagyok tele magabiztossággal, mindinkább szorongással és félelemmel, és a kellemes érzetek helyét gyakran borzongás tölti ki, ha épp nem hatalmas űr tátong bennem az undortól és a hiánytól.
Ám a mai bevonulás és az irigy pillantások látványa jókora löketet adott a mai naphoz. Ma van a szerencsenapom. Nincs, ami ma ne sikerülne, és nincs, amit ne tudnék véghez vinni. Nincs olyan, amire ne tudnám ma Vikit rávenni... Noha látom rajta, hogy nincs kibékülve a helyzettel, leginkább erről nem veszek tudomást. Ahogy ő sem. Mindketten elástuk a kételyeinket és a kedvetlenséget valahová mélyre, hogy gondolni se tudjunk rá.
Ez a túlélési stratégiánk.
Abban a pár rövid órában, melyeket együtt tölthetünk, úgy teszünk, mintha minden rendben lenne. Mint ahogy most is. Közelebb lépdel hozzám, jól kiválasztva a mozdulatokat, mivel a vonat már elindult. Lassan mocorog alattunk a szerelvény, hajtanak a kerekek és süvít a mozdony. Gyorsulunk, kiérünk a városból, de én csak Vikit nézem, aki úgy táncol egyszerű mozdulataiban is előttem, mint egy kósza láng a szürke hétköznapokban. Kinyújtom érte a kezem.
- Jöjjön csak közelebb... - javaslom neki, de az utolsó lépést mégsem önszántából teszi meg, hisz megállt előttem. Önkényesen magamhoz húzom. Engedelmesen a kezem alá gyűrődik a sok fodor és cicoma, belecsókolok a makulátlan, vérszín lakkba a száján, semmivel sem törődve. Úgysem fog ellenkezni, ki tudom olvasni a tekintetéből, abból a két csillogó smaragdból. Imádom, ahogy rámragyognak és belém látnak. Kezem arcátlanul kalandozik el a nadrágján lefelé, a dereka már nem elég érdekes a tenyeremnek. Közelebb húzom. Még közelebb, míg teljesen nekem nem feszül a teste és lehajtom a fejem, hogy beszívhassam a nyaka illatát. Más parfümöt használ, ami sokáig bántotta az orromat. Mindezek a változások azonban szükségesek voltak talán. Ő már nem ugyanaz az ember: ezt akarja mondani velük, és én is ebben bízom.
Ő soha nem árulna el.
Kezem a blúza alá siklik, hogy minél kellemesebben kihasználhassuk ezt a pár percet, hiszen itt úgysem lát senki... Viszont mivel komoly a veszélye annak, hogy valaki buzgón felrántja a kabin ajtaját, Vikit magamhoz vonva megfordulok, hogy leülhessünk a bőrülésre. Ott mégiscsak kényelmesebb, és közelebb is tudunk kerülni egymáshoz, már ami azt illeti.
Talán már öt perce is nyalhatjuk egymást, mikor valami furcsa suhanást látok a szemem sarkából. Előttünk csak a mozdony van, így arra gondolok, valaki a vonat elé akar kerülni, és ha mellettünk repül, akkor csak Halálfaló lehet, úgyhogy rögtön odakapom a fejem - ám a páni félelmet rögtön valami... más... váltja fel az arcomon.
- Mi a...? - nyögöm elképedve, és a döbbenettől úgy lemerevedek, hogy eszembe sem jut, hogy talán be kellene engedni az odakint rekedt lányt. És újabb másodpercek telnek el, mire felismerem, hogy ki is az. A dilis véla-lány...
Ha nem lennék ennyire megrökönyödve, az első reakcióm az lenne, hogy varázsolok egy rolót az ablakra, hogy ne zavarjon a látvány, hisz könyörgöm! Annyi ablak van még a vonat kocsiján, amin bekopoghat! Miért pont az én félórámat akarta elcseszni? Ezt kifigyelte. Tuti, hogy kileste.
- Ugye nem akarod beengedni? - nézek föl Vikire fintorogva, és a biztonság kedvéért közelebb húzom magamhoz a csípőjét, remélve, hogy el tudom terelni a figyelmét, és véletlenül sem kell majd megmozdulnom, felállnom és berántanom a vonatba Delacourt.

[- Nem hagyhatjuk kint...]

+16


Magához ránt, és nem ellenkezem. Miért is tenném? Pontosan erre vágytam. A közelében lenni, hozzásimulni, érezni bőrének illatát, és elfeledkezni mindenről és mindenkiről. Mert ő képes erre, ő az egyedül ezen a világon, aki képes  eléri ezt, mellette mindig könnyebb, minden.
Kezével közre zár és megcsókol, hogy újra minden mámorban úszhasson, hogy az aggodalmak eltűnhessenek és csak mi maradjunk. Mi ketten és senki más.
Ujjaim selymes hajába túrnak, míg ajkaim az ő édes száját ízlelgetik. Apró pillanatok, melyek az érzékek kielégítésére szolgálnak és melyek a távolba sodorják a problémákat. Apró pillanatok melyekre mindkettőnknek szüksége van, és melyeket amikor csak tudtunk ki is használunk.
Ketten vagyunk. Az ajtó előtt őrök állnak. Nem zavarhat meg minket senki és van még majdnem félóránk egymásra. Miért ne használnánk ki? Ki tudja mikor lesz újabb alkalmunk rá? A jövőnk bizonytalan így meg kell ragadnunk minden másodpercet és magunkhoz kell láncolnunk őket. Nekünk csak ennyink van.
Kezei egyre lejjebb és lejjebb vándorolnak, míg testünk egyre szorosabban feszül a másikéhoz. Mikor meleg ajkai hideg bőrömet érintik a nyakamon egy apró és halk nyögés hagyja el enyhén nyitott számat. Ismerjük egymást. Testileg lelkileg egyaránt. Már nem kell próbálgatásokra fecsérelni a drága időnket, azonnal tudjuk mire vágyik a másik.
Hosszú ujjai a blúzom alá siklanak, míg ajkaink újra egymásra találnak, majd egy bravúros mozdulattal a bőrülésre kerülünk. És most rajtam a sor. Kezem lecsúszik az oldalán, hogy kihámozhassa a selymet a nadrág gyarló börtönéből, hogy alákúszva az egyre forróbb test mámorító hatását érezhesse. De nem elégszik meg ennyivel, többre vágyik. Előbújik és immáron szabadon felfelé vándorol hogy megszabadítsa az ing gazdáját a fojtogató anyagtól.
Szépen sorban gombolom ki az ingét, miközben már ajkaim a nyakának édes ízét élvezik, mikor észreveszem hogy elvándorolt a figyelme. Megdöbbent arckifejezését hirtelen nem értem, de arra pont felé fordítom a tekintetem, melyet tágra nyílt szemekkel figyel. És hirtelen mozdulatlanná dermedek. Nem az ijedségtől. Én is a döbbenettő.
Ilyen nincs!
Ekkor szólal meg. Pont ugyanolyan értelmesen megnyilvánulva, ahogy azt én is tettem volna.
Nekem még szükségem van néhány lepergett homokszemre mire igazán felfogom hogy egyik diáktársunk lebeg az ablakunk előtt, méghozzá az egyik Delacour lány. Yolanda. Semmi kétség. Összekeverhetetlenek az ikrek.
De...
Mit keres itt?
És miért seprűn?
Ez...
Ilyen nincs.
Kicsit hátrébb húzódom Dracotól, mire megszólal és közelebb von magához. A legszívesebben folytatnék mindent ott, ahol néhány perce abba hagytuk a hirtelen megrökönyödés miatt, és ezzel Draco is így van. Van másik ablak is, nem? Miért itt akar bejönni? És egyáltalán miért van seprűn? Ha elkésett vessen magára...
De tudom, hogy ez lehetetlen. Már nem tudnék újra visszakerülni az előbbi állapotba. Megforgatom a szemeim, melyek Delacournak szólnak, adok egy apró csókot Draconak és felállok.
- Nem hagyhatjuk kint...
Előhúzom a pálcám és kinyitom az ablakot, hogy az a flúgos tyúk betudjon rajta repülni. De én ennél többet nem segítek neki. A biztonság kedvévért, azért az üléshez közel maradok. Nem szívlelném, ha fellökne.

[:: az országút kellős közepén egy kamion által kilapított vélabéka]

:: az országút kellős közepén egy kamion által kilapított vélabéka

Tény, hogy van számtalan ablak még, ahová bekopogtathatnék bebocsátásért, de ha már egyszer a szél sikeresen idecsapott, ehhez a kupéhoz, eszem ágában sincs tovább evickélni az egyre erősödő szembeszélben! Amiben csak tudok, megkapaszkodom, arcom pedig az enyhén koszos ablaküvegnek nyomom. Eszembe sem jut, hogy mennyire nevetségesen festek, ahogy szó szerint felkenődök az üvegre, így a bent ülők csodálatos rálátást nyernek az orrlyukaimra. Elhihetitek, hogy jelenleg ez a legkevesebb problémám.
Ami pedig a rám váró látványt illeti.. mégis mi a fészkes fene történt, amíg én a földgömb másik oldalán voltam?! Valamiről nagyon lemaradhattam, hiszen nem hallottam még Griffendéles és Mardekárós szerelemről. Ahogy arról sem, hogy a Roxfort Expressz felkerült a „furcsa helyek, ahol az emberek szeretkeznek” c. listára. Igaz, a saját magánéletemmel voltam elfoglalva, hiszen mindenki kapirgáljon a saját szemétdombján, de hát ez.. Ez nem egy félreérthető helyzet, hanem maga az előjáték! Woooooww.. tudok ám időzíteni.

Nem újdonság az, hogy Draco a füle botját sem mozdítja, és a szemem láttára húzza közelebb magához az ölében ölő Vikit. A kis görény, meg sem érdemel egy ilyen jó nőt, mint Viki. Már csak az hiányzik, hogy még a képembe is vigyorogjon a pofátlanja!
Újból bedörömbölök az ablakon, hiszen kitartó vagyok, és nem adom fel! Előbb vagy utóbb, de megfogják unni, hogy itt kukkolok, és diumdisum zenei alátétet szolgáltatok az együttlétükhöz, ami összességében egyáltalán nem very romantic.
Ééééééééés győzelem! Vikitria feláll, majd a pálcáját meglegyintve alkalmaz egy olyan bűbájt, amit én még csak hírből sem ismerek, és az ablak kinyílik. Szinte azonnal kapok az alkalmon, hogy a bal karommal benyúljak, és megkapaszkodjak. Leügyeskedem a hátamról a rózsaszín hátizsákom, amit betuszkolok az ablakon – vagy inkább elegánsan bedobom -, s miután biztonságosan földet ért a fél életem, a másik karommal is benyúlok.

Naiv voltam, amikor azt gondoltam, ez pofon egyszerű lesz. A táska bejuttatása még oké, de az, hogy magamat is beerőltessem, már keményebb dió. Nem azért, mert egész nyáron big macen éltem, és most már én vagyok a roxfort supersizeme-je, hanem annyira gyorsan megy a vonat, a szél pedig mindenáron alám akar kapni, és elrepíteni jó messzire.
Tudom, Malfoy imádná, de én a legkevésbé sem.
És most már azt is értem, hogy Ethan miért vigyorgott olyan sokat sejtetően, amikor vázoltam a tervem, ha esetlegesen lekésem a vonatot. Mert felkészültem erre az ablakbemászós mutatványra.
Miután átrepültem az egész földgömböt, egy nyamvadt lopott seprűn. Természetesen a nemesebbik felem is hólyagosra ültem az eltelt napok alatt.
Lazítok a szorításon, amivel eddig a seprűt tartottam a combjaim között, majd a lábtartóból kiakasztom a jobb lábamat, és a talpam a seprű nyelére teszem. Csak egy pillanat műve az egész, ahogyan elrugaszkodom az alattam egyre instabilabban mozgó seprűről, és a kabin ablakának a peremébe kapaszkodva húzom be magam.

Vagyis inkább beugrok. Becsúszok, berepülök, kinek mi tetszik jobban. A végeredmény ugyan az. Hangos csattanással végzem a kupé fekete padlóján, arccal a földön, elnyúlva, mint egy béka, akin áthajtott egy kamion. Mindezt Viktiria és Draco lábánál, akár egy alattvaló.
Nyöszörögve adom tudtára a világnak, hogy még élek, és lassan fel is ülök, hátam az ülésnek támasztva seprem félre finoman szólva is kócos hajam az arcomból. A kinézetem ziláltnak mondható, ami egy ilyen megtett út után nem is csoda. Sötét karikák éktelenkednek a szemeim alatt, amik az alvatlanságról árulkodnak.
- Huuuhh, ez igazán meleg helyzet volt! Köszcsi a segítséget, nagyra értékelem. – Szólalok meg először és nézek Vikire, végül Dracora és pofátlanul elvigyorodok. – Látom, nagyon lengére vettétek a figurát. -
Pillantok végig a kigombolt ingen, s más nyalánkságokon, nem mintha az én öltözékem maga lenne az élére vasalt csoda. Hosszú, világos csőszárú farmeromon több a rojt és  szakadás, mint az anyag, a tornacipőm rikítórózsaszín, az szárán mágiával megbűvölt villogó szivárvánnyal, a felsőm pedig hosszú ujjú cipzáras pulcsi, párducmintával, kapucniján helyes kis fülekkel. Biza hűvös volt azon a fránya seprűn.
- Jhaaa, hogy megzavartam volna valamit. – Kerekítem el a szemeim, s kapkodom a fejem kettejük között. – Óh, hát miattam igazán ne zavartassátok magatokat, nyugodtan folytassátok, amit elkezdtetek, csak gyors összeszedem magam, s már itt sem vagyok! –
Feltápászkodok a földről, de csak annyira, hogy Malfoyal szemben helyet foglaljak, igen csak kényelmesen szétfolyva.
- Milyen cink, hogy pont a popconrt és a colát hagytam otthon. Egyébként mi újság a felgyülemlett szexuális frusztráción kívül? -

[- Látom, humorodnál vagy]

Na jó, ezt nem hiszem el. Ilyen a világon nincs. És felkente az orrát az üvegre! Ouáh.
És még Vikitria is azt választja, hogy feláll az ölemből, és beereszti Delacourt... Nos valójában én sem hagytam volna, hogy ott szenvedjen. Természetesen. Csakhogy most adódik némi probléma, ugyanis szerelmem kicsiny dzsungelvörös ujjai serényen kiszabadították az ingem sárkányformájú ezüst gombjait, és most némi zavarban, hiányos öltözékkel kell asszisztálnom a Hollóhát fogójának berepüléséhez. Az ülésről felállva, azért arra készen, hogy berángassam a kishölgyet, ha esetleg elkapná egy kósza faág, vagy meg akarná skalpolni egy muglipózna, elkezdem visszagombolni az ingem. Elvégre egy aranyvérű nem nézhet ki így, csakis makulátlanul. Viszont nincs időm végezni a művelettel, fantasztikus fogóreflexeimmel épp csak el tudom elkapni az arcom felé repülő hatalmas pink hátizsákot, melyben Yolanda gondolom a váltás fehérneműjét tartja, esetleg az iskolai talárt, mely jelenleg nyilván olyan, mint amit a kutya szájából rángattak ki.
Úgy állunk felette, mint két tanácstalan tiniszülő, akik csemetéje épp teleböfizett mindent rókagombával, és most azt se tudják, mivel takarítsák fel.
Az ablakot mindenesetre felhúzom, miután kidugtam a fejem, hogy meggyőződjek róla: a seprű bizony elszállt. Hátat fordítok az ablaknak, és egy gyors mozdulattal beletúrok a hajamba, majd előveszem a jól ismert lenéző pillantásomat. A Yolandához készült verziót. Neki külön fintort tartogatok.
- Látom, humorodnál vagy - jegyzem meg, miközben gyomron vágom a saját poggyászával, merő kedvességből, hogy érezze a törődést, és főleg azért, hogy palástoljam, hogy fogalmam sincs arról, hogy mi az a popcorn vagy a kóla.
- Van bármi különösebb oka annak, hogy csatlakoztál hozzánk a kabinunkban? Nem volt hely a gyagyások között?
Félig elfordulva folytatom az ing begombolását, nem sietek sehová. A végén még a mandzsettát is újraigazítom, gondosan ügyelve rá, hogy az ing anyaga mindvégig takarja a Sötét Jegyet a karomon.
- Sokáig kívánsz még itt lazítani? Hozassunk neked valamit a büfés boszorkánnyal? - kérdezgetem émelyítő nyájassággal, bár kétlem,hogy észlelné a finom célzást arra vonatkozóan, hogy kívül tágasabb. - Különben is, Merlinre, te hogy nézel ki?! - fakadok ki végül, mert nem bírom tovább a szó szerinti fizikai erőszakot, amit az öltözéke és a rózsaszín tesz a retináimon.

[- Igazán nincs mit]

Bűn ha arra vágyom hogy csak néhány percet kettesben lehessek azzal a férfival akit szeretek?
Úgy tűnik igen...
A sors nem igazán szívleli, hogy együtt lát minket, vagy nem tudom, de állandó jelleggel tesz keresztbe. Nem volt elég neki, hogy mennyire keserves és hosszadalmas volt azaz út mire egymásra találtunk? Még most is, mikor már minden rendben lehetne, akkor is muszáj szórakoznia? Ráadásul egy ilyen korántsem humoros viccel tönkre tennie az előbbi szép pillanatainkat?
Draco is feláll. És azzal a lendülettel ahogy kiléptem az ablak elől már repül is egy táska felé, amit szerencsére reflexszerűen elkap. Kevesen múlt, hogy nem belém ütközött, de azt hiszem azt Yolanda nem tette volna zsebre, amit akkor kapott volna tőlem. Így sincs a kedvenceim listáján, főleg jelenpillanatban, de ha még fejbe is talált volna az a vászontákolmány, nem álltam volna jót magamért.
Enyhén felvont szemöldökkel nézek a lábam előtt terpeszkedő lányra és nem tudom eldönteni vajon mit is gondoljak erről a... belépőről. Nem. Az nem jut eszembe, hogy talán segíthetnék neki, ahhoz túlzottan meg vagyok döbbenve és túlzottan haragos vagyok, mert tönkre tette az a kevés kis időmet, melyet Dracoval tölthettem volna.
- Igazán nincs mit - válaszolok neki, de érződik a hangomban, hogy nem szívesen tettem. Na igen, a nyár folyamon szinte az összes griffendéles tulajdonság kiveszett belőlem.
- Igazán örülnék ha ezt már látnám is - jegyzem meg, miután végre leesett Delacournak, hogy jobb lenne ha végre távozna, mert ha sokáig időzik még itt, talán netalántán még kidobjuk.
Aztán Dracora pillantok. Most sikerült végeznie az utolsó gombjával is. Legközelebb jobban oda kell figyelnem, de úgy szeretem, mikor nincs rajta ing, vagyis pontosabban mikor begombolatlanul lóg rajta, akkor annyira... szexi.
Majd mikor Draco hozzá vágja Yolandához a táskát elmosolyodok. Megnyugtató hogy az ő számára is pont olyan terhes Delacour jelenléte mint nekem. S ahogy folytatja képtelen vagyok lehervasztani a mosolyom. Kellően hülyének nézni ezt a szédült vélát, akárcsak én.
Rendben. Ez már sok. Popcorn és kóla? Ez most itt akar mozizni? Vigyázz Yolanda mert a végén az ablakon fogsz távozni!
- Esetleg más kívánságod van? - folytatom Draco szavait ugyanabban a stílusban, hogy több ideje legyen Yolandának ahhoz, hogy felfogja: takarodjon!

[:: a pofonos ládát nyitogató szemtelen véla]

:: a pofonos ládát nyitogató szemtelen véla

- Mint mindig. – Reagálom le szavait, ha már felemlegette azt a briliáns humoromat. Elkapom a csomagot, és azzal a lendülettel magam mellé pakolom az ülésre. A fintorára egy bájos mosoly a válasz, és hogy megkoronázzam az arcátlanságomat, még meg is rebbentem a pilláim, ajkaimmal pedig csücsörítek is hozzá. Csakis azért nem küldök oly látványosan egy csókot neki címezve, mert a nője is egy légtérben van velünk, és Isten ments, hogy egy féltékenységi jelenetet robbantsak ki! (máháhá, óóódehogynemélvezném!)
- Tudod, miközben az elemi erőkkel dacolva a vonat után eredtem azon a kritikán aluli seprűn, de hát nem reklamálhatok mert azt loptam el a tárolóból ami először a kezembe akadt, még arra is volt erőm, hogy szuggeráljalak titeket, hiszen minden vágyam volt, hogy egy ilyen hosszú nyár után újra láthassalak benneteket! – Széttárom a karjaim, mintha csak a keblemre akarnám ölelni mindkettejüket, s még azt sem tagadom le, hogy azt a seprűt, a világ másik végén lévő idegentől vettem „kölcsön”.

- Nos, most hogy mondod.. – Dőlök hátra kényelmesen, és nézem őket. – .. egész megéheztem. Viszont amit tik esztek, speckós mágus kaják, az nem pálya. Viszont egy hatalmas nagy pepperónis pizzát ha tudnál nekem ide hirtelenjében varázsolni, nem mondanék nemet. Vagy esetleg egy BigMac menüt extra adag sült krumplival, hhmhmm, nyami. -
Simogatom meg a hasam, aztán belenyúlok a farzsebembe, és előveszek egy csomag meggyes hubbabubbát, és kapásból kettőt a számba tömök, aztán feléjük nyújtom.
- Kértek? – Ha kérnek, adok, ha nem, akkor csak megvonom a vállam, és visszateszem a zsebembe. A kifakadásra csak felvonom a szemöldököm, és Malfoyra nézek.
- Úgy csinálsz, mintha most látnál először. Hát hogy nézek ki? Mint egy e m b e r. Mert tudod, ők ruhát szoktak hordani, hogy elrejtsék habtestüket, nem pedig peepshowt rendeznek egy iskolába tartandó vonat kabinjában. – Vonogatom meg ismételten kétértelműen a szemöldököm, mert bizony láttam én amit látni kellett, háhá, lebuktatooook!

Csak úgy mellékesen ragadom meg a kabin ablakának függönyét, és kukucskálok ki, aztán csak pislogok nagyokat.
- Nééézd már, testőrök! Akkor ti olyanok vagytok, mint Charlize Theron és Keanu Reeves Hollywood álompárja? Jó, jó, jóó nyílván kisebb terepen nyomjátok, mint a Roxfort, de ez azért tök izgi! A suli újságban is lesz rólatok pletykarovat, meg paparazzi fotók? -
Igen, most már határozottan úgy érzem, minden húrt kezdek túl feszíteni, és ezt az ártatlan pillogásom sem tudja ellensúlyozni.