Új Esély Hajléktalanszálló

Egy egyszerű mugli segélyszolgálatnak tűnő épület a menekülni, bujkálni kényszerülő sárvérűeknek, félvéreknek vagy a családjuknak. A Főnix Rendje üzemelteti, hollétéről csak pletykákat rebesgetnek. A galambok tudják, merre indulj...


A helyszín 1998 februárjában egy rajtaütés
során összeomlott. A romokat elhordták, a
szálló egykori alapjain egy vésett gránitkocka
állít emléket az itt elhunytaknak.

[~]

FEEL SOMETHING FEEL NOTHING
LISTEN CLOSELY
~
AMY & REMUS

Azt mondták, elkapták őket. Egy kis csoportot, talán hárman lehettek, diákok, akik semmiről sem tehetnek, és ez a legdühítőbb! Hát persze, hogy azok a nyomorult, gerinctelen, pénzhajhász fejvadászok a diákok nyomába erednek! Ők még meg se védhetik magukat tisztességesen, főleg mivel rajtuk a nyomjel és minden... Velük könnyű, nagyon könnyű. A Rend folyamatosan próbál valamiféle megoldást találni erre a problémára, próbálunk vigyázni a szökevényekre és próbáljuk kiiktatni a fejvadászokat, de minden olyan, mintha tűt keresnénk a szénakazalban.
És a menedék most is üres, mert ide sem mernek már eljönni, attól tartva, hogy innen kezdik őket követni, ami persze lehetetlen, hisz a helyet Daniel, Alexander és Bill legjobb és legfurfangosabb bűbájai védik, melyekről még csak nem is hallottam soha, lehetetlen, hogy feltörjék őket...

A kis ház nappalijában vagyok, ropog a tűz, a vacsorát melegen tartja a búrabűbáj. A teám egy bögrében ott üldögél az asztalkán, már talán rég kihűlt. Idegesen járok föl-alá a zöld szőnyegen, a kezemet tördelve. Újra és újra ellenőrzöm, hogy szabadon van-e hagyva a kandalló előtti terület, ha esetleg azon kersztül érkeznek; azt is, hogy el van-e húzva az összes függöny, hisz a szomszédok mind muglik, és bár elvileg nem láthatnak be a bűbájok miatt, sosem lehet tudni... Újra és újra teszek egy kört, miközben a gyomrom öklömnyire van zsugorodva az aggodalomtól.

Ajj, mikor jönnek már? Vajon mi történik? Bár ott lennék...

[- Miss Wakefield! Hát megkapta az üzenetem?]

Amy és Ruby

*A lemenő nap lassan eltűnt London házai mögött. Az emberek fölé feszített búra lassan feketévé színeződött, mintha tintát öntöttek volna rá, mely lassan végigcsorogva , fokozatosan sötétítette volna az eget. Az Esthajnal csillag fényesen felragyogott, valamint a Hold kifli formája is egyre fehéredett.
Az utca olyannyira kihalt volt, hogy Remus Lupinnak nem is kellett azzal törődnie, hogy esetleg meglátják. Bár ez esetben nem is érdekelte volna, lévén egy halni készülő lányka csüngött karjaiban.
Pukkanó hang kíséretében hoppanált a menedékházzal szembeni ház járdájára. Szakadt talárját még a Loch Ness erdejében fújó szelek csapkodták, a tó szagát árasztva ezzel az utca azon részén.
Végigsietett az úton, körbe sem nézett. Tudta jól, hogy egyedül van. Csupán a házban kap majd segítséget. De ezt csupán remélni tudta. Nem volt biztos benne, hogy gyenge patrónusa elérte a célját.
Futtában a lányra nézett. Szegény pára arcát ezernyi seb barázdálta, szája szélén felköhögött vércseppek ücsörögtek, orra vörös volt, szemei karikásak, haja tépett. Kalandos utat sejtetett kopott cipője talpa is, melynek lyukait kártyákkal fedte be. Bizonyára kiskorú volt még a lányka, legalább is a szakadt ruhák, hogy nem javította meg varázslattal, ezt sejtette. Ettől a gondolattól azonban még maga Remus is elbizonytalanodott. Ha a nyomjel érzékeli, ha a kiskorú közelében mágia van, akkor a képzeletbeli térképen kigyúl a vörös fény, és tudni lehet, hol találják meg. Viszont abban is biztos volt, hogy az Új Esély Hajléktalanszálló kellőképp fel van szerelve védőbűbájokkal ahhoz, hogy ne lehessen kimutatni, ha egy kiskorút rejtegetnek.
Azonban mindez csupán másodlagos dolog volt. Először magát az életét kell megmentenie a kislánynak, hogy aztán törhesse a fejét a biztonsága érdekében. Egy azonban biztos volt, ha túléli ezt az éjszakát, többé nem kell menekülnie…
Elérte a hajléktalanszálló első lépcsőfokát. Az ajtó szinte magától nyílt előtte, és ő mintha csak besuhant volna a küszöb felett.*
- Miss Wakefield! Hát megkapta az üzenetem?
*Szabad ágyat keresve végigszáguldott a termen, majd letette a toldozott-foltozott köpenybe bugyolált kislányt az első szabad matracra. Apai ösztönei felszínre törtek.
Könnyedén kibújt talárjából, majd felhajtotta ingujjait, és zsebéből előhúzta varázspálcáját. Ujjai piszkosak voltak ahogy a sárból emelte fel a lányt, de nem foglalkozott vele, gondterhelten beletúrt ősz szálakkal átszőtt hajába, kisöpörve ezzel pár kósza tincset szemeiből.*
- Teljesen át van fázva, hozzanak neki sok takarót, és valaki kerítsen pár tiszta ruhát is! Miss Wakefield – fordult itt a gyógyító boszorkányhoz – innentől a maga asztala. Segítek amiben csak tudok…

[- Ki ez a lány?]

WAKING UP TO YOU
NEVER FELT SO REAL

Az ablaknál állok, és az utcát nézem a félrehúzott függöny mögül. Pillanatokig nem történik semmi, ám aztán egyszercsak felbukkan egy alak sötét talárban.  Gyorsan elengedem a függönyt, mely jótékonyan eltakar az utca elől, ám aztán, rádöbbenve, mit is láttam, ismét kinézek. De hiszen ez... ezek ők! Hanyatt-homlok sietek a bejárathoz és kezdem el villámgyorsan feloldani az öt különböző zárbűbájt. Jajj, olyan ritkán érkeznek ide a bejárati ajtón keresztül emberek... Mire végzek a zárak nyitogatásával, fogantyúk tekergetésével és láncok húzogatásával, Remus lába toppan a lépcsőn. Az ajtó kinyílik, és a férfi beviharzik rajta.
Karjaiban egy csontsovány, sápadt, igen rossz bőrben levő lányt cipel. Te jó ég! Csak nem?! Egy gyors, ám mindenre kiterjedő mustrálás nyomán kiderítem, hogy komoly baja nincs a lánynak, tehát nem hiányzik a lába, karja, nincs rajta életveszélyes seb, nincs megégve, és még csak összeverve sem.
Remus átviszi az egyik nagyobb hálószobába a lányt, én meg követem. Mivel nincs senki más a menedéken rajtunk kívül, kicsit furcsállom, hogy parancsokat osztogat, de biztos ezzel ő nincs tisztában. Noha már ezerszer mondtam, hogy hívjon Ruby-nak, még mindig Miss Wakefield-ezik, pedig a diákja is voltam ötödévesen. Nehéz a rossz szokásoktól szabadulni, főleg, ha ilyen zaklatott az ember. Eddig tiszta ideg voltam, míg vártam rájuk, ám most, hogy itt vannak, egy csapásra megnyugszom és képes vagyok koncentrálni. Majdhogynem nevetséges tárgyiassággal szemlélem magunkat itt a szoba sarkában.
- Ki ez a lány? - kérdezem. Szívem szerint megszólítanám a férfit, aki immár a társam, nem csupán a tanárom, ám valamiért csak nem jön a számra, hogy "Remus". Nem engedi a gyerekes tisztelet.
Az első és legfontosabb teendő az az, hogy rájöjjek, miért eszméletlen a lány. Miközben az általam odabájolt takarók gondosan a kimerült kis beteg testére simulnak, és betűrik magukat az ágy szélein, a minimális fényt felerősítem, hogy jobban szemügyre tudjam venni az állapotát. A diagnosztizáló bűbájok következnek. Ezeket egyenként, lassan és némán szórom a kis szőke testére, mágikusan térképezve fel, mi és mennyire sérült a szervezetében. Tüdő, fej, gyomor, vese, boka. Súlyosan dehidratált, melyet egy frissen tanult bűbáj segítségével orvosolok a szervezetébe varázsolt folyadékkal.
- Mi történt? Mi lett a fejvadászokkal? - sorolom kérdéseimet, miközben a bűbájok elvégzése után megigazgatom a takarót, majd egy tál vízbe mártva az egyik tiszta törülközőt, mely minden ágy melletti éjjeliszekrényen ott van (az esetleg beeső vendégek részére), nekilátok, hogy óvatosan megtisztogassam a lány arcát és kezeit, hogy láthatóvá váljanak a kitisztításra váró apróbb sebek.
- Magas a láza és halálosan kimerült - állapítom meg a homlokát törölgetve. - Ahogy nézem, napok óta nem ehetett - kommentálom észleléseimet Remus felé, aki ott áll felettünk.
A lányka szakadt pulóverének nyakát nézve eszembe jut, amit az előbb kért Remus. A ruha! Igen, a ruha.
- A sarokban van egy nagy ruhásszekrény, nézze meg, hátha talál benne valamit! - tanácsolom, miközben úgy-ahogy sikerül megtisztogatni a lány felsőtestét, és rájövök, hogy azzal a pár horzsolással nem kell törődnöm. Annál inkább a lázával. De azzal mit kezdjek?
Gyerünk, Ruby, gondolkozz...

[Ne jöjjenek közelebb!]

Ismeretlen környezetben ébred a lány. Szemét még nem nyitja ki, csupán a tiszta erdőillat hiányát érzékeli és a szellő szabad áramlásának megszűntét. Akárhol is van, a hely enyhén patikaszagú. Csupán két hangot hall maga körül, két ember légzésének és mozgásának halk zajait, mégsem meri kinyitni szemét. Hová csöppent vajon, kik közé? Barátok? Netán ellenségek? Biztosan nem Zoey és Oliver találtak rá, nekik teljesen más a hangjuk.
"A sarokban van egy nagy ruhásszekrény, nézze meg, hátha talál benne valamit!" - hallja Amy újra a női hangot.
Még mindig túl gyenge ahhoz, hogy bármit is tegyen, így inkább összeszorítja szemeit, nehogy a szobában jelen lévő kettős észrevegye eszmélődését. Az fel sem merül benne, hogy talán éppen ezzel árulja el magát előttük. Halkan szusszan egyet, mint aki nyugodt álmát alussza; bár ez sem éppen az ájultakra jellemző viselkedésmód.
Csaknem felnevet, míg a boszorkány a felsőtestét tisztogatja, hisz a lány meglehetősen csiklandós. Szempillái rejtekéből les fel a nőre. Ugyan homályos kissé a kép, de így is megállapítható a lények: ismeretlen. A terem másik végében lévő pasast viszont már látta valahol, ám nem tudja hová tenni hirtelen. Ő maga egy ágyon hever, pulóvere mellette fekszik.
Nehezen szánja el magát a megmozdulásra, végül azonban mégis megmozdul, s robbanásszerűen kezd cselekvésbe. Váratlanul felpattan az ágyról, a boszorkánnyal ellentétes oldalra repítik testét izmai, pulcsiját röptében rántja magával. Összekuporodik az ágy mellett a földön, hogy minél kisebb célpontot szolgáltasson, ha netán a döbbenetből támadásba menne át a nő meg a férfi. Varázspálcáját tétova mozdulattal bányássza elő helyéről, ám amíg védtelen, haramia vicsorral igyekszik távol tartani magától "azokat".
- Ne jöjjenek közelebb! - kiáltja rekedtesen, elfúlón a kamaszlány. - Kik maguk? Mit akarnak tőlem?
De jó is azoknak, akik békésen firtathatják miután magukhoz tértek, hogy ugyanvajon hol is vannak és hogyan kerültek oda ahova. Ehhez képest Amy már-már paranoiásan tart megmentői támadásától, hála az elmúlt néhány hónapnyi bujdosásnak és az azt megelőző családi tragédia utóhatásának.
Pálcáját a felnőttekre szegezve kuporog az ágy mögött, forog körülötte a szoba. Utólag örül, hogy guggol, mivel különben valószínűleg sokkal feltűnőbb volna a hirtelen mozdulat által kiváltott szédülés, dülöngélés. Kevés híján elbőgi magát dühében, hiszen érzi nem sokáig tart ereje, hamarosan megint legyűri a láz legalább egy rövid időre. Hiába oly erős a félelme, az kevés a bő negyvenfokos láz ellen.
Izmai egyre jobban megfeszülnek, kezéből kihullik a varázspálca, hiába igyekszik kontrollálni magát. Utolsót hintázik vele a szoba, majd Amy ismét elveszti eszméletét. Lázgörcs. Túl magas láz esetén így reagál a szervezet, ilyenkor csak a hideg zuhany segíthet, de azt minél sürgősebben kell alkalmazni, ha nem akarják a lány halálát.

[- Ki ez a lány?]

Amy és Ruby

- Ki ez a lány?
*Teszi fel a kérdést Ruby, miközben belül a Remus szóval küszködik. Valóban, pár éve még diákjaként tekintett a lányra, manapság viszont kolléga, és ha lehet azt mondani, bajtárs is. Még is,  azok a formai kötöttségek nem akarnak oldódni. Most azonban nincs idő ilyen dolgokon gondolkozni. Egy ember élete a tét.*
- Ha jól emlékszek, Amy Joy-nak hívják. Diákom volt a Roxfortban. Elég rossz bőrben van. Súlyosan át van hűlve, és nagyon éhes és kimerült is.
*Miközben mindezt végigmondja, lefekteti a lányt, és elindul takarókért a szoba másik végébe. Ekkor veszi csak észre, hogy rajtuk kívül teljesen üres a szálló. Ez nem feltétlenül jó jel, de eddig Ruby nem szólt, hogy lenne valami probléma az épülettel, mondjuk ami a védettségét illeti. *
- Mi történt, mi lett a fejvadászokkal?
*Hangzik a kérdés a fiatal gyógyítótól, miközben már munkához is látott. Remus, egy nagy halom takaróval megrakodva tér vissza az ágyhoz, majd szólásra nyitja a száját.*
- Nem találkoztam egyel sem. Bár korábban indultam ma az erdőbe. Mindig sötétedés után indulok, de ma éreztem, hogy történni fog valami. Ha tíz perccel később érek oda, lehet, hogy már holtan találom szegény párát.
*Időközben Ruby letisztogatja a kislány testét, felfed pár olyan heget, amit mindaddig vastag koszréteg takart. Remus illedelmesen elfordul, amikor olyan testrészek következnek. *
- Szegény pára, szörnyű lehetett neki ez a pár hónap. Hiszen még kislány. Egyedül csatangolni az erdőben…
*Tétlenül álldogál, háttal az ágynak, de közben belülről kínozza őt a tenni akarás. Bizonyára Ruby is láthatja rajta, még úgy is, hogy közben a lánnyal van elfoglalva, szóval gyors ad is neki valami munkát. Remus előbb kiszemeli magának a nagy ruhásszekrényt, majd sietős léptekkel meg is közelíti azt. Kinyitva az öreg bútor ajtóit, a legkülönfélébb ruhák tárháza tárul szemei elé. Van ott minden, ős öreg, mugli fürdőruháktól, farsangi jelmezeken át, egészen a báli ruhákig, mindenféle nyakkendő, zokni, cipő, kopott talárok…stb. Minden divati érzék nélkül kiemel egy farmernadrágot és egy Liverpool FC feliratú, vörös, mugli pólót, mellé pedig pár szürke zoknit, és egy viszonylag ép tornacipőt. Mindezeket összehajtogatva leteszi Amy ágya mellé, hogy ha majd fölkel, ne kelljen fagyoskodnia.
Csupán két lépésre van az ágytól, amikor váratlan dolog történik. A mindaddig eszméletlennek tűnő lányka, mintha puskából lőtték volna ki, pattan ki az ágyból, és ránt pálcát megmentőire. Nem tudja hol van, nem tudja mi történik vele, és még a betegségével is küszködnie kell.
Lupin lassan leteszi a ruhákat az ágy végébe, majd kezeit jól láthatóan magasba emeli, jelezve, hogy nincs mitől tartania a kislánynak. *
- Nem kell félned. Jó helyen vagy, segíteni akarunk.
*Hangja nyugodt, próbálja csitítani a kislányt. Végül teljesen elfogy Amy ereje, és maga alá gyűri őt a láz. Remus gyorsan cselekszik. Karjaiba kapja a lányt, majd elindul vele a szoba másik végében lévő ajtó felé. Amy teste csak úgy izzik a láztól, és Lupin jól tudja, mi a teendő. Megfelelő bájitalok hiányában marad a jó öreg hűtőfürdő.*
- Miss Wakefield – szólítja meg a boszorkányt – segítsen kérem!
*Beviszi Amyt a fürdőbe, beállítja a zuhany alá, de onnantól már Ruby dolga lesz, hiszen Remus ha lehet, nem sértené meg Amyt. Ha netalán újabb baj támadna a fürdetés alatt, mondjuk Amy ismét támadó álláspontot venne fel, akkor Remus ott lesz az ajtó előtt, és segít. Addig viszont kivonul ismét az ágyhoz, és a földről magához veszi Amy pálcáját, nehogy elvesszen a nagy kavarodásban.*

[- Mit művel?]

I'M SICK & TIRED
ALWAYS BEEN SICK & TIRED

Fura, mintha, mintha... De nem, nem hiszem. Miközben a sebeket tisztogatom, rájövök, pontosabban csak kezdek gyanakodni arra, hogy a lány már magához tért. A légzése korántsem egyenletes, és a szemmozgása is éberséget tükröz. És mintha figyelne. Tudom, butaság, de úgy érzem, figyeli a mozdulataimat. Aztán, épp amikor Remus Lupin leteszi a ruhákat (Liverpool Fc? Milyen ismerős...), a lány kitépi magát a karjaimból. Szinte állatias erővel ragadja el magát, olyannyira, hogy a kezemből kisodorja a nedves törölközőt, mely a földre toccsan a lábam előtt. A lány maga elé rántja a koszos pulóvert, én pedig felpattanok. Oké, hogy rámszegezi a pálcáját, de ettől annyira nem rémülök meg, már csak azért sem, mert nálam is ott az enyém, és mert ahogy elnézem, egy épkézláb átok nem jutna most az eszébe. Egek, szegény gyerek! Ki tudja, miket lát bennünk, mert az biztos, hogy nem barátokat, akik épp segíteni akarnak rajta...
Remus hangja mély és szuggesztív, de mégsem éri el a kívánt hatást ezért én meg se próbálom. Eszembe jut, hogy rászórok a lányra egy szedáló átkot, mint ahogy az ingerült vagy önveszélyes betegekkel szokás eljárni a Mungóban, de attól aztán nem jönne meg a bizalma. Ám a láza megoldja a problémánkat: hamarosan ismét elájul. Ennyire rosszul lenne? Lehet, rosszul mértem fel az állapotát? Odasietek én is hozzá, de Lupin megelőz és már fel is kapja szegényt.
- Mit művel? - szólok rá, miközben próbálom az ágyat kikerülve utolérni őket. - Nyugalomra van szüksége! Ezzel nem...
Mikor beront a fürdőbe, rájövök, mi a szándéka. Na de könyörgöm, ennél barbárabb megoldás nem jutott eszébe? Csak háromféle lázcsillapító bájital van a vitrinben a szomszéd szobában, és ha az még nem lett volna elég, akkor ott a három-négy különféle bűbáj, melyek használatával nem ázik el teljesen a páciens, és kisebb az esélye annak is, hogy szövődmény lép fel, mondjuk a tüdőgyulladás súlyosbodása vagy hirtelen szívmegállás.
De ha már a lány be lett tuszkolva a kádba, akkor nem vonszolhatom vissza az ágyába, elég gyerekes megoldás lenne. És ki tudja? Még segíthet is. Végtére is, emlékeim szerint Lupin sem teljesen járatlan a gyógyászat terén.
Úgyhogy amint kimegy, megnyitom a csapot a kádban, a lány ruháit átváltoztatom egy nagy törölközővé ami körbecsavarodik a testén, és mikor a kád megtöltődik vízzel, leülök a peremre és tartom a lány fejét. Ez jóideig eltart, ami azt illeti, miközben folyamatosan ellenőrzöm teste hőmérsékletét. 42,7... 41,2... 40,6... Eltelik lassan a negyed óra, amit a fürdőben egy beteg tölthet. Kinézek a vállam fölött a résnyire nyitott ajtón. Lupin alakját innen is látom, úgyhogy egy picit habozva (hisz kényelmetlenül érzem magam az utasító-szerepben), de kiszólok neki emeltebb hangon:
- Van a mellettünk levő szobában egy fehér bájitalos szekrény, és a második polcon van két kémcsőtartó, kihozna a lázfagyasztó szörpből kettőt?
Ha hallom, hogy elhagyta a szobát, feltűröm ruhám ujjait, majd egy törölközőt átvetve a vállamon, benyúlok a kádba, hogy kivegyem a lány apró, sovány testét. Amint kiemelkedik a vízből, teste megszárad, én pedig átöltöztetem a Remus által kikészített pólóba és nadrágba, majd kiviszem az ágyba, ahol az imént feküdt (ellátva azt egy-két frissítő bűbájjal).
- Lejjebb ment a láza valamicskét - mondom, ha Remus visszaért -, de még így sem biztos, hogy nem szökik újra feljebb. Mi ütött magába? Bevágni a zuhany alá szegényt... - kérdezem enyhén korholva, de inkább kicsit és gyengén viccelődve, hisz egy lázas betegnek a hideg víz az egyetlen, ami nem sokat árt. - Vajon mi lehet a neve? Nem volt nála semmiféle papír? Vagy valami, ami alapján azonosíthatnánk? - kérdezem, miközben (amennyiben Lupin megtalálta a lázcsillapítót) beadagolom a szőke fiatal boszorkánynak a gyógyitalt.

[Lupin prof?]

A varázsló és a boszorkány együtt dolgozik a lány megmentéséért, bár talán még azt sem tudják, megéri-e a fáradtság. Amy nem lát, bár szeme nyitva van, s nem hall, akármilyen fontos is lenne tudnia, hogy itt gondoskodni akarnak róla, jó helyre került. Nagyon nem tett jót neki az a fenenagy tiltakozás, biztosan a túlzott idegesség és izgalom váltotta ki a lázrohamot.
Percekkel később tér magához, immár túl a hűtőfürdőn, tiszta holmikba öltöztetve, végtelenül fáradtság és kimerültség érzetével minden egyes sejtjében, izmában. Megint hallgatózásba kezd, ám ezúttal mindössze azért, mert túl fáradt a szeme kinyitásához. Mint aki végigküzdötte magát egy triatlonon vagy épp most mászta meg a Himaláját. Az elcsípett szöveg csak félig hat rá megnyugtatóan; neveket persze nem hall megint... Ne tudnák, hogy ki ő? Ugyan már, hiszen minden újság tele van a szökevények képeivel, neveivel, sőt, poszterekkel van teleplakátolva minden civilizált és kevésbé civilizált hely, hátha valaki feladja, megtalálja őket. Amy elsőrangú fogás lenne bármely halálfaló számára, hiszen a szülei minisztériumi dolgozók voltak, ő maga pedig - oldalán legjobb barátnőjével - élet-halál harcot vívott Tudjukki egyik hívével. Naná, hogy szeretnék elcsípni, pontosan ezért nem ment vissza a Roxfortba.
A lány nem tud mit tenni a feltörő köhögés ellen, nem rejtegetheti tovább ébrenlétét. Mély hangú, száraz krahácsolás tölti be a helyiséget, s Amy szeme könnybe lábad a fájdalomtól, amivel a köhögés jár számára. Kezét illedelmesen a szája elé teszi, nehogy széthintse a bacikat, azután nehéz, rekedtes sóhajjal dől vissza az ágyba. Testéből úgy sugárzik a lázmeleg, akárha az ágy szélén ülő boszorkány mellett valami kályha vagy radiátor lenne.
Amy a nőre pislog, aztán a férfire. Még mindig nem ugrik be neki, hogy honnan ismeri a pacákot, nem tudja mihez társítani a sebhelyes, elnyűtt arcot. Hacsak nem egy rongyos talárhoz, ami egy fekete tábla előtt császkált fel-alá valamikor régen. Lábaikkal a pad alatt doboló diákok kaján vigyora úszik be a kamasz emlékezetébe, ahogy próbálják fárasztani a tanév haladtával egyre kimerültebbnek tetsző tanárt, hátha elbóbiskolna órán, hátha nem venné észre a diákcsínyeket. Ám a férfi érdekfeszítő dolgokról beszél nekik, csakhamar minden szem kíváncsi csillogással lesi mondatait.
- Lupin prof? - nyöszörgi tétován Joy a varázsló felé pislogva.
A nő pedig... mintha benne lett volna a tavaly a suliban járőrözők között. A nevét azonban sűrű homály fedi a lány agyában, igaz, nem is hallott soha semmiféle névsort a járőr tagjairól.
- És maga ki? - fordul ezúttal a boszorkány felé lassanként növekvő nyugalomérzettel és bizalommal.
Ha itt van egykori tanára, akkor nem lehet gond. Hiszen Lupin professzor jó ember, legalábbis a Roxfortban sok évvel ezelőtt még az volt. Azóta nem változhatott olyan nagyot a helyzet, hogy halálfaló vagy áruló legyen belőle. Biztonságban van, jó helyen. Talán mégsem fog meghalni, nem jött még el az ideje.

[- Lejjebb ment a láza valamicskét, de még így sem biztos, hogy nem szökik újra feljebb. Mi ütött magába? Bevágni a zuhany alá szegényt...]

Amy és Ruby

Barbár vagy sem, jelen helyzetben ez a leghatásosabb módja a láz csillapítására. Meglehet, hogy varázslók, meglehet, hogy van ezernyi más módja a gyógyításnak, de Remus amikor  csak teheti mindig a természetes módot választja. Természetesen nem úgy kell elképzelni a dolgot, hogy hirtelen zúdítják rá az egészet, hanem szépen fokozatosan megy le a víz hőmérséklete, hogy a lány teste kezdjen hozzászokni. Arról pedig ne is beszéljünk, hogy 40 feletti láz mellett a hideg víz langyosnak tűnik (tapasztalat ).
Ruby pedig ügyesen végzi a feladatát, szépen megvárja, míg a kislány láza csillapodik és 40 alá megy. Onnantól már könnyű lesz különféle bájitalokkal lejjebb húzni azt. Ruby is így gondolja, szóval kiszól a fürdőből Lupinnak, aki készségesen lép az említett szekrényhez. Százféle kotyvalék, doboz és kenőcs közül elég nehéz kiszűrni az említettet, és a percek fontossága miatt nem is akar időt pazarolni ilyenekre, mint a „tű a szénakazalban” játék. Pálcáját a szekrényre szegezve erősen koncentrál a lázfagyasztó szörpre és az invito varázsigére. Végül az említett második polcról a kezébe röppen két bedugaszolt kémcső is a szabályos üvegcserengetegből. A gyógyszer azon nyomban a gyógyítónak adja, jobban otthon van ő az ilyenekben.
- Lejjebb ment a láza valamicskét, de még így sem biztos, hogy nem szökik újra feljebb. Mi ütött magába? Bevágni a zuhany alá szegényt...
Lupin erre fáradtan beletúr hajába, és csak azután válaszol, hogy szemeit pihentethette egy kicsit szemhéja takarásában.
- Édesanyám mindig a hideg kádba vetett, ha lázas voltam. Nézze el egy fáradt öregembernek ezeket az ősrégi praktikákat – hangja reszelősen cseng, korántsem olyan, mint korábban. – Ha feljebb is szökik, már koránt sincs életveszélyben.
- Vajon mi lehet a neve? Nem volt nála semmiféle papír? Vagy valami, ami alapján azonosíthatnánk?
Kicsit közelebb lép a lányhoz, hogy jobban láthassa őt. Igen, tisztán emlékszik rá, akárcsak a többi diákjára, akiket tanított. Több száz arc… És így, megtisztítva a sebeitől és a piszoktól felfedezte benne azt a kedves arcot, amit már évek óta nem volt szerencséje látni.
- A kislány neve Amy Joy. Ismerem őt, tanítottam a Roxfortban. Kedves, barátságos lánynak ismertem meg. Borzalmas, ami vele történt…
Hangja furcsa mód elcsuklik az utolsó mondatnál. Szívét már azóta mardosta a kétségbeesés, a fájdalom, hogy megtalálta szegény kislányt az erdőben. Már akkor tudta mi bántja őt ennyire, és most, hogy megbizonyosodott róla miféle fájdalmakat és kínokat kellett kiállnia, egyszerűen nem járt más az eszébe, mint a terhes felesége. De erről nem beszélhetett Rubynak, hiszen úgysem értené meg milyen dolog apának lenni egy ilyen háborúban, ahol Amy korú, törékeny kislányok menekülnek a rájuk váró veszedelem elől.
Kétségbeesve elfordul a betegtől. Nem tudta elhinni, hogy ennyire kiborították őt a történtek. Persze, rengeteget dolgozott az utóbbi időben, kimerülhetett, és azok a borzalmak, amik mostanság érték. Mindezt még tetézi az is, hogy olyan félelemben él családja és barátai miatt, mint még soha… De akkor is, ő Remus Lupin, és ha valakinek, hát neki példát kell mutatnia és erős vezérként fellépnie. Nyugalmat erőltet hát arcára, pont akkor, amikor egy erőtlen hang az ő nevét nyögi.
- Isten hozott ismét közöttünk Amy – mosolyodott el hosszú idő után először. – Had mutassam be Ruby Wakefield-et, neki köszönheted az életedet.
Lupin pillantása pár másodpercre a gyógyítóra esett, és abban a pillanatban hálát adott az égnek, hogy itt volt, hogy segített neki. Egyedül nem biztos, hogy boldogult volna…
- Azt hiszem a meséknek még nem jött el az ideje, pihenned kell.

[- Túloz, professzor]

LAST NIGHT
I DREAMT OF MANDARLEY

Ahogy átveszem a fiolákat Remustól, rögtön nekilátok az elkészítésüknek: nemhiába hívják szörpnek, ugyanis fel kell hígítani vízben a használat előtt. Előveszek egy poharat, belecsorgatom a két fiola tartalmát, majd pálcámat a porcelánra szegezve elegyítem vízzel. Remus szomorú válaszát hallva kicsit elszégyellem magam, hisz nem azért pirítottam rá, hogy aztán mély letargiába essen, nem is értem a dolgot. Lehet, hogy olyan sok időt töltök a leendő sógornőmmel, hogy olyan érzéketlen és figyelmetlen leszek én is, mint ő? A most különösen öregnek látszó exprofesszor hátát aggódó pillantásom vizslatja. A lány rémes köhögését hallva összeráncolom a szemöldököm, hisz ez nem jelent túl jót, de erre is találunk megoldást. valahogy biztosan. Néha olyan soknak érzem azt a pár évet, ami még hátra van a gyógyítóképzésből. Még szerencse, hogy Serpenrosa és Missy mellett sokat tanulok.
Tehát a lány neve Amy, nyugtázom magamban egy nagy bólintással. Ha Remus Lupin ezt mondja, én hiszek neki. Elvileg ismernem kellene a lányt, hisz alig két éve annak, hogy iskolatársak voltunk, de valahogy sosem foglalkoztam az alsóbbévesekkel, kivéve, ha hugrabugosok voltak. Noha elvileg ki vannak plakátolva az eltűntek (és üldözöttek) képei, sőt kifejezetten gyűjtöm is őket, rengeteg van belőlük, képtelenség mindet észben tartani. Ráadásul azt hiszem, hogy ha összehasonlítanám a képet a lánnyal, akkor sem lenne felismerhető. Egyrészt mert Amy rémes állapotban van, másrészt azért, mert a szökevények képei, nem tudom, hogyan, de el vannak torzítva ezeken a szórólapokon, néhányan kifejezetten agresszívnek, sőt veszélyesnek tűnnek, mintha nem is ijedt gyerekek, hanem köztörvényes bűnözők lennének, ami egyenesen felháborító.
Épp odaülnék az ágy szélére, hogy Amyt valahogy felültetve legurítsam a torkán a gyógyitalt, de ébredezik, megszólal. Lupin professzort felismeri és ez jó jel, elmosolyodom, hisz őszintén örülök neki, hogy legalább egy kicsit magánál van. Nyitom a szám, hogy bemutatkozzam, ám Remus megteszi helyettem.
- Túloz, professzor - szalad ki a számon a megszólítás, hisz egy pillanatra megint kisdiáknak érzem magam akit érdemtelenül nagyra dicsérnek. Aztán inkább odakucorodom Amy ágya mellé, kezemben a rózsaszín bögrével hajolok közelebb.
- Bár az tény, hogy elég borzasztó állapotban vagy. Meg tudod ezt inni? Lázcsillapító, de van benne jó adag fájdalomszüntető is. Jót fog tenni.
Ha elveszi a bögrét, átadom neki, de ha azt mondja, hogy nem tudja meginni, találunk más megoldást arra, hogyan is kerüljön a szervezetébe. Egyébként nincs rossz íze, engem a málnapezsgőre emlékeztet, de persze kinek mi.
Pár dolgot azért fontosnak tartok közölni a kis betegünkkel annak érdekében, hogy nyugodtan pihenhessen majd a továbbiakban.
- Ezen a hely a hozzád hasonlóak menedéke. Biztonságban vagy, és nem mehetsz addig sehová, amíg jobban nem leszel, világos? - fenyegetem meg mosolyogva és váltok egy aggódó pillantást Remusszal. Mert hát... Csak remélni tudom, hogy Amy saját érdekében így lesz. Hiszen nem tarthatunk itt senkit.

[Üdvözlöm]

Egy bögre úszik be a lány elé a képbe, valami rózsaszín löttyel töltve. Amy megszokásból szagol bele a szilkébe, ám rögtön el is húzza orrát a gőz fölül, arca fintorba rándul. Szíve szerint tiltakozna, hogy nem igaz, nincs is borzasztó állapotban, semmi baja, akár máris lenyom száz fekvőtámaszt, hogy bebizonyítsa. Bármit, csak ne kelljen meginni ezt a förtelmet itt.
Ha az íze is olyan, mint a szaga, akkor nem sokáig fog bennem maradni. Búvárlötty: lemegy, szétnéz és feljön - véli fanyarul a beteg, miközben szótlanul átveszi.
Hiába, ilyenkor még a beszéd is megerőltető, bármennyire nevetségesen hangzik. Kezében megbillen a bögre, mintha nehéz volna számára a néhány deci folyadék súlya. Ráérősen kortyol bele, miközben egykorvolt professzora, Lupin bemutatja neki a boszorkányt. Az első korty után inkább felfüggeszti az ivást, hátha valahogy elhalasztható, elsikkasztható volna a dolog, olyan pocséknak érzi az ízét; s inkább kezet nyújt a boszorkánynak.
- Üdvözlöm - próbál kedvesen mosolyogni, azonban bal keze képtelen ellensúlyozni a gravitáció hatását és a bögre tartalma a takarón köt ki.
Amy előbb megijed, majd elpirul ügyetlensége miatt, de megpróbálja valahogy leplezni ezt, ezért látványos szemforgatásba kezd. Tulajdonképpen igazán elhebeghetne valami bocsánatkérésfélét, az agya viszont képtelen most bármilyen normális kifogást találni. Inkább talpra állítja az immár jóval könnyebb bögrét és behörpinti az utolsó fél kortyot a rózsaszín léből, ami még benne maradt.
- Köszönöm - közli Ruby felé fordulva, teljesen oda nem illően, Lupin iménti szavainak a hatására.
Csekélység, éppen csak az életét mentette meg a nála alig valamivel idősebb hölgyemény, ezért már tényleg tartozik annyival, hogy megköszöni. Az más téma, hogy emiatt Amy egy életre lekötelezettnek érzi magát a boszorkány és a varázsló felé, ezt már nem feltétlenül kell kimutatni, elég ha ott van, amikor az "öregeknek" szükségük volna egy segítő kézre. De az még odébb van, hogy a lány segítse ki őket, hiszen egyelőre lábra sem tudna állni.
Hirtelen eszébe jut valami, amitől hangyabolyossá válik, mindenáron fel akar kelni, lelöki magáról a paplant és próbál eljutni az ágy széléig.
- Nem, illetve igen, vagyis igenis, hogy nem - hadarja egy szuszra félig érthetetlenül. Mielőtt Ruby és Lupin félteni kezdhetnék elmeállapotát, gyorsan levegőt vesz és végre összefüggő, értelmes beszédbe kezd. - Most jött el a mesék ideje! Zoey és Oliver kint vannak, valahol arra, ahol én is voltam, de kicsit messzebb. Ők sincsenek túl jó állapotban, nem tudom meddig húzzák. A barátaim...
Elcsuklik a hangja, könnycseppek nagyítják fel íriszét, majd szeme sarkából lefelé indulva újabbak követik az előhírnököket. Amy kézfejével törli le arcáról a könnycseppeket, hátha így eltüntethetné. Utál mások előtt sírni, szinte sosem merte ennyire elengedni magát, mert mindig tartott attól, hogy a tanú később visszaélne a helyzettel, a gyengesége látványával. Most mégis más a helyzet, képtelen visszatartani a könnyeket, csukott szemhéja mellett szivárognak lassan lefelé, egymással versenyezve.
- Kint vannak. Hónapok óta kint voltunk. Azért jöttem el, mert-mert... mert nem akartam előttük meghalni - böki ki végül nagy nehezen. - Nem akartam, hogy lássák. De most tudniuk kell, hogy élek és biztonságban vagyok! Szeretném, ha ők is biztonságban lennének.


Bocsánat a késésért, nagyon szégyellem érte magam
Tudom, hogy pocsék lett, de ennél többre most nem telt. A következő már jobb lesz, remélhetőleg azt nem óráról írom majd...

[- Többen vagytok?]

Amy és Ruby

Nem haragszik a fiatal nőre. Ugyan dehogy. Hiszen mit tud ő az életről? Keveset élt még ahhoz, hogy tudja mit is jelent a felelősség más emberek iránt. Hiába gyógyító, a betegek sosem kötődnek érzelmileg olyan erősen az emberhez, mint a család. És ilyenkor, amikor Remus kénytelen végignézni egy szegény kislány szenvedését, felszakadnak azok a vékony cérnával levarrt, minduntalan vérző sebek, és elönti őt a rettegés.
Muszáj leülnie, jut el a tudatáig. A lábaiban alig van már erő, és valahogy a gyomra is kifordulni készül. Nem is emlékszik rá, mikor aludt utoljára. Bárcsak minden úgy menne, mint 20 évvel ezelőtt. Gondtalan, nyugodt élet. James, Sirius és Lily társaságában. Amikor egyetlen gondja csupán a testében lakozó szörnyeteg volt… És tessék. Mára mind meghaltak barátai, és az újak, Tonks, Harry, Hermione, Ron veszélyben vannak, és mindezek tetejébe még a kórsága is tovább terjed gyermekében.
Beletemette arcát a kezébe, nem is érzékelte, hogy Amy leborítja magát a rózsaszín sziruppal. Borzalmas, gyenge embernek érezte magát. Egy öreg, beteg valaminek, ami a szörnyeteg és az ember között áll. Rég nem volt ilyen fellángolás a lelkében. Egyszer már sikerült tisztáznia magában ezt a fajta undort, de most újonnan feltört, és hirtelen elszégyellte magát.
Merengéséből, avagy önsajnálatából egy távoli, ködös mondat zökkentette ki. Felkapta a fejét, és figyelmesen hallgatta Amyt.
- Többen vagytok?
Hirtelen visszatért végtagjaiba az élet.
- Nagyon fontos, hogy nyugodj meg. Az az első,hogy te biztonságban légy. Ruby itt marad veled és vigyáz rád, amíg rendbe nem jössz – még mielőtt Amy közbevághatna, felemeli az ujját, jelezvén hogy itt még nincs vége a mondanivalójának. – Én elmegyek és megkeresem őket. Csak annyit árulj még el, merre keressem őket. Védik-e bűbájok őket?
Beindultak az apai ösztönök,vagy éppen azok a reflexek, amelyek miatt értékes és megbízható tagja lehet a Főnix Rendjének. Felkeltették benne Griffendél oroszlánját…
Megvárja míg Amy végez a mondanivalójával, majd odafordul Ruby-hoz.
- Ígérem sietek vissza. Ha elaludt – itt, Amy-re céloz – akkor készíts elő még két ágyat! Remélhetőleg két újabb beteggel térek vissza.
Az óra éjfélt ütött. Veszélyes és felelőtlen dolog éjjel az erdőbe menni. De Lupinnak elég volt belegondolnia, vajon egykori barátai, James és Sirius hogy tettek volna…  Szeretet gyúlt lelkében, kiszorítva minden félelmet a szívéből. Utoljára ránézett egykori tanítványaira.
- Reggel találkozunk.
Azzal Remus Lupin kilépett a Hajléktalanszálló ajtaján és halk pukkanás kíséretében elnyelte őt az éjszaka.
 

//Ne haragudjatok, hogy ennyit késtem. Abban a hitben voltam, hogy még nem érkezett válasz a reagomra. Szörnyen röstellem magamat, pláne hogy ez az iromány sem lett valami műalkotás… Ha folytatni szeretnétek még ezek után is, akkor jelezzétek, máskülönben jó lesz ez zárónak is akár…//

Talán hiba volt odaadnom Amynek a bögrét tele a gyógyitallal. Látom rajta, hogy fintorog. Az ember mindig így van az orvossággal, nem igaz? Azért hősiesen kortyol belőle, aztán a bögre megbillen, épp mikor kezdenék megnyugodni, hogy minden oké. Próbálom elkapni, és ki is akarom venni Amy gyönge kis kezéből, de kiissza az utolsó kortyot. A takaróról egy egyszerű Evaporesszel eltüntetem az elixírt. Eltűnődöm, csináljak-e másikat, de a kis szökevény arcából ítélve nem lenne szerencsés próbálkozni vele. Majd inkább a gyomrába bűvölöm a hatóanyagot, ha elaludt. A halk "köszönöm", azt hiszem, a takarításra és az italra vonatkozik, úgyhogy motyogok valami "nincs mit"-et, ami igazán jelentéktelenné törpül, mikor Amynek ismét lázrohama támad. Kezdődik elölről! Megpróbálom finoman lenyomni őt megint az ágyra, de úgy tűnik, erre végül nincs szükség, mert beszélni kezd.
Zoey és Oliver? Hiszen mindkettejüket ismerem! Zoey a néhai Lizzie húga, akivel nyár elején beszélgettem... Lizzie halála után. A nővére azt akarta, mondjam el neki az igazat, hogy miért halt meg, én pedig teljesítettem a kérését. Azóta nem hallottam a lányról, csak a körözési plakátját láttam. Oliver bizonyára CC, a volt kolis szobatársam öccse lesz, aki szintén megszökött otthonról, és kimarad a Roxfortból. Ezek szerint mindketten élnek! Vagy... mégse? Amy aggódását és könnyeit látva ezt hirtelen kétségbe vonom. Viszont azon túl, hogy belém költözik a rettegés és osztozom Amy aggodalmában, csak annyit tudok tenni jelenleg, hogy a kezébe nyomok egy csomag zsepit, amint meglátom a könnyeit.
Nyitom a szám, hogy ajánlkozzak, máris odamegyek, és megkeresem őket (annak ellenére, hogy halálra lennék rémülve egy fejvadászok által megfigyelés alatt tartott erdőben éjnek évadján), de Remus megelőz. Az előbb a szemem sarkából láttam, hogy mintha erőt vett volna rajta a fáradtság vagy a csüggedés, bizonyára az utcán grasszáló dementorok miatt, de most olyan, mintha magába döntött volna egy bödön kávét. Osztozik velünk az aggodalomban, csakhogy ő tesz is valamit. Azonnal közbe akarnék vágni, hogy én is megyek, de feltartott ujjával nemcsak Amyt inti csendre, hanem engem is.
Ahogy Amy megadja a szükséges információkat, én is feszülten figyelek. Tudnom kell, hová készül Remus, hogy értesíthessek valakit, aki utána megy. Daniel is ezt tenné, sőt, ő maga menne utána, csakhogy Daniel jelenleg még mindig a Szent Mungóban lábadozik, hol éber kómában, hol épp eszméleténél. Azon kezdek gondolkodni, ki lehetne az, akinek szólhatnék ilyenkor, és végül Bill mellett döntök.
- Meglesz - bólogatok engedelmesen Remusnak. - Utánad küldjem Billt? - kérdezem kutyafuttában, mert még mindig nem vagyok biztos abban, hogy ezekkel az ügyekkel kapcsolatban jó döntést hozok-e. - Nagyon vigyázz magadra! - búcsúzom aztán tőle a nappaliban, és végignézem, ahogy kimegy az ajtón, és dehoppanál.
Visszafordulva Amy szobájához, bíztatóan rámosolygok, majd elpakolok mindent a közeléből: a bögrét, meg a többi holmit.
- Ne aggódj. Ha valaki, hát Remus meg fogja találni őket. De neked most pihenned kell. Próbálj meg aludni. Nem adhatok álomitalt, mert nem tenne jót a te állapotodban. De ha bármire szükséged van, szólj. Idekint leszek. Leoltsam a villanyt? - kérdezem. Mindig csak kérdezek, hirtelen olyan bizonytalan lettem mindenben.
Egy szökevényt elszállásoltam, de kettő, ahogy kiderült, mindkettő fontos személy számomra, még odakint van, és tényleg csak remélni tudjuk, hogy Remus sikerrel jár. Bele se akarok gondolni, hogy mi van, ha nem, de az a helyzet, hogy egyedül ücsörögve a nappaliban, próbálva magam lefoglalni azzal, hogy miután megcsináltam a két ágyat, a jegyzeteimet bújom és a legközelebbi vizsgámra készülök, meg azzal, hogy tízpercenként benézek Amyhez, hát... Elég reménytelen próbálkozás, hogy ne azon kattogjon az agyam, mi történhet most odakint, az erdőben, melynek a nevét Amy mondta.
Hosszú éjszakánk lesz.

Köszönöm nektek a játékot!

A beavatás

Előzmények

zene

Az ég alja már elvesztette azt a kis pírt, ami az érkezésemnél a felhőket színezte. Ezt a szépséget is magával ragadta az éj sötétje. És én ki is egyeztem volna ennyivel…
De a végeláthatatlan sötétség helyére betüremkedő zöld kígyó, maga a megpecsételése az élet végének. És ez mindennél jobban megrémített. Talán sosem láttam még halált. De az minden bizonnyal nem érhetett volna föl a csontjaimon áthatoló jeges iszonyattal, amit a Sötét Jegy első látványa keltett bennem.
Néhány pillanatig úgy éreztem, én magam sem leszek képes mozdulni többé. Eszembe jutott minden érzés és gondolat, ami a Philippel történtek estélyén végigjátszódott bennem. Mostanra csak a hiány maradt. De ma, valaki ismét találkozik azzal vagy mindannál rosszabbal, mint amit én is átéltem.
A sajnálat lélekfacsaróan fájdalmas érzés, mert tehetetlenséggel párosul. Mert hiába akarod, nem tudsz segíteni. Semmit sem tehetsz.
És én ennek tudatában álltam a járdaköveken. Gyáván és rémülten tekintettem a felhők zöldre festett sziluettjébe. Mit is vártam magamtól? Bátorságot? Ugyan…

Hosszú ruhám halk susogásával együtt is olyan vagyok, mint egy néma árnyék, ami furcsa képeket fest a falakra. A zöld fény eme kis sikátorba is beszüremlik, bár a házak homlokzata miatt a hatása itt mintha kevéssé volna dermesztő. Mindinkább egy mugli reklámtábla erőteljes pislogására emlékeztet. Ettől függetlenül, mint éles penge lebegnek fejünk fölött a ki nem mondott kérdések; Mi történt? Ki halt meg vagy épp tűnt el? Ki tehette? És vajon mindezt hányan szenvedik meg hátralevő életükben…
Érzem Foley feszültségét és bár próbálom levetkőzni tulajdon félelmeimet, egyre inkább sejtem, hogy azokat a férfi is ugyanúgy érzékeli rajtam.
Szemem előtt kusza képek váltakozásán is úrrá kell lennem, ahogy próbálok helyzetünkre fényt deríteni az idő szövedékein. De minden próbálkozásom egy-egy újabb kudarc és veszély. A figyelmem másra összpontosul, holott az előttünk lévő, egyszerűen érzékelhető útra kellene koncentrálnom. Hiába látom meg, mi lesz néhány óra múlva, ha már a feltételezett helyszínig sem jutok el.
Foley hirtelen éles kanyart vesz jobbra, és így az előbbinél még szűkebb utcában sétálunk. Mikor megáll, és én ránézek, elborzadok a színtől, mit arcának kölcsönöz föntről az alattomos zöld. Követem a tekintetét; óriás úrként akar lelkünkre telepedni a Sötét Jegy.
Megérkeztünk.
Új Esély Hajléktalanszálló. Olvasom magamban a kopottas épületre szegezett, néhol már hiányzó fémbetűket. Odabent pislákol a fény, de ez alig-alig érzékelhető a minden fölött domináló zöldtől. – Mi ez a hely? - Kérdezem, mégis valahogy úgy érzem, illene tudnom. Hallottam már róla, suttogásokat. Fontos, de vajon miért?
Próbálom kiolvasni a mellettem álló szemeiből és az előttem cikázó képekből, de csak egy valamit tudok meg.
- Az ajtó mögött vár valaki. Sötétszürke nadrágot és fehér pólót visel. A haja vörösesszőkén csillan a gyertyafényben. Én nem ismerem. Nem tudom kinek az oldalán áll. És nem látok az arcán érzelmeket sem. Neked van sejtésed?
Ügyetlenül előkaparom pálcámat az övemen tartott tokjából. Nem vagyok én hozzászokva, hogy remegő kézzel használnom kelljen. Mindenesetre igyekszem lélekben felkészülni minden lehetőségre és minden utasításra, amit ez a régi barát a múltamból adhat nekem.

A beavatás

   Avelint megbénították az események, melyeknek tanúi lettek a biztos távolból, de Foley nem ér rá vele törődni. Hiszen pontosan erről beszélt: a háború nem a hősies elhatározásokról szól, hanem arról, amit a két szemükkel látnak. Elnyomásról, gyilkolásról. Mindig a gyengébb veszít. Ők segítségre szorulnak. És akik képesek arra, hogy segítsenek, túl kevesen vannak, és maguk is ezer sebből véreznek és gyengélkednek. És ebben nincs semmi ünnepélyesség vagy lovagiasság.
   - Látod? Ez megy örökösen. Az emberek meghalnak, mi pedig csak a romokhoz érünk oda. Ennek akartál a részese lenni?
   Szívesen folytatná, mintha ebbe pumpálná minden haragját, de érezve a nő reszketését, inkább elhallgat. Talán ennyi is meggyőzi őt, hogy amit a fejébe vett, az egy forróvérű griffendéles kamasz ábrándja. Foley el akarja kerülni a főutat, ezért kisebb leágazásokon vágnak keresztül, néha-néha egészen elveszítve a zöld derengést a lakóházak hézagmentes sorát követve.
   - Mi ez a hely? – szólal meg először a jósnő, mióta elhagyták Tony bárját.
   - Temető – válaszol sötéten Foley, de újfent észbe kap; nem szükséges fokozni a saját rossz előérzetüket, így is hátra van a legnehezebb, a bejutás – Nem hivatalosan a Rend működtette a szállót. Szökevényeket bujtattunk itt addig, amíg az országból való távozást viszonylag biztonságosan lebonyolíthattuk nekik. Fogalmam sincs, hogy találtak rá a halálfalók.
   Mert ez kétségtelenül az ő művük, mi sem bizonyítja ékesebben, mint az éjszakai égre ütött bélyegük.
   - Az ajtó mögött vár valaki. Sötétszürke nadrágot és fehér pólót visel. A haja vörösesszőkén csillan a gyertyafényben. Én nem ismerem. Nem tudom kinek az oldalán áll. És nem látok az arcán érzelmeket sem. Neked van sejtésed?
   - Azt hiszem, van – visszafojtja a hangját, már csak suttogva beszél, s a tenyerében máris ott lapul a hűs magyalvessző – És az magyarázatot ad arra is, hogy kerültek ide a halálfalók. Áruló van köztünk.
   Ahogy kimondja a sejtést, az rögtön valóságossá válik. Hát persze, ugyanis az épület azóta a Rendet szolgálta, mióta Dumbledore magához toborozta őket, és bár mindenféle pletyka keringett róla (mint ahogy minden második kocsmáról vagy üstkereskedésről is), a halálfalók nem alapoztak holmi szóbeszédre. Ők biztosra mentek. Tehát az információ, amit kaptak, belülről érkezett.
   - Azt mondtad, póló és nadrág? Mugli ruhát visel? – kérdi, inkább csak a gondolatait közvetítve, de már cselekszik is. Átcsúsztatja Avelin kezébe a köpenyt és a belebugyolált üveget, és benyit a Hajléktalanszállóba.

   - Bill…?! Te vagy az? – a professzor hangja őszinte meglepettségről árulkodik, s az arcáról ugyanez leolvasható. De a pillanat elmúlik, és Foley még mindig kétségbeesetten kapkodja a tekintetét a helyiségben: zavarodottnak és tanácstalannak tűnik. Beléptekor ugyan előreszegezte a pálcáját, de Bill Weasley halvány sziluettje előtt most leengedi azt. A férfi valóban sötétszürke nadrágot és fehér felsőt visel, és ránézésre kétség sem férhet a személyazonosságához: sudár termet, vörös haj, szeplős arc - a Weasleyk öröksége.
   - Foley! Én értem ide először, de a mocsadékok már eltűntek. Ki… ki van veled?
   - Rá gondolsz? Avelin. Hiszen már találkoztatok.
   - Ó… igen, tényleg. De biztos, hogy jó ötlet volt idehozni őt? – Bill leplezetlen bizalmatlansággal méri végig a nőt, de a gyertyafény kevés ahhoz, hogy ennél több érzelemre rávilágítson.
   - Nem ez volt a terv, de nem tehettem mást. Azonnal indultam, ahogy megláttam a Jelet – Foley célzatosan felpillant a mennyezetre, mintha keresztüllátna a tetőszerkezeten.
   - Én is. De az emelet nyugati szárnyát beomlasztották. Már nincs mit tenni.
   - Ki kell vinnünk az embereket, mielőtt ideérnek a bámészkodók. Vagy a fejvadászok – teszi hozzá fenyegető halkan, és ahogy Bill elfordul tőle, rögtön a lapockájának szegezi a pálcáját. Csak erre várt, mióta megérkezett a szállóba. És hogy végre befejezzék ezt a kevéssé meggyőző színjátékot.
   - Bill, ne kelljen kimondanom – szavai nyomatékaként megböki a férfi hátát, hogy érezze, itt a vége. De Bill sajnos nem osztja Foley nézeteit; egy hajmeresztő fordulattal eltáncol a pálca veszélyesebb vége elől, és a sajátja máris Avelin kulcscsontja alá szúr.
   - Nem-nem, Foley, nem kell kimondanod – Bill egy pillanat alatt minden ízében megváltozott: a hangja maró gúnnyal telt meg, az arckifejezését pedig ádáz megszállottság torzította el – Nem akartam, hogy bárki odavesszen közülünk is, de sajnos te itt voltál, amikor összedőlt az egész épület. Rád szakadt a tető, de azért hősi halált haltál, mégis csak a Sötét Jegy jelöli a sírodat. Meg a nőét.
   Ránt egyet Avelin karján, amiben ő az összegyűrt köpenyt tartja, az üveggel együtt. Bizonyos körülmények között akár egy köpeny is életeket menthet, jut eszébe Foleynak, és úgy néz a jósnőre, mintha csak kimondta volna a gondolatait. Gyerünk, Avelin, látnod kellett előre…

   Azonban azt már egyikük sem akadályozhatja meg, hogy Bill Weasley nagyot lendítsen a pálcáján, és egy egyszerű tarolóátokkal átszakítsa az emeletet alátámasztó főgerendát.