Új Esély Hajléktalanszálló

[- Rá gondolsz? Avelin. Hiszen már találkoztatok.]

A beavatás

Látom Travis arcán a furcsa bizonytalanságot. Mindig a tökéletes kifürkészhetetlenség álarcával jár-kel, de most mintha önmaga sem tudná, mihez kezdjen a helyzettel. Talán én zavarom. Sőt, valószínűleg így is van, és most szíven üt engem is a kétely, mi van, ha miattam kerülünk még annál is nagyobb veszélybe, mint amit ez a férfi napról napra átél? Nem! Erős vagyok, már oly sok mindenen keresztül kellett mennem, bármit véghez tudok vinni. Csak hinnem kell a saját erőmben.

Magam elé tartom én is a pálcám, de látom Travis azonosítja a számomra ismeretlent, így én is leeresztem a kezem. De…
-  Rá gondolsz? Avelin. Hiszen már találkoztatok.
Ez a mondat minden kétséget kizár a felől, hogy ennek az illetőnek nem kellene itt lennie. Nem ismerem, már a képek alapján is rögtön tudtam, de most, hogy szemtől szemben áll előttem, még ha csak szűrt fényben látom is, akkor is egyértelmű; nincs köztünk ismeretség. Tehát a férfi hazudik. És ezt a velem érkező is pontosan jól tudja, éreztem tekintetében, ahogy rám nézett. Valami történni fog és nekem fel kell készülnöm lélekben mindenre. Mégis, csak figyelem a párbeszédet, ahogy mindkét fél nyugalmat erőltet beszédére, pedig talán még jóslatok nélkül is tudni, mi lesz a vége.
De, amint kirajzolódik előttem a kép, már túl késő ahhoz, hogy bármit is tehessünk. Foley nevének elhaló foszlányával esem áldozatául a Billként megszólított férfi szorításának. Pálcáját érzem fenyegetőn kulcscsontomnak nyomva, enyém viszont kicsúszott kezemből, miközben maga felé rántott. Úgyse tudnék mit kezdeni vele…
Kezem és testem félelemtől való remegésén az előttem álló, mintegy társam tehetetlen arckifejezése sem segít. Mégis tudom, hogy nekem kell megoldanom a helyzetet… Egy pillanatra lehunyom a szemeim; és kirajzolódik minden, ami az elkövetkező másodpercekben történni fog, tán először látom magam oly tisztán, mint mindenki mást. De ez némiképp erőt is adhat nekem.

A Tony bárjából elhozott üvegen jobb fogást keresek a fekete köpeny takarásában. És akkora erővel, amekkorával csak tudok, ütök a férfi felé. Meglepetésében kissé összegörnyed, és így ki tudok csúszni kezei közül. De nincs sok időm…

Tőlünk nem messze egy antik asztal áll. Jó erős fából, még a régi idők bútordarabja, erősebb még talán mindenféle kőfalnál is. A nagymamám házában állt egy ugyanilyen. Az alá bújtunk be minden vihar alkalmával. Nagymamám szerint csodaasztal volt, ami bármit kibírt. És a nagymamám sosem tévedett. Tőle örököltem a tehetségemet.
- Az asztal alá! – Mutatok a sötétbarna bútor felé, és sikoltom, egyszerre a mögöttem álló férfi pálcasuhintásával. Hallom a gerenda reccsenését, ahogy engedelmeskedve a tarolóátok parancsának, összeroppan és zuhanni kezd. Rántva magával az alátámasztott emelet minden kőporát és ormótlan épületdarabjait. Nekem azonban nincs elég időm. Érzem, ahogy a kiszakadó törmelék felszakítja pulóveremet. És én megbotlom a gerenda egy letört darabjában.

Végigsimítok a puha zöld füvön házam kertjében. Valaki azonban hirtelen eltakarja a napot és a rám vetülő árnyék kissé megriaszt. Felnézve azonban széles mosoly terül el az arcomon, ahogy meglátom a szöszke kiskamasz lányt felém közeledni. -  Szervusz, Leona! – Üdvözlöm fiam jó barátját, de ő már igazán rám sem hederít, a megkérdezésem nélkül rohan végig a kerten, be a házba. Az árnyék mégsem tűnik el, sőt még nagyobbá válik, ahogy két férfi közeledik a lány nyomában. Mindkettőjük arca ismerős, de mégsem ugyanolyan, mint amilyennek ismertem, Foley és… – Philip!

De az álom véget ér.
Vajon az volt? Vagy reménykedhetek egy jóslatban? Vagy csak a vágyam? Ahogy élni szeretnék, amilyennek képzelném a jövőm?
Port szívok a tüdőmbe, minden levegővétel fáj, mégsem annyira, mint a karomra nehezedő nyomás. Nem bírok megmozdulni, és nem látok semmit sem. Ez megriaszt. A sötétség elnyeli szemem fürkésző tekintetét, de valahol a távolban felsejlik az a rettentő szín.
A zöld, ahogy immár a mi halálunkat is hirdeti.
- Travis? – Sikítom reszketve az ismeretlenbe.

A beavatás

   Volt egy nap, ami tökéletes volt. Amy jutott eszébe. Régen volt már… hiszen még beszélhetne vele. Néha csak dadog. Most sem érzi a száját, annyira zsibbadt. Aznap is zsibbadt, de az jó volt. Mit szólnak majd hozzá a szülei? És a kávéfolt? Először is ellenezték, hogy kávét igyon, persze, hogy nem hallgatott rájuk. A folt viszont bizonyíték lett. De letakarta egy párnával. A keze is pont olyan, mintha párna lenne. Puha és formátlan, lehet, hogy törött. De nem, akkor fájna.
   - Trav, fel kéne kelned, mielőtt Piton észreveszi, hogy nem vagy az óráján. – Amy hangját hallja, azt a napsugaras nevetését, aztán érzi, hogy megcsiklandozza a jobb térdét.
   - Te sem vagy ott – motyogja félálomban, és elhessegeti az ujjacskákat a térdéről. Jó lenne megint megszöktetni az osztályt a pinceteremből, mint a tökéletes napon.
   - Travis…
   Valószínűleg erről sem fog szólni a szüleinek. Piton kiátkozza a kastélyból. De akkor mi lesz a többiekkel? De hát… ők nem is az osztálytársai, hanem a diákjai. Hol lehet most?
   - Travis!
   Amy nem hagyja abba a piszkálódást, és már nem csak csiklandozza a térdét, de időnként belemar, mind a tíz karmával, mint egy macska, aki kaparófának használja a bőrét. Válaszolna, ha nem zsibbadna a nyelve. Lefogná a karmolászó kezecskéket, ha a sajátja nem egy puha és haszontalan párna lenne. Képtelen megmozdulni, annyira fáradt.
   - Travis? – sikolt valaki reszketegen, de már nem Amy hangján. Ez már nem is álom.

   A jelen és az elmúlt percek eseményei szinte rázuhannak Foley tudatára, s egy pillanatra majdnem megint elájul. Amit az előbb még csiklandozásként élt meg, most csontig maró fájdalomként emlékezteti a valóságra. Kis híján felüvölt, de ahogy kinyitja a száját, az megtelik a levegőben kavargó porral és pernyével. Ha az előbb Avelint hallotta, az jó jel, ezek szerint nem esett komoly baja. Kevéssel azután, hogy az imposztor Bill átszakította az emeletet, a jósnő reagált, és azonnal fedezéket keresett. Foley mégsem volt olyan gyors, mint ő. Félig azt asztal, félig a romok alatt feküdt.
   Az egész testét átható fájdalom úgy rázta fel kábulatából, mint egy vödör jeges víz, de legalább tudatta vele, hogy túlélte a rájuk zuhanó felső szintet. Egy matracát vesztett ágykeret éppen a feje mellett ékelődött a földbe. És ők mégis túlélték.
   - Hol van? Hova lett?! – krákogja a portól rekedten, és megpróbál kikúszni az asztal alól, de sem a karja, sem a lába nem engedelmeskedik neki. A karja egész biztosan eltörött, de nem is az aggasztja igazán, hanem inkább a jobb térde. Vagyis az a véres masszává préselt fehér valami, ami a térdétől a lábszáráig kilóg a bőréből. Hát erre a lábra sem fog egy darabig rálépni, ha egyáltalán rá fog valaha. A pálcája után nyúl, de csak megpörkölődött deszkákat talál. Képtelen lesz ekkora nyílt sebbel a lábán szembeszállni az erősítéssel, márpedig az a nyavalyás, aki elpusztította a szállót, már megidézte a Jegyet, vagyis értesítette a csapatát. Most, hogy nincs már többé tető, a visszataszító, zöld koponya reflektorként izzik fölöttük. Foleynak beletelik pár másodpercébe, mire tudatosul benne, hogy nem a fönti koponya egy kisebb mása mered rá üveges tekintettel, alig két lábnyira tőle - egy menekült holtteste. Szegény bolond fönt aludt az emeleten, bízott a szálló vezetőiben, hogy majd ők elbujtatják, védelmet nyújtanak neki, de aztán bumm. És csak úgy meghalt, kész, vége.
   - Avelin… itt lesznek… gyere, segítened kell – Nem várhatjuk meg, hogy ki ér ide előbb, a mieink, vagy az övéik. Az sem baj, ha halottnak hisznek, talán még a javunkra is fordíthatjuk. Segíts, gyorsan…
   A józan pillanatok összemosódnak a kín okozta bódulattal, és a fiatal professzor már nem tud különbséget tenni a kimondott szavak és a gondolatok között. Néha még feleszmél, de összetört testének fájdalma el-elragadja őt a romok közül. Mintha szabályos sávonként hántaná le valaki egy koszos nyárssal a húsát, lassan, kíméletlenül. Aztán a csont hangja, ahogy újra és újra elreped, és gyűrűkben hasad ezerfelé, szétfeszítve inakat, izmot és bőrt.
   - A t-túlélők – ép kezével a hamuba markol, és egy keserves mozdulattal felkönyököl fektében. – Keresd meg őket, aztán…

   Ki tudja, mit tehet azután? Vagy mit tehet egyáltalán? Nem olyan messze innen szirénák egész koncertje rázza fel az éjszakát, rendőrök, tűzoltók, mentők kakofóniája. A magasban pedig, a Sötét Jegy mellett egy gyöngyházszín-fénylő albatrosz szeli át a sűrű füstöt. Tehát a Rend ért ide előbb.

A beavatás

Hallani, ahogy ellenfelek szórják egymásra átkaikat.
Látni, ahogy a színes fények, megannyi lövedékként repülnek el a zöldes égbolton.
A csata mégis messze van. Valahol, a még megmaradt épületrészekben, néhány emelettel feljebb. Mindkét fél emberei itt vannak, már csak az a kérdés, ki talál ránk előbb…

Utolsó kísérletet teszek rá, hogy kezem kiszabadítsam a gerenda alól. Már egy ideje nem érzem. A szorító fájdalom, ami eddig kínzott, elmúlt. És bár jelen pillanatban örülök ennek, félek ezért az estéért nagy árat fizettem. Ahogy kihúzom a fogva tartó fa alól, látom, hogy kezem majdhogynem összepréselődött. Csak hasznavehetetlen lóg oldalamon, ahogy próbálom ülésbe felhúzni magam.
- Hol van? Hova lett?! – Hallom valahonnan a jobb oldalam felől, és tudom, nem lehet olyan messze, mint ahogy érzékeim jelzik.  
- Travis. – Látom meg néhány méterre a lassan mozgó faldarabokat, amik alatt valaki keserves harcot vív a kijutásért.
Ép kezemmel arrébb tolom magam fölül az asztallapot, majd, egy mellém stabilan beékelődött ágykeret segítségével húzom fel magam. Ruhámról lavinaként zúdul le a kőpor. De szinte azonnal visszazuhanok, ahogy kiegyenesedtem. A fejemben lüktető fájdalom eddig nem jelentkezett, most mégis, mintha percekre elhomályosítaná látásom. Próbálom megérinteni, de hajam helyén csak egy ragacsos fészekre emlékeztető valamit találok.
Mikor ismét felállok, már számítok a fájdalomra. Feküdni volna kedvem… Itt és most feladni. Feladni? Sorley szülő nélkül nőjön fel? Foleyt hagyjam magára? Megtehetném, hogy lefekszem, lehunyom a szemem és várok. Esetleg még a jövőben is kutakodhatnék, hátha felfedezem, ki talál ránk előbb… de akarnám tudni, ha a megváltoztathatatlan vég az? Így is, úgy is lehet még az. Legalább ne mondhassák rám azt, hogy gyáva vagyok, még, ha valójában így is van…

Talán könnyű célpontnak számítottam ott a romokon botladozva. De világos volt előttem a cél és furcsa mód nem foglalkoztam mással; csak ki akartam szabadítani Travist és eltűnni innen. Egy kézzel ástam a törmelékben. A pálcámról lemondtam, de a professzorét se láttam, hogy legalább azt kölcsönvehessem. Úgyhogy csak ástam, miközben próbáltam kivenni a férfi elmotyogott szavait. Szörnyen festett. Látva a vérveszteséget pedig még inkább féltem, hogy pálca nélkül vív élet-halál harcot. De nem. Tudom, elrontottam a dolgokat. Ügyesebbnek és gyorsabbnak kellett volna lennem, de nem vagyok az. Egyértelműen rossz társ vagyok egy csatában. Nem harcosnak való. Csak egy anya. De akkor sem hagyom, hogy még ennél is nagyobb bajunk essen, főleg most, hogy már a Rend tagok is itt vannak… valahol.
Szinte monoton mozdulatokkal, csak törtem kitűzött célom felé, gondolkozva azon, hogy figyelmeztessek-e valakit itt létünkre. De nem tudom, kik vannak itt, így nem tudom azt sem, ki lehetne az a valaki… És, ha a dolog nem jól sikerül, ismét a halálfalók markába kerülhetünk... Épp elég bajt okoztam mára, ezt nem vállalom.
Mikor végre megtaláltam Travis pálcáját, és őt is kiszabadítottam fogságából, csak egyetlen helyre tudtam gondolni, ahová úgy mehetek, hogy azzal senkit sem veszélyeztetek.
Alythra gondoltam. A nagyanyám házára, amit a halála óta szinte senki se látogatott.
És keresztülrándulva az örvényen fel is sejlett előttem a kis kőépület.
Szinte gondolkodás nélkül léptem a kis köztéri telefonfülkéhez és a zsebemben szerencsésen megbújó apróknak köszönhetően már tárcsáztam is.
- Gerson? Gerson. Segítened kell.

Köszönöm a játékot.