Temze-parti sétány

Lehet sétálni a rakparton, kiülni a lépcsősen kialakított kikötőben, elbújni a híd alatt. Némely része le van zárva. Itt kötnek ki a sétahajók. A galambok helyett itt sirályok vannak.
Hallottad, hogy egyszer felúszott egy cápa a Temzén?

[-Nem ütötte meg magát?]

Sokat gondolkoztam azon, miért is ver engem ennyire Merlin, vagy kitudja ki hozta rám ezt az átkoz, de mindig csak arra jutottam, hogy semmi oka nincsen. Mármint tökéletes ember nincsen a Földön, ez tény. De jó emberek vannak, és én annak érzem magam. Kijártam a sulit, van munkám, és a pénzből, amit kapok, még a szüleimnek is adok. Törekszem a jobb életre, igyekszem kedves lenni az emberekkel, és mindenki kedvére tenni. A főnökömére, aki folyton ugráltat, és nem tetszik neki senki. A szüleimére, akik szerint a Reggeli Prófétánál dolgozni nem hogy csak idő, hanem pénz fecsérlés is. Azt is szokták mondani, hogy nem azért taníttattak, hogy egy lecsúszott újságíró legyek. Amiben azért van valami. Már nem azért, de ha egy egyszerű mugli lennék is írhatnék cikkeket. Akkor meg miért van pálcám, és miért jártam a Roxfortba, ha csak egy mezei firkász lettem? Mi értelme volt betanulni azt a sok-sok, meg még annál is több varázsigét, varázslatot, amivel például akár kedvemre fel is repíthetném a levegőbe azt az idióta főnököm, és igen, két szavamba kerülne, hogy végezzek vele. De én nem vagyok gyilkos hajlamú, és nem, nem szereznék börtönbe se kerülni. Se az A betűsbe, se mugliba, egyikkel igazán szimpatizálok. De akkor mégis minek tanultam ott, de komolyan? Értelme nem sok volt, igaza van anyának. Utálom, ha nekik van igazuk, megalázó. Na de mindegy is, majd megpróbálok valamit kezdeni az életemmel, hogy büszkék lehessenek rám. Ha már egyszer a drágalátós ikertesómra nem lehetnek azok, akkor legalább rám legyenek, nem? ez a fene jó szívem, ez visz engem egyszer a sírba.

Kényelmesen helyezkedem el a fotelban, majd mikor megpillantom az én kis szerencsétlen baglyomat az ablakban, elégedett vigyor ül ki az ajkamra. Cuppogok egyet neki, mert másra nem hallgat, majd megvárom, amíg a fotel karján landol. A mellettem lévő szekrényből papírt és tintát veszek elő, majd elkezdek írni.
Először azon gondolkozom, hogy hogy is szólítsam meg.A  kedvesem, édesem nagyon klisé dumák, ezekkel nem szimpatizálok. A kedves ... meg túl formai. Akkor legyen kedves egy jelző és a jules. Nem akarok a Ju-val személyeskedni, hisz kitudja azóta kivel hozta össze a sors. Lehet, hogy azóta már össze is bútorozott valakivel, és együtt olvassák majd a levelet. [/color]

Kedves Régen látott Jules!

Tudom, hogy nemsoká itt van neked a tanévnyitó, és hogy most biztos lázasan készülődsz az iskolakezdésre, de azt gondoltam, találkozhatnánk. A Temze-parti sétányra megyek, ki nem találod, sétálni. Az egyik kedvenc helyem, még ha a sirályok nem igazán szeretnek, ha érted, mire célzok. Én egy 10 perc, és elindulok. Ha gondolod, te is velem tarthatsz, szerintem sok mesélni valónk lenne egymásnak. Ha mégsem jössz, hát mesélek itt. A munkahelyem képzeld, azóta sem változott, semmilyen téren. Egy címlapom sem volt azóta sem, sőt, amikor megkapod ezt a levelet, arra is rájössz majd, a bagoly is a  régi. És hát ... nos, én már nagyon szeretnélek látni téged, nem tudom, te hogy vagy vele, de nekem nagyon hiányzol. Oké, levelezés, de az nem ugyanaz. Jó lenne már látni, ahogy mosolyogsz, és ahogy eközben egy ránc lesz az ajkad felett... Jajj, talán ez most TSI ( túl sok információ) neked, de csak egyszerűen jó megfigyelő vagyok, nem megszállott. Szóval egy fél óra múlva a sétányon, vagy majd legközelebb.

Még mindig Julian, aki csak Ian.

Ahogy az utolsó szót is leírom, keserűen konstatálom, hogy még egy egyszerű levelet sem tudok megírni, akkor meg mit is akarok én az újságírástól? Szerintem szakmát tévesztettem, ha csak nem univerzumot. De mindegy is, jó lesz ez így, ha nem akar, úgysem jön el. Talán már azóta találkozott pár rendkívül megnyerő pasassal, akiknek elcsavarta a fejét, vagy ellopta a szívét, esetleg egyéb megfogalmazása annak az egyetlen szónak, hogy szerelem. Mennyivel egyszerűbb lenne az élet, ha ez a szó, mint érzés nem létezne. Most nem lennék ilyen zavart, és ideges, és bizonyára nem is emészteném azon magam, hogy jól áll-e a hajam. No mindegy, lassan össze kellene szednem magam ahhoz, hogy fél óra múlva ott legyek.
Felkelek a fotelból, és ledobom magamról azt a pólót, aminek az oldalán egy kis lyuk éktelenkedik. Talán kabáton keresztül nem látszik, de fő az esztétikusság.
Amint megszabadulok a kis szakadkától, kinyitom a szekrényem, is kihúzok belőle egy sima, kék, pamutpólót. Felveszem, majd bemegyek a fürdőbe, és belenézek a tükörbe. Na, nem ártana elmenni a fodrászhoz se, mert ez a haj csak nő és nő.

Gyorsan megmosom az arcom, fogam, egyszóval rendbe szedem magam, majd kisétálok a szobába, s az ágyra leterített kabátot a kezembe veszem. KI az ajtón, le a lépcsőn, és már kint is vagyok az utcán. A levegő kellemes, de nem túl meleg, így el is kél ez a kabát itt a kezemben. Fogom, s felveszem, majd alaposan begombolva indulok el a sétány felé. A nagy rohanásban nekimegyek egy 40es alaknak, s heves bocsánatkérés közepette segítem fel a földről.
-Nem ütötte meg magát?
Kérdezem vöröslő arccal, majd nagy szitkozódások és káromkodások sora után löki el a segítő kezem, s kel fel maga. Valami ezek a mai fiatalokhoz hasonló dolgot vélek leolvasni a szájáról, majd egy szemforgatás közepette megyek tovább. Véletlen volt, nem hiszem, hogy még vele sem fordult elő ilyen. A bambulás veszélyes, pláne olyan szerencsétlenül ügyetlen embereknél, mint én. Na sebaj, kit érdekel, minek hord el. Ha Ju ma eljön, minden problémám elszáll. Ha nem, az eggyel több probléma. Na de nem akarok idő előtt elkeseredni, inkább nem is gondolkozom ilyeneken.

Séta közben ismét eszembe jut, mégis mit teszek, ha nem jön el. Nem, öngyilkos soha nem lennék, ahhoz én túl gyáva vagyok, és szerintem még a túlvilág sem készült fel a jövetelemre, no meg a temető... Nos, szerintem a balszerencse még ott is utolérne, és kidőlne a sírkövem, vagy beszakadna  a koporsóm... Na de nem leszek ilyen morbid, ez már túl megy még a morbid határain is. Ez már beteges...
Egy jó 15 perces séta után elégedetten pillantok a mugli kütyümre, más néven órára. Én a levelemhez hűen időben érek a sétányhoz, majd az elejénél álló híd oldalához támaszkodom. Ha eljön, itt biztosan meglát, ha meg nem... Akkor esküszöm, beleugrok a Temzébe...
Bár attól tartok, még az is kivetne magából. Vagy megakadna a lábam valamiben, és nem a  vízbe esnék, hanem betörne a fejem, és varrhatnának össze a darabjaimból. Na, akkor már biztos nem látnám Julest többet, mert kinek is kellene egy összevarrt arcú sebhelyes? Na látod..

Kitől : Ian version 2.
Kinek : Ju
Megjegyzés: remélem nem sokkal rosszabb, mint a régi :$
Szavak száma : 1044
Ruha: katt!

A Reggeli Próféta néhány napja kiadott száma szétnyitva hever az éjjeliszekrényemen, én pedig unottan az új ágyamon, amit a szüleimtől kaptam születésnapomra. Ez ugyan májusban volt, de a nyári szünetben vehettem csak hasznát. Puha, kényelmes és hatalmas. Tökéletesen elférünk rajta ketten... a kutyámmal. A hatalmas eb most is mellettem fekszik, teljes tudatában annak, hogy akarnám, sem tudnám eltávolítani, mivel legalább annyit nyom, mint én. Ő békésen szuszog, én viszont nyugtalanul malmozok. A tévém kikapcsolva, sötéten mered rám. A Roxfortban töltött éveim alatt tökéletesen elszoktam az ilyen varázstalan dolgoktól, és most sem hiányzik. Annál is inkább, mert félek, mit látnék benne, ha bekapcsolnám.
Megmagyarázhatatlan viharok, furcsa és nyugtalanító halálesetek... Nekem ez nem hiányzik. Épp elég, ha oldalra pillantok. A Reggeli Prófétában ezúttal is megpróbálták megnyugtatni az embereket, de minden nappal több az olyan hír, amitől borsódzik a hátam. A szüleimnek nem sok fogalma van arról, mi is történik a varázsvilágban annak ellenére, hogy nem egy varázslócsaláddal jó kapcsolatot ápolnak. Szerencsére csak olyanokkal, akik nem akarják őket megrémíteni, ráadásul nem egy családnak én magam írtam levelet vagy üzentem a gyerekükön keresztül, hogy ne is informálják őket túl. A családom bár nem gyáva, de van, ami jobb, ha titokban marad előttük. Tisztában vagyok vele, hogy mennyire rettegnének, ha megtudnák,  hogy a két gyerekük mekkora veszélyben forog idéntől ki tudja meddig...
A plafont bámulva kellemetlen gondolatok kavarognak a fejemben. Félelem, aggodalom, szorongás... Felpattanok, mire a kutyám lustán kinyitja a szemeit, és felmorran. Rápillantok, és lekászálódom az ágyról.
- Szívrohamot ne kapj nekem... - csapok barátságosan a fejére, és a szekrényemhez lépek. Kinyitom az ajtaját, hogy belső tükörben megnézhessem magam. Mostanában állandóan ezt csinálom. Percekig állok a tükör előtt, és méregetem magam, de fogalmam sincs, miért. Nincs bennem egoizmus, vagy ilyesmi, nem is igazán azt nézem, ahogy kinézek... Valami különös hajt a tükör elé. Fürkész tekintettel méregetem magam, mintha egy másik fajhoz tartozó lényt nézegetnék. Szokás szerint végigjáratom a szemem minden porcikámon: a fehér, kopott pólótól a szürke melegítőalsóig, de a ruhák nem kötnek le. Akár kisestélyiben is pompázhatnék itt, akkor sem az érdekelne, hogy nézek ki benne. Az arcom és a tartásom sokkal jobban leköt.
Régen állandóan ragyogtam, emlékszem. Reggelente, még kócosan is vigyort csalt a saját tekintetem az arcomra. Tisztára kattant voltam, tele energiával és életkedvvel. Most pedig mintha árnyék borult volna rám. A szemem alatt karikák éktelenkednek, pedig alszom eleget. A bőröm fehér, pedig ahányszor csak süt a nap, megpróbálok kijutni, de hiába a nagyváros, nem szeretek emberek közé menni. Persze nincs okom félni, nem vagyok sem halálfaló, sem Rendtag, hogy bárkinek is oka legyen megtámadni, de származásomnál fogva vannak, akik szívesen elkapnának csak úgy szórakozásból. Az az egy szerencsém van, hogy az iskolában sosem csináltam semmi olyat, amiért az ellenségeimnek tekinthető emberek keressenek, vagy egyáltalán feltűnjön nekik, ha esetleg szembe megyek velük az utcán. Nem így az iskolában idén. Sokat gondolkoztam, hogy visszamenjek-e, és arra jutottam, hogy igen. Muszáj. Ha nem megyek, talán megkeresnek, és az egész családomat megbüntetik...
A gondolatok sötétségbe vonják az egész szobát, ezért inkább folytatom a mustrát. A vállaim lenn vannak, mintha valaki mázsás súlyt akasztott volna a hátamra. Megpróbálom kihúzni magam, de ez annyira erőltetettnek tűnik, hogy egy mély sóha kíséretében inkább visszaroskadok. Beletúrok a hajamba, ami nemrég még majdnem a derekamig ért, most viszont a lapockám közepe táján már el is fogy. A tartása sem olyan, mit régen, és cseppet sem kusza. Élettelenül hullik a vállamra. Megcsóválom a fejem. Igaza van anyának, tényleg úgy nézek ki, mint egy hulla, csak épp ő nem tudja, miért, nekem viszont van tippem.
A tekintetem a polcom tükörképére siklik, a nyitott folyóiratra. A kicsit felhős időtől halvány a fény bent, mégis remekül látom. Megfordulok, és odalépek, kezembe veszem az újságot, és végigpörgetem a lapokat. Miután becsukódik, ujjaimat lágyan a lapok közé csúsztatom. Végigsimítok köztük. Olyan érzés, mintha hajban turkálnék. Elnézem a hajlékony papírt; a lapokat, amiken annyi borzalom rejtőzik csendben, arra várva, hogy az emberek szívének ugorhasson, mint egy alattomos vadállat. Révedezve meredek a címlapon mozgó fényképre, talán csak percekig, talán egy óráig is, miközben a gondolataim elkalandoznak erre-arra. Hagyom, hadd cikázzanak, jobb egy képzeletbeli, giccses kis réten lepkéket kergetni, mint a valóságban rettegni, hogy mint a lepkéket, engem is el fognak kapni.
Kattogás, kocogás riaszt fel. Összerezzenek, és elejtem a Prófétát, ami az ágyamra hullik kinyílva. Az ablakhoz lépek.
Te jó ég! Hiszen ez...!

Két kézzel ragadom meg a kilincset, hogy minél hamarabb beengedhessem az ismerős vendéget. A szívem sebesen kezd verni, ahogy a kis bagoly vidáman megy egy kört a szobában, majd helyet foglal a kutyám kinyújtott hátsó lábán. Napok óta először mosolygok őszintén, és ahogy meglátom a kis cetlit, hirtelen kevésnek tűnik a levegő a szobában. Lehuppanok én is az ágyra, és azonnal leszedem a bagolyról, aki körbepillant a szobában, mintha először volna itt. Pedig nem így van. Igaz, régen volt, hogy utoljára itt láthattam kis barátom, és még régebben, hogy a gazdáját is személyesen...
Izgatottan nyitom fel a levelet, némi kellemetlen érzéssel vegyítve. Ugyanis az én hibámból hanyagoltuk a levelezést. Én mondtam, hogy inkább hagyjuk az egészet; én sugalltam finoman, hogy bár semmi, semmi sincs köztünk, nem is kellene lennie most, hogy a világunk elsötétült; hogy inkább másra koncentrálnék, és hogy szívesen írok újra-és újra, sokkal szívesebben, mint ahogy kifejeztem magam, de hanyagoljuk a dolgokat, amik most bonyolultabbá tehetnék az életet. Tisztában voltam már akkor is vele, hogy Dumbledore halála sokkal nagyobb tragédia, mint egy igazgató elvesztése. Talán már akkor elkezdődött bennem ez az egész elhalás-szerű valami... Nem tudom. De azt igen, hogy Ian levelei sokáig különös örömmel töltöttek el, de az idő múltával, ahogy személyesebbek lettek az írások, aggódni kezdtem. Éjjeleket töltöttem gondolkozással, és minden holdfényes álmatlan éjszaka csak megerősítette bennem, hogy ennek nem lehet jövője. Julian dolgozott, én tanulok. Ki tudja, merre járt, mi történt vele... És bár alig pár napja kaptam meg a legutóbbi levelét, ami szintén csak amolyan formális dolog volt, mint az utolsó tizenakárhány, még mindig kis szúrást éreztem, mikor megláttam az írását. Ezúttal azonban nem a klisék és szokásos, "hogy vagy? remélem jól" sorokból áll a levél, amikben semmi sem mesél az ég világon rólunk. Most megakad a szemem egy soron.
"...nos, én már nagyon szeretnélek látni téged, nem tudom, te hogy vagy vele, de nekem nagyon hiányzol..."
Kiszárad a torkom, ahogy tovább olvasok. Ez tökéletesen az ellentéte annak, amit írni szoktunk. Találkozni akar. Most. Felkapom a fejem, a tekintetem a semmibe réved. Újra elolvasom az egészet, mire remegni kezd a kezem. Olyan érzés, mintha hosszú éhezés után valaki egy hatalmas tál, ínycsiklandozó lakomát kínálna fel, már érezném az aromákat, és nekem nem lenne más dolgom, mint kimondani, hogy igen, kérek belőle.
Felgyorsul a légzésem, és felpattanok az ágyról. A másodperc töredéke alatt teszem meg a pár méteres távot a szekrényemig. Már bánom, hogy nem foglalkoztam a ruháimmal az elmúlt hónapban. A háromnegyede gyűrött, a maradék nagy része meg szennyes. Beletúrok a vasalatlan halomba, és kikapok egy amúgy is gyűrött fazonú, fekete inget. Mert természetesen elmegyek. Nem bírok magammal. Miközben magamra rángatok egy szintén fekete farmert, eszembe jut, hogy épp a saját védelmemben felállított határokat készülök átlépni, de nem érdekel. Félig felöltözve robbanok ki a fürdőbe. Az öcsém épp chipset eszik, és mikor meglát melltartóban és gatyában, kiesik a kezéből a kaja.
- Úúúh, Jue, ne már, kiég a szemem... - grimaszol , és gyorsan elfordul. Nem izgat. A fürdőben rekordidő alatt mosok fogat, és sikerül a hajamat is némi élettel megtöltenem, mikor kifésülöm. Az elektromosságtól egész kicsit normálisabban néz ki. Visszarohanok a szobába, és magamra kapom az inget. A kis madár érdeklődve pillant rám, és kutyám csontos derekára röppen.
A francba! Írhattam volna egy választ! Most már mindegy... Talán már le is járt a fél óra, talán a madárka lassan ért ide. Mikor is volt? 10 perce? A francba, a francba...
Kikapom az egyik parfümömet a szekrényemből, és magamra fújok belőle. Ki tudja, a szobában töltött idő alatt mennyire vettem át a szobám állott szagát.
Már rohanok is le a lépcsőn. Anya a konyhában sütöget, és kérdőn pillant rám, mikor elfutok mellette az előszobába.
Utánam hajol.
- Mi ilyen sürgős?
- Öhm... találkozóm... van... egy régi... barátommal - nyögdécselem, ahogy a régi dorkómat próbálom magamra erőltetni. Ez is fekete.
- Ó! Mikor jössz haza? - kérdezi kedves érdeklődéssel a hangjában. Tudom, hog yörül, hogy végre kimozdulok.
- Nem tudom. Öhm, majd hazatelefonálok, jó? Nem hiszem, hogy sokáig tartana.Vacsorára szerintem itthon vagyok.
- Akkor jó.
Ezzel le is tudja a dolgokat, és eltűnik a konyhában, elvégre lassan felnőtt vagyok. Felelősségteljes, fiatal nő, aki késésben van.
A buszmegállóban türelmetlenül dobolok összefont karomon. Mikor megérkezik a szokásosnál is lomhábbnak tűnő, hatalmas jármű, eszembe jut, hogy a kis szárnyast otthagytam, de egyből utána az is, hogy nyitva hagytam az ablakot. El tud menni. Válasz nélkül.
Jules, hogy lehetsz ennyire...?!
Nem ülök le, pedig egy csomó hely van, túl izgatott vagyok. Mély levegőket veszek, kibámulok az ablakon, mire egy idősebb néni aggódva megszólít.
- Jól van, kedvesem?
Meglepve pillantok rá.
- Ó! Igen, persze, semmi baj.
Mosolyomra ő is mosollyal és kis biccentéssel válaszol. És megérkezünk.
A busz a Temzén átívelő hídtól nem messze áll meg. Elsőként ugrok le róla. A néni mosolyogva int, mintha értené a sietségem. Talán így is van.
Sok ember tekereg a sétányon, én is közéjük vegyülök. Cikázva keresem Juliant a tömegben, egyre gyorsuló szívveréssel. Talán már itt sincs, talán elkéstem. Igaz, azt írta, legközelebb, de az más... Az a legközelebb valószínűleg sosem lett volna ilyen. Kezemet tördelve, növekvő idegességgel teszek még pár lépést, és akkor felfedezem.
A korlátnál ácsorog, előre dőlve, háttal nekem, a párkányon támaszkodva. A szívem teljesen megvadul, mintha ki akarna robbanni a helyéről. Kétlem, hogy szándékosan teszi, de ahogy előredől, a pólóján keresztül kirajzolódik a háta vonala. Egy percig csak bámulom, aztán tétován elindulok, de pár megtett lépés után a lábaim önállósítják magukat, és gyorsabb tempóra váltanak. Alig pár méterre vagyok csak tőle, mikor lelassítok, és akaratlanul is kitör belőlem egy elfúló kiáltás. Csak egy szó, csak a neve, de azonnal meghallja, és megfordul.
A lábaim megint nem bírnak magukkal, és a szívem mintha nem is vért, hanem valami mást, valami égető anyagot pumpálna a testembe, folyékony fémes, amit úgy vonz, mint a mágnes. Rakétaként mérem be, és találom el. A pillanat törtrésze alatt sikerül a vonásait magamba innom, és mire teljesen megfordul, már a nyakában is vagyok, úgy csimpaszkodva belé, mint egy kisgyerek. Azt hiszem, levertem valamit a párkányról, ahogy nekilöktem a lendületemmel, de nem fogtam fel teljesen.
Mély lélegzetet veszek, beszívom az illatát, amitől már az őrület határán vagyok. Mintha egy egész lepkerajt eresztettek volna szabadjára bennem.
Iszonyú szorosan karolom át a nyakát, hozzásimulok, és ez sokkal több, mint amit valaha megengedtünk magunknak. Egy-egy kis érintés, bizalmas mosoly volt a legtöbb, most pedig tessék. Képtelen vagyok nem hozzáérni, mikor itt áll előttem.
Enyhe meglepettséggel konstatálom, hogy mennyire hiányzott, de a döbbenet képtelen elnyomni azt az eufórikus megkönnyebbülést, ami elönt a közelségétől. Az első pillanatok elmúltával sikerül kinyögnöm, válaszul a levelére:
- Tényleg nem ugyanaz... És te is hiányzol.
Végre sikerül kiszabadítanom szegényt a saját gyilkos szorításomból, és mikor a szemébe nézek, érzem, hogy elpirulok a személyeskedéstől. Hiszen basszus, lehet, hogy a barátnője valahol a közeli kis boltban vásárol be valami vacsorának valót, én meg itt csimpaszkodom belé. Lassan elhúzódom, és bár ismeretlen késztetést érzek, hogy még közelebb, már-már lehetetlenül közel kerüljek hozzá, sikerül kiszáradt torokkal és bizonytalan mosollyal kimondanom, próbálva megrovó tekintettel elviccelnem a dolgot, és múlt időbe tennem a szót, hogy értse: már nincs így. Hiába a barátaimnál rám tört kis lángolások, hiába a furcsa randevú másokkal, hiába okozunk együtt tömegkatasztrófát, hiába is az a típusú ember, aki mellett az ember szinte életveszélyben van: Julian szíve hatalmas, és mellette olyan érzésem volt, hogy egy részem visszatalált hozzám. Hiszen most is itt van, és én is itt vagyok. Egy lépésre tőle, félszegen, bizonytalanul, hogy vajon ő hogy gondol rám, de mikor visszaemlékszem az ágyamon heverő levélkére, egy sor máris valóra válik: mosoly játszik az arcomon.
- Hiányoztál, hogy pontosabb legyek.

[Norkys Graham * Julian Chal * Violet Loveday]

Mélyeket szippantva a friss levegőből támaszkodom továbbra is az oszlopnak, s közben gondolataim egyre csak vakvágányra térnek. Hiába próbálok azon agyalni, mivel lehetnék mondjuk sikeresebb író, a végén mindig és mindig ugyanoda lyukadok ki : Jules. Tisztán emlékszem arra a napra, amikor először találkoztunk. Bekéredzkedtem az ernyője alá, beszélgettünk, és percek alatt úgy éreztem, mintha ezer éve ismerném. Amikor még meg sem szólalt, már akkor hatalmába kerített az édes félmosolyával, a kíváncsi tekintetével, és minden egyes lépése az esőtócsákban ismerősen cseng ma is a fülemben. Jules az a fajta lány, akinek különös varázsa van. Ezzel a varázzsal hat az emberekre, és ha csak egyszer beszélgetsz vele, újra meg újra akarsz. Nem győzök betelni egy levéllel, amit tőle kapok. Rettentően fájt, hogy egész nyáron nem láthattam, és hogy már a baglyával is közelebbi kapcsolatot ápoltam, mint vele. Nem, senki nem lehet ott fent olyan kegyetlen, hogy megakadályozza a mi találkozásunk. Nekünk találkoznunk kell, és ezt se eső, se szél, se napsütés, se semmi nem akadályozhatja meg. Én kitartóan fogok itt várni, ha kell órákon át, egészen amíg be nem sötétedik. Nem adom fel könnyen, és az élet néha sok viszontagság elé állítja az embert. El akarsz jutni valahová, minden erőddel azon vagy, hogy sikerüljön, de rajtad kívüli okokból nem fog sikerülni. És nem, nem fogom feladni, ma nem. Ha elázok, ha elfúj a szél, itt fogok várni ezen a szent helyen, egészen addig, amíg meg nem hallom a lépteit, a hangját, nem érzem az illatát.
Mélyeket szippantok a levegőből, de semmi. Csak a kürtöskalács édeskés illatával telítődik meg az orrjáratom. A közelben van pár árus, ha az orrom nem csal. Mindegy, most egy falat se menne le a torkomon, még a legkedvesebb ételemből sem. Ez furcsa, nagyon furcsa. Könnyen lehet irányítani a hasamon keresztül, de ma, ezen a furcsa napon  valami megváltozott : azt hiszem megkomolyodtam.

Érdekes ábrázatom lehetett, ahogy egyre csak füleltem, és próbáltam valami okot találni arra, miért is nincs még itt. Az első, és legvalószerűbb ok az, hogy a baglyom hibázott. Én teljesen egyetértek azzal a mondással, hogy az állatok kifejezetten hasonlíthatnak a gazdájukra. Nos, az én kis baglyom  a kiköpött másom. Ment már neki villanyoszlopnak, letarolta már a kaját az asztalról, mikor épp ebédidőben jött levelem, és egyszer, nos úgymond maga által megpecsételve hozott nekem egy levelet. Ugye mennyire jó kis jószág ez az enyém? Ha valakit most hibáztathatok, az ő. Le kellene cserélnem, és akkor nem kellene itt ácsorognom egyedül, ügyetlenül, balfék módjára. A másik lehetőség az, hogy úgymond felültettek. Ugyan nem ígért ő semmit, még csak válasz sem érkezett, de valahol érzem, hogy ma találkozni fogunk. Tudom, hogy elég abszurd, tekintve, hogy még csak leghalványabb jelét se adta annak egy ideje, hogy él. Oké, leveleztünk, de már koránt sem annyira sűrűn, mint amennyire én szerettem volna. Minden egyes nap azért keltem fel olyan korán, hogy nem jött-e véletlenül levelem. És ha nem jött, akkor elkeseredetten vágódtam vissza az ágyamba, és fordultam át a másik oldalamra. Olyankor - ahogyan most is - elkezdtem sorra szedni az okokat mellettem és ellenem.


Kezdjük rögtön ott, hogy ügyetlen vagyok. Szerencsétlen, félnótás, béna, ki hogy mondja és kinek hogy tetszik. De mindig egy a vége : valamit mindig, örökösen elszúrok. Elrontom a kaját, amit megpróbálok összedobni magamnak. Elszúrom a cikkemet. Legutóbb is azt hittem, hogy ütősre sikerült, de végül nem rakták bele. az volt az ok, hogy túl sok benne az igazság. Túl sok benne az igazság? Hogy mi? Egyszerűen nem fogom fel ép ésszel, hogy lehet valami túlzottan igaz. Nem, hazug, félrevezető cikkeket akkor sem fogok írni, ha rákényszerítenek. Én azért mentem a Prófétához, hogy tudósítsam a varázslótársadalmat arról, mik történnek körülöttük. És ha ez azt jelenti, hogy halálfalók lesznek a Roxfortban a tanárok, akkor azt írom le. Ha Dumbledore meghal, akkor azt írom meg. És nem, semmi esetre sem a hazugságot. Nem, nem vagyok hazárd őr, és még csak hősködő sem, de az igazságtalanság és a hazugság az, amit semmilyen körülmények között nem tudok elviselni. Ha nekem hazudnak, képtelen vagyok megbocsátani. És ez fordítva is így működik. Ha hazudok valakinek, azonnal elfog a lelki ismeret furdalás. Azért szeressenek, amilyen vagyok. Vagy inkább utáljanak azért, amilyen vagyok, mint sem hogy szeressenek azért, amilyen nem vagyok. Nem sűrűn hazudtam a szüleimnek se, rossz dolognak tartottam és tartom a mai napig is. Persze a testvéreim már nem mondhatják el magukról ugyanezt, de üsse kavics, ha nekik így jó, nem szólok bele. A saját bűneikért ők fognak megbűnhődni valahol, talán az élet után egy másik állomáson, és nem én. Ha az észérvekre nem hallgatnak, én már nem tudok mit kezdeni a dologgal. Veszett ügybe energiát ölni kikészítőbb bárminél.

Mindannyian követünk el hibákat. Hol kisebbeket, hol nagyobbakat, hol súlyosabbakat, hol megbocsáthatóakat. A gyilkosság, a lopás, a megcsalás mind mind súlyos vétkek, amik miatta valahol vezekelnünk kell majd. Jobban mondva vezekelniük kell majd azoknak, akik ezeket elkövették. Mivel én nem nyúltam egy ujjal sem senkihez, az első nálam fel sem merülhet. Lopás? Nem, nem vagyok enyveskezű. A szüleim sosem voltak gazdagok, így hozzászoktam a nélkülözéshez. Nem vágytam arra, ami másé, bőven beértem azzal, amim volt. Nem volt sok, de elég. Pontosan elég. Nos, és ugye a megcsalás. Mivel még nem volt egy komolyabb kapcsolatom sem - mert ugye a fiatalkoriak nem számítanak annak - így a  megcsalás veszélye, avagy lehetősége sem játszott még szerepet az életemben. De úgy érzem, ha megtalálnám azt a nőt, akivel képes lennék leélni az életem, egy életen át hűséges lennék. És hogy ki ez a lány? Az a jövő titka, ahogyan az okosok mondani szokták. Viszont én nem vagyok okos, és nem is szeretnék az lenni. Csak egy átlagos pasas vagyok, aki szeretné, ha valami oka lenne felkelni minden reggel. És ez az oka egészen a mai napig talán maga Jules volt. Most is elfuthatnék, feladhatnám, de nem, én nem adom fel. Nem vagyok az a fajta, aki könnyen feladja az álmait. És nem, most sem fogom feladni, ahogy azt már említettem, egy természeti katasztrófa sem térít el innen, hisz én magam is egy természeti katasztrófa vagyok. Én itt maradok, és várok.

Gondolatmenetemből egy érintés rángat ki, valaki keze a vállamon pihen. Dobogó szívvel fordulok hátra, szemeim csillognak, kezem remeg. Ám nem pont azzal találom szemben magam, akivel szeretném. Egy idős néni csodálkozó arckifejezése mered rám, vállamon pihenő tenyere arcomra téved, s arccsontom szórakozottan simítja végig. Habogva lépek hátra, s a csodálkozástól egy értelmes szó sem jön ki a torkomon. Végül Ő töri meg a csendet, lágy, selymes hangja ismeretlenül neven szólít meg.
-Hát Louis, te itt?
Kérdezi csodálkozva, én pedig végre kissé értelmesebb arckifejezést próbálok magamra ölteni. Áh, szóval összekever valakivel, mivel tudtom szerint nem hívnak Louisnak, így biztos, hogy téved az idős hölgy. Kézfejem óvatosan az övére emelem, s tapogató kézfejét egy óvatos mozdulattal távolítom el az arccsontomról.
-Ne tessék haragudni, de szerintem össze tetszik keverni valakivel. engem Juliannek hívnak.
Habogom, s bocsánatkérően pislogok rá. Szegény néni biztos, hogy vagy összekevert valakivel, vagy már az időseknél sűrűn előforduló betegség mondatta vele mindezt. Ha az utóbbi eset áll fent, akkor valószínű meghiúsul a randevúm, mert addig élek, visszakísérem a családjához, vagy az otthonba.
-Oh, fiacskám, bizonyára összekevertelek valakivel. Tudod szemüveg nélkül rosszul látok, és a fiamat láttam benned. Eltűnt...
Suttogta fátyolos hangon, én pedig összezavarodottan sütöttem le a szemem. Nagyon sajnálom azokat az anyákat, akik elveszítik a fiukat. Egy anya soha sem felejt, főleg nem a gyerekét.

Határozatlanul emelem a kezem vállára, majd szomorúan bököm ki :
-Segíthetek esetleg hazakísérni, vagy bármi másban?
Már teljesen - egyébként mocskos önző módon - keseredtem el, hogy mi lesz, ha mégis eljön, és engem nem talál itt. Ugyan késett, de ebből nem következik egyenesen az, hogy nem tudok várni. De meglepetésemre egy hát felé mutat, akinek hamarosan már az arcát is láthatom. Felénk fordul, majd int a néninek, nekem pedig egy kedves mosoly kíséretében biccent. Vörös hajú, porcelán arcú lány, bizonyára rokon vagy hozzátartozó. Tétován visszaintek, majd a néni könnyes szemekkel ölel meg, s lépdel a lány felé. Merengve figyelem, ahogy eltűnnek a sétányon, s ismét visszadőlök az oszlopnak. Mennyi szomorú ember van a világon, és én mégis a saját bajommal vagyok elfoglalva. Akár az elesetteken is segíthetnék, de nem, én a lányt várom, akibe talán reménytelenül, de beleestem egy esős napon, holott még csak egyszer találkoztunk, beszéltünk. De azóta sem bírom kiverni az arcát a fejemből, és az sem segít, hogy néha ezzel az arccal álmodok. Néha csak a hangját vélem hallani álmomban, de van, hogy a hangnak gazdája is van. Miért nem élem be az álmokkal? Ha az álmok megmaradnak álomnak, nem szúrhatom el, és nem kell soha felébrednem belőle. Hát miért nem álmodok tovább?

Hirtelen azonban tényleg azt hiszem, álmodok. A nevem hallom, és a hang ismerős. Az a hang, amiről az előbb beszéltem. Most izgatott, szórakozott, de határozottan sikerül kihallanom belőle a nevem. Felcsigázva fordulok meg, s pillantom meg őt. Szívem hevesebben ver, mintha  forró szurkot pumpálnának bele, lábaim a földbe gyökereznek, képtelen vagyok bármit is mondani. De mégis mit mondhatnék? Közeledő alakja ismét összezavar, s már csak azon kapom magam, hogy lendületét átvéve csapódok a párkánynak, karjait nyakam körül fonja össze, én pedig egyik kezemmel derekát karolom át, nehogy a nagy lendület miatt elessen, másik kezem pedig a tarkóján pihen. Arcomba csapódó hajának illata beivódik a bőrömbe, s egyre csak szorosan ölelem, s hajának illatát szippantom be. Nem, soha nem akarom elengedni, még ha ő ki is akar szabadulni az ölelésemből. A problémák megszűnnek, csak egyedül a kellemes illat az, amivel foglalkozni tudok. Elfelejtettem, mennyit kellett várnom, sőt már a szegény idős néni is kiment a fejemből. Levegőhöz ugyan nehezen jutok, de amíg orromon keresztül ezt az édeskés illatot érezhetem, addig kit érdekel a levegő. Majd ő lélegzik kettőnk helyett is, nagy baj nem lehet belőle. Ám végül karjait lefejti rólam, én pedig hozzá hasonlóan elengedem. Próbálok értelmes arcot vágni, de egyszerűen nem megy. Le se tagadhatnám, milyen hatással van rám. A vér sebesen száguld át az ereimen, a vénám valósággal lüktet. Nem, nem akarom, hogy hirtelen spricceljen belőle a vér, így próbálok lehiggadni, mély, lassú lélegzetet veszek a sok, apró, szapora helyett, és próbálom lenyugtatni a kis kolibrit, akinek heves szárnycsapásai kellemetlenül verdesik a bordáim. Végül újabb mély lélegzet, és megszólalok.

-Te is szörnyen hiányoztál, Jules.
Bököm végre ki egy hatalmas sóhaj kíséretében. Mintha egy hatalmas kő, sőt inkább szikla esett volna le a vállamról, s ez a sóhaj mindent elárul : most végre sikerült szabadon lélegeznem. Eddig csak vegetáltam. Egy halovány mása voltam annak a bohókás, szerencsétlen srácnak, aki olyan vidáman mosolygott vissza erre a lányra azon a napon. Azóta ez a mosoly nem játszott az ajkamon, talán csak a hasonmása, és az is csak akkor, amikor madarának heves szárnycsapkodása törte meg a szobám egyhangú csendjét.
-Azt hittem már nem jössz el.
Folytattam kissé keserű szájízzel, de nem, most nem szabad keseregnem, vagy szomorkodnom. Most vidámnak kell lennem, felszabadultnak, és kiélvezni a nap minden egyes pillanatát, percét, amit a közlében töltve élhetek meg. Próbálok lélegezni, hisz a meglepettségtől, és a kellemes érzéstől, ami átjár, néha, ha csak egy percig is, de elfelejtek. Annyi, de annyi kérdésem lenne, most mégis csak értelmetlenségeket beszélek. Először rá kellene jönnöm, hogy vajon neki mennyire is hiányoztam, és milyen okból? Mint jó, esetleg nagyon jó barát, vagy hozzám hasonlóan ő is ennél többet érez irántam. Mert amit én érzek, az azt hiszem már erősen túllépi a barátság kereteit. Nem, nem képzeltem magunkat egyetlen egy illetlen vagy nem is tudom, mennyire illetlennek számító testhelyzetben, ha jobban tetszik, vízszintesben, de akárhányszor ajkaira téved a szemem, egyből eszembe jut, vajon milyen ízű lehet a csókja. Igen, én az érzékek embere vagyok, és az összes életem során elcsattant csókot ízekhez kötöm. Eper, vanília, a rosszabbakat pedig olyanokhoz, amit nem szeretek, mint például a spenót. Nem mintha annyira bővelkednék tapasztalatok terén, félre ne értsen senki, csupán nem szeretném, ha bármelyiket is elfelejteném. Még ha spenót volt, se.
De egy dologban ebben a pillanatban biztos vagyok. Ma értelme volt felkelni, és ár az sem zavarna annyira, ha többé nem kelnék fel.

Kitől : Ian version 2.
Kinek : Ju
Megjegyzés: remélem nem sokkal rosszabb, mint a régi :$
Szavak száma : 1986

Nyolc éves voltam, mikor megkaptam életem legszuperebb karácsonyi ajándékát. Akkor még nem tudtam, hogy boszorkány vagyok, meg persze senki más sem, és leginkább az állatok foglalkoztattak. Az állatok meg a mesék. Mikor aztán eljött a nagy nap reggele, nem túl sok izgalommal mentem le, hogy átkutassam a szokás szerint hatalmas fenyő feldíszített ágai alatt heverő dobozokat. Aznap reggel azonban a több kisebb helyett egy meglehetősen nagy, piros dobozra volt rákanyarítva egy J betű - a doboz pedig mozgott. El sem hittem, mikor végre feltéptem a tetejét: egy édes kis kölyökkutya volt benne. Pontosabban nem is olyan kicsi, elvégre egy dogról van szó. Iszonyatosan boldog voltam, mikor az ölembe vehettem a kis állatot, aki már akkor megszeretett, mivel abban a hitben rágta össze a kezem, hogy én szabadítottam meg a bezártságtól. Onnantól fogva imádtuk egymást. Emlékszem az izgatottságra, amitől elszorult a torkom; az adrenalinra, amitől remegett a kezem; az örömre, amitől futkosni tudtam volna. Ekkor teljesült az első álmom, és ezt sosem felejti el az ember. Igaz, csak három évet tudtunk együtt tölteni, hiszen el kellett jönnöm a Roxfortba, de nyáron azóta is elválaszthatatlanok vagyunk, és úgy ismerjük egymást, mint két régi jó barát, és nem mint kutya és a gazdája.
Itt állva, a Temze partján, a hajamban a szél ujjaival, a derekamon egy érintés emlékével hasonló érzések kavarognak bennem, mint lassacskán tíz éve, és csak lassan fogom fel, hogy azért, mert ez is csak álom volt... Magam sem hittem el, hogy valaha találkozhatom még Vele, hogy megérinthetem, hogy láthatom, ahogy rám néz. Nem hittem, mert nem akartam hinni benne. Optimizmusom úgy csökkent, mint a napfényes napok száma, és inkább saját szemembe hintettem port, inkább mondtam azt,hogy ez nem lehetséges, mint hogy reménykedjek úgy, hogy nem sok esély van arra, hogy az ellenkezője beteljesüljön. Erre tessék. Itt állunk, alig másfél méterre egymástól.
Hihetetlen, és egyben félelmetes is.
Nem számítottam arra, hogy ennyire hiányzik majd, de a szívem úgy tűnik, önállósította magát, és csak az eszem nem akarta érteni, amit éreztem. Ebben a pillanatban viszont tökéletesen elfelejtem, hogy nekem józan eszem is van, és egyszerűen kikapcsolok. Állok, mint egy szobor, és csak bámulok ki a fejemből. Nem is tudom, milyen arcot vágok... Mosolygok? Talán kifejezetten bárgyú vigyorral meredek rá? Vagy tökéletesen üres tekintettel bambulok? Próbálom felmérni az arcizmaimat, de nem igazán érzem őket. Erre szokták azt hiszem azt mondani, hogy valaki elbűvölt. Kész vagyok. Várok, mert nem igazán tudok hirtelen reagálni. Azt sem igazán tudom, mióta nézek ki a fejemből. Talán csak egy tizedmásodperce, talán már fél órája. El akarom hitetni magammal, hogy nem is fontos, az idő nem lényeg, de a nyilvánvaló hazugság hatására azonnal kitisztul a fejem: igenis fontos. Az idő ma a legfontosabb. Az idő bármit megtehet velünk, az idő az, ami meghatározza, mikor és meddig lehetünk boldogok, és az idő begyógyítja a sebeket, de hatalmas fájdalmak árán, ha úgy akarja. És az idő az, ami végül megöl.
Végre felfogom, mit csinálok, és mit látok. A szívem, ami az előbb még nyugtalan csikóként fickándozott a mellkasomban, fájdalmasan összerándul, mikor tudatosul bennem, hogy nekem fogalmam sincs, mennyi időm van. Meg egyáltalán van-e...
Most először vagyok mérges Julianre, habár ez is csak felszínes bosszúság. Miért nem fogja meg a kezem? Vagy miért nem mondja, hogy "ó a barátnőm, igen, éppen dolgozik". Nem látja, mennyire szenvedek a tehetetlenségtől és bizonytalanságtól? Rendben, nem toporgok, mint egy őrült, nem vagyok az a fajta, aki kényszeresen mozog, ha ideges, de istenem... Csak én érzem, hogy minden egyes kis sejtje a testemnek szétrobban a feszültségtől?
Mosolyt kényszerítek az arcomra, de felfedezem, hogy az már régóta ott ül, és le se lehetne talán vakarni. Kiszárad a torkom a hirtelen jött töménytelen érzelemtől, amik annyira különböznek egymástól, hogy el sem hiszem, hogyan férnek el bennem. Mintha jégeső, hurrikán és erdőtűz tombolna bennem egyszerre. Legszívesebben futnék egy kört, a fejemet fogva, vagy beleugranék a vízbe, hogy lehűtsem magam, vagy épp felmelegítsem.
Feltámad a szél, és hűvösebb lesz, de nem is érzem. Végigmérem Juliant, végül megszólalok, talán kicsit rekedten, talán bűbájos hangon. Nem számít, a lényeg, hogy van hangom, megtaláltam.
- Még megsértesz... Eszembe sem jutott, hogy nem jövök el, mikor itt lakom alig egy köpésre - forgatom viccelődve a szemeim. Most nem tudnék komoly lenni. Sem azért, mert a szívem makacsul ugrabugrál, akárhányszor csak találkozik a tekintetünk, sem azért, mert nem akarom látni, ahogy Julian komoly. Hogy miért?
Mert Julian a bohóság tökéletes megtestesítője. Kedves, figyelmes és reménytelenül kétbalkezes... Mosolyog mindenen, mégsem viccel el semmit. És most mégis: a tekintete mintha nem volna olyan, mint régen. A mondatom után hirtelen nem tudom, mit is mondjak. Elvégre régóta nem beszéltünk úgy igazán. Semmiről. Nem tudom, mi van vele, és képtelen vagyok ajtóstul rontani a házba, de az az egy bökkenő, hogy tudom, hogy ő sem az a fajta. De akkor mégis mi az, amiből tudom, hogy mi történt vele, vagy pontosabban mi nem? Hihetek az érintésének, aminek lassan eltűnik rólam a nyoma.
Összekulcsolom a kezeim magam előtt, pedig legszívesebben az ő ujjai közé kapcsolnám a sajátjaim. De nem tehetem. Úgyhogy olyan szavakat mondok ki, amik égetik a nyelvem, miközben a szemem előtt lepereg egy olyan képsor, ahol nem türtőztetem magam, hanem önző módon hagyom, hogy a vágyaim belevezessenek a karjaiba, hogy újra hozzámérjen, én is hozzá, hogy közelebb legyek... Hogy olyasmiket tegyek, ami nem biztos, hogy jó ötlet.
- Hogy vagy?
Hát ennél nagyobb klisét ha akartam volna, sem ejthettem volna ki a számon... Pedig ha tudná, hogy legszívesebben dalolnék... Vagy sikoltoznék, fene tudja. Játszhatom én itt a higgadt, távolságtartó lányt, aki örül, hogy látja egy régi barátját, de ehhez indok kell. Jó ok, hogy ekkorát hazudjak magamnak, és még nagyobb, hogy neki. Olyan régen láttam, hogy nem merek hinni annak, amit rajta látok.
Idő. Mindent megváltoztathat.
Végül pedig kiszalad a számon, ami a legjobban érdekel. Egyetlen szó, és ki tudja: talán megint olyasmit fogok tenni, amire nem számítok. Ez az idegen tombolás bennem ki tudja, mire fog késztetni? Pláne, mikor a szemébe nézek.
- És csak így? Egyedül...?

[Norkys Graham * Julian Chal * Violet Loveday]

Kezeim között tartva Őt jövök rá, hogy mennyire szerencsétlen is vagyok. Nem, nem azért, mert most itt lehetek, jelen pillanatban talán én vagyok a legszerencsésebb fickó a világon. Hanem azért, mert a szerénységem csapdájába estem. Nem mertem semmit erőltetni, vártam a levelére, visszahúzódva a csigaházamba. Egy csodára várni soha nem túl okos dolog, innen a mondás, hogy vannak, akik azt várják, hogy a sült galamb a szájukba repüljön. Nos, én is erre a sült galambra vártam, csak az én galambom se nem sült, se nem galamb, hanem egy kedves, okos, vicces, gyönyörű lány. És itt van velem, mellettem. Ez aztán az igazi paradoxon. Én, Julian Chal egy éve még ennek a szituációknak a közelébe se tudtam férkőzni, a saját gondolat-, és álomvilágomban sem. És most itt van, engem ölel, hozzám sietett, rám mosolyog. Kívánhatnék én ennél bármi jobbat? Kötve hiszem.
Vagyis talán ennél van egy jobb dolog is. Ez pedig méghozzá az, hogy örökké így és itt maradhassak vele, soha ne múljon el ez a pillanat. Lépjünk egy olyan idő síkba, ahol a másodpercek vánszorognak, egy óra olyan, mint egy évtized. Na, akkor tuti nem kérnék soha többé semmit karácsonyra. De nem, ő végül elhúzódik, kezeit összefonja a mellkasa előtt, és sugárzó arcával néz rám. Ujjammal végig simítanék ezen a  tökéletesre szabott arcon, hogy vonásait magamba véssen, és még ha többet nem is akar látni, én láthassam őt a képzeletemben. Gyorsan szólnom kellene egy festőnek, hogy kérek róla egy portrét, ha már nem akar látni, legalább a képmását magam mellett tudhassam. Mert az biztos, hogy eljön az a pillanat is, amikor ráébred, én egy senki vagyok, egy esetlen firkász, és hogy bármelyik másik férfi jobban megérdemelné őt. Mit tudnék én neki nyújtani? Gyenge vagyok, a pénzben sem bővelkedem, egy aprócska lakásban élek, és a karrierem egy zátonyra futott hajó. Kinek kellene egy ilyen férfi?
Persze remélem jogomban áll férfinak nevezni magam annak ellenére, hogy itt rinyálok, nyafogok, mint egy első bálozó lány. Na éppen erről beszéltem. Még nincs is semmi komolyabb közöttünk, és máris ő a dominánsabb, én pedig a gyengébb férj. Biztos vagyok benne, ha egyszer valaki hajlandó lesz hozzám jönni - a fegyverrel vagy varázslattal kényszerítés nem ér - tipikus papucs férj leszek. És éppen ez az, amit annyiszor mondott nekem a bátyám. hogy ne hagyjam magam elnyomni, ne legyek tunya és gyengelelkű. De nem tehetek róla, hogy ha látok egy törött lábú kutyát, hazaviszem, és megetetek minden ázott macskát, aki a lakásom közelébe merészkedik. Talán már mind tudja, hogy ha éhes, kihez kell jönni, és ők is csak kihasználnak engem. Nem, az állatok nem egy kihasználós típusú élőlények, elnézést az összes fajtól és alfajtól, még a feltételezés miatt is. Viszont az is biztos, hogy ez az idős nénis incidens ráébresztett, bárki képes bennem kárt tenni, holott nem akar. Bárki képes empátiát kelteni bennem, és én együttérzően próbálom orvosolni mindenki baját, miközben a saját problémáim ugyanúgy megoldatlanok maradnak. Mindez annyira de jellemző rám.
A szél erőtlenül kap a hajába, és sodor pár kósza tincset az arcába, amit én mosolyogva bámulok, ám nem gyönyörködhetek benne olyan sokáig, hisz mondandója van. Mikor megszólal, ismét elmosolyodom,  s kérdő tekintettel nézek rá. Miért van az, hogy még csak pár perce van itt, alig beszéltünk, és én már jól érzem magam? Mi több, az elmúlt időszakban soha sem éreztem ilyen jól magamat.
-Oh, elnézést a feltételezésért. Akkor gondolom csak tipikus női dolgok miatt várakoztattál meg. Mondjuk minden perce megérte.
Az arcomon játszó mosoly nem akar eltűnni, s ahogy kimondom utolsó, bóknak szánt mondatom rögtön el is szégyellem magam. Én és a bókok? Nem egy asztal, az biztos. Sosem voltam a szavak embere, és a bókolás sem tartozott a szerepköreim közé. Nem mintha lenne bármilyen szerepköröm is, de ez az, ami nekem soha sem ment, semmilyen helyzetben, most mégis próbálkozom vele. Teljesen elment az eszem.
Kérdése váratlanul ér, és olyan, amire talán csak nagy nehézségek árán tudnék válaszolni. Ez az a kérdés, amire az angol nemzetség általában akkor is egy "köszönöm, jól"-al válaszol, ha valami halálos kimenetelű betegsége van, vagy esetleg más trauma érte az életben. De nem, a hideg vér nem engedheti meg magának a panaszkodást, egy angol ember mindig jól van. De nem, én most kifejezetten nem vagyok jól. Hiányzott, és nem volt senki sem, akit beavathattam volna a bajaimba. Az utolsó levélre nem is válaszolt, én elkeseredtem, és minden nap a bagoly száját nyitogattam, hátha csak rejtegeti előlem a levelet. Sőt, az is megfordult a fejemben, hogy talán lenyelte azt az én levelem, de odáig nem jutottam, hogy az ürülékében turkáljak, vagy elvigyem egy állatorvoshoz. Nem, az én fanatikusságomnak is megvannak a maga határai, amit éppen most kezdek lassan átlépni. Először óvatosan próbálom a lábujjaim átemelni a határvonalon, most pedig két lépés, és át is termettem. Nem, ez nem az én stílusom. Most pedig mellette mégis magaménak érzem.
-Most már jól. És te?
Kérdezem rezzenéstelen arckifejezéssel, s ez a fapofa, csakis a következő mondatáig képes az arcomra kiülni. Csak így egyedül? Hát ki mással lennék? Egy sereg rajongómmal, akik olvassák a kisbetűs cikkeim a semmiről, esetleg egy lánnyal, akit elcsábítottam az én fene nagy határozottságommal? Hát még szép, hogy csak így egyedül!
-Most már nem vagyok egyedül. De egyébként mire gondoltál? a szerenád zenekar otthon maradt, de csak hogy biztos lehessek benne, hogy legközelebb is fogsz találkozni velem. Nekem viszont több aggódni valóm van...
Tekintetem lesütöm, s egy szimpatikus kört írok le a lábfejemmel, majd még egyet, és még egyet. Kényszeres vagyok? Talán. De nem bírom ki egy helyben állva azt a hírt, hogy a jegyese otthon van, nemsokára nősülnek, csak előtte látni akart engem, hogy megnézze, hogy vagyok. Hát ha ez így lesz, akkor rettenetesen vagyok, az életem zsákutcába ért, és az egyetlen fénysugár, ami az utolsó erőm adta, eltűnni látszik egy konténerben. Ez az én formám. Ez az én verzióm bizonyára hiteles, és búcsúzkodni jött. Ez esetben remélem jó hosszú búcsú lesz, mert én úgy sem leszek képes csak úgy elengedni Őt. Nem, kiállok a híd peremére, és azzal fogok fenyegetőzni, hogy leugrom, ha elhagy. Már nem csak béna vagyok, hanem patetikus is. Tapsoljuk meg Julian Chalt!

Befordultam a sarkon és megláttam a Temzét, úgy döntöttem követem a vonalát.
Be voltam szívva de azt hiszem ez látszott is rajtam rendesen. Furcsán mosolyogva szlalomoztam a különböző ismeretlen emberek előtt majd hirtelen reccsenést hallottam és a földön találtam magam.
Elgondolkodtam hogy mi tört el , megfordult ugyan a fejemben hogy a lábam de mivel fájdalmat nem éreztem
ezt az ötletemet gyorsan elvetettem.
Aztán láttam hogy a fekete törpesarkú cipőm adta be a kulcsot.
-Francba!
Motyogtam alig hallhatóan, majd megszemléltem a lábbeliket. Az egyiknek keresztbe letört a sarka a másiknak
pedig rendesen lerúgtam az orrát. Már nincs rájuk szükségem. Fölálltam és a víz fölé hajoltam, hirtelen elhatározásból a folyóba dobtam a cipőket és néztem ahogy sodródnak, nevettem. Nem volt benne semmi vicces de kacarásztam, integettem a cipőknek.
-Pápá kis cipők!
Tovább botorkáltam az emberek megnéztek tisztán hallottam ahogy egy lány odasúg a barátnőjének: "Narkós prosti!" Pff én ezen is csak hangosan nevettem, aztán az jutott az eszembe hogy hol hagytam a nővérem.
Nem aggódtam mert tudtam hogy egyedül is hazatalál, de én nem fogok. Egy éve lakunk Londonban de én még mindig nem tudok eligazodni folyton eltévedek. Ettől a gondolattól majd összeestem a röhögéstől megint elfogok tévedni. Le ültem egy lépcsőre nehogy tényleg elessek. Fáztam, összébb húztam magamon a fekete dzsekimet és az élénkpiros harisnyás lábaimat simogattam, így próbáltam melegíteni magam. Nekem van egy olyan képességem hogy képtelen legyek az évszaknak megfelelően öltözködni, hiába lesz mindjárt karácsony én fekete rövidnadrágot viselek. Nem tudom merre kell hazamennem de nem is lenne jó  mert otthon a mostohaapám balhét csinálna. Azt mondta mindent tud, tud a drogról és a cigiről, csak nem akar fájdalmat okozni anyának azért nem mondja el. Azt mondta látszik hogy szívtam, a pupillámon de nem érdekel. Dörgölni kezdtem a szemem és mint mindig megint későn jutott eszembe a smink tehát rendesen elkentem a feketét rajta.  Előkotortam a cigis dobozt a dzsekim zsebéből és rágyújtottam. nyugodtan dohányoztam amíg eszembe nem jutott valami az előbbi gondolatmenetemhez. Különleges képesség? Lehet hogy csak egyszerűen hülye vagyok, végül is halomra ölöm az agysajtjetimet a droggal. Megint nevettem.

/Bocsi hogy megvárakoztattalak! /

Jayla

Hogy pontosan merre tartottam azt magam se tudtam, bár előzőleg úgy indultam el, hogy felkeresem szüleimet a boltjukban az Abszol-úton, de most már valahogy semmi kedvem nem volt oda menni, habár már régen láttam őket, most hirtelen mégsem volt kedvem, talán a találkozástól féltem, arra emlékezvén, hogy hogyan mentem el a suliba anno.. "mentem", dehogy mentem, szöktem, és ez itt a bökkenő, ettől félek magam is, hogy mivel fognak fogadni, s emiatt ment el tőle a kedvem is, hogy oda menjek hozzájuk.
Most ehelyett inkább itt sétálgatok valahol Londonban, hogy hol azt nem tudom, nem vagyok ismerős ezen a környéken, nem itt lakom, de nem érdekel; kezemet zsebre rakva szorongatom a pálcámat, és tettre készen nézek minden egyes olyan emberre aki gyanúsnak tűnik nekem, habár nagyon jól tudom, hogy tilos a sulin kívül varázsolni, de ha egyszer muszáj lenne, akkor megtenném, ebben biztos vagyok.
Hideg van -jegyzem meg magamban- habár vastag fekete télikabátban feszítek, bár tény, hogy egyébként csak egy sima -ugyancsak a szokásos szerelésemből származó- fekete farmert viselek, egypár mugli sportcipőhöz, amik azért ilyen hideg időben annyira nem nyújtanak nagy meleget. Mindegy.
Végül kiérek a nagy házak közül és nagy meglepetésre London nagy folyójához érek, itt még nem jártam, habár már hallottam róla. Nem kicsi -jegyzem meg magamban- és arra gondolok, milyen hideg lehet ilyenkor... Bwááh, nem szeretném megtudni.
Érdekes -tűnik fel nekem- mennyi ember járkál itt ilyenkor, szerelmespárok, anyukák, apukák gyermekükkel, egypár vihogó lány, meg a többi szokásos ember, sok, legalábbis nekem, bár most sokkal kevésbé van depressziós hangulatom ami az eddigi időben eléggé jellemzett engem. Nem bánom egyáltalán, de akkor is meglepő.
Hallom a folyó csobogását -de jó, már régen volt ilyen élményben részem- és megyek, de hogy hová? Jó lenne megtudni, de mindegy, annyira azért nem érdekel, legalábbis egyelőre.
Egyszer csak, ahogy a folyót szemlélem, váratlanul két fekete cipőt látok úszni lefelé a folyón, hát ezek meg hogy kerülnek ide? -vetődik fel bennem rögtön a kérdés; csak nem belefulladt valaki? -csak nem?! -gondolkodom el rajta, de teljesen felesleges gondolkodnom is rajta, mivel néhány tíz méter múlva egy lányt pillantok meg a folyóparton, a folyó felé vezető néhány lépcső egyikén ülve cigivel a kezében, ugyanakkor cipő nélkül; biztosan tőle van -fut át a gondolat az agyamon- majd ahogy közelebb megyek a lányt figyelve, valami furcsaságot veszek észre rajta, mintha nem lenne teljesen normális, mit mosolyog annyira? -olyan furcsa.
Mikor már egészen közel vagyok jövök rá, hogy ki ül ott: hát ez Jayla, és mintha hirtelen megátkoztak volna állok meg előtte, ezernyi kérdéssel a fejemben: mit keres itt? mi van vele? meg mintha nem ehhez az időjáráshoz lenne felöltözve?, valamint miért dobta a cipőjét a folyóba? stb... Furcsa.
Majd, lassan még közelebb megyek hozzá, és lányos zavaromban köszönés nélkül egy kérdéssel nyitok:
-Nem fázol? -kérdezem tőle- ...egyébként szia! -mondom, majd leülök mellé.
Jayla-t már régebb óta ismerem, csak tudnám, hogy honnan, meg mióta, meg hogyan, de ez most nem lényeges úgy gondolom, ismerem és kész, de így még nem láttam soha, és ez az állapota most kissé aggasztó számomra...

Egy ideig remekül elidőzöm a hülye gondolataimmal, ilyen állapotba még azt a tudatot is rettentő
poénosnak tartottam hogy fogalmam sincs hogy kell innen hazajutni. Ráadásul már arra sem
emlékszem honnan jöttem el, kuncogok magamba és beleszívok a cigimbe. Az a mázlim hogy még arra emlékszem hogy lakom mert anélkül elég nehéz lenne oda jutnom. Olyan térkép nélküli tapogatózás a sötétben.
Jut eszembe sötét rosszul látok vagy tényleg nagyon kezd ködösödni az éjszaka!
Valószínű hogy az első mert én mindig is nagyon jól hallottam főleg ha nem voltak úgy
letompítva az érzékeim a drog által mint most. Érdekes határozottan érdekes.
 És más szempontból nagyon vicces, folyton nevetek abba sem hagyom, ilyenkor minden rohadt
kis problémám elveszik. Ebben a nyomorult londoni ködben. Hirtelen ismerős
arcot és egy hozzátartozó hasonlóan ismerős hangot pillantok meg. Hunyorítok hátha nem
az akinek gondolom de miután a hogylétem felől érdeklődik megbizonyosodom a dolgomban.
-Peter! Mondom még jobban vigyorogva és próbálok felállni de
váratlanul összecsuklom, olyan furán néz rám igazán kitalálhatja hogy szívtam nem olyan
bonyolult arra rájönni.
-Szia! Hát te mit keresel erre ?  Kérdeztem érdeklődve mert nem
hittem hogy bárki ismerőssel fogok itt minden közepén összefutni. Peter jó barátom
csak mindig túlzottan aggódik értem, válaszolok az első kérdésére.
-De egy csöppet..kicsit...talán. Megint nevettem még ennyi
töltelékszót sem halmoztam fel egy mondatban. Furcsa hogy itt látom nagyon furcsa de érdekes is.
Persze engem az ilyen hülye dolgok érdekelnek. Kérdően nézek rá. Vajon elítél majd mert így lát?

-Peter! -szólít meg, majd összecsuklik -mi van vele?? Tippem sincs és ez egyszer tényleg így vagyok vele, mert ha éppen nem egy muglik lakta környéken találtam volna meg, abban az eseteben még lenne ötletem, olyanok mint például, hogy valaki megátkozta, vagy mit tudom én, de ez most így nem világos számomra, talán azért majd elmondja... ha tudja.
Várnám az első kérdésemre a választ, de úgy tűnik fel se fogta mit kérdeztem tőle, vagy csak nem akar válaszolni, ehelyett egy kérdéssel indít, amire sajnos viszont én sem tudom a választ, azért mégis megpróbálkozom valamivel, valami értelmes dologgal, mivel most elmondani az egészet, hogy miért vagyok itt, az túl bonyolult lenne ahhoz, hogy most gyorsan előzmények nélkül megértse, ugyanis ahogy -szinte- senki mással, így vele sem nagyon beszéltem ebben a tanévben, sőt azt hittem, már azt se tudja ki vagyok...
-Nem tudom -nyögöm ki végül a cigaretta füsttől köhögve- csak úgy sétálgattam... -ami valójában nagy hülyeség, és titkon remélem is, hogy nem emlékszik arra, hogy hol lakom, mert ebben az esetben lebuktam... de talán ilyen állapotában nem lesz képes rá -gondolkodom el rajta.
Majd váratlanul azt mondja De egy csöppet..kicsit...talán -mi van?, kérdeznék vissza, de aztán leesik mit akart ezzel mondani, úgy tűnik már én sem vagyok teljesen rendben.
-Odaadjam a kabátom? -kérdezek vissza, és a választ meg sem várva már, húzom le cipzárt rajta, miközben arra gondolok, hogy ebben az esetben én fogok megfagyni... de ha egyszer így lovagias, mit tudok csinálni? -mindegy, veszem le a kabátomat, majd Jayla-ra terítem, miközben hirtelen kiráz a hideg, de nem baj, nem fázom!
...-Egyébként mit csináltál már megint, hogy ilyen állapotba kerültél? Meg Te, hogy kerülsz ide? -zúdítom rá a kérdéssorozatot, mint apa a lányának, aki valami rosszat csinált; meg aztán az a szó, hogy "megint" az hogy került bele, nem tudom, mert valójában -talán- még nem láttam így. Talán.

Azt mondja nem tudja hogy miért jött, vicces de nem firtatom tovább a dolgot bár ha jól emlékszem ő
nem is erre lakik, valószínű hogy nem tud kitalálni semmi hihetőt. Aztán elkezdi levenni a kabátját de
mielőtt még visszautasíthatnám rám teríti, igazi lovagias marha, agyon fog fagyni.
-Most te fogsz megfázni. Jelentettem ki sajnálkozva de továbbra is
vigyorogva. Aztán megkérdezi hogy mit csináltam már megint, úgy beszél mint apa a lányával pedig én nem vagyok a lánya, nevetek az egész szituáción. Aztán eszembe jut hogy Anne-en keresztül ismertem meg Peter-t ,
végre emlékszem. Nagy levegőt veszek mielőtt válaszolnék a kérdéssorozatra.
-Ne aggódj csak egy kicsit belőttem magam, tényleg csak egy picikét.
Megint nevetek, először hallucináltam is egy csöppet de megvártam míg ez a része elmarad és csak utána
merészkedtem normális emberek közé. Imádom a hallucinációt ellazít,megnyugtat,felejtet.
Utána a következő kérdésre ugrok , hogy én mit csinálok itt? Még nem tudom de szerintem
hamarosan kiderül. De ha nem, az sem olyan rettenetes probléma.
-Csak buliztam Annie-vel egyet. Mondom vállat vonva, tényleg nem volt valami
nagy szám ez az egész még csak inni sem ittam és gyógyszereket sem vettem be. Igazán nem csináltam semmi rosszat.

-Dehogy -válaszolom neki megnyugtatólag, arra a kijelentésére, hogy én fogok megfázni, bár erről én egy cseppet sem vagyok meggyőződve.
Tüsszentek... tényleg nem.
Értetlenül nézem a vigyorgó, nevetgélő lányt mellettem, aki azt mondja nekem előző kérdésemre, hogy "csak egy kicsit belőttem magam". Mi van? Habár muglik a szomszédaink is például a városkában, ahol lakunk, de attól függetlenül nekem tippem sincs arról, hogy mi az, hogy "belőni magát"; ebből még azt értem, hogy lőni, de egyrészt mivel sulin kívül vagyunk nem varázsolhat, másrészt meg ki az az elmebeteg aki saját magára lőne? ...talán nem Jayla.
Végül azt válaszolja legutóbbi kérdésemre, hogy bulizott a tesójával, ez még hihető, de ettől függetlenül, hogy keveredett ide, meg még mindig nem értem miért vigyorog annyit, habár tény, hogy jól áll neki, meg aranyos, de nem értem.
...Várjunk csak, mi van akkor, ha a lövés és az, hogy ilyen állapotban van az összefügg? Lehet, hogy rosszul mondta, és nem ő lőtte be magát... vagy mi, hanem őrá lőttek valami átkot, amitől folyamatosan vigyorog.
De aztán az sem biztos, hogy van ilyen átok, meg aztán, ha bulizni volt, akkor miért történne vele ilyen? Hiszen ő lány, csak nem állt le valakivel vitatkozni ami után az a valaki megtámadta volna... bár kinézném belőle, de akkor is ki az a hülye, aki vigyorgó átkot küld az ellenfelére?
-Figyelj -kérdezem tőle óvatosan- mi az, hogy belőni magadat? -kérdezem, ráadásul úgy, hogy nem érzem egyáltalán, hogy ez ciki lenne. Miért kellene ezt nekem tudni? A varázsvilágban nem csinálnak ilyet... de az is lehet, hogy csak én nem tudok róla.

Cáfolja hogy megfázna majd tüsszent egyet, elmosolyodom majd vállat vonok. Ha ő így gondolja.
Hát istenem, legyen saját véleménye engem nem zavar. Aztán furcsa képet vág mintha gondolkodna
valamin vagy nem értene valamit aztán kérdez. A kérdése hallatán akaratlanul is felkacagtam,
rázott a nevetés.
-Jaj...bocs..hű! Nevettem és már a könnyem is kicsordult annyira.
Utána jöttem rá hogy ez az egész csak nálam megszokott. Nagy levegőt veszek és abbahagyom
a nevetgélést. Számomra nagyon vicces hogy Peter ezt nem tudta, de valószínű hogy rajtam
és Anne-en kívül senki sincs tisztába ezekkel a dolgokkal,
-Na ez azt jelenti hogy intravénásan juttatok a szervezetembe kábítószert.
Szép, ez egész kerek mondatocska volt ahhoz képest hogy ez előbb még itt röhögcséltem
mindenen ami csak az eszembe jutott. Most valószínű hogy hülyének tart de nem baj, sok-sok
ember tart még hülyének és velük sincs problémám. Az a szerencse hogy nem válok agresszívvá
a drogoktól legalábbis nem agresszívabbá mint amilyen egyébként is vagyok.
Mosolygok Peter-re , valószínű most áll össze a fejében az egész hülyeség. Valószínű
hogy ezt a Royfortból senki sem tudta volna a nővéremen kívül. Mi ezzel vagyunk
körülvéve jó hogy tudunk mindent a drogokról! Persze azért vicces Peter reakciója. Azért jó ha van
egy aggódó barátja az embernek.

[Jayla]

Jayla

Uhh, de égés - fut át rögtön az agyamon, miután Jayla a kérdésemre válasz helyett, először kinevet, nem szeretem, ha kinevetnek, bár gondolom, ezzel más sincs másképp- mégis kellett volna tudnom mi az, hogy 'belőni magadat' -és már érzem is, hogy teljesen kivörösödtem, de ciki.
Jó néhány tíz másodperc tellik el míg Jayla - a legnagyobb örömömre - végre abbahagyja a nevetést, majd egy bocsánatkérést követően gyorsan elmagyarázza a nagy kérdést.
-A-h-a -válaszolom lassan, bár semmit sem értek belőle, bár abban már szinte biztos vagyok, hogy valami mugli dolog lehet, de nem fogom magam még egyszer kiröhögtetni, inkább nem firtatom tovább, azonban minden akaratom ellenére mégis kibukik belőlem:
-És attól vagy ilyen ...öhm... rosszul? -kérdezem végignézve még egyszer a lányon, tényleg úgy tűnik, mint akit megátkoztak, vagy nem is tudom, mint akinek elment az esze.
Újból tüsszentek, s kezdem érezni, ahogy a hideg kövön ülve teljesen átjár a hideg - itt üldögélni nagyon hideg van - gondolom, és, hogy valamit tegyek is a megfázás ellen, felállok a kőről.
-Nem kéne haza menned? Egyáltalán mióta vagy itt? -kérdezem, mert közben átgondolva rá kell, hogy jöjjek, az semmi ahogy én vagyok felöltözve, bár igaz, hogy én nagyon is fázós vagyok, de hozzám képest Jayla a rövidnadrág plusz harisnya öltözetben cipő nélkül mit szólhat? Semmit - nem úgy tűnik mint aki azzal lenne elfoglalva, hogy léteznek ilyen bajok is mint például a megfázás, vagy egyáltalán a maga kis világán jelen pillanatban létezne valami is.
...De mért jó ez neki, vagy nem maga tette? Nekem valahogy úgy jött le, mintha ezt nem úgy mondta volna, hogy valami baj lenne, sokkal inkább... bár nem is tudom.
-Figyi, megfázol ha még sokáig ott üldögélsz -igaz, abban sem vagyok biztos, hogy ez már jelen pillanatban nem-e tökéletesen felesleges aggódás, miután valószínűleg ezen már túl van. Mit mondjak neki? Menjen haza? Lehet az lenne a legjobb, főleg, hogy a cipőjét is elhagyta valahogyan, csak tudnám hogyan került bele a vízbe...
Aztán hirtelen eszembe jut valami:
-A tesód hol van? Azt mondtad együtt mentetek el bulizni, nem? -hirtelen rossz előérzetem támad- Ő hol van??

Látom az arcán, hogy nem érti, mosolygok kedves tőle, hogy legalább úgy tesz. A következő kérdés
hatására nevetve mentegetőzni kezdek.
-Ja, nem vagyok rosszul! Csak egyszerre lassulok és pörgök, ami egy kicsit fura lehet neked,
de hidd el nekem marha jó. Még egy ideig.
Hadarom el, gyorsan, de azért még érhetően és beletúrok a hajamba, nem vagyok rosszul egyáltalán. A
rosszullét majd holnap reggel tör rám, mikor megint nem lesz semmim. Végül is hogyan értethetném meg
vele, hogy nekem ez az mikor jól vagyok?! Sehogy, azt hiszem jobb is neki tudatlanul, legalább nem aggódik
értem túl sokat fölöslegesen. Azt csak a szüleim teszik, de anya is olyan, mint Peter... tudatlan. És még
egy jó ideig az is marad hála a Jóistennek én rohadtul nem hiszek Istenben, de ilyen helyzetekben képes
vagyok hozzá fordulni. Kissé beteg elképzeléseim vannak a hitről, én a fehér porba, a cigarettába no meg
a tablettákba hiszek igazán. A többi meg nem érdekel, egyáltalán.
Megkérdezi mióta üldögélek itt, be kéne vallanom, hogy nem tudom merre van a haza, de ezt még
egyenlőre nem szeretném, ehhez még túl jól vagyok majd ha már úgysem tudok mit tenni, akkor
elsütöm, mint valami jó kis poént. Mikor azt mondja megfázhatok vállat vonok, nem szokásom.
Aztán rátér Anara, na ez már engem is elgondolkodtat.
-Hűű, wow! Fogalmam sincs, úgy negyed órája jöttem el, de már nem tudom honnan. Szerintem Annie még ott van. Lehet keres, de.. nem tudom. Szerintem nem vette észre, hogy elmentem.
Nem sokat beszéltem vele a buli alatt, emlékszem pár srácra akikkel lógtam, de semmi több.
Felállok én is, de megtántorodom és kénytelen vagyok Peter vállába megkapaszkodni. Aztán már megbírok
állni a lábamon, a feltápászkodás mindig nehéz. Viszont sikeres, rámosolygok ahelyett, hogy elnézést kérnék.
Furcsa helyzet, nagyon furcsa.