West End Színház

["Ha mi árnyak nem tetszettünk, gondoljátok, s mentve tettünk: hogy az álom meglepett, s tükrözé e képeket."]

„S íme a szüz is ledőlt,
Ágya a nyirkos durva föld.
Szende lélek! hogy fekszel
E pimaszhoz oly közel? „

Adrenalin.
Jön.
Vidámság.
Szeretet.
Érzem. Akarom.
Unalom. Izgalom. Tétova mivoltam teteme igencsak… tétova a dolgok sűrű fellegének kavargó ciklusai közt bojongva. Keresve. Valamit.
Valamit, ami talán felpezsdíthetné a rongyolt sorok nyálazott betűit.
Igen! Izgalom!
Ez kell ide! Hisz hiába nekem az udvarias, megileltődött, vagy őszinte nevetés, melyet nézőközönségem egybeolvadt selejtjétől kapok, mit nekem a taps, mit nekem bármi!? Hiszen én vagyok a világ! Hiszen bármit megtehetek. Itt és most, amihez csak kedvem van?
Nem?
Oh, igazán? Hát figyeljetek csak! Szerepem nem hiába Puck, a Szentiván éji álom szokásos, év végi előadásán. Romlott vagyok. Romlott, és szétszórt, s ahogyan neki is, mindenem a szórakozás. Talán még a közönség is örömét leli majd benne… vagy nem. Ki tudja. Kit érdekel? Egyáltalán ki a fasz jön színházba, ha ott minden egyes este ugyanazt látja? Senki. Még én sem tenném. Várjunk csak… nem is szoktam. De ez mellékes.
Tekintetemmel megkeresem a hátsó sorok egyikében ülő Barnabast, aki érdeklődő mosollyal figyeli isteni színjátékom ezernyi kockákból szőtt darabját. Szemébe nézek. Erősen. S arcomra komisz mosoly ül, Barnabas-éra meg a felismerés. Nem hiába vagyunk születésünktől fogva a legjobb barátok. Tudja, mit akarok. És ahogy elnézem, nagyon nem helyesli, de hát meg tudott állítani valaha is? Nem, nem. Őrültségemnek senki sem szabhat határokat. Őrültség? Hát milyen lekicsinylő szó ez rám nézve! Ch.
- "Ha mi árnyak nem tetszettünk, gondoljátok, s mentve tettünk: hogy az álom meglepett, s tükrözé e képeket." – harsogom szerepem szerinti, belémvert szavaim. A mosoly arcomon megváltozott, ám az ártatlant még mindig messze körözi. De ez nem is gond, elvégre nem Szűz Máriát játszom. Bár megfontolandó. Na, majd jövő karácsonykor…
Hirtelen ötlettől vezérelve sétálok le a színpad melletti oldallépcsőn. Tekintetem úgy hordozom végig a közönségen, mint egy áldozatára vadászó kobra. Vagy egy róka. Az kevésbé félelmetes, és halálos. És talán még közelebb is ál hozzám, mint valami ostoba, sziszegő gumicső.
Hát jó, kövezettek meg! Hajrá! Úgyis gyorsabb vagyok!
-  "E csekély meddő mesét, mely csak álom, semmiség," - a nézőtér szélén ülők felé nézek, szemöldökömmel játszva, szemeimmel kacsintva játszok bájaimmal, tök szemérmetlenül, abszolút nem zavartatva magam a finom hölgyek mellett ülő kitömött majomfélék miatt. Kik ők nekem? Egy legyintéssel véget vethetnék nekik, ha akarnék, hagyjanak már a muszklikkal! Hah! Puckot senki sem győzheti le! - "Nézze most el úri kegy, másszor aztán jobban megy." – egészen közel hajolok egy patkányfejű fickó arcába, miközben a szavakat suttogom, természetesen feleslegesen, hisz a mikrofonoknak köszönhetően mindenki jól hallja.
Látom, hogy pár sorral feljebb, Barnabas a fejét fogja, s látom feszült arcizmait, ahogyan kitörő röhögését próbálja elfojtani. Ez a jelenség korántsem szokatlan számomra, s mára már párosult a siker legkifejezőbb, s legédesebb tényével. Imádom!
-  "S a mint emberséges Puck a nevem: ha megkapjuk hogy most kímél a fulánk, jóvá teszszük e hibánk," - a férfi előtt ellépve a sorban kezdek el baktatni. Látom drága Heléna, s uram, hőn Oberon döbbent képét a színpadon. Naná, hogy döbbent, hisz egyikük sem tudja hova tenni a dolgot. A mai egy különleges előadás. Én szóltam. Vagyis nem. Leszarom. -  "Máskint a nevem ne Puck, legyen inkább egy hazug." – egy fiatal, hosszú, feketehajú srác füléhez hajolok, s a mondataimban rejlő igazság szinte már fáj! - "Most, uraim, jó’tszakát. – Fel, tapsra hát, ki jó barát,"  - hirtelen fordulok meg, kezeim magasba emelem, hangom az egész teret bezengi, visszhangzik, mint egy őrült, sátáni kacaj moraja szokás. -  "S Robin megjavitja magát." – visszahajolok a fiúhoz, alig pár centire arcától mosolygok képébe szemtelenül. Mert én megtehetem.
A darabnak vége, és lám, nem is untam! A végét kifejezetten élveztem.
Mosolyogva élvezem a tömeg tapsmámorát, de több figyelmet nem fordítok rá. Inkább a fiúra nézek, kitartón, mustrálva. Arcáról nem tudom leolvasni véleményét, ebben sosem voltam túl jó. Így nem csoda, hogy nem bírok magammal. Pedig kéne. Oh, jaj, hogy mennyi mindent kéne!
- Nos, ifjú… - habozok, nyilvánvalóan a nevére kíváncsian, s hogy kellőképp imitáljam, jobbomat ki is tartom kissé, s pár hadonászó mozdulat után zsebembe rejtem. – Hogy tetszett az előadás?


* Az idézetek a Szentivánéji álom c. műből származnak.

*Megigézett koboldként ült hangok, fények, színek, nevetések, sóhajok, emberek között. Gyanúsan csendben volt egy ideje, ahogy tágra tátott szemekkel és szájjal itta magába a művészet színi fajtáját, ami sajátossága szerint olyan populáris, mintha akárki megérthetné a benne rejlő mélységet és tartalmat, de a látványvilágon túl csak az igazi műértők szembesülhetnek a színészi játék valódi értékével.
Nos, ő nem volt ugyan műértő, de a látványvilág színessége éppen annyira elkápráztatta és letaglózta, mintha értette is volna, holott a szövegek versessége és kifejezése valami egészen másfajta műveltséget kívánt volna meg, mint ami az övé. Ennek ellenére a számítás bevált, noha a szüleinek sajnos le kellett mondaniuk arról, hogy lássák a karácsonyi ajándékba kapott színelőadás belépőjének örömteli feldolgozását az ikrek betegsége miatt, tisztán látszott a kékes szemének tükrében a közeli jövő, amikor majd hazamegy a Kóbor Grimbusszal és fergeteges élménybeszámolót kerekít a darabból.
Akkor is, ha nem érti. Nem igazán köti le a történet, a rejtélyes mondatok, szavak, fura kifejezések, merő bámulása most a finom ruháknak, pompás maszkoknak, lenyűgözően nagyvonalú mozdulatoknak, a hangok játékának szól, nem fejtegeti az értelmét a dolognak. Egyszerűen hagyja, hogy az utolsó szavak jelentés nélkül, puhán lehulljanak a figyelme előtt, miközben a zengő hangú alakot követi a tekintetével, csakúgy, mint száz másik néző a teremben, ahogy egyre közelít és közelít, elvegyül az emberek között, a sorokba lépve nem enyészik el színházi szépsége, hiszen a reflektor hűségesen követi sajátos pályáját a színpadtól a sorokig.
Sacheverell a maga részéről előrehajolva és lélegzetvisszafojtva lesi ezt a közelítést, ahogy a fény csillog a férfi arcán, szemén, ruháján, mohó megérzéssel fogja a színpadról a döbbenet jeleit, jó érzékkel kiszimatolja a rendkívüliségét a jelenségnek. Máris kedveli a verses szavú idegent, annak ellenére, hogy ijedten hátrahőköl a székében, amikor az közel hajol, rávillantva a fényt, a figyelmet, baljós szavai olyan átokszerűen komorak, már a száján van a tiltakozás a hazugnak nevezés ellen, amikor a zakójának a zsebe megmoccan, és ő inkább rászorítja a kezét, miközben kitör a tapsvihar és a figyelem is elfordul róla.
Megkönnyebbült sóhajába szakít a visszafordulás, és a felé nyújtott kéz... vagy inkább pukedli? Félrehajtja a fejét, alapos megfontoltsággal néz vissza az idegenre. Elvégre megmondták neki otthon, hogy ne nagyon pajtáskodjon senkivel, de hát mi történhetne?*
-Sache-*segíti ki a megszólítást készségesen, hogy aztán rögtön utána felcsillanó szemmel vad tetszést nyilvánítson*-Igazán színes volt!-*mély rajongással a hangjában folytatja*-És fényes! És dallamos! És... nem fognak elmenni maga nélkül a többiek?-*néz a színpad felé, ahol mintha a meghajláshoz várnák az előadót.* -Úgy értem elég magányos lehet itt, közönséges és elegáns emberek között, mint tündér, vagy szolga, vagy tündérszolga, esetleg szolgatündér. Mármint, tudom, hogy nem az-*ideges kis mosollyal hátratúrja a haját, szétnéz, ahogy körülötte az okos felnőttek felállva tapsolnak a látványos improvizációt ünnepelve.* -Csak nagyon csillog, ez összezavar, igazán... élethű tündér. Ha valaha találkoznék eggyel, biztosan olyan lenne, mint maga. Sőt. Maga sokkal olyanabb, mint egy igazi tündér.

[Sache!]

- Sache! – ejtem ki a nevet, korántsem helyesen, ahogy elvárás lenne, hangom merengő, mintha valóban elmerengnék származásán, hisz érdekes lehetne, ám az esti szórakozáson kívül nemigen tudok máson agyalni. Mintha olyan sokat agyalnék a dolgokon. Ahw… borzalom!
Szememben a fény, mint fényszóró, egy pillanatra csillan fel, hiszen a sikert mindig is imádtam, faltam. Akartam, már-már szinte követeltem, s két kezemmel kapkodtam érte. Mert szükségem van rá. Nem csak a színészi szakma fontos követelménye, hogy utána elismerő szavakat halljak, ezt általában mindennapi, úgymond eltartó munkámnál is elvárom. Hiszen mit ér a szex, ha senki nem becsüli meg, mit ér a szex, ha olcsó gumifaszinak néznek? Áh… már megint hülyeségeken gondolkozok, ahelyett, hogy pusztán élvezném a helyzetet.
Mikor megemlíti, vállam fölött hátra pillantok a színpadra, ahonnan pár kíváncsi szempár meredezik felém, a közönség már szinte észre sem vesz, hisz a reflektor kihunyása után eggyé lettem velük, beleolvadtam, szerves része lettem az ünneplőknek, s mégis nekem jár a legnagyobb ünneplés. A siker.
Azonban mégis vállat vonok.
Nem fogok lélektörve futni oda, hogy aztán bősz hajlongás után – pár gyűlölt kolléga oldalán- éltessem magam, s utolsó sorban őket.
- Nem. – közlöm nemes egyszerűséggel, majd visszafordulok a srác felé. – Ostoba mug… barmok. – sóhajtok, félig meddig elszólva magam. Mindig elfelejtem, hogy ez egy mugli színház! Ilyen hülye is csak én lehetek. Lényegtelen. Ha elkezd kérdezősködni, akkor egyszerűen törlöm az emlékeit, a képességem megvan rá, használni azonban kevésbé szeretem. De párszor már előfordult, hogy nem volt más választásom.
Kíváncsian hallgatom szavait. Bevallom, elég jól esnek, mármint az ember ritkán hall ily elismerést, ráadásul ez a kölyök egy tündérrel azonosít. Egészen szimpatikus. Nem, sosem zavart, ha fényesre nyalják a seggem, bár nem tudom, van-e ebben a gyerekben ily szándék. Őszintén szólva nem tűnik olyannak, na de rólam sem sokan mondanák el, hogy naponta több emberrel is lefekszem. Sokszor ráadásul egyszerre. Na, jó, talán páran sejtik…
- Hidd el kölyök… - hű, ez kurva bölcsen hangzik, ráadásul még fiatalabbnak sem tűnök, ha ilyeneket beszélek. – Sache. – javítom ki magam. Máris jobb! – Ha látnál egy igazi tündért, rájönnél, hogy mennyire nem hasonlítok rá. De azért örömmel veszem, hogy a te fantáziavilágodban ily tündérek élnek. Ezek szerint nem hiába játszom itt a majmot estéről estére… - most úúúúgy mondanék valami bölcs, okos dolgot, mondjuk valami idézetet valakitől, a baj csupán az, hogy abszolút nem jut eszembe semmi. Sőt,még annál is kevesebb! Halk sóhajt hallatok, csak olyan szolid, színpadi módon, és az egyik legjobb mosolyommal nézek újdonsült rajongómra. Szuper! Még egy.
A taps lassan elhal, ahogyan kollégáim csoportja eltűnik a vörös, molyrágta függönyök sötét rejteke mögött, s a türelmetlenebbek már ácsingózva keresik a kiutat. Én pedig csak annyit tudok, hogy nem akarok visszamenni az öltözőbe, hogy hallgassam a megrovó, ideges szavakat, s, hogy talán szembenézzek a felmondásommal. Pedig ha tudnák, hogy miattam volt ekkora sikere a darabnak! Na mindegy.
Áh, egy hirtelen ötlet!
- Nincs kedved bekukkantani a kulisszák mögé? – bökök fejemmel hátra, kezeim még mindig zsebeimben melegszenek. Ööö… hopszi. – Nyugi, nem vagyok pedofil. – biztosítom, még mielőtt bármit is félreértene. Talán nem ártana tisztázni a szituációt is, nem? – Tudod, semmi kedvem találkozni a rendezővel, nyilván észrevetted, hogy kicsit a saját stílusomra alakítottam a darabot, így ’asszem megvárom, míg elmennek, de nincs sok kedvem egyedül ücsörögni… - ennyi talán pont elég is lesz.
Már megint túl sokat beszélek.

*Arcizma sem vonaglik a neve végett, sznobizmust nem örökölt, aki pedig angol földön visel francia nevet, az számíthat arra, hogy néha nem úgy hangzik, ahogy azt elképzelték korábban, amikor még a nevet aggatták a hamvas ifjúra. Nem, egyáltalán nem tűnik úgy, mint akit megborzasztott a hangzás, de a figyelme sem kalandozik el, hiába borul rájuk a sötétség, miután valaki ügyetlenül lerángatta róluk a reflektort, hogy nehogy már mindenki a kiteljesedett produkcióra figyeljen.*
-Biztos benne?-*kérdezi segítőkészen, csak a szeme rebben a mug-kezdetre, a fejét félrehajtva megejtően komoly érdeklődéssel bámul a férfire, a keze a saját zsebébe csúszik észrevétlenül, megfeszül ültében, egy kicsit talál kínosabbá válik a mosolya, aztán töretlen lendülettel folytatja.* -Hiszen mégiscsak velük játszik. Ha valamivel meg is bántották, a sikerre való tekintettel úgyis elfeledkeznek majd róla.
*Masszívan hisz az állítás igazában, noha nem fest úgy a sziporkázóra kikent színműves, mint akinek különösebb lelki törést okozna, ha ez mégsem lenne így, de arra megfelelő gondolat, hogy rájöjjön, mégis miért ült le így mellé. Hát nem, igazából nem jön rá, de a tündérek elterelik a figyelmét.*
-Neeem igaz! Mármint... persze, gondolom igaz, ha te már találkoztál igazi tündérekkel, akkor nem beszélsz a levegőbe de... ha belegondolunk, a tündéreknek akár nagyon sok fajtája is lehet. Hiszen az emberek is olyan sokfélék, vannak kicsik, nagyon, csúnyák, szépek, például ott... az első sorban az a vörös ördögfazon azzal a nagy szakállal és azzal az ijesztő szemével, ahogy rám bámult az előbb közel sem tekinthető mérvadó példának az emberek egész fajtájára, ahogy te sem a tündérek egészére, szóval... mármint. Tudom, hogy nem vagy tündér -*zavart, elragadtatott félmosoly*-de ha az lennél, akkor nem reflektálnék rólad az egész fajra, csak a faj egy kirívó példányára.
-Nem is majmot játszol-*egészen kiesik a tiszteletteljes drillből*-Valójában mindenkinek nagyon tetszett, és egyáltalán nem gondolnak rád majomként-*mondja lágy vigasztalásképpen.
Újra pislant a felvetésre és a magyarázatra, de nem esik látványos zavarba. Lassan elvigyorodik, bólint.*
-Peeersze, hogy szeretnék! Mindenki a függönyök mögé vágyik, nem?-*Azzal a lendülettel fel is pattan a székéről, lepillant az ücsörgő áltündérre. Bal kézzel türelmetlenül legyint.* -Áh! Nem félek a pedofiloktól, öreg és csúnya vagyok ahhoz hogy tetsszem nekik, te pedig egyáltalán nem tűnsz annak. A pedofilok kivétel nélkül visszataszítóak... legalábbis gondolom. Mehetünk-*noszogatja meg hasonlóan finom kijelentéssel, szinte már-már kérlelően, mintha képtelen lenne uralkodni a kíváncsiságán.*
-A színészi munka nem az improvizációtól szép? Biztos a rendeződ csak azért aggódna, hogy némely neveletlen nézők ne tegyenek benned kárt, és semmiképpen se hányná a szemedre az egyediséget. Amúgy teljesen direktnek tűnt. Legalábbis... leszámítva a színpadon maradottak arcát, tőled hiteles volt az egész. Gondolom a tündéreket se lehet ketrecbe... vagy színpadra szorítani, nemde? De szívesen megvárom veled, amíg elmennek, hogy ne félj egyedül. Gondolom nagy ez a színház.

[Ezek?]

Hogy mily furcsa pillanat, furcsa érzés olyannal találkozni, ki törődik mások érzéseivel, mások gondjaival. Joggal titulálhatnám az ifjút kotnyelesnek, hiszen hogy jön ő ahhoz, hogy bármilyen módon is beleüsse orrát a viszonyomba, a többi színésszel? Joggal hagyhatnám itt, sőt, igazából az én felelősségem az is, hogy idejöttem zaklatni szerencsétlent. Oh, ha tudná, hogy nem tündérrel van dolga. Hisz valami sokkal rosszabb lény bujkál bennem mélyen. Ha tudná, bűnös lelkem mily terhektől roskadozik! Huhú!
- Ezek? – vonom fel szemöldököm. Roppant színpadias! – Nincs ezeknek elég sütnivalójuk, hogy engem bármivel is megbánthassanak. Jobban félnek ők tőlem, mintsem, hogy ilyen merész vállalkozásba kezdjenek. – mosolyom magabiztos, kicsit talán kihívó is. Nem tudom, mennyi félelmet tudok táplálni a srácban, mindenesetre nem célom, csupán kíváncsiságom epekedik kicsit valami eredményért.
Szemöldököm rögvest felszalad, dumáját hallgatván, melyből őszintén bevallom, nem sokat fogok fel. A fene szokott hozzá ily ékesszóló ficsúrokhoz! A színház nyelve más, az előre megírt szöveg tiszta, és többször átolvasható, megismételhető, ezáltal pedig megérthető, de ez! Hiába vagyok felnőtt, a bonyolult kifejezések és szókapcsolatok kifognak rajtam. Ezért nem mentem újságírónak, mint Barnabas. Pedig milyen jó állásom lehetne a Prófétánál! Na majd egyszer kipróbálom azt is. Ha ráuntam a betörősdire meg a szexiparra.
Vagyis soha.
De annyit azért felfogtam, hogy letegezett, mindenféle kérdés, kertelés nélkül. Szimpatikus.
- Majom, bohóc, egyre megy, nem? Én csak egy kellék vagyok itt. Igaz, létfontosságú, és pótolhatatlan, na meg utánozhatatlan is, de a lényegen ez nem sokat változtat. A górénak a színész az színész, egyre megy, legyen bármilyen jó is. A nézőknek pedig csak arra kellünk, hogy kielégítsük szórakozási igényeiket. Ez az egész erről szól, semmi többről. Csak kellékek vagyunk. – vonok vállat, s mosolygok hozzá. – Nem akarom sajnáltatni magam, nehogy félreérts. Nincs gondom a színházzal, hisz nekem ez csak hobbi, van rendes munkám is. – bár a rendes jelzőről lehet, hogy vitatkozhatnánk. Lényegtelen!?
- Helyes. – nyugtázom, majd ahogyan felpattan, kezeim lazán kirántom zsebeim sötétjéből, s oldalazva kilépek a széksorok közül. Nem törődök a tömeggel. Néhány fej kíváncsian fordul felém, nyilván felismernek, de szarok rájuk. Nekik én, nekem meg ők a kellékek, már ha ez a megfogalmazás helyes. Nem tudom. Majd megkérdezem Barnabas-t. Ő úgyis mindig mindent tud. Nem hiába volt hollóhátas. Voltunk. Bár én sosem éreztem magam jól a sok okostojás között.
- Érdekes elméleteid vannak. – mosolyodok el, és rendesen mellészegődök. – Naiv vagy, és az elképzeléseid gyermekdedek, mégis úgy beszélsz, mint egy politikus. Legalábbis ha belelendülsz, nem sokat értek a szövegelésedből. Ettől függetlenül bírlak. Csak nehogy hibákba bocsátkozz, s olyanoknak is elajándékozd a bizalmad, akik nem érdemlik meg. – Nem akarok túl egyértelműen célozni magamra, hisz az azért mégsem lenne fair. És egyébként sem szokásom felkészíteni a gyanútlanul hálómba sétáló idegeneket. Akkor mégis milyen üzlet lenne? Tudom mi a dolgom.
- Valaki túl sokat olvasta az Operaház fantomját? – nézek rá furcsán, s elmosolyodok. – Nem félek a színházban. – tekintetem a színpadra emelem. – És a rendezőm sem az az ember, aki be tudna szaratni. Csak tudod nem ez volt az első alkalom, hogy kicsit alakítottam a forgatókönyvön, és egy ideig mindenkinek tetszenek ezek a dolgok, de könnyen bele lehet unni, még ha én magam kifejezetten élvezem is. Gondolj bele, mi lenne, ha mindenki azt csinálna a színpadon, amit csak akar, ha mindenki úgy formálná a szerepét, ahogy neki jól esik. Nem arról van szó, hogy zavarja a rendezőt, amit csinálok, hanem arról, hogy ezzel bátorítom a többieket hasonló mutatványokra, és őszintén. Szerinted van bárki a társulatban, aki utánam tudná csinálni? – nem hagyok neki időt a válaszadásra, ahhoz túl hiú vagyok. – Nincs.

*Mosolyog. Határozottan mosolyog, amikor a férfi félelmetességéről van szó, nagyra nyitott szemmel méri végig tetőtől talpig, amikor végre felkel ő is, megcsóválja a fejét. Nem. Félelemnek még csak az árnyalata se látszik rajta, képtelen színészkedni, a hatalmas mosolyt letörölni a képéről, mintha a boldogságát az ég világon semmi nem árnyékolhatná be.*
-Miért ijesztgeted őket?
*Kíváncsi kérdése úgy követi a korábbi logikáját a gondolatainak, hogy teljesen és makulátlanul kiszámíthatóvá teszi mélységesen érdeklődő lényét. Tudni akar, és a tudásra nem önző céllal van szüksége, egyszerűen csak minden érdekli, minden felmerülő gondolatra ezer másik, tucatnyi kérdéssel pattan elő fiatal, lelkes elméjéből. Nincs olyan dolog, ami eltántoríthatná, leszámítva, hogy valami rendkívüli különlegesség vonja magára a figyelmét, mint mondjuk a függöny mögötti titkos világ, ahova a tündér vezeti.
Azaz mégsem vezeti rögtön, mosolyogva értekezik, amire kénytelen visszafigyelni, értelmes, fényes tekintete végigkutatja az arcát, végül tanácstalanul megvakarja az állát.*
-Csak egy kellék? Akkor színész egészen biztosan nem leszek, komisz áldozat ez egy felszabadító játékért, a tetszésért, na meg a színes, fényes előadásért-*bólint, teljesen megegyezik önmagával ennek a tézisnek a helyességében.* -Hobbiból azért olyan sok szöveget és mozdulatot megtanulni, ha még rendesen nem is szeretnek érte azok, akik szintén ezt csinálják, nem lehet valami üdítő. Én nagyon elszomorodnék, ha a háztársaim ilyenek lennének velem.
*Csak azért, mert ő kedveli az embereket még nem feltételezi, hogy azok is őt, szerencsére azonban úgy látszik, hogy az olyan egyértelmű barátságos jelet, mint egy random mellézuttyanás a színházban képtelenség félreérteni. A fejét megbiccentve hallgatja, miközben elindul vele kifele a sorok között, jobbra-balra pillantgatva azokra, akik esetleg összesúgtak furcsállva őket, míg más magukat bennfentesnek mondók azonnal létrehozták a megfelelő álhíreket csuklóból aszerint, hogy a fiatal fiú ki fia, borja is lehet a szabados színésznek.*
-Valóban?-*pillant oldalra zavartan.* -Elnézést kérek, apám folyton azt mondta, hogy tanuljam meg megfogalmazni a gondolataimat, amikor ezt megtanultam azóta azt mondogatja, hogy talán sorra vehetném, hogy mit érdemes elmondani és mit nem, de nem megy túl jól-*ettől nem látszik letörtnek, mi több, egészen feldobott attól, hogy valaki őt találja érthetetlennek, bonyolultnak, akárcsak ő a komoly, érett felnőtteket. Úgy látszik, hogy végre sikerül majd ezek után helyet és megbecsülést szereznie magának a világukban, ez pedig mérhetetlenül felderíti, bár a gyermekdedség és a naivitás intő kifejezés lehetne, az ilyen lényegtelen apróságokat elengedi a füle mellett.* -Igazán örülök, hogy így gondolod. Majd vigyázok.
*Csendesen, halkan lépked mellette, mint egy tapasztalt surranó, mégis energikus, fürge, csodaváró tempóval jár.*
-Miért, sohse fantáziáltál róla, hogy mi lenne, ha ide is befészkelné magát egy és éppen téged akarna a hangjának?-*csillantja rá lázas pillantását.*-Mármint egy fantom. Bár nem gondolom, hogy különálló fajt alkot, de hátha.
*Felnevet, éles, derűs kis kacajjal.*
-Persze, hogy nincs. Amit az ember magától talál ki, azt hiába utánozzák le a többiek, sohse lesznek olyan jók. Különben is, az improvizációt nem lehet utánozni! Ha valaki azért csinálja, mert menő, az semmit se ér azzal szembe, aki azért csinálja, mert így akarja, így szereti, így van a lényében. De azért gondold csak el, egy hatalmas színpad telis tele olyan emberekkel, akik mind azt csinálják, amit csak akarnak! Lenyűgöző lehet! Mennyi mozgás, szándék, akarat! Én biztos akkor azt játszanám, hogy vadásznék a többiekre, miközben ők a maguk kis játékaikat játsszák, jól összezavarnám őket, és a végén mindenki velem foglalkozna. Bár ilyesmiért az ember inkább egy nagyobb térre megy, ahol sok ember van, nem színházba, még akkor is, hogyha ott csinál ilyen ragadozósdit, akkor végérvényesen bolondnak fogják nézni.
*És persze mi sem áll távolabb tőlük, minthogy bolondnak nézessék magukat.*
-Ha nem vagy pedofil, és félni se félsz, akkor tulajdonképpen miért is viszel magaddal? Hogy később azt mondhasd a rendezőnek, hogy azért maradtál el, mert nekem mutattad meg a színházat? De hát ha nem félsz tőle, akkor mi szükség van a magyarázkodásra? Simán haza is mehetnél most. Bár sminkben tényleg furcsa lennél az utcán, de ha gondolod kölcsönadom a kabátom... bár akkor nem viszel oda. Hm... nem, azt hiszem, mégse adom kölcsön.

[Ijesztgetem? Höh… szó sincs róla. Dehogyis.]

- Ijesztgetem? Höh… szó sincs róla. Dehogyis. – belső szemeim előtt fel-felvillannak képek, ahogyan keményen, kihúzva állok meg Rob előtt, vagy ahogyan Bran félénken hátrahúzódik. Hiába Lysander, vagy Oberion egyesek neve a színpadi csillogó világban, ha a valóságban fikarcnyit sem érnek emberileg. Ostoba, szánalmas majmok egytől egyig, kiknek első a hatalom, s a pénz. Kik tiszta gondolkodásra képtelen futamodnak meg ismeretlen emberek elől. Mert félik, rettegik az ismeretlent, míg én abban élek. Ezért félnek tőlem. – Félelmüket maguk táplálják. Talán néha kicsit rásegítek egy kis túljátszott szerepvállalással, de nem vészes. Elég, ha csak annyit mondok, hogy a színház embere nem a bátorságáról, vagy erejéről híres, így ezek sem. – csak fejemmel bökök a színpad felé. Mármint, hogy tudja, nem magamról esik a szó.
Nem, nem kerüli el figyelmem a „háztársaim” szó, ám úgy gondolom, nincs ideje lelepleződni. Egyelőre legalábbis. Hiszen ha még nem jött rá magától hasonlóságunk lényegbeli alkotójára, akkor a dolog még nem is sürgős, nemde? Azért a pimasz mosoly marad, a látszat szépen csillog, s a tekintetek, mint legyek, ragadnak valóm vattacukros, édes mivoltába. Mert nem tudják, még sejteni sem merik, mily csúfondáros belsőt takar a rózsaszín, mázos pamacsréteg. Igazából lényegtelen, nem is tartozik rájuk, csupán én volnék ily ábrándos, hogy ezen agyalok. Talán mert csupán én tudok mindenről.
Az álomképeken keresztül, istenként csillogó testem mossa az eső. A nő, Monique testemre tapadva epekszik csókomért. Megkapja. Sátáni kacaj, körülöttünk bomló világok bűzös képei tépik hajunk milliónyi szálát. A víz csöpög.
Konténerek közt szaladgáló mosómedve. Egy űzött vad, s a bolond némber átkai űzik mindegyre.
- Nem. Engem inkább szórakoztat. Szeretem csinálni, és boldogsággal tölt el a tudat, hogy én vagyok közülük a legjobb. Jót tesz az egómnak, s az önbizalmamnak, bár azzal sosem volt gondom. – arcára nézek, kíváncsian, reakcióéhesen, ám csak pár pillanatra. Azért magam elé is figyelek, s vadul pattogó íriszeim kollégákat keresnek, ám szerencsére egyet sem találnak. Már szörnyen unom a kioktató prédikációkat. Sőt, úgy a prédikációkat, általánosságban. A templomokat és a papokat, úgy összességében, ami azt illeti. Lehet, hogy van egy kis hitfóbiám…
Ez ijesztő.
- El van nézve. – vonok vállat, s a témát ennyiben is hagyom. Nem hinném, hogy nagyon feszegetni kéne, hiszen magánügy. Vagy nem. Azt mond el, amit akar, és én ebben nem fogom akadályozni. Maximum csodás jellemem segítségével kicsit könnyítek a dolgán. Ennyi az egész. Nem tesz sokat. Igazán.
- Egy fantom? – halk kacarászásom finoman cseng a bődült csorda zsivajában. Még mindig feleslegesen sokan vannak… - Kölyök, fantomok nincsenek, ezt neked is tudod kéne. Hát mi a tökömet tanítanak nektek az iskolában, hogy ily csúf képeid vannak a tündérekről, s a fantomokról? Amúgy pedig egy fantom, egész biztosan jobb színházat választana magának, nem pedig ezt. – jó, a hatásosság kedvéért most nagyon szívesen a padlóra köpnék, de hát az egy tündértől mégis hogy mutatna? Rontsam, nem is, tiporjam el szépen felépített vízióm? A fenéket!
Végighallgatom monológját, nem szólok közbe, meg semmi. Egyrészt nem tudnék mit mondani, másrészt pedig már megint nem fogok fel mindent abból,a mit beszél. Nagy a hangzavar, jó?
A színpad melletti lépcsőn felbaktatok, nem nézek hátra, hogy mégis követ-e, hiszen ebben teljesen biztos vagyok. Tudom, hogy most már követni fog végig. Manipulatív lennék? Oh… hát bocsi?!
Kérdésére felhúzom szemöldököm, s még jobban elmosolyodok. Elhúzom a súlyos, vörös függönyt, éppen csak annyira, hogy beférhessen rajta, tekintetem ráemelem, s festett pilláim megvillannak.
- Jössz, vagy nem? – nem fogok neki magyarázkodni, nem fogok elrontani semmit. Tudom, hogy mit csinálok. És tudom, hogy nagyon is jól csinálom.

*Megvilágosodni látszik, új értelmezést nyert a férfitől való félelem a számára, noha őt egyáltalán nem érinti és ezért meg sem ragadhatja egészében a gondolatiságot. Túljátszott szerepvállalás, értelmetlen, belső félelem, aminek már csak kevés gyújtóanyag kell, nem, az ilyesmi vitathatatlanul nem képezi szerves részét az ő világának. Csalódottság vibrál kék szemében, de ez a csalódottság inkább a közvetett információfeldolgozásnak, mint a közvetlen ingernek szól, amit a másiktól kap.*
-Pedig szerintem mindenki azt gondolná, hogy aki ki mer állni mások szeme elé, hogy színészkedjen, az nagyon bátor. Elvégre egy csomó olyan dolgot csinálnak, ami alapvetően ciki is lehetne-*sóhajtó kis ellenvetés, amivel a légvárát védi, holott teljesen nyilvánvaló, hogy már átszúrta azt a vékony falát az igazság tűje, ha mégoly aprócska és lényegtelen információmorzsa is volt.
De minél kevesebb dolgot hisz, annál többet tud, a tudás pedig, mint az nyilvánvaló, mindig előbbre való a különböző hiteknél és reményeknél, máris tanult valamit, számára már nem volt felesleges az este könnyű diskurzusa, új tudás, új tapasztalat, gazdagabban távozhat, mint jött. Az persze más kérdés, hogy nem adott cserébe semmit, de önzőség is van a világon, meglehetősen átható eleme a mindennapoknak, kivehetetlen része minden fiatal embernek. *
-Az egódnak jót tesz. Értem-*ábrándos, elgondolkodott, fókuszálatlan válasz, mintha azon törné a fejét, hogy miért az tesz boldoggá egy Puckhoz hasonlóan rendkívüli embert, aki ugye tündér valójában, hogy hétköznapi emberek hétköznapi játékában a legjobb, amikor természetes, hogy a legjobbnak kell lennie, ha már egyszer jobb mindannyiuknál. De a gondolat maga annyira megfoghatatlan, hogy nem időzik vele a kelleténél egy perccel se tovább, kedves, figyelő pillantását inkább visszafordítja a határozott arcélre, a pazar sminkre, a „kellékre”. A kacagására, a hangjára, a megszólítására, kölyök. Kölyöknek is érzi magát itt, a hatalmas szórakoztató gépezet fogaskerekébe kapaszkodva, ami lassan elfordítja a nézők világától és a háttérben kattogó mechanikák közé viszi.*
-Hát az iskolában semmi értelmeset nem tanítanak sem a tündérekről, sem a fantomokról. Semmi lényegesről sem-*mosolyog válaszul, hátraigazítva a haját, közelebb húzódik kissé, mielőtt a még mindig kifelé áramló tömeg elszakítaná tőle, annak ellenére, hogy egy jobb színházat javasolna holmi fantomok figyelmébe a férfi, ebbe a terembe is sikerült egy eléggé népes és sokszínű közönségnek tanyát vernie ahhoz, hogy egész jónak elmenjen. Bár a népszerűség csak az újabb korokban határozza meg a művészet értékét, az imént hallhatta legalább háromféle stílusban előadva, hogy voltaképpen mennyire csapnivaló előadás nyűgözte is a nagyérdemű figyelmét, ami az improvizáció nélkül, önmagában mit sem ért volna. Keretnek elment a fő produkcióhoz, de semmi több. Nos, Sacheverell meggyőzhető erről, az elméjében lassan letisztulnak az elragadtatottság csúcsai, amit a színes előadás telehabosított mindenféle édes, buja, ihletett érzéssel, az emlékei között az improvizációt őrzi meg, a felé lépkedő tündér alakját, zengő szavait, hangsúlyait, tartását, mozdulatát, a szemét, ami a smink alól egy másik világ kapujaként villan elő, olyan idegenül, mintha csak a tükre lenne egy varázslatos világnak.
Megrázza magát, mielőtt nagyon elkalandozna a fantáziája.*
-Persze, hogy megyek-*lehajtja a fejét, fürgén átbújik a súlyos függöny alatt, karcsún és gyorsan mozdul, mint a gyík, félrehúzódik, hogy legyen hely Raphaelnek is.*

[Kapcsoljak villanyt, vagy esetleg így is megteszi?]

Összehúzom szemeim, s mint aki szarra néz, vágok fintort annak a pár embernek, akik a kijáratnál tolonganak. Jobb, ha inkább követem a fiút, semmi szükség még több időt ezeknek pazarolni. Lenéző lennék? Igen, eléggé, de lényegében igazam van. Nem? Nem!? Hisz megtehetem.
A függöny felé fordulok, ám kintről velőtráző, női sikoly hangzik, s miután elhal, egy pillanatra olyan, mintha az egész világon megszűntek volna a hangok. Aztán egy férfi nevetni kezd, s az egész London szennyébe mosódik a késő esti záporral egyetemben.
Engem azonban nyugtalanít a hang. Mi van ha… nem, itt senki sem találhat meg. Egy mugli színház, teljesen tele muglikkal. Na? Miért is ne? Nem lepődnék meg? Tökéletes célpont lehetne? De akkor is… miért pont a ma estét választanák? Nem. Nem lesz semmi gikszer. Most szépen bevonszolod a formás picsád a függöny mögé, Raphael, és nem szólsz egy kikúrt szót sem. Még csak az kéne, hogy a kölyök beparázzon.
Becsusszanok a magam generálta lyukon a színpad lényegbeli részére, ám majdhogynem teljes sötétség fogad. Csupán pár, apró lámpa villódzik a sarokban, így félhomályban talán még ijesztőnek is hathatna ez az egész, ha nem ismerném elég alaposan ahhoz, hogy tudjam: nincs félnivalóm. Itt nincs. Fura.
Hunyorgok, s közben elmormolok pár szitkot a régi és új istenek mindenféle rokonaival kapcsolatban. Megvárom, míg szemem hozzászokik némiképp a homályhoz,. S aztán nézek a fiúra.
- Kapcsoljak villanyt, vagy esetleg így is megteszi? – gúnyos vigyor, nem vitás, inkább meg sem várom a választ, oldalra indulok a kapcsolókhoz, azonban nem vagyunk egyedül. Középen, egy kellékszéken kecses, női test vonalai húzódnak, hosszú, derékig érő világos haj, vékony combok, s sokat sejtető, hófehér ruha.
- Jenna? – felé veszem az irányt. Nem kéne már senkinek sem itt lennie. – Jenna, mégis mit keresel itt? – Igen, most már biztosan ő az. Jenna Flay, vagy ahogyan a népes marhacsordának engedik ismertetni, Hermia.
- Szervusz, Raphael. – néz rám, hangja lágy, ha nem ismerném, azt mondanám kéjes. Hey, álljunk csak meg. Most rám kacsintott?
- Jenna, minden rendben? – megállok. Valami nincs rendben, tudom. A kérdésem csak azért volt, hogy kielégítsem a rám törő félelem mindenféle apró vágyát. Jenna nem szokott kacsintgatni férfiakra. Férjes asszony, egy gyerekkel. Már otthon kéne lennie, sosem szokott tovább bent maradni a kelleténél. Tudom, hogy esélytelen, már nem egyszer próbáltam becserkészni, ezért van az, hogy általában rám se hederít.
- Semmi sincs rendben, drágám. – feláll, s közvetlenül előttem megáll. Érzem a parfümjét, bódítóan édes illata elhomályosítja elmém. A szemembe néz. Várjunk csak... ez a nézés.
- Sache, gyere ide. – szólok hátra a fiúnak. Valami itt nincs rendben, s nem akarom, hogy egyedül álldogáljon a sötétben. Közben egyre csak a nő szemét fürkészem. Megragadja a kezem, alig áll meg a lábán, pedig…
- Jézusom, te mezítláb vagy? – nézek rá, mire csak röhög. Mint valami tébolyodott. Én ismerem ezt a kacajt.
- Igen, kedvesem. – közelebb hajol, az orrunk összeér. – Csókolj meg. – Öhm… nem akartam. Elég annyi, hogy túl nagy volt a kísértés?
Igen, megtettem. Itt a helye a megkövezésnek.
Elhúzódok tőle, s a kölyök előtt állok meg. Most már tudom, miért volt minden olyan ismerős. Nem Jenna az.
- Monique. – nem kérdés, kijelentés. Százfűlé főzet. Annyira nyilvánvaló. Most ha lelkiismeretes lennék, megkérdezném, mi a helyzet Jennával, de jelenleg szarok a lelkiismeretemre.
- Végre rájöttél. – újra az a tébolyult kacaj, újra azok a mozdulatok. Nem hiszem el, sosem szabadulhatok meg ettől a nőtől? Ujjaim immár a diófa pálcára fonódtak.
- Legyen nálad a pálcád, kölyök. – suttogom, közben nem veszem le tekintetem a nőről. – Mit akarsz még mindig Monique, nem volt elég?
- Téged. Téged akarlak.
- Igen? Eddig sem jött össze, nem rémlik? – mosolyodok el, s küldök felé egy átkot, de kivédi. Ketten talán legyőzhetnénk, de… habár felvágni még fel lehet. – És egyébként is túlerőben vagyunk. – húzom ki magam büszkén, s remélem Sache sem tűnik olyan elveszettnek mögöttem.
- A helyedben nem lennék benne olyan biztos. – húzza vörösre rúzsozott ajkait mosolyra, s füttyent egyet. A bal oldalról egy alak közeledik, lassan, döcögve jön. És valami borzalmas bűzt hoz magával. Mi a…
- Mr. Jonhson? – előrébb hajolok, s hunyorgok is, de még nem tudom pontosan kivenni, így pálcámon fény gyúlik, ám mihelyst megbizonyosodtam sejtésemről, el is oltottam. A színház igazgatója ugyanis nem volt jó passzban. Torkára száradt vér festett különös mintát, az egyik szeme pedig kifordult, szájából pedig vicces módon nyál csorgott, azonban friss inferus láttán, - szaga alapján meg pláne - bárkinek elment volna a kedve a röhögéstől.
- Látod kölyök… - szólalok meg, s kezemmel hátrébb tolva hátrálok én is. – …EZ van, ha nem tartod be a forgatókönyvet.

*A függöny mögött egy egészen más világ tárul a szemei elé... már amennyi tárul, elvégre jórészt sötét van, hirtelen nehéz eldönteni, hogy a tér mely pontján is tartózkodik egészen pontosan, annyira bájosan sorakoznak a dimenziók egymás hegyén-hátán, szabad képzeletében végigszökdécsel minden sarkon, széken és...
Nem, egyáltalán nem úgy néz ki, mint aki a sötéttől beparázott, a sikolyt nem hallotta, felmosolyog a végre megérkező férfire.*
- Nagyon hangulatos így, de csak kevéssé tanulságos-*nevet halkan, őszintén, már-már gyermekien lelkesen, mintha semmi más nem volna ezen a világon, csak játék és tanulság.
Némiképpen azért összerezzen, ahogy Raphael megszólítja a székbe hanyatlott alakot, ő a maga részéről minden probléma nélkül egy kitömött kelléknek vélte, jobb lesz hát, ha alaposabban odafigyel a környezetére. Nyugtalanul a zakó belső zsebére simítja a tenyerét kívülről, de végül, ahogy a megszólítás barátságos viszonzásra talán megnyugszik, érdeklődve lépked közelebb, hogy a színmű egy másik szereplőjével is közelebbről megismerkedhessen, ha már erre vetette a jósorsa.
Mindazonáltal a nő maga nem különösebben figyelmet megragadó, inkább ez a beszélgetés, érdekes meccs, mármint, egy szűz, 15 éves fiúnak mindenképpen érdekesek azok a dolgok, amikkel a felnőttek csevegését jellemezni tudná, gyors lajstromba is veszi, hogy mi olyan látott csak így hirtelen, amit nem kellett volna, legalábbis nem rá tartozott volna. Buja kacsintás, bár a nő nem éppen kedvére való, Raphael zavart hátrálása, nagyon érdekes, férfiatlan reakció, inkább az ő korosztályára jellemző, ezt majd okvetlenül tovább kell gondolnia.
Egyelőre odamegy mellé, ha be akarja mutatni, hát legyen, bár ami itt bontakozik ki a szeme előtt az mindenképpen egy olyan privát jelenet, aminek hármasban történő űzésre kiskorúval kifejezetten erkölcstelen életvitelre vall, de hát ez egy színház, mit vár az ember? Hogy mezítláb van, nyilvánvalóan öltözködés közben zavarták meg.*
- Jóestét kisaa...-*a csók éppúgy elhallgattatja, mint Rafaelt, zavartan megnyalja a száját, eltűnődik a szemérmesség fogalmiságán, de alighanem nem neki kéne azt hebegnie, hogy „nem akart zavarni”, hiszen ő meg lett ide hívva.
Furcsa dolgai vannak ezeknek a mugliknak. Sötétben bujkáló lány, lopott csók, névcserélős felismerés, ez már tényleg nagyon-nagyon komolytalan szerelmi légyottot feltételez, aminek a vége aligha az lesz, hogy körülnézhet a színházban. Szinte fáj, de élteti a tudat, hogy legalább férfitársa jól fogja érezni magát, ha felhagy a menekülős-szemérmes viselkedéssel. Fogalmazni kezdi, hogy miként bátorítsa ebben a helyzetben, de az alapvetően meglehetősen beszédet fiú torkában most egy kissé összetorlódtak a szavak az izgalom gombócától.*
- Énakkorazthiszem,hogy....
*Micsoda kacaj! Sajátos fintorra rándul a szája, annyira nem illett ebbe a jelenetbe, ahogy a varázspálca sem.
VARÁZSPÁLCA! Keményen és hitetlenül mered Raphael kezére, aztán ahogy meghallja a hangját, elővonja a pálcáját a patkány mellől a belső zsebből, a gyertyánvessző szolgálatkészen feszül az ujjai közé.*
- Nem mintha bármi közöm lenne hozzá, de mi a baj a hölggyel?-*kérdezi azért még halk, megfontolt kölyökhangján, ha már egyszer túlerőben vannak. Kihúzza magát és nem látszik annyira elveszettnek, mint amennyire veszettül kíváncsinak, még ha némiképpen értetlenül is áll a jelen helyzet előtt, egyelőre mindenképpen ténylegesen a Tündér oldalán áll. Akármivel kell is szembenéznie.
Azért az akármit ilyen csúnyán kihasználni...*
- Az ott egy inferus?-*nyög fel a legmélyebb átszellemültségtől elcsukló hangon, miközben a levegőbe szimatol, és a férfi mellől kicsit balra lépked, fényt idéz a pálcája végén, hogy jobban lásson, hiszen nyilvánvalóan varázsló közegbe hozta a rossz szerencse, aminek hála valami sötétmágiás ártányba keveredett, aminek a veszélyérzete egyelőre nem teljesedik ki benne. Látni akarja, látni, Raphael gyorsan kihunyó fényén túl látni azt a lenyűgöző tetemet, ami újraértelmezve az élet fogalmát, hűséges, lassú szolgaisággal közeledik feléjük.* - Lenyűgöző-*leheli átszellemülten.*

[Oh, a hölggyel semmi.]

- Oh, a hölggyel semmi. – rebegem a feszültségtől, s az adrenalintól kócos szavakat. – Csupán párszor próbált megölni, igazából ha úgy vesszük, az elmúlt fél évben egy csomószor tört az életemre, szóval… mondhatni barátok vagyunk. – mosolyom zavart, s ideges, ujjaim erősen fonódnak pálcámra. Nem, nem Monique-tól félek, hisz arra már volt lehetőségem, mégsem éltem vele, egy inferus azonban képes valódi félelmet kelteni bennem, igen.
   Megcsóválom fejem, s egy dühös pillantást vetek a nőre, na de várjunk csak egy percet, pillanatot, másodpercet, bármit! Mégis most mi a gond? Az egy dolog, hogy betojtam az inferustól kicsit, s igaz, szégyellendő is, de ez csak egy rohadt hulla! Hiszen tudom, hogy kell kinyírni! Lobbantsd lángra, és minden rendben lesz, nem de!? Hát akkor? Mit lazsálok? Monique utána is ráér. de mi van, ha felgyújtom az egész színpadot? Nem égethetek el egy egész embert anélkül, hogy a fa ne kapna lángra, ennyire ostoba azért én sem lehetek, hiába nézné ki belőlem a társadalom nyolcvan százaléka.
- Az. – vágom rá kérdésére, hangomból a lelkesedés minden cseppje hiányzik. Kissé megütközve figyelem a srácot, ahogyan az tök lelkesen közeledik. Remek, egy újabb, bogaras szörnyimádó. Hát legyen. – Ha mázlink lesz, hazaviheted. – közlöm vele, immár visszanyerve nyugodt mosolyom, majd pálcám egy intésére láncok tekerednek a haláli rendező bokáira, csuklóira, testére, ezzel teljesen megakadályozva őt a mozgásban.
   Tompa puffanással végzi a színpadon, én pedig diadalmas mosoly kíséretében ismét a nő felé fordulok. Mégis mit gondoltál, drágám, hogy majd kifogsz rajtam? Megtaláltad egy gyenge pontom, de ez koránt sem jelent semmit!
- Sache… vigyázz rá, kérlek, amíg én elcsevegek a hölggyel. – szólok hátra a kölyöknek, majd egy lépéssel közelebb lépek Mohoz. – Ha most elmész, nem lesz semmi gond. – hangom halk, és nyugodt, azt meg, hogy miért mosolygok, nem tudom megmondani.
- Rendben. Megyek, ha te is velem jössz. – tekintete mindent elárul. És sajnos én is épp annyira akarom, mint ő.
- Azt hiszem, az nem fog egykönnyen menni, bocsi. Egyéb sóhaj? - szemöldököm a magasba szalad, s pálcám a nőre szegezem, ám az csak mosolyog. Ígérhet bármit, nem dőlök be neki, már most megfogadom. A múltkori fenyegetéseit sem váltotta be az öcsémmel kapcsolatban.
   Előkapta pálcáját, de nem rám, hanem a fiúra szegezte.
- Nem fogod bántani. – jelentem ki nemes egyszerűséggel.
- Miért vagy olyan biztos magadban Puck? Mondd el, miért gondolod, hogy jobb vagy nálam?
- Tudom, hogy jobb vagyok nálad. És… - habozok. Még mindig nem vagyok biztos benne, hogy tényleg ezt akarom tenni, még mindig nem vagyok biztos benne, hogy megéri. De minden tele van muglikkal, ártatlanokkal, és itt van a fiú is. Felelősnek kell lennem, még ha egyébként nem is erényem. Az egy dolog, ha úgy öljük egymást, hogy másnak nem eshet bántódása. De most nem tehetjük meg, bármily fájó is lelkemnek.
   Meglendítem pálcám, azonban kivédi az átkot. Eszelősen gyors, még ha közben őrült is. nem a legkívánatosabb párbaj ellenfél, bár ezen azért lehetne mit vitatkozni. Erős átkokat használ, én pedig többnyire védekezek. Nem az a célom, hogy elkábítsam.
- Sache. – ejtem ki nevét, miközben elhajolok egy elzúgó átok elől. Remélem felméri a helyzetet, és még időben lefegyverzi a nőt, mielőtt…

*Csók és gyilkosság. Elmosolyodik, hiszen ez majdnem olyan, mint amilyen történeteket a varázsló könyvekben találni, de ugye a vágy legyőzi az ellentéteket és a többi, és a többi hasonlóan hangsúlytalan tanulság, amiket már tízévesen ismer az ember, noha akkor még vágy helyett valami egészen-egészen ártalmatlan dologra gondol gyermeki fejjel.
Sache azért ennyire már nem fiatal, de még azért eléggé ahhoz, hogy attól, hogy valaki meg akarja ölni, és közben csókot váltanak ne kapjon heveny szívrohamot, hanem a fantáziája romantikus képzelgésekkel teljen, hiszen voltaképpen egy vonzó nőről van szó, és Puck is vonzó lehet egy nő számára a maga férfi módján, amire, ugye, ő még annyira nem fogékony, de roppant elnéző a felnőttek szórakozásával kapcsolatban.
Azért nem akar kukkoló lenni. Legalábbis egyelőre nem akart még, amikor megjelent az inferus a színen, ami viszont jött, látott, és mindent vitt, legalábbis minden épeszű, logikus gondolatot kiragadott belőle, heves késztetést érzett arra, hogy tényleg, valóban hazavigye, hiába lehettek már olyan hangok, akik óva intették az ilyesfajta meggondolatlanságtól. De most nincs itt senki, az inferus elesik, hősi halottként az erősebb varázsló pálcaintése nyomán, ahogy annak lennie kell ő pedig bólintva fogadja el a feladatát, de nem a halotthoz lép közelebb, hanem Raphaelhez.
Hátha szüksége van segítségre. Mondjuk ha a nő el akarná vinni magával, amit ő szemlátomást nem akar.
Fene a gusztusát. Para ez a nő.
Főleg, hogy a vitájuk hevében rá szegezi a pálcáját. Rá. Sacheverellre. Az elvetemültségnek is van ez határa, és ez pontosan az, sajnálatosan kénytelen kizökkenni abból a hangulatból, hogy kézközelben lehet egy inferussal, és átlendülni abba, hogy talán tényleg emberéletek forognak kockán. Talán mégsem egy fura, bizarr, marakodó légyott ez az egész.
Még közelebb araszol Raphaelhez, miközben a pálcája finoman szikrázik a kezében, ahogy megremeg az egész karjával együtt, de szilárdan tartja a körülményekhez képest, mindazonáltal, ha Puck meg akarja védeni túlgerjedt szeretőjét, egy szóval sem fog tiltakozni ellene.
Zavartan megnyalja kiszáradó száját, a ki a jobb kérdéskör felmerülése egy folyosói összecsapás hangulatát idézi, okvetlenül párbajhelyzet, mi több...*
-Stupor!-*nyögi azonnal, beleegyezőn, noha szinte látja maga előtt, ahogy a jel végigég és a kiskorúak bűbájgyakorlását tiltó paragrafusra emlékeztető bagoly lusta, kéjes rugaszkodással elindul az útjára, hogy aztán puha szárnyalással elhozza a levelet. Ha jól céloz, jól időzít és siet, akkor talán még a lehulló papíros segíthet is a nő figyelmét elterelni, amennyiben az átok nem találna, vagy védené a nő. Ahogy újra mozdulni és fókuszálni tud rögtön támad újra, talán ha nagyjából váltakozva mozognak Puckkal, akkor egyikük sem marad védelem nélkül és... vajon a nő Halálfaló? Ki más támadna rájuk? Bár alapvetően nincs sok baja a halálfalókkal, hiszen a házvezetője egy remek ember, de a nőkkel eszerint nagyon-nagyon kell vigyázni.*

[Ez itt a Csodák Udvara. Illetve majd odalent.]

   Kezeim gyorsan lendülnek, ahogyan sorra védem az átkokat. Gyűlölet szemernyi sem csillog íriszeimben, inkább szánalom, s az a szemernyi kíváncsiság, mely bennem mozog, mióta Monique keserít meg életem. Sache besegít, ennél többet remélni sem tehettem volna, mégsem bizonyul elégnek. Agyam vadul kerepel, a kerekek odabent forognának, de mintha fagyott rácsaik akadnának össze, nem megy ez a gondolkodás.
   Hagyjam itt a nőt meg az inferust és hoppanáljak el a kölyökkel? Igen, nyilván az lenne a legegyszerűbb, s legértelmesebb megoldás, de mégis hova menjünk? Haza nem vihetem, nem is fogom. Az ügyfeleim közül is csak a legpénzesebbeket viszem haza, nem engedem, hogy mindenki belemásszon az életembe, ez a fiú örülhet, hogy tisztában van a rendes nevemmel. Egy kurvának védenie kell a magánéletét.
   A Csodák Udvara? Persze az Udvarba nem lehet hoppanálni, de tudom a jelszót a belépéshez. még jó, hiszen az enyém az egész kóceráj, ám mégis félek oda menni. Főleg így, kikent tündérként csillogva, mintegy a mugli világ felkent portékája. Mugli helyre nem mehetünk, bárki bármikor megláthat, habár ez legyen a legkevesebb, egy tündértől még el is néznék, nem?
   De nincs időm végiggondolni. Már nem sokáig bírom védeni magunkat, a nő még így is erősnek bizonyul, nem vagyok ma formában. Nem merek kockáztatni, nem merek itt belelendülni, hiszen muglik közt vagyunk, mi több, a kölyök még bajba is kerülhet. Jó, én is, de az a legkevesebb. Én tudom, hogy fizessek le embereket a minisztériumban, ő nem.
   Hátrébb lépek, megfogom a karját, s abban a pillanatban elnyel a sötétség. Egy vörös fénycsóva súrolja a karom, s érzem a kiserkenő vér lecsorgó melegét, ám nem foglalkozok vele. Elmosódott képek játszanak előttünk, a világ nyelt el, s dob ki egy piszkos, gazos, hó borította udvaron, mely ennél jobban nem lehetne lelakottabb. Az udvar közepén egy ósdi, fehér pad áll, melyet már megtisztítottak a hótól, mégsem tűnik túlságosan hívogatónak. Elfordulok a padtól, majd miután megbizonyosodok róla, hogy egyedül vagyunk, pálcámmal arcomra bökök, s a smink szép lassan lepereg arcomról, mintha csak olcsó, lehúzható maszk lenne. Későre jár, odalent nyilván már nagy a forgalom. Mindegy. Ez az egyetlen hely, ahova most mehetek, Mo tudja, hol lakok, valószínűleg ott is próbálkozni fog.
   Végignézek magamon. A rövid ujjú, tépett végű inggel, s a rövidnadrággal nem tudok mit kezdeni, valószínűleg így is kiröhögnek majd, pláne, hogy mindkettőn csillogó flitterek vannak. De végülis voltam már kínosabb szituációkban is, meg aztán gátlásos sem vagyok.
   A kölyök felé fordulok.
- Ez itt a Csodák Udvara. Illetve majd odalent. – mutatok ujjammal a betonborítású részre, csak, hogy nagyjából felfogja, miről is beszélek. – A hely hemzseg a halálfalóktól, a rossz alakoktól, mondhatni egy bordélyház, de itt nem csak kurvákat találsz, mindenféle feketemágiával itatott dolgot be lehet szerezni, házimanókat is akár, nem pont egy ilyen gyereknek való hely. Amilyen finom kis úrfinak nézel ki, nagy az esély rá, hogy megtetszel pár vámpírnak, s még én sem tudlak mindig megvédeni, ahogyan azt láthattad. – mosolygok gúnyosan. Vagy talán nem is akarlak majd megvédeni. kimentettelek a színházból, most már nem vagyok felelős érted. – Igaz, én vagyok a hely tulajdonosa, ám az odalent garázdálkodó urak a vendégeim. Minden este, így nem tagadhatom meg tőlük az esetleges friss húst… ha megkívánják. Így ha akarod, szerezhetek neked fuvart haza. – gúnyosan mosolygok, az íriszek villannak egyet, én pedig kényelmesen a padra ülök. Várakozó tekintetem a fiúra fordítom.
   Jól gondold meg kölyök. Az életeddel játszol.

Folytatása ITT!

A helyszín szabad!