Disney Store

A gyerekek kedvenc ajándékboltja, amely olyan, mintha egy elvarázsolt kis birodalomba csöppent volna a vásárló. Itt találkozhatunk Miki Egérrel, Donald kacsával, és a többi Disney-hőssel is, beöltözött emberek szórakoztatják a legkisebbeket.
A szórakozáson kívül hatalmas kínálat várja a mesekedvelőket, számtalan különleges, eredeti Walt Disney relikviával, tollak, füzetek, plüssfigurák, táskák, kulcstartók, bábok, plüssfigurák különböző méretben, színben kaphatók. Válogatás közben felcsendülnek a legismertebb Walt Disney filmzenék, és a gyerekek ingyen lufit is kaphatnak az ajtóban álló Plútó kutyától.
Kedves szülő, ha itt belépsz gyermekkel, hagyj fel minden reménnyel... Garantáltan itt hagyod a nadrágodat is.

[- Hé, ez nem az a Tigris, akihez mindig hasonlítgatsz? -]

I AM THE VERY DISEASE
YOU PRETEND TO BE

Az egész úgy kezdődött, hogy kintről megláttuk a mutatványosokat.
Aztán érdekelni kezdett, hogy tudnak muglik tüzet köpni. Biztos voltam benne, hogy nem muglik, de Missy szerint hülye vagyok. Beljebb cibált.
Most azt hiszem, egy olyan helyen vagyunk, amit játékboltnak hívnak. Minden tele van apró és színes tárgyakkal, melyek egyáltalán nem olyanok, mint egy mágikus játékszerboltban. A mi világunkban nincs olyan apróság, amiből nem tanulna valamit a gyerek, akinek a kezébe adják, de itt a legtöbb holminak semmi értelme. Például nagy, puha figurák bárgyú mosollyal, vagy épp valami furcsa anyagból készült bábuk, amik beszélnek ugyan, de nem mondanak semmi értelmeset azon kívül, hogy "Gyere játsszunk együtt!"
- Hé, ez nem az a Tigris, akihez mindig hasonlítgatsz? - derül fel az arcom egy pillanatra. Felkapom a csíkos jószágot a polcról, mire persze az összes többi leborul a rózsaszín padlóra. Hát ez jellemző.
- Nem volt jó ötlet engem muglik közé hoznod - mormogom az orrom alatt, miközben már mozdítanám a csuklómat, hogy a pálcám a kezembe kerüljön és eltakarítsam ezt a rumlit, mikor eszembe jut körülnézni. Egy fehér kosztümös nő rosszalló pillantással mered rám, és odébb vonszolja a kisfiát.
Jobb is, ne vegyen a gyereknek ilyen buzis játékot...
Kénytelen vagyok lehajolni, és egyenként felszedni az állatfigurákat. Megpróbálom visszagyömöszölni őket a polcra, és közben hálát adok, hogy nem szakad le a polc az erőlködésemtől. Köztudott, hogy minden mugli tárgy tönkremegy, ha hozzáérek.
Épp végzek, és tekintetemmel meg akarom keresni Missy-t, mikor elhangzik egy nevetséges mondat valakinek a szájából, aki furcsa fekete álarcban rohan be a boltba, a kezében fegyvert tartva (ezeket felismerem):
- Kezeket fel! Mindenki ott marad, ahol volt!
Odacsörtet a pulthoz, és miközben a társa megfordítja a bolt ajtajában a "nyitva" táblát, szintén fegyvert szegez mindenkire.
Érdeklődve lépek közelebb, mire egy fegyver rögtön rám szegeződik.
Végre valami szórakoztató is történik ma...

[- De, ez az a Tigris. Ugye, milyen szexi azokkal a csíkokkal?]

Mikor megérkeztünk Angliába, napokat töltöttem azzal, hogy 1. munkát találjak, 2. körbejárjam a várost, hogy legalább annyira ne tévedjek el. A zsúfolt kis utcák, a sok turista, a boltok kirakatai, és a mára már megszokott angol nyüzsgés kezdetben szinte lebénított – hozzászoktam még ott a csendes, eldugott városkához, ahol éltem, ahhoz, hogy néha napokig nem láttam embert az utcán, de belecsöppenve ebbe az őrületbe, gyorsan alkalmazkodnom kellett. Többnyire sikerült is már tájékozódnom, mikor megtaláltam az egyik kedvenc helyemet a városban.
A Covent Garden olyan, mint egy mágikus világ egy mágikus világban, vagyis csodálatos. Mintha ott csak a szórakozásról, a nevetésről szólna az élet, itt mindenki mosolyog, és mindenki boldog. Úgy éreztem, hogy ezt meg akarom osztani azzal az emberrel is, aki a legfontosabb számomra.
Caleb persze az egészet őrültségnek tarthatta, szerintem hosszú perceken keresztül azon gondolkozott, hogy a muglik hogy képesek valami ennyire tökéletes helyet létrehozni – nem is beszélve a mutatványosokról...
De ott van, ott van az én kedvenc boltom!
Csillogó szemekkel pillantottam meg a Disney Storet, a mugli mesefilmek boltját. Ilyenkor úgy érzem magam, mintha egy ötéves kislány lennék, ahogy meglátom a Micimackó szereplőiről mintázott plüssfigurákat, legszívesebben magamhoz ölelném az összeset, de akkor valószínűleg elküldenének a pszichiátriára. Pedig olyan cukiiiiiiiik.
Persze Caleb is megtalálja a Micimackó-részleget, és rögtön fel is kap egy Tigrist, én pedig nevetni kezdek. Nem tudom, hogy azon, hogy kiszúrta, vagy azon, hogy most körülbelül a polc tartalmának a fele a földön pihenget. Lehajolok, és segítek neki felpakolni a Tigriseket, mielőtt még kizavarnának minket, vagy kifizettetnénk velünk az összeset, mondván hogy „piszkos lett”. Mégis mihez kezdenénk ennyi plüssfigurával...?
Miután minden egyes darab visszakerült a helyére, odalépek az én Imádott Páromhoz, hogy átölelhessem a derekát (mivel nem érem fel a vállát).

- De, ez az a Tigris. Ugye, milyen szexi azokkal a csíkokkal? - mondom nevetve, kezeim lassan az ő kezeire csúsznak - Ne aggódj, a muglik is lehetnek ilyen ügyetlenek. - suttogom, majd angyalian mosolygok, jelezvén: csak viccelek, megerősítésképp még lábujjhegyre emelkedve az arcára nyomok egy hatalmas puszit. Megrészegít a sok rózsaszín... Kezdek roppant nyálas lenni – inkább gyorsan hátrébb is lépek, pont ebben a pillanatban pedig egy fegyveres alak lép be a boltba.
Ne, ne, ne! Miért...?

- Caleb! - nyúlok utána, de ekkor már a támadó is észrevette, hogy közelebb lépett hozzá. Remegni kezdek. És félni. Fogalmam sincs, mit tegyek.

[- Kezeket fel! -]

I MUST GET USED
TO STRENGHT OUT IF WEAK

Élesen érzékelem Missy hangját, amint utánam szól. A nevem. Mintha meg is érintene, de lehet, hogy tévedek. A szemembe bámuló pisztolycsövet nézem, majd a mögötte levő férfit. Most vajon mit kéne tennem?
- Kezeket fel! - fröcsögi a férfi.
- Jaj, ne már...
- Ne pofázz, gyerünk, emeld fel a nyomorult kezed, vagy szétloccsantom a fejedet!
- Ezzel a kis vízipisztollyal?
- Ez nem játékszer, hülyegyerek!
Dühös. Nagyon dühös, izzad és ideges, de azért, hogy bizonyítsa az igazát, még képes a plafonba is lőni.
- Jó, tényleg igazi, de tudod is használni?
- Miről süketelsz?!
A szemem sarkából azt figyelem, hogy a bolt többi vásárlója hátrahúzódott-e már, vagy tényleg semmi eszük nincs, és ugyanott ácsorognak, mint az előbb.
- Ti komolyan képesek voltatok betörni egy játékboltba péntek délután? - érdeklődöm.
- Pofa be!
- A szőke játékbabákra gerjedtek?
- Kussolj!
Megint rám fogja a pisztolyt, de úgy remeg a kezében, mintha reumás lenne a könyöke.
- Itt gyerekek vannak. Én a helyedben letenném a pisztolyt. Mivel az előbb lőttél egyet, sikeresen felhívtad magatokra a figyelmet.
Érzem, hogy Missy meg fog ölni, amint hazajutunk. Egy gyors sandítással ellenőrizni akarom, hogy ott van-e még mögöttem, és a fegyveres ezt a pillanatot használja ki arra, hogy elcsörtessen mellettem és érte nyúljon. Pont őérte. Megragadja Missy karját, és maga elé rántja, hogy nekiszegezhesse a fegyvert.
- Fogd be a pofád, vagy kilyukasztom a barátnődet!
Na itt rontotta el.

Miért kerülünk mi folyton ilyen helyzetekbe? Utálom, egyszerűen utálom, hogy az életünk veszélyből áll, hogy nem lehet nyugodt öt percünk sehol sem, lehetünk a Föld bármely pontján, megtalál minket a szerencsétlenség. Mintha valami furcsa erő követne minket, mely nem akarja engedni, hogy békés életünk legyen, talán átok ül rajtunk, vagy valami hasonló, mindenesetre a hideg is kiráz ettől. Félek a világtól, melyben élek, és ezen cseppet sem segít az, hogy egy fegyveres idióta éppen arra az emberre szorítja a rohadék pisztolyát, aki még életben tart...
Aranybarna szemem könnyel telik meg, ahogy eldördül az első lövés, kezeimet a szemem elé kapom, nem merem kinyitni. Nem akarom látni. Biztos... Biztos nem Őt találta el... Nem lehet.
Szerencsére meghallom Caleb hangját, így nagy kő esik le a szívemről. Figyelem a vásárlókat, a földön kuporgó, testükkel síró gyermekeket védelmező szülőket, és a potyogó plafont, majd meglepetten konstatálom, hogy már csak mi maradtunk állva. Kiszúrok végül egy hosszú, rikító sárga kabátos alakot, aki a telefonjáért kutat – magamban azért imádkozom, hogy a rendőrséget hívja...
Caleb tovább szemtelenkedik, én pedig hirtelen nagyon reménytelennek kezdem érezni a helyzetet. Ezt csak fokozza, mikor a fegyveres fazon értem nyúl, és nekem szegezi a pisztolyát, a durva érintéstől felszisszenek, s bár sikítani akarnék, egy hang sem jön ki a torkomon. Meg fogok halni. Meg fognak ölni. Miért, miért kell meghalnom...?
Lassan, óvatosan kezdek el ujjaimmal a kabátom belseje felé tapogatni, legszívesebben előkapnám a pálcámat, és leátkoznám, de nem tudom, hogy annak milyen következményei lennének. Belenézek hát Caleb szemébe, mintha csak engedélyt kérnék arra, hogy használjam a pálcámat, miközben reménykedem abban, hogy így is meg tudjuk érteni egymást. Szavak nélkül, mozdulatok nélkül. Talán bele tudna nézni a fejembe pálca nélkül is? Fejemben egyre csak a mondat ismétlődik, melyet neki címeznék, lehunyt szemekkel koncentrálok, hátha sikerül, annak ellenére, hogy nem sok esélyt látok arra, hogy ez így menni fog, hiszen... Én és a varázslás? Én és a mágia...?
Még viccnek is rossz. Azt hiszem. Bár Caleb mindig mondja, hogy csak szerény vagyok... Pedig nem. A fenébe is, nem akarok egy helyben ácsorogni.
Vergődni kezdek a szorító karok között, ki akarok szabadulni. Ujjaimmal már a pálcámat érintem, de még mindig nem vagyok biztos abban, hogy ezt kell tennem... Úgy szeretnék valamit csinálni, de...
Ajj, miért nem lettem én is auror?!

[- Ez mégis mi a szar?]

IT'S NOT THE FALL THAT HURTS
IT'S WHEN YOU HIT THE GROUND

Nem, ezt nem kellett volna. Én sérthetetlennek képzelem magam a varázserőm miatt, de azt nem számítottam bele, hogy akár egy ujjal is hozzá fognak érni Missyhez. Megrántom a csukóm, a pálcám a markomba csusszan, és lendületből felemelve a karom, a Missyt fogva tartó rohadék homlokára célzok vele.
Missy tekintete talán figyelmeztet, talán emlékeztetni akar rá, hogy ezt nem tehetem meg- Hogy itt mások a szabályok, és hogy egyikünknek sem fog ez jót tenni, ha most bármi bajba keveredünk itt. Muglik közt. Angliában. Egy tetves bevásárlócsarnokban. Kerültem már ezért bajba otthon is és tanulhattam volna a leckéből, de ez a mocskos barom egy csőre töltött pisztolyt szegez Missy fejéhez.
- Ez mégis mi a szar? - mered a pálcám hegyére a fickó a símaszkja alól, de nem tudja befejezni a kérdést. Már nem nézek Missy-re, nincs, ami visszatartson, nincs ott az a furcsa pillantás, amivel mintha mondani akarna valamit, amit nem értek. Az egész egy pillanat alatt dőlt el. Mint amikor bekattan benned valami, nem tudod megállítani.
A pálcámból egy sárgás kis lövedék indul el, mire a férfi felüvölt és a szeméhez kap. Kötőhártya-átok találta el a bal szemét, ami igen fájdalmas, különösen egy mugli számára. Mielőtt ijedtében meghúzhatná a ravaszt a fegyveren, odakapok és kirántom a kezéből, Missyvel együtt, akinek megragadom a karját, hogy behúzhassam magam mögé.
Nem mintha megfeledkeztem volna a férfi társáról, de az csak most kerül elő a bolt másik végéből. A pálcámat most őrá szegezem, és meglepő, de ugyanolyan értetlenséggel fogadja ezt, mint a másik az előbb.
- Mi a fene folyik itt?! - mordul rá a társára, miközben rám szegezi a pisztolyát. Egy polcnyi játék félig eltakarja előle a földre kuporodó társát, de látja, hogy nincs jól. - Mit keménykedsz, fiú? - indul el felém, ujja a ravaszra siklik. Nem várom meg, hogy ideérjen. A fegyver a kezében robban fel, és lehet, hogy pár ujja is bánta...
A pisztoly, melyet jobb kezemmel a földön kuporgó fickóra szegeztem eddig, furcsán és idegenen feszül a tenyerembe, mégis úgy érzem, elég egy mozdulat ahhoz, hogy ez a szerencsétlen fel se keljen a földről többé.

[- Ne. Ne öld meg. Már hívták a rendőröket, mindjárt itt lesznek... Hagyjuk rájuk]

Félek. Sosem féltem még ennyire, pedig már túléltem ezt-azt az elmúlt évek során. Kerültem már olyan helyzetekbe, hogy az sem volt biztos, hogy túlélem, és a halál közelében is voltam már. Ennek ellenére most mégis teljesen mást érzek, ahogy érzem az engem szorító, undorító alak minden egyes lélegzetvételét, most szabályos rettegés tölt el, de nem csak a saját életemet féltem. Sőt, nem is a sajátomat féltem jobban, inkább Calebét. Hiába tudom, hogy meg tudja védeni magát, egyszerűen bele sem akarok gondolni, hogy mi lenne velem nélküle. Nem élném túl, ha baja esne... Remegni kezdek, és magamban szinte könyörgöm, hogy Caleb ne csináljon butaságot, legalábbis olyan szempontból butaságot, hogy leleplezi a varázsvilágot. Mondjuk igaz, vészhelyzet, és azt hiszem, lehet, hogy én sem tennék mást a helyében. De attól még...
Ekkor Caleb pálcájából sárgás fényű varázslat röppen, egyenesen az engem szorító férfi felé. Gyorsan lehunyom a szememet, és lehajtom a fejemet, a következő pillanatban a fogvatartóm elenged, és Caleb már ránt is magához. Szinte fel sem fogom, hogy mi történik, annyira gyorsan lökött el magától a férfi, s kerültem Caleb mögé. Esélyem sem lett volna, hogy én használjam előbb a pálcámat, és örülök is neki, hogy nem kellett használnom, nem hiszem, hogy jó sült volna ki belőle. Mindenesetre most, hogy nyugodtabb valamelyest a helyzet,  előkapom én is a pálcámat, és a másik támadóra emelem, Caleb azonban ismét gyorsabb. Kiráz a hideg a leszakadt ujjak látványától, s mikor a Caleb kezében tartott pisztolyra nézek,  mellé lépek, és megfogom a karját.

- Ne. Ne öld meg. Már hívták a rendőröket, mindjárt itt lesznek... Hagyjuk rájuk - suttogom remegő hangon neki, majd pálcámat a földön fekvőre szegezem, és egy kötél röppen ki a végéből, mely szorosan megkötözi a férfit. - Épp eleget tettél, semmit sem tudnak már csinálni. - szinte kérlelem, miközben lábaim elgyengülnek, így még erősebben szorítom a karját. Ha eddig nem lettem volna benne biztos, már tudom: a szerelmem egy hős...