Los Locos

A mexikói ízek kedvelőinek különösen ajánlott hely - 5-től 11-ig étteremként üzemelő szórakozóhely, csodálatosan díszített asztalokkal, párnázott székekkel, és halk zenével, azonban 11-től 3-ig éjszakai klubként funkcionál, ahol mindenki elfelejtheti gondját-baját - már aki fent van a vendéglistán. Aki nincs, annak végig kell állnia a hosszú sort, amely minden este a bejáratnál áll.
A terem egyik végében elhelyezett színpadon vagy élő koncert megy, vagy táncosok, táncosnők szórakoztatják a közönséget. A színpad előtt elegáns bőrfotelek állnak asztalokkal, hogy a nézők a legnagyobb kényelemben tölthessék idejüket. A helyet 18 éven aluliak nem látogathatják, bár a biztonsági őrök lefizethetők.

[- A búbánatos életbe! Ez piszkosul de nem az én napom, még egy troll is ügyesebb nálam -]

Lélekszakadva lohol, valami kiutat keres a zsákutcás helyzetből és a valódi zsákutcából, ahová a kétségbeesés vitte, de nincs menekülés, nincs kiút. Valahol ironikus és vicces, hogy a halálfalók elől rejtőzik hónapok óta, Tudjukki elől szeretne eltűnni, erre pont egy csapat idétlen mugli suhanc karjaiban köt ki, akik vele - és főként rafinált kínzásokkal - akarják kellemesebbé tenni, vagy legalább agyoncsapni üres estéjüket. Viszont elegyedik némi vigasz is a zűrbe; mostmár legalább nem ázik olyan átkozottul, mint alig húsz perce, amikor egy üres parkban kóborolt.
Muszáj volt bemerészkednie a városba, mert Londonon kívül úgysem élhetné túl a telet. A fene se gondolta volna, hogy ilyen vége lesz a békés kajaszerző, meleg fészek kereső körutazásnak. Hamarosan itt az új esztendő, minden épeszű ember a családjával tölti a karácsonyt, szilvesztert, elmenekül a hideg elől, ő pedig idekint csatangol. Szívszorító lenne, ha nem borítaná réges-régen kérges jégréteg a leány szívet dermedt ruhái alatt.
Lelkileg talán kissé megkeményedett ebben a pár hónapban, de az biztos, hogy a szervezete csak gyengült. Ha nincs Remus Lupin és a Ruby nevű boszorkány a Hajléktalanszállóban, akkor Amy már halott lenne. Mégsem volt túlzottan hálás dolog tőle, hogy szó nélkül meglépett az első adandó alkalommal, amikor már elég jól volt hozzá, hogy ki tudjon szökni. Zoey és Oliver legalább biztonságban vannak, bár ők sincsenek túl rózsás állapotban, de Lupinék ápolása úgyis megteszi a maga hatását előbb-utóbb. Joy hagyott barátai számára egy levelet, mielőtt elillant volna, ám úgyis idő lesz, mire megtalálják, hiszen a speciális bűbájjal védett boríték csak akkor tűnik elő, ha Amy nevét kimondják barátai. És csupán akkor látható, ha mindezek után Zoey háton nyúlik el az ágyában és felfelé néz, egyenesen a baldachint tartó keretre. De amíg lázas, ez nem eshet meg, mert lázas betegnek soha nem szabad háton feküdnie.
A lány egyedül, elveszetten csatangolt a park terebélyes tavának vizét takaró, átláthatatlan vastagsáú jégen, mígnem kiszúrta őt magának a fiúbanda. Kész mázli, hogy ilyen gyorsan tud futni, a kviddicsmeccsek kellőképpen megedzették testét, így eddig még nem kapták el. Ám nem kellett volna befordulnia ebbe az átkozott sötét kisutcába, ahonnan nincs tovább, viszont elbújni sem tud.
Nem használhatja a varázspálcáját, azonnal lebukna.
Valamit mégis tenni kell.
Félelme szinte repítette eddig, s Amy ismét őt hívja segítségül, hogy valahogy átjuthasson az előtte álló majd' 3 méter magas falon. Észbe idézi: az életéért fut, megint. Keserű nyál gyűlik szájában a gondolatra, aztán újra nekilódul. Apró kapaszkodót talál, a téglák közül már félig kikopott a habarcs. Lehorzsolja ujjairól a bőrt, mikor teljes súlyával ránehezedik, lábaival is támaszt keresgél közben. Végre sikerül! Átlendül a kopottas, öregecske falon, azonban a túloldalon sem várja kellemes meglepetés: hatalmasat esik a hó alatt megbúvó fagyott tócsán, tarkója a falnak csapódik.
Mintha ez a dörrenés lenne a vezényszó, valahol éjfélt kongat egy harang, mély hangú zúgás száll az utcán.
Az utcán, ahol hosszú sor áll egy ajtó előtt! Amy nem nézi a feliratokat, csak arra tud gondolni, hogy be kell jutnia az emberek közé, ott nem találhatják meg, ott elbújhatna.
Megjelenik egy láb a kőfal tetején, a legalább negyvenhatos mocskos edzőcipő viseltes csőfarmerben végződik. Egyelőre. Hamarosan várható a fal innenső oldalára mindezen ékességek tulajdonosa is. A lány nem gondolkozik, szilaj vágtába kezd, forgószélként robog el az eseményekre mindeddig nem figyelő, hökkent biztonsági ember mellett, egyenesen be az ajtón.
Zenétől hangos, félelőkelő éjszakai szórakozóhelyen találja magát, szinte ijedten torpan meg az ajtó belső oldalán, elkerekedő szemekkel mered a színpadra, a gitárját nyúzó, legalább félőrültnek látszó énekesre, a pánk frizurás dobosra és a zenekar többi tagjára. Tétován lépdel beljebb, majd amikor a még mindig enyhén döbbent biztonsági ember benyit, hogy kitoloncolja az illetéktelen látogatót, Amy rohamtempóban vetődik be egy asztal alá.
Szerencsére csupán egyetlen pár cipő található a mélyen lelógó terítő alatt, vagyis az itt ülő ember - a cipedli alapján minden bizonnyal pasas - egyedül van. Joy kiles a fedezékéből, ám ügyetlenül sikerül egyik tenyerével ránehezednie az egyik cipőre.
- A búbánatos életbe! Ez piszkosul de nem az én napom, még egy troll is ügyesebb nálam - szűri fogai között a következő menekülési lehetőségen agyalva, s már kúszna is elfelelé, nehogy a csuka lakója lebuktathassa.

[Amy]

Amy

Mi a fene lehet ez? Honnan ismerlek?

Egy újabb unalmas nappal kezdődött. A szüleim ugyan köddé váltak, és kezdtem elveszteni a reményt, hogy valaha is megtalálom őket, de szerencsére Charlotte, anya testvére szívesen látott, így a téli szünetre mindig tudtam hova menni. Legalább addig sem kell a suliban dekkolnom a rengeteg kétes tanár között. Legalább a karácsonyt el tudtam tölteni valahol, és nem kellett talpat nyalni egyes esetekben. A téli szünetre semmi beadandóm nem maradt, mert mindet megcsináltam, amit meg kellett, így akadt némi időm arra, hogy kikapcsolódjak. Már a szünet kezdete előtt elküldtem egy baglyot a nagynénémnek, hogy foglaljon az én nevemre egy asztalt, mert tudtam, hogy milyen rettentő nehéz bejutni, és nem volt kedvem sorban állni, meg amúgy is utáltam a kígyózó sor végére beállni. A téli szünet második hetében volt időpont, ami tökéletesen megfelelt. Nagynéném megüzente és megadott mindent, amit jó tudni.
Amint elkészültem és minden készen állt az indulásra, megháláltam Charlotte-nak a segítséget, majd elindultam. Most rengeteg idővel rendelkeztem, sétálva is bőven időben odaérek. Egy sportos bőrdzsekit vettem magamra, mert nem éreztem szükségét melegebb kabát felvételének. Ezt a dzsekit egy mugli áruházban vettem, a zsebét pedig magam mélyesztettem akkorára, hogy a pálcám is tökéletesen elférjen benne. A szüleimmel, és a többi varázslóval és boszorkánnyal történtek után, annyit megengedtem magamnak, hogy a pálcám mindig nálam legyen, így valamennyire biztonságban éreztem magam. Az úton a gondolataimba mélyedtem, hogy vajon mi lesz ennek az egésznek a vége. Legutóbb a varázsló társadalomnak hatalmas mázlija, volt, hogy Harry Potter-re úgy hatott Voldemort átka, ahogy, de az nem jelenti azt, hogy most is így végződik. El sem tudtam képzelni, hogy mi a fene fog történni akár ezen az úton, akár holnap vagy még később. Nem voltam paranoiás, de azért jobb félni, mint megijedni, szokták mondani. Észre sem vettem és már két sarokra voltam a céltól, és nem is kell végig várnom a kígyózó sort. London nagyváros, és mivel hétvége is van és szünet is, ezért az utca telis tele volt emberekkel, legfőképp fiatalokkal, akik ilyen-olyan bulikba igyekeznek. Vajon ők tudják, sejtik, hogy valami nincs rendben? Vagy csak el vannak a maguk kis világában és nem törődnek ezzel. Voldemort nem kíméli a muglikat sem, könyörtelenül kivégzi azt a muglit is, aki neki nem tetszik. Amint befordultam az utolsó sarkon, megláttam a Los Locos nevű hely óriási tábláját, ami remekül visszaadta a mexikói hangulatot. Nem nagyon vagyok oda az egzotikus kajáért, de egyszer élünk, így mindent ki kell próbálni. Már messziről látszott, hogy ismételten kígyózó sor kanyarog az épület előtt, de nem törődtem vele, előre mentem és bediktáltam a nevemet a bejáratnál álló nagydarab securitys embernek.
- Hatchkins, Leonard. – mondtam színtelen hangon, mire végigböngészett egy listát és valahol az alja környékén megtalálta a nevemet.
- Jó szórakozást Mr. Hatchkins. – mondta, majd intett, hogy bemehetek. A helyre belépve, ami először szembe ötlött nekem az a színpadon zajló koncert volt, ami valószínűleg egy punk, vagy punk-rock zenekar lehetett, elnézve a tagok öltözetét és hajviseletét. A nagy tömegben csak lassan tudtam átvergődni az asztalomhoz, ami egy kerek asztal volt a fal mellett két székkel, és egy kisebb három személyes ülőgarnitúrával. Az asztalon egy piros terítő, amin kaktusz minták voltak láthatóak. Remek hely. Hamarosan kijött egy pincér felkapta a ”Foglalt” táblát, zsebre vágta, majd elővett egy kis jegyzettömböt és egy tollat.
- Mit hozhatok? – először hirtelen azt se tudtam milyen választék van, majd megláttam az étlapot az asztalon. Tipikus, na mindegy, marad a rögtönzés.
- Két tacost legyen szíves, valamint egy Corona-t és ha már itt vagyok, jobb, ha megkóstolom az igazi mexikói tequila-t. – fejeztem be, a pincér serényen jegyzetelt, majd nem sokkal utánam tette el a tollat, majd elment. Amíg vártam felmértem a helyet, de hamarosan félbe kellett szakítanom a folyamatot, mert valami megnyomta a lábam az asztal alatt. A terítő ideiglenesen persze eltakarta, ezért kissé felhajtottam és benéztem alá, és egy formás tomport láttam, mert a püspökfalat tulajdonosa épp menekülni próbált. Visszatértem az asztal fölé és követtem, hogy elcsípjem. Még jó hogy semmi nem volt az, asztalon és nem lötykölt ki semmit, valamint nem borította rám a kajámat.
- Állj meg! Várj már! – próbáltam túlkiabálni a koncertet. Próbáltam valahogy megállítani, mert mostanság kicsit kíváncsi természet voltam és tudni akartam mi a fenét keresett az asztalom alatt, és húzta el olyan gyorsan a csíkot. Valami nem stimmelt vele, és ha jól láttam, nagy valószínűséggel egy nőnemű lehet. Az pedig igencsak leszűkíti a kört, hogy mi elől menekülhet: valaki üldözi. Amíg meg nem zavart, addig annyit konstatáltam, hogy a hölgyek gyönyörűek erre felé, még így téli öltözetben is, de hát hiába, a divat nem áll meg, és mindenki egyre szebb akar lenni. Jó hogy nekem nincs ilyen panaszom. Emberi létünket tekintve két lábon gyorsabban haladunk, mint térden csúszva, ezért még mielőtt felállhatott volna, elkaptam a bokáját és megfogtam, hátha végre felnéz.
- Hello. – mondtam neki zavartan, hisz hogy bánjak egy idegennel. Mégis, volt valami ismerős benne, mintha már láttam volna valahol.
- Bocsánat, ismerjük egymást? – kérdeztem zavartan.  

[- Biztos nem -]

Talán mégsem volt olyan jó ötlet az első útba-, pontosabban lábra eső asztal alá bebukni.
Hallja az asztalnál ülő srác kiabálását, hogyne hallaná, hiszen nem süket. Csakhogy tuti fedezékében úgy dönt, nem neki szólt a marasztaló szöveg, ő bátran lelécelhet a mind kínosabbá váló szituációból. Ezzel magát szépen megnyugtatva nekilát lecsattogni a horizontról, de a minimális cél a hátsó ajtó, ahol kiosonva eltűnhetne korábbi, jelenlegi és legújabb üldözői elől. Mert akármerről nézzük, vészesen elszaporodott az egy négyzetméterre eső emberek száma, akik Amy gereznájára pályáznak, s a lány korainak tartaná még a kínhalált, ennél jobban ragaszkodik életéhez, bármily nyomorult is az jelen pillanatban.
Tehát ívesen bagózik a cipőtulaj dumájára. Azzal a lendülettel szándékozik felállni, hogy ha elég határozottan viselkedik, akkor talán a biztonsági őr, csúfabb nevén a verőlegény sem fogja kiszúrni, mert nem egy menekülőt lát, hanem egy magabiztos, kipirult, élettel teli ifjú nőt, aki nyilván bulizni jött.
A mozdulat félúton megtörik. Ennek részben az az oka, hogy Joy végigsvenkel a ruházatán, amely szakadtsága nem a legmegfelelőbb lenne egy hétköznapi londoni mugli lány számára a bulizáshoz. A másik ok a bokájára kulcsolódó nem éppen finom fogású kéz. Amy mégsem mer felhörrenve, hangosan méltatlankodni a bánásmód ellen, mivel a kidobó időközben a kelleténél jobban megközelítette különös kettősüket.
A köszönést azért nem viszonozza, helyette felegyenesedés közben rohamosan mogorvuló pillantással illeti a gyanúsan ismerős fickót. A srác zavart kérdése alapján azonban máris kapcsol: hiszen hallotta néhányszor ezt a hangot. A suliban. Egyik szobatársával is járt egykoron a fiú, ám a nevét Amy képtelen előbányászni feje miniatürizált név-adatbázisából.
- Biztos nem - nyehegi alig-alig meggyőző hangon, szemmel láthatóan elfutási lehetőségre vágyván, morcosságából alig engedve valamit.
Magában még talán imádkozna is Merlinhez, ha lenne ideje, hogy a srác memóriájában homályos ködalakként se merüljön fel a Roxfort. Nem szabad megismernie! Az a biztos lebukással lenne egyenlő.
Különben: ekkora marha is csupán egyetlen ember van ezen az elátkozott világon. Amy Joy. Békés sétára indul, de persze rögvest inzultálják. Menekül és zsákutcába fut, mert miért ne?! Bevágtat egy mugli szórakozóhelyre, mire a biztonsági őr üldözőbe veszi, ő meg pont kiszúrja az egyetlen varázslónövendék asztalát. Képtelen lett volna egy totál ismeretlen terítője alá menekülni! Nem, neki muszáj volt pont ide rohannia! A lány éktelen dühbe lovalja magát saját bénázása végiggondolásával, de most nincs ideje tombolni.
A biztonsági őr feléjük fordul, tekintete összeakad a leányzóéval, mire Amy máskor meleg áfonyakék pillantása jegessé válik a félelemtől, pupillái tányérnyira tágulnak. Dehogyis akar ő kimenni a hidegbe a suhancok közé. Valamit sürgősen tenni kell.
A pasas megindul felé, Amy szívverése megint ezerszeresére hangosodik, de már kész a terv, amihez az előtte ülő fiút fogja felhasználni.
Lehajol, mintha a bőrdzsekis srác csupán azért fogná a bokáját, hogy neki könnyebb legyen megigazítani a meglazult cipőfűzőjét. Azután egy spéci fogással meglazítja az ujjakat, majd - immár lazább mozdulattal - halványan felderengő mosollyal felhúzza ültéből fiút és a derekára illeszti az imént még a bokáját markoló kezet. Szemébe visszaköltöznek a meleg fények, miközben átkarolja a nyakát.
- Köszönöm, kedves tőled, hogy segítettél - mondja és úgy néz a barna szemekbe, mintha semmi más nem létezne a Föld nevű bolygón, csak és kizárólag ez a szempár.
Szeme sarkából azonban látja, nem aludt ki a gyanú parazsa a kidobó agyában, továbbra is feléjük közeledik a tömegen keresztül. Nem maradt más választása, megcsókolja a fiút. Hihetetlen mennyire utál ilyen idétlen kis szőke perselygörlt alakítani, most mégis meg kell tennie. Úgy tűnik, a hatás sem marad el, mire Amy kinyitja a szemét, az ajtónálló már másfelé keresgél.
- Bocs, nem volt más választásom - közli félig-meddig lehiggadva a letámadott varázslótanonccal.
Meg kéne lelni a hátsó kijáratot. Ha a suhancok még nem találták meg kívülről, akkor esetleg kijuthat rajta és ismét elbújhat a világ szeme elől. Eltolja derekáról a fiú kezét, majd szó nélkül ellép előle, hogy eltűnhessen a lökdösődő, zajos tömegben.
Ha a fiú hagyja.

Amy

Letagadta, hogy ismernénk egymást, pedig a fejemet is ráteszem, hogy valahol már láttam. És akkor hirtelen, mint ahogy egy villám csap le, vagy amikor felkapcsolunk egy villanykörtét, belém hasított a felismerés: A Roxfort. Ott láttam már, de többet nem tudtam róla. Mikor elértem és sikerült elkapnom a bokáját, visszafordult és akkor, abból az arcból sikerült felismernem, de nem buktattam le, csak némán hang nélkül eltátogom neki a „Roxfort” szót, aztán vagy megérti, vagy nem. Majd ha nyugodtabb lesz a körülmény, akkor elmondom neki. Elnézek arra, amerre a lány is, és meglátom, hogy a biztonsági őr felénk tart. A lány először csak közelebb húzódik, majd hirtelen lekap. Elkerekednek a szemeim, és hirtelen nem tudom mit kéne tennem. Ha visszacsókolom, az elég furán jönne le neki, ha meg továbbra is meglepődöm, akkor a biztonsági őr látja majd el a bajunkat. Sehogy sem jó ez a dolog, és egyáltalán nem helyes, sőt totál helytelen. Ezt egyáltalán nem kellett volna, de már nincs mit tenni. Azért, hogy hiteles legyen a dolog, visszacsókolok a lánynak, hisz ha el akarja felejteni majd, akkor azt teljesen egyszerűen meg lehet oldani. Ha meg nem, akkor meg így jártam, maximum nem látom többet. Bár ahogy ez eszembe jut, a téli szünet előtt sem láttam. Lehet, hogy szökevény lett? Akkor viszont én is gondban leszek, ha ki akarnak valltatni. Végül kizárok minden külső gondolatot és átadom magam a pillanatnak. És sikerül, mert a biztonsági őr sarkon fordul és visszamegy a helyére. Mikor a lány is észrevesz, eltávolodik tőlem. Amíg szabadkozik, én próbálok felocsúdni. Állítólag nem csókolok rosszul, legalábbis nem volt még rá panasz, de hát minden ember más. Én biztos, hogy nem akarom ezt elfelejteni, majd a lány feláll és a hátsó ajtó irányába siet, ahol meglóghat. Mikor felocsúdom, már rég nincs ott. Tekintetemmel megpróbálom megkeresni, és a hátsó kijáratnál épp most csukódott be az ajtó. Felpattantam, majd kirohantam utána, és mikor kiértem –bár nem biztos, hogy ez jó ötlet volt – elkiáltom magam.
- Hé, merre vagy?! Itt vagy még?! 

[- Ez aztán nagyszerű -]

Nos, a srác vagy túlzottan lassú felfogású vagy csupán némi fáziskésésben van, de az tény, hogy Amy anélkül kijut a hátsó ajtón, hogy bármiféle akadályba ütközne. Végülis jobban belegondolva: teljesen hülyét csinált magából. Hiszen egyszerűen kiforgószelezhetett volna a hátsó ajtón az asztal aljának útba ejtése nélkül, a biztonsági őr már akkor sem tehetett volna vele semmit ha egyszer kint van.
Ráadásul akkor nem állna most itt, egy újabb zugutcácskában, szemben a suhancbagázs két, kárörvendő vigyort csillogtató tagjával, mert annyi idő alatt nem érhettek volna ide.
- Ez aztán nagyszerű - sóhajt bánatosan.
Máris leáldozott a szerencsecsillaga, bár sokkal valószínűbb, hogy fel sem kelt ma, amennyi bajba keveredett a leányzó. Olykor erősen hiányol maga mellől egy őrangyalt, ami - aki? - megvédhetné az olyan esetektől, mint a mostani, amikor nem saját hibájából került zűrbe. Mert ha még ő tehetne róla, akkor tizedennyit nem sóhajtozna, morogna miatta, kimászna a csávából, mint annyi alkalommal a Roxfortban és előtte.
Az alig ápolt, téglaporos küllemű vagányok tenyerüket dörzsölve közelednek a lány felé nem sejtvén, hogy egy sokat élt kviddicsjátékossal van dolguk. Igaz, azt sem tudják mi az a kviddics, étek-e vagy ital-e. Gyanútlan óvatlansággal lépkednek felé, saját győzelmükben biztosan.
Ezért érheti őket meglepetésként, amikor az elviekben mélységesen rettegő préda kegyetlen erővel, totálisan váratlanul hasba rúgja az éppen lábtávolságon belülre érő filkót. Lendületből fordulna tovább, hogy a tartalmukat mélán bugyogtató kukák ölére bocsájtsa a haskárosult társát is, ám annak már van fél másodpercnyi előnye. Míg haverja békésen hátazva öklendezi vacsorája maradékát, halálos komolysággal nekiáll ellátni a szívózó kiscsaj baját.
Kezdetnek mindjárt elkapja Amy bokáját. Ma már ő a második, lassan sorszámot húzhatnának a bokafilok. A különbség csupán annyi a jelenlegi és az előző lábtaperoló között, hogy a mostani nem békés szándékkal kapaszkodik a női lábszárba. Nem hát, mert megrántja.
Joy seggre tottyan a jégkásás úton és elmorzsol néhány könnycseppett, mivel úgy érzi, többet nem lesz képes talpra állni. De a fenekén sem maradhat, mivel az tűrhetetlenül fáj.
Bosszúból teljes erőbedobással rúgja lábszáron a pasast, majd ha mindez nem lenne elég, igyekszik elkaszálni lábait.
Amy felörül, amikor meghallja az ismerős hangot az ajtó felől. Rendben van, tűrhetetlen pofátlanság lenne csak azért örülnie, mert így lesz aki segítsen megvédenie magát, de azért... A helyzet egyetlen hátránya, hogy néhány nagyobb konténer és szemeteszsák kitakarja Leonard elől a képet vagyis legfeljebb akkor tájolhatja be Amy tartózkodási helyét, ha felfigyel a pofozkodás jellegzetes zajaira. Avagy, ha Joy segítséget hív.
Meggondolandó.
Egy fenét kell ezen filózni, elvégre az imént elgáncsolt pasas halálos komolysággal áll neki fojtogatós gyilkost játszani!
- Segítség! Leo... - hörgi némileg elhalóan, tartalék levegőjét feláldozva, enyhén liluló fejjel.

Amy

Először semmi válasz nem érkezik. Kezdem azt hinni, hogy teljesen mámoros – részeg – állapotba kerültem a piától, amit kértem a vacsorához. A gond csak az, hogy nem volt alkalmam meginni, hisz a lány megzavart, és teljesen felforgatta az estét. Kicsit bosszankodtam is miatta, na jó nem kicsit, de ez már lényegtelen. Majd valahogy behajtom rajta, ha ennek a kalamajkának vége lesz, de az biztos, hogy a következő alkalommal vendége leszek ide egy kiadós vacsorára. Ezt nem fogom annyiban hagyni. Hangokra leszek figyelmes. Nem mozdultam még el onnan, ahol kiléptem az épületből, így nem lehetnek messze. Ha jól hallom, akkor ketten, talán hárman lehetnek, és abból az egyik a lány. A nevét még mindig nem tudom, de úgy néz ki, hogy ő már rájött az enyémre. Remek. Itt állok egy ismeretlen lánnyal, aki talán Roxfortos, de mégsem ismerem, pedig tudom, hogy láttam már. Ő tudja a nevem, nekem viszont nem ugrik be, és most játszhatom a hőst, hogy megmentsem, de persze a jutalmam – miszerint a hős mindig megszerzi a nőt a film végén – úgyis el marad. Ezen a gondolat síkon maradva belém hasít, hogy Armiella már foglalt, pedig úgy nézett ki, hogy valami lehet. A Fóbiák terme, nem a legjobb hely erre, de egy étterem melletti sikátor sem az, főleg úgy, hogy nem is ismered azt, akit meg akarsz menteni. Végül is mindegy, mostmár nem fogom magára hagyni őt. Amint meghallom a hangját, rögtön irányba fordulok – bár pont előttem van, csak egy nagy konténer méretű kuka eltakarja előlem – és már úton is vagyok. Mikor meglátom őket, a lány pont a földön csücsül, míg az egyik fiú a lábát, a másik a gyomrát fájlalja. Minek is kellek én ide? Tökéletesen ura a helyzetnek.
- Úgy látom jól megvagy, biztos, hogy szükséged van rám? – viccelem el a dolgot, közben persze figyelem a srácokat, nehogy időközben magukhoz térjenek. Kicsi koromban apa tanított nekem pár fogást, amivel megvédhetem magam a nagyobbakkal és erősebbekkel szemben, akik terrorizálni akartak. A pálcámat direkt nem akarom használni, hisz hogy nézne ki, hogy egy lány előtt kiütök két mugli srácot – már ha muglik egyáltalán – egy kábító átokkal. Az túl egyszerű lenne, és egyáltalán nem stílusos. Lassan odasétálok a lábát fájlaló sráchoz, és megkocogtatom a vállát. Amint meglát, rögtön nekem esik, persze erre számítottam. Elhajolok az ütése elől, majd visszakézből behúzok neki egy jobb horgot, majd bal kézzel a gyomorszájára mérek egy ütést. A srác elterül a lábamnál. A másik összeszedi magát és ő is nekem ront. Vadul csapkod, nincs benne semmi stílus. Kivárom a megfelelő pillanatot, majd neki is behúzok egy nagyot, és amikor az ütés ereje elviszi, megemelem a lábam és jól fenékbe billentem. Mikor menekülőre fogják, utánuk kiáltok:
- Legközelebb olyannal kezdjetek, aki a ti súlycsoportotok! – visszafordulok a lány felé és ha még nem állt fel, kezet nyújtok neki, hogy felsegítsem.
- Tartogatsz még hasonló kalandokat mára, kedves… – próbálok utalni rá, hogy ideje lenne megosztania a nevét velem, főleg mivel ő már tudja az enyémet.

[- Hööörr. Levegőt! Höööööööörrr...]

Jó szupermenhez illően, az első segélykérő szóra megjelenik Leonard, még csak nem is kell teljesen végigmondani a nevét. Mindegy, amúgy sem lett volna elég ereje és levegője hozzá a lányzatnak. Azért némi vacakolási hajlam mégis akad a pasekban, mert poénkodik egyet, mielőtt akcióba lendülne. Példásan ellátja a kekec filkók baját, s azok fejüket-farkukat behúzva kotródnak el, remélhetőleg a világ túlfelénél semmiképp nem közelebbre.
Amy bánatosan tapogatja-dédelgeti tartósan ujjlenyomat-mintásított nyakát, pontosabban annak maradványait. Fájdalmas élmény számára a légzés, még inkább a nyelés, holott mindössze saját nyálát nyeldekelheti, kajáról lassan már álmodni sem mer. Mondani is főként csak efféléket képes:
- Hööörr. Levegőt! Höööööööörrr...
A felsegítést inkább bólintással köszöni meg, ezzel némi időt (kábé három értékes másodpercet) nyerve viseltes nyakának a gyógyulásra, ami persze nem sok, de minél kevesebbet szövegel, annál kevésbé fáj.
Egyéb tekintetben is meglehetősen nyűttnek mutatkozik a leányzó, főként ruha tekintetében. Mintha valami útszéli túrkálóból (értsd: kuka) öltözne, vagy a helyi hátrányos helyzetű családokat segítő szolgálat agyonhordott, toldozott-foldozott ruhakészletéből. Tipikus alvilági figura lehetne, egy bizonyos Rejtő Jenő nevezetű író könyvéből, már csak az előkelősítő cvikker, vagy monokli hiányzik a kép teljessé tételéhez.
A fiú kérdésére tétován vállat von, ám a mozdulat hatására ráeszmél: ez a művelet is fájdalommal jár. Ma este talán nincs olyan porcikája, ami ne így reagálna. Pont mint akit összevertek.
- Nem hiszem, drága. Legalábbis nagyon remélem, mára eleget tornáztam. - igyekszik alig mozgatni a száját, állkapcsát a további fájdalomhullámok megelőzése érdekében, így elég halkra sikeredik a válasz.
Galád módon, szándékosan kerüli nevének kiejtését, holott pontosan tudja, hogy az iménti kedvesezés ezt firtatta. Ám inkább úgy tesz, mintha nem fogta volna fel a valódi jelentést, hanem becézetnek vélné. Enyhén ingatagon áll tappancsain, hálás mosollyal kísérletezik, azonban az övéhez fogható külsővel cseppet sem könnyű ilyetén cselekedet végrehajtása. Inkább fintor lesz belőle.
A mosolygrimaszt mély légvétel követi, mintegy erőgyűjtésként, majd szinte a srác gondolatait kitalálva közli:
- Jövök neked egy itallal, csak ne itt és most akard elfogyasztani mert jelen pillanatban nem vagyok szalonképes. Maradt bent valami holmid, Vasököl?

A srácok, látva, hogy velem nem igen tudnak birokra kelni, vagy legalábbis kevesen vannak hozzá jelenleg, inkább feladták és elmenekültek. Még egy darabig néztem az irányt, amerre mentek, nehogy valami máson törjék a fejüket, és esetleg visszajöjjenek. Végül rájöttem, hogy nem vagyok egyedül. Ebben segítségemre volt a fejem, amiben az eszem tároltam, valamint az, hogy a lány veszélyesen furán hörgött. Hallomásból Darth Vader-re emlékezetett, aki egy mugli sci-fi film egyik meghatározó alakja. Neki volt hasonló légzése, a különbség csak annyi , hogy neki volt hozzá egy menő sisakja is. Odasietek hozzá, és rendesen körbe nézek. Sehol senki. Előveszem a pálcámat és rászegezem. Ez kissé félelmetes lehet, de csak az ő érdekét szolgálja.
- Anapneo. – suttogom el, és bár nem tudom beválik-e egy próbát megér, hogy rendesen kapjon levegőt, mert ha itt most megfullad nekem, annak nagyon nem fogok örülni, és azt sem tudom, hogy mit mondok majd a kiérkező szerveknek a lány halálával kapcsolatban.
- Remélem nem rémítettelek meg nagyon ezzel. – mosolyodom el, és közben felsegítem a földről. A ruhája eléggé meg lett tépázva, így valamit azzal is kezdeni kell. Ismerős, de még mindig nem találom a nevét az adattáramban – agyamban – végül feladom. Ha meg akarja mondani, és végre képes bízni bennem, akkor úgyis el fogja mondani. Feleslegesen nem fogom lefárasztani magam ilyenek miatt.
- Nem maradt semmi, minden nálam van. Ennyi volt, vagy azért megengeded, hogy valameddig elkísérjelek? – a „Vasököl” megszólítását nem tudom mire vélni, így nem is foglalkozom vele. Igazából sokkal inkább hatásos lett volna, ha valami jó kis átkot, vagy rontást szórok rájuk, de nem akartam feltűnést kelteni, na meg, ha megjegyzik az arcom, és tovább adják, idő kérdése, hogy olyanhoz jusson, akihez nem kéne. Ezt pedig jobb elkerülni.
- Merre indultál, vagy mi volt a terved az estére? Mert gondolom nem az, hogy belekötsz ezekbe, hogy jól ellássák a bajod, aztán menekülhess előlük, és végül hogy a fulladás szélére kerülj.  - kicsit szkeptikusan néztem a lányra, mert tényleg kételkedtem, hogy ez lett volna az esti teendője.

[-Köszönöm!]

Amynek nagyon nem tetszik, ahogy a fiú szétnéz a zugutcácskában. Pont olyan nem túl bizalomkeltő helyzet ez, mint ahogy nem is olyan régen kezdődött az egész hajcihő. Amikor pálcát szegeznek a torkához, Joy szeme hatalmasra tágul, döbbenetében fogalma sincs mit mondjon. Valahogy másra számított. Na persze nem hálára, amiért egy "kalandos" estét varázsolt a srác számára, de azért ennyire durva megoldásra sem.
Az is lehet, hogy rosszul ítélte meg a fiút, talán rosszul emlékszik milyen volt a Roxfortban. Mi van, ha azóta a halálfalók bandájához csatlakozott? Hát akkor bizony nagy bajban vagy babám - adja meg önmagának a választ.
Már éppen készülne élete védelmezésére, amikor elhangzik egy bizonyos gyógyító varázslat. Hirtelen feltisztulnak légutai, mire Amy döbbenetében elfelejti leengedni ütésre emelt kezét. Beletelik néhány másodpercbe, hogy feltisztult tudata utolérje az eseményeket. Enyhe szégyenkezéssel engedi le mancsát, érzéklete szerint kábé egy-két-három ezredév telhetett el eddig, ami pont elég ahhoz, hogy Leonard felfedezhesse szándékát. Bocsánatkérően pislog, hangosan azonban mindössze ennyit mond:
-Köszönöm!
Tervek? Hajaj, ha Amy mesélni kezdene... Tervbe van véve például egy meleg zug keresése a télre; a barátai bemenekítése a városba; biztos kajaforráshoz jutás; valamint az iméntihez hasonlatos további incidensek elkerülése. Ezenkívül tervezi a harcot a Sötét Nagyúr és csatlósai ellen; később egy biztonságos otthon létrehozását - ez persze nem lehet a régi házuk helyén, ott nem tudna többé élni. Tervezi még a régi barátok felkeresését, az iskola befejezését, egy klassz aurori állást és oly sokat még. Csak legyen lehetősége megvalósítani mindezt!
Lazán vállat von Leo kérdésére:
- Mára tulajdonképpen nem terveztem semmi mást, a további bunyózást holnapra írtam be a naptáramba, úgyhogy mehetünk. Mondjuk egy olyan lebujba, ahol az én megjelenési formám is többé-kevésbé elfogadottnak számít, mert innen kinéznének, ha ismét betenném a tappancsomat a küszöbön belülre.

Amy elég kemény életet élhetett az elmúlt időszakban, mart rögtön emeli a kezét, mikor a pálcát a torkának szegezem. Mikor azonban rájön, hogy csupán segíteni akartam, leengedi a kezét és megköszöni.
- Igazán nem tesz semmit. - kacsintok rá. Mikor felállt és sikerült nagyjából leporolnia magát, szóba kerül egy másik hely, ahova menni kéne.
- Nincs már bent semmim, így akár el is indulhatunk, mondjuk hozzánk. Le tudsz fürdeni, ha akarsz, kapsz tiszta ruhát, és bekajálhatsz. - sejtettem, hogy nem könnyű menekültkén élni, és teljesen feladni mindent, legfőképp, hogy nem nagyon tud kaját szerezni, mert ha lenne pénze, az rendben van, de még az Abszol útra sem tud bemenni, mert mindent a halálfalók figyelnek és felügyelnek.
- Ne érts félre, nem kötelező. - végig nézek a lányon - csak gondoltam nem jönne rosszul. - fejeztem be a mondatom. Szerintem a nénikém sem fogja bánni. Néha átjött, hogy segítsen nekem, de nagyrészt már önellátó voltam. Nem akartam máshoz költözni és nagyrészt otthon sem vagyok, csak ilyenkor, mikor szünet van, akkor meg nem mindegy?
- Na? Mehetünk? Vagy nem bízol bennem, és mggondoltad magad? - szegeztem neki a kérdést, és persze megérteném, de akkor ezek szerint okot adtam rá. De nem tudom, hogy mit.

[- Szobára? Máris?]

A lány kissé tétovázik. Ő tulajdonképpen valami olyasmire gondolt legfeljebb, hogy beülnek egy mekibe, vagy valami más gyorstápláldába hízni pár kilót, esetleg egy lepusztult késdobálóban támasztanak meg egy feltűnően koszos, rágó- és köpetfoltos pultot, körülöttük pedig kényszermunkások vágják a füstöt (napi 24 órában). Ámde olyan ajánlat, amilyet az imént kapott, tévedésből sem fordult meg nyakatekert észjárású koponyájában.
Piszkosul csábító.
Agyalás közben leporolja a hapek vállán-hátán a kimaradt koszfoltokat, aztán a hajáról is lesöpör némi sittet. Hiába, ő már csak ilyen precíz bige, szereti a tisztaságot. Ja. A szakadt, retkes cucc csupán álca rajta, bár elég sokakat sikeresen megtéveszt.
- Szobára? Máris? - nyekegi közben időhúzásnak.
A fürdés, ruhaváltás és nem lopott étel elfogyasztása elég régi, távoli álomnak tűnik számára, szinte már elérhetetlen. Pont olyan, mint a háború vége, már ha egyáltalán vége lesz egyáltalán. Vajon mikor fog feltűnni az amerikaiak jól ismert négy szavas jelmondata a mágikus lapok címoldalán: "The war is over!"? És ki az, aki ezt meg fogja érni? Leonard, ez a kedves, (most) megbízható(nak tűnő) srác túléli? Milyen lesz, ha például egyszer sok év múltán összefutnak az utcán? Megismerik majd egymást és köszönnek, vagy elsétálnak a másik mellett, mintha sosem lett volna a bunyó a sikátorban? Nem, ezt az arcot meg kell jegyeznie, elég karakteres hozzá, ráadásul a fej tulajdonosa épp most mentette meg az életét, továbbá méltósága romjait. Igazán rendes tőle.
Ijedt verébcsemeteként toporog a hős előtt, akárha épp most hullott volna ki a fészekből, s anyja-apja helyett egy ismeretlen fajtájú madár vizslatná. Kannibál vagy nem, ez itt a kérdés?
Hirtelen dönt, nem akar tovább tétovázni, feleslegesen túlgondolkodni a dolgokat. Belekarol a fiúba, előveszi legszebb fogvillogtatós vigyorát és a tőle telhető legkönnyedebb, magabiztos hangon közli:
- Mehetünk, lovagom! De ha kárt tennél bennem, előre szólok, harapok.