Patakpart

Az egyetlen dolog, ami alig változott Chamberpotban az ez a kis patak, mely a falu határában csörgedezik. Vízét gyakran festi vörösre a vér, melyet a közelében ontanak. A partja csak félig van kiépítve, tavasszal és ősszel gyakran kiönt, olyankor mindent ellep a sár.

Monique Garside @~,~

Hatalmas pelyhekben hullott a hó, ami vastag burokkal lepte el a talajt. A végtelen fehérségben lábnyomok mutatták az utat, egyenesen a patak medréig, amiben a víz csupán apró repedésekben csorgadozott, résnyi helyeken préselte át magát, a kemény, szilánkos jég darabok között. A vakító hó fényében egy fekete pont állt, egy férfi ki korai sétára indult, egy férfi ki immáron az életét élte emellett a kis patak mellett, és napról napra látta annak változását. Komor tekintete olyan volt akár egy kéz, mely a vékony vízereket akarta megragadni, pillanatról pillanatra figyelte az élet forrásának csillogó változását. Ellepte kabátját, és haját a hó, melynek megolvadt vízcseppjei, benedvesítették a sötét tincseket. A következő pillanatban, a falu kápolnájában megszólalt a vészjósló harang, mely az idő múlását jelezte. Ahogyan a réz hangjának hullámai betöltötték az apró falu minden pontját, a madarak felröppentek. A tekintet lassan a hang irányába fordult, nézte, ahogyan a lombok hószín függönyt fonnak maguk köré, majd az égre meredt, ahol szürke felhők maguk mögé bújtatták a nap sugarait. Apró marcangolás volt minden harangszó szívének, kínzás, mellyel a világ tudtára adják, hogy még mindig él, és még a következő napon is élni fog, mikor talán már rég halottnak kellene lennie.
Keze átkarolta kabátja ujját, felhúzta, majd az órára pillantott. Figyelte a mutatókat, miközben lassan a karóra üveglapjára is megolvadt pelyhek hullottak. Egy perccel múlt el három óra, és egy órán belül ismét ifjakat hallgat, kik almát szakítottak a tudás fájáról, és behabzsolták azt, anélkül, hogy megízlelték volna, a lében csorgó dús gyümölcshús ízét.  Ő pedig majd megáll a sarokban, ahogyan harminc éven keresztül mindig is tette…

Alfredo

zene

Hozzám ér egy hópehely. Elolvad a bőröm melegétől. Mint valami furcsa, groteszk mesebeli jelenet. Egyszer azt mondták nekem, hogy minden hópehely egy apró világ. Lakókkal, érzésekkel, élettel. Eltűnik. Elolvad. Mindnyájunknak a végső pillanata eljön egyszer. Hirtelen, a semmiből támadó, fekete indákkal, akkor, amikor nem számítunk rá. Eljön ezerszer és csodálatosan. Mint, ahogy a kezemen elolvadó száz és száz hópehely léte is véget ér. Szinte hallom a halálsikolyokat. Szinte…
Hangosan zörren a faág mögöttem. Felszisszenve fordulok, perdülök meg tengelyem körül, pálcámat előre szegezve, majd hangosan sóhajtva. Egy rigó. Oldalra döntöm fejemet és nézem. Felemelkedik, szárnyait kitárja, felkapja a szél apró testét. Szabad. Szabad? Én sose lehetek már szabad. Hát más se legyen akkor az! Némán, hangok nélkül villan egy átkozott zöld fény. Puffanás. A hó elnyeli sose létezett, kicsiny alakját. Szabad lehetett volna. Szabad lehettem volna. Nincs feloldozás. Senkinek.
Ujjaim önkéntelenül fonódnak testére. Már nem ver a szíve. Nem mozdulnak szárnyai. Feketéllő tollai közül kitépek egyet, emlékként talárom zsebébe süllyesztem. Elkísér halálom pillanatáig. Ha szerencsés leszek, hasonlóképp végzem, mint áldozatom. Halk átok, ami gyorsabban jön, mint a felismerő gondolat.
Gyengéden hull ki kezeim közül teste, szinte gondoskodón ejtem vissza sírhelyébe. A szálldogáló hó hamarosan betemeti. Nekem pedig emlékként megmarad az elnyert szabadsága.
Sötét hajtincseimbe belekap a szél. Lefújja talárom csuklyáját, felfedve arcomat, a hideg csípte bőrömet, a csillogó tekintetemet, őrült lelkemet. A hópelyhek a hajamba telepednek, aztán a vállaimra. Lehajtom a fejemet és hagyom, hogy lábam vigyen, valamerre a part mentén. Talán egyenesen. Hiszen egyenes út visz a pokolba.
Már messziről meglátom a sötét alakot. Felröppenő madarak közt érkezem, a háta mögött taposva a hóban. Szoborszerű, megmerevedett jelenet. Jéggé fagyott, ártalmatlan álomvilág. A halott madár tollát előhúzva taláromból, sétálok közelebb. Szemben állok vele.
- Alfredo.
Egy név. Egy kijelentés. Egy csendes sóhaj, ahogy kezem felemelkedik, hogy végighúzzam arcán a toll selyemszerű halhatatlanságát. Megszentelem, megáldom, megátkozom, elkárhoztatom.
- Fél óra múlva kezdődik az egyik kihallgatás. Nincs kedved megnézni velem? Sárvérű nő.
Az utolsó két szót megnyomom. Mintha bármi jelentősége lenne. Nekünk van. Hiszünk ugyanis valamiben. Hiszünk egy imában, amit esténként elrebegünk. Ez az ima pedig, a pálcánkból áradó zöld fénynyaláb. A csend.
- Mondj ennél izgalmasabbat!

Monique Garside @~,~

Lassan a nyomok eltűntek, ahogyan a keringőző hópelyhek lehullottak az égből. A patak vízének erei elvékonyodtak, és a szél feltámadt. Beköszöntött a kora délután a felhők közé, de a hó ugyanúgy tovább hullott, akár egy asszony könnyei, aki halott gyermekét gyászolja.
Csend, és béke.
A nyugalom, a valódi élet valódi értelme, mely megszűnik egyetlen perc, egyetlen meg nem fontolt cselekedet miatt. Érezte a halált a háta mögött, mely hűvös volt, és üres. A barna íriszek némán kémlelték tovább a víz csordogálását, a rávetülő, szürke felhők árnyékát, mikor meghallotta a nevét. Megérezte közelében a test melegét, ahogyan lassan szembe állt vele. Szavak nélkül tűrte a selymes toll érintését arcán, majd kinyitotta íriszeit, figyelte a nőt, az asszonyt, aki nélkül egy ember sem lenne egész, és mégis – mellette is mindent elveszíthet. Kezét lassan felemelte, megfogta a vékony csuklót, s lehajtotta a karcsú alak mellé.
- A nyugalom a legjobb bosszú. És én tökéletesen beérem ennyivel. – szünet – Magának is eljön majd az a nap, mikor az izgalom, és kegyetlenség, irgalommá válik.
A mondat befejeztével remélhetőleg, a csukló is megtalálta a neki szánt helyet. A megöregedett kezek lassan engedték el, érezve a sima bőrt, és annak puha tapintását. Az ujjak maguk közé fogták az apró tollat, és kihúzták a női kéz közül. Arcát elfordította, és a mellettük álló öreg fára nézett.
- A faleveleknek van a legszebb halála. Olyan halál, amire mindenki vágyik. Olyan halál, amire majd maga is vágyni fog…
Ujjai elsimították a pehelyfedte, nedves hajtincseket, s beletűzték a tollat, az irgalom jelképeként.

Alfredo

zene

Nincs irgalom. Sose volt és sose lesz. Az egyetlen, ami örök és végérvényes, az a halál. A szépséges, üdvözítő halál. A fájdalom, ami sosem vész el. A fájdalom, hogy nem leszünk mások halálunkkal, mint, amilyenek éltünkben voltunk. Ez a legszebb és legcsúfondárosabb története egy embernek. Nem változik meg azzal, ha szíve többet nem dobban. Én se fogok. A kezemhez vér tapad, ezt az égiek sem feledik soha. A lelkek pedig, amik rám várnak a pokolban…bár ne kéne szembe néznem velük.
- Sose gondoltam volna, hogy a nyugalom bármire is jó. Lelassít, harcképtelenné tesz. Ezekben az időkben pedig, aki nem harcol, nem ér semmit! Nem így gondolja Alfredo?
A mozdulatban, amikor fülem mögé tűzné a tollat, megállítom. Nem vágyom törődésre és megértésre. Ennek itt nincs helye. Majd, ha belefáradok a harcba, belefáradok a saját halálom gondolatába, akkor a világ talán helyet ad a törődésnek. Addig biztosan nem.
- A legszebb halál, nem ez lenne. Ennyire nem ismer? Legyen gyors, vad, hogy észre se vegyem. Legyen benne a pillantásomban a vég, a másik győzelme. Vegyék el a halhatatlanságomat!
Susogom, ahogy oldalra lépek. Feketés hajamban, groteszk módon telepednek meg a hópelyhek, szinte angyalian. Nézem a férfit, de nem szólok. Talán sose fogja megérteni, hogy mit akarok. Talán még én sem. Talán még én sem értem igazán a saját gondolataimat, a tetteimet. S, hogy mikor jő a halál? Vagy Raphael öl meg előbb, vagy a Nagyúr, amikor kiderül, hogy mit érzek egy rendtag iránt. Esetleg Alfredo. Ilyen egyszerűséggel oltja ki életem tüzét majd, mint ahogy tollat próbált tűzni a hajamba. Törődve.
- Nos? Velem tart Alfredo? Ahogy látom, magára férne egy kis szórakozás. Megígérem, öné lehet a végső átok.
Őrült mosoly, őrült csillogás a szemeimben. Mint régen. Egy évvel ezelőtt. Vágyom a halál pillanatára, hogy újra és újra magam mellett érezhessem, hogy tudjam, még nem értem jött el. Még nem. Majd holnap.

[A JÁTÉKTÉR SZABAD]

Monique Garside @~,~

Az idő nem változik, csupán elmúlik. Az emberek, s a világ gondolkodása az, ami lassan felemészti önmagát, s két út közül egyet megválaszt majd.
Vérszomjas őrültek, és gyenge ártatlanok születnek, ám a határ a kettő között vélhetőleg igen vékony. Hiszen minden sebzett szív mögött ott rejtőzik, egy vérszomjas bosszúálló, s minden őrült elme valójában egy megsebzett lélek, melyet el kell rejteni.
Mindenki rejteget valamit egy apró zenélő díszes kis dobozban, s hiába kopnak el annak zárai úgyis mindig felemelik annak fedelét, hogy hallják azt a szívszorító dallamot, ami úgy tekeri össze a belül dobogót egy vizes törülközőt. S bár a vér nem válik vízzé, a vizet könnyen lehet beszínezni a vérvörös árnyalattal.
- Tudja Monique…ezekben az időkben…minden időben játék zajlik. Egy játék, melynek ha nem tartjuk be szabályait, könnyen befejeződhetnek, anélkül, hogy megértettük volna, vajon miért vagyunk benne bábúk mindannyian?
A tollat összeszorította, erősen markába zárta, s elengedte a föld felett, ami lassan táncolva végig a szellők szárnyán, elérte a hideg talajt, ahol végleg nyugalmat talált.
- A toll attól, hogy nem őrzi meg formáját, ugyanaz marad, mindenki tudni fogja róla mi voltját, még akkor is ha már csak a földön taposnak rajta.
Az arc feltekintett a tűzben lobogó sötét szemekre, melyből oly sokat látott, és oly keveset lát. A harcos eszményre, mely lángol, éget, könnyeket éget, erős mégis gyenge, álarc mégis valóság.
- Maga miért, játssza a játékot Monique? A gyors, és vad halálért? Hát megakar halni a végén? Mit tenne, ha az áhított halhatatlanságot nem vennék el magától, hanem örökre billogként kellene viselnie?
Figyelte a tükröt, amiben egykori önmagát látta, a fékezhetetlen játékost.
- A halál kegyes dolog. Nem sokan érdemlik meg. De vajon, ha kapna az illető alany egy esélyt az életre, mit tenne meg annak érdekében, hogy túlélje? Ha maga kapna egy esélyt, túlélné a halál játékát?
Szünet.
- Melyet oly szívesen űz másokkal?

Kacagás tör fel a csendben, melytől a madarak az égig szállnak. Arcomon végigsimít a puha kéz, és tán utoljára látom eme sötét, őríjtő szempárt, mely eltűnik az alkonyban.

A JÁTÉKTÉR SZABAD