Sötétség honol mindenfelé. Valahogy még Chamberpot is ijesztőnek tűnik ilyenkor. De mit tehet az ember, ha feladatot bíztak rá? Teszi a kötelességét. Tudom, hogy a bagoly célt ért. Okos állat, sose téved. Sose hagyott cserben, sőt…
Hát nyugodtan hordom végig a tekintetem. Én értem ezek szerint ide hamarabb. Így legalább marad némi időm végiggondolni a dolgokat. Mély levegőt veszek, de ez hiba. Hideg van, noha tiszta az ég, s a csillagok sápadtan ragyognak. A hold azonban sehol nincs. Újholdkor talán nem árt óvatosabbnak is lenni. Ki tudja mit rejtegetnek ezek a falak.
Az ablakok sötéten ásítanak, s egy jófajta rémmesébe illően figyelnek, mint öreg matuzsálemek, akik mindent láttak. Valaha mindez élettel volt teli, de oly nehéz ezt elhinni. Szinte lehetetlen.
Lépteim noha szinte nesztelenek, mégis éktelen zajt csapnak ebben a rideg csöndben, amely körülvesz. A szobor lábánál torpanok meg, miközben a szél belekap a hajamba. A csuklyám gyorsan, s könnyed mozdulattal teszem fel, miközben köhintek egyet.
Az évszám olvashatatlan, ahogy a felirat is. Már maga a szoboralak is kivehetetlen, vagy csak nekem nem ölt alakot? Ki tudja… habár az tény, egykor szerepe volt. Valamilyen. Különben most nem lenne itt. Furcsa belegondolni, hogy valahol mindenkivel ez történik. Egykor fontos, kinek hogy, s az idő előrehaladtával nem lesz más mint egy névtelen, arctalan idegen. Egy megmaradt emlék csupán, amit a homály fed el. Ez a sors megváltoztatható?
A Nagyúr biztosan beírta a nevét a történelembe. S ha nem bukik el, talán mi is, kik szolgájuk. De remélhetünk ilyet? Hogy egy névtelen senki hirtelen az örökkévalóság részese lehessen? Nem mintha ez vigasztalna.
A másik léptei ugyanolyan nesztelenek, mégis megérzem a jelenlétét. Nem is kell ehhez különösebb ok, így nem fordulok meg. Tudom, hogy ő az, más erre most úgysem járhat. Hát nyugodtan szólalok meg.
- Üdvözöllek Szőke Beckett. –Ajkaim csalfa mosolyra húzódnak, de ő ezt nem láthatja. Lehunyom a szemem, amint a hideg szél ismét feltámad. Kiélvezem, ahogy arcomat nyaldossa, hogy aztán újra, talán egy árnyalattal mélyebb hangszínen folytassam.
- Talán nem szívesen jöttél ide. S ezt nem csodálom. De ügyem halaszthatatlan. Remélem te is belátod. –Lassan fordulok meg, miközben tekintetem a másik karcsú alakra villan. Nem kellene sok, hogy belevesszen az árnyékok táncába, mégis, az a kevés fény elegendő. Eljött, s más nem számít.
- Mondd, mit gondolsz. Miért vagy itt? –Döntöm el a fejem kérdőm, miközben őt vizslatom. Érdeklődve várom a választ, majd utána egy közeli padhoz indulok. A lány szőke tincsei élénken vibrálnak a homályban, s ez adja meg az arc kontúrját. A többi merész sejtelem csupán.
- Eltűnődtem, mi is a múlandóság. Nézd csak meg… mit ábrázolhat? – intek a nemrég figyelt szobor felé.
- Oly szomorú látvány… oly kegyetlen… hogy mi magunk is ilyenné válhatunk. –Gondolataim hangosan formálódnak meg. S ez, az önnön butaságom megmosolyogtat. Egy pillantást vetek a társamra, miközben intek neki, üljön le mellém. Majd pedig, gondolataim azon kezdenek tűnődni, hogyan is fogalmazzam meg a mesterem kelletlen-köteles parancsát.