+  Roxfort RPG
|-+  Múlt
| |-+  1996 - 2001
| | |-+  A 97/98-as tanév
| | | |-+  Egyéb helyszínek
| | | | |-+  Chamberpot
| | | | | |-+  Chamberpot kastély (Moderátorok: Lord Voldemort, Cyrus Halstead)
| | | | | | |-+  Thesztrálistálló
0 Felhasználó és 1 vendég van a témában « előző következő »
Oldalak: [1] Le Nyomtatás
Szerző Téma: Thesztrálistálló  (Megtekintve 3682 alkalommal)

Mrs. Norris
Maffiavezér
***


,, a T E J hatalom ,,

Nem elérhető Nem elérhető
« Dátum: 2010. 05. 31. - 00:46:57 »
0

Mikor a kastélyt építették, sokakban felmerült, hogy minek ez egyáltalán, ha az uraságnak nincsenek is lovai. Ráadásul ez a hely túl tágas három-négy lónak, és minek ekkora válaszfalakat beépíteni? Az egyszerű muglik, akikkel az istállót három nap alatt felhúzatták, persze nem látták a lényeket, akiknek otthont építettek.
Az istálló manapság többnyire üresen áll, kivéve, amikor egy félig kifejlett sárkányt hozott ide valamelyik Halálfaló, de hogy miért, azt már nem tudta elmesélni, a Nagyúr ha dühös először átkozódik, és csak aztán kérdez.
Naplózva

Brayden M. Minticz
Eltávozott karakter
*****

önjelölt messiás

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #1 Dátum: 2011. 08. 29. - 10:08:22 »
+2

|a démonnak|

A hó nem ropog, pedig ilyen termetes ember alatt úgy illene. Fekete bőrcipője céltudatosan suhan a tél maradékai között. Egy pillanatra sem bizonytalanodik el, csökkent a tempón, esetleg vált az irányon. Sajátsága, hogy addig el sem indul, míg nem tudja merre menjen. Fekete inge elegánsan könyöke felé van hajtva, de szőrszálait nem borzolja a menetszél, és izmai sem remegnek aprókat a hőmérséklettől. Valószínűleg megbámulnák a románt, ha szegélyeznék emberek a régen járt ösvényt, melynek végén ott áll egy nagyobb istálló.  Rendes munka, és annyi év után még mindig nem látszik tákolmánynak, pedig kétségkívül történt benne néhány érdekes eset. Maga Brayden is tanúja volt egy igen különös estének, sőt akár a ceremóniamesterének is lehetne hívni, de az egy egészen más történet, és akkor még egy egészen más ember volt. Tudatlan, és nem méltó magához. Ahogy ez a decemberi nap sem a télhez. Ahogy az összes téli nap itt a szigeten. Elképesztően utálatos éghajlat a brit. Legalább annyira, mint az emberek. Irritáló életfelfogás, napirend, szokások, kultúra. Az egyetlen pozitívuma az egész országnak a munkája és Shannon. Ha ezt a két feltételt áttelepíthetné a Kárpátok közé biztosan könnyebben haladna a munkájával, bár alig valószínű, hogy a Nagyúr ilyesmit megengedne. Hiába a bizalmasság, mindennek van határa, és valami belső kis hang folyton azt súgja neki, hogy csak azért került ilyen fontos pozícióba, mert így könnyebb ellenőrizni őt, és ha valami furcsát csinálna, nem vezetheti meg a felettesét akinek jelentenie kell, mivel az maga Voldemort. Hiába a magasabbra került névtábla, úgy látszik fakírszék jár az új dolgozószobájához. Minden pozitív megjelenés ellenére kényelmetlenek a mostani idők, és sok mindent megadna azért, hogy egy hetet otthon töltsön. És nem is olyan rég kezében volt ez a sok minden a kívánsággal, mégis tudta, hogy nem teheti meg. Nem kerülhet lépéshátrányba az idővel, mert az maga a bukás. Shannon jutott eszébe, és egy pillanatnyi düh amit a munkahelye és -társai iránt érez, de elhagyta ezeket a felesleges érzéseket a tájjal együtt, ugyanis horizontját a falétesítmény töltötte ki immár,  bensőjét pedig a közeli jövő, az a rendkívül izgalmasnak ígérkező beszélgetés amit itt fog lefolytatni. Az égvilágon semmi dolga nincs, de szereti fenntartani a látszatát annak, hogy nullától huszonnégy óráig elfoglalt ember, szabadidő nélkül. Támadási felületet hagy rajta, falsat természetesen. Hamar előkerülnek így a láthatatlan ellenségek. Akár az a múltheti riporter, aki lejárató cikket akart megjelentetni a kísérleteiről, amiket rendkívül tévesen írt le, és azt állította saját szemével látta a labort, ahol "ezeket a szörnyűségeket" végzik. Szerencsére sikerült a lapmegjelenés előtt találkoznia vele, és bemutatni azokat a szörnyűségeket. Ahogyan arról is beszámolt, hogyha az ember nem csinálna ilyesmiket, akkor nem élhetné ő ilyen kényelmes biztonságban az életét, és minden bizonnyal kilátástalan lenne az emberiség jövője. Mély nyomot hagyott a nőben, legalábbis elég kevés látszott ki a pengéből, ami kilyukasztotta a gyomrát. A kellemes emlék futó változást okoz az arcizmain. meginognak szilárdságukban, és az amorf pillanat még kevésbé tünteti fel embernek.
A léptek nem lassulnak le, hanem megállnak, akárha kivettünk volna néhány filmkockát a képsorozatból. Szisztematikusan veszi szemre a bokszokat, noha tudja, hogy semmit nem fog látni, mivel az utolsó itt lévő thesztrál azon az estén tűnt el, ami már eszébe jutott ma egyszer. Tekintete azonban újabb körre indul, bár most nem a lények szemrevétele a cél, hanem a belső állapot felmérése, hisz a lehetőségeket mindig is számon kell tartani. Az életteleneket, és az élőket is, amilyen Lilianne. Mennyi potenciál van abban a skizoid személyiségben. Gyönyörű! Csak még éretlen. Mind ő, mind az árnyéka. Képtelenek felfogni, hogy egymáshoz vannak kötve, és nem létezhetnek kompromisszumok nélkül. Mind a kettő uralkodni akar, irányítani a testet, és közben lassan széttépik azt. Súlyos tragédia lenne, nagyon súlyos. Ahogy az is, ha a férfi óvatlanul viselkedne, és túl sok teret engedne maga körül. Nem csak értékes, veszélyes is a spanyol. Nos, most meglátjuk, hogyan veszi majd az akadályt, és reméljük megtalálja a kivezető utat is a Rengetegből...
Naplózva

Lilianne I. D'Alambert
Eltávozott karakter
*****


Fél lábbal kint, féllel bent

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #2 Dátum: 2011. 08. 31. - 22:01:59 »
+2

A Kárpátokból származó rémnek



Fehér, jeges hó.
Ez borította az ösvényt, mely a kastély háta mögötti karámokhoz vezetett. A fagyott eső meg-megnyikordult a bőrcsizmák alatt, ahogyan céltudatosan törtem előre, az istálló felé.
Emlékszem, mennyire különös volt először tapasztalni az angol telet... először érezni a lehulló hópelyhek simogatását a bőrömön, először érezni metsző hidegüket. Spanyolhonban egyszer sem havazott, mikor gyerekként még ott éltem.
Efféle gondolatok kergetik egymást a fejemben, amíg lassan elérem a különleges találkozó helyszínét. Pontosan két nappal ezelőtt érkezett meg a szűkszavú, ám annál érdekesebb meghívó az elnök pennájából, melyben e szokatlan helyre invitált. Nem a legjobb díszlet egy baráti elbeszélgetésre... de illett Braydenhez.
Brayden Minticz. Még mindig egy nagy kérdőjel volt ez a férfi, talány, rejtett feladvány, melyet meg kellett fejtenem. Legutóbbi, októberi találkozásunk korántsem volt rendhagyó; előbb kölcsönösen megsértettük egymást, majd végül az események váratlan fordulatának köszönhetően sokkal közelebb kerültünk a másikhoz, mint azt valaha is gondoltuk volna. Brayden válaszokat kínált nekem, a meghasadt tudatú árvának. Lehetőséget kínált, tudást ajánlott nekem. Én pedig elfogadtam a kinyújtott kezet, s megfogadtam a tanácsát.
Engedtem a Démonnak, titkos paktumot kötöttem vele... ő pedig végigdúlta a karnevált. Nem emlékeztem rá, hogyan keveredtem végül haza, de a tükörbe pillantván úgy döntöttem, nem is akarom tudni. Jobb lesz nekem úgy.
A Bestia széles mosollyal nyugtázta a neki tetsző gondolatot, mely átszivárgott az én ajkaimra is, bár megkopott közben. Sebaj, így legalább nem ütött el a vonásaimon uralkodó fáradtság biztos jeleitől, mint a duzzadt szemek, vagy a smaragdszemek tompa pillantása, amivel a talpam alatt megroppanó havat figyelem. Egy teljes hete pihent a polcomon a Könyv, melynek a mindig üde és kívánatos vonások változását köszönhettem. Rémálmok sora gyötört minden tudattalanul töltött pillanatban; megcsonkított, kivéreztetett holttestek... munkájukba lázasan belefeledkezett gyilkolóművészek, ahogyan a legújabb műalkotáson dolgoznak serényen... végül saját magamat láttam egy rúnákkal írt körben, vágásokkal borítva, mereven... halottan.
Az emlék felkavart; egy szívdobbanásnyi időre meg kellett állnom, hogy szempilláim palástját a malachitszemekre borítva messzire űzzem az álom kísértetét, melyet Démonom különös módon oly nagy becsben tartott.
Végül, miután sikeresen megszabadultam a kellemetlen emlékképtől, határozottságot mutatva folytatom utamat. Brayden nem szerette a bizonytalanságot, ahogyan én sem, így igyekeztem legalább a magabiztosság látszatát fenntartani, miközben az utolsó falat is magam mögött hagyván elértem az istállót. A kárpáti fenevad már vár, a hideg ellenére feltűrt ingujjal méregeti a tákolmányt, mely az eltelt idő, és a benne megesett számtalan furcsaság ellenére sem tűnik megvetemedettnek.
- Brayden -ez az egyetlen szó hagyja csak el telt ajkaimat, ahogyan a hátát mutató férfi felé biccentek. Érdeklődve, bizalmatlanul mérem végig, gondosan megfigyelve, hol tartja a pálcáját.
- Találkozni akartál velem... nos, itt vagyok -hangom mélyen zeng, illik álomittas tekintetemhez, melyben a smaragdszín szikrák egyértelműen jelzik a Démon jelenlétét is. Egyelőre nem lépek közelebb a román bestiához, biztonságosnak ható távolból figyelem, mit tesz, habár bentlakásos szörnyetegem örömmel közeledne elborult elméjű testvéréhez.
Kigombolt, földig omló fekete kabátban, sötétzöld kendővel a nyakamban állok és várom, mit akar tőlem az elnök úr, kinek orrát újfent megtöltheti az ismerős rózsaillat, szeme pedig elidőzhet a szépen ívelt, gömbölyded formákon. A karomra csatolt tokokban szolgálatkészen várakoztak a pálcáim, hogy ha netalán szükségem lenne rájuk, kéznél legyenek. Sötét fürtjeim puha keretbe fogják sápadt, kíváncsi arcomat.


Naplózva


Brayden M. Minticz
Eltávozott karakter
*****

önjelölt messiás

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #3 Dátum: 2011. 09. 01. - 19:53:09 »
+2


A könnyed test siklik a felszínen, új sebet hasítva a levegőbe. A csikorgó csizmák hangja fokozatosan válik erősebbé, hogy után az íves kanyar minden bejelentés nélkül a nullához zuhanjon. Pillanatnyi csönd, a férfi pedig meg se moccan, tekintetével új lyukat fúr a fába.
- Miss D'Alambert - viszonozza hasonlóképp a köszöntést, még mindig egy helyben állva, és sokat váratva kollégáját a következő hangra. Merev burka mögött, mintha a sejtek is megálltak volna, és az összes vegetatív funkció szükségtelen lenne számára. De ezt a már-már ijesztő állapotot nem lehet a végletekig tartani, szükséges a mozdulás. Mindig, minden értelemben. Először törzse fordul, végül már feje is csak a hátsó részét mutatja a vendég felé. A kikövezett középső részen kopog a cipője. Klapp. Teljesen nem odaillő elem, akár nevetségesnek is lehetne nevezni, ha a hangok nem vesznének bele abba a tompa árnyékba, amit maga után húz. A Napot épphogy megtartja a horizont, míg csöndben végiggurul karimáján, hogy beleshessen az ilyen helyekre is. Ugyan mit akar? A fényhozással már elkésett, és már jó ideje érdemesebb lenne próbálkoznia egy másik bolygóval. A Földet többé nem kötik olyan átkok, mint a természet, mióta minden titka feltárult. Ez a túlértékelt, és hanyatló erő képtelen bármit is változtatni, képtelen a fejlődésre. Egyedüli célja az önfenntartás, az evolúció mostantól mesterséges folyamat, és ahhoz, hogy ezt mindenki felismerje szükség van egy vezetőre, aki elől jár, aki kézbe veszi a dolgokat. -  Az adrenalin érdekes dolog. Stresszes állapotban felszabadul, és kitölti a szervezetet. Fokozza az aktivitását, és a képességeit közelebb tolja a határokhoz. Ha valaki meghal előttünk, akkor is ez történik. Ezek a hormonok zsongani kezdenek, és akár az erős átkok egy mohó pálca torkából, úgy robbannak ki. Ez a hirtelen és nagy mennyiségű dózis megzavarja a biológiát, és beindítja a Langerhans egyik apró szigetcsoportját, ami úgymond elpusztítja ezt a fölösleges mennyiséget, még mielőtt a szívizmok elfáradnának. De más hatásuk is van, többek között olyan folyamatokat indítanak be, amelyik miatt képesek vagyunk látni a thesztrálokat. - Elért az istálló másik végére, így kénytelen megfordulni. Sziluettje a felfalta a mögötte lévő csillag gyenge fényének közepét, és csak vállai fölött, törzse mellett enged át egy keveset. Arca nehezen kivehető a rossz viszonyok között, de az biztos, hogy valami megváltozott rajta. Egészen apró tónuskülönbség, de legalább olyan mélyen befészkeli magát az emberbe, mint egy nyugtalanító gondolat. - Egyesek azt mondják, hogy.... halál közeli élménnyel is el lehet érni ugyanezt a hatást. - Az ütemes lépések lelassulnak, és a román egyenesen a másik halálfaló szemébe néz, miközben fejét óvatosan lejjebb hajtja,  ezzel is jelezve felsőbbrendűségét. Bár csak egy rövid és jelentéktelen pillanatnak tűnhet majd ebben a hosszú beszélgetésben, mégis akár egy életnyit ki lehetett volna tölteni vele. Tovább indul. Háta mögött összekulcsolt, lefeszített kezei még jobban késztetik gerince kiegyenesítésére, nem mintha görnyedt háttal alacsony lenne. - Azok az egyesek tévednek. - minden első szótagot megnyom halványan, ami érdes akcentusával kombinálva érdekes hatást kelt. - Volt alkalmam rá, hogy néhány embert halálközeli élményhez juttassak. - Nincs torzulás, teljesen monoton a testbeszéde, de azért hagy egy apró hatásszünetet, hadd képzelje el az auror azokat a szörnyűségeket, amik keringenek a módszereivel kapcsolatban. - És aki előtte nem látott halált, az képtelen volt csak ezáltal észrevenni a thesztrálokat. - a földre tekint, majd lehunyja szemét, és lemondva megcsóválja a fejét, idegtépően lassú tempóban. - Pedig én igazán próbálkoztam, hogy minél közelebb legyenek a halálhoz...

Odaért a nő elé. Csak néhány centiméter, választja el őket, Brayden pedig változatlanul képtelen a szemeken kívül máshová is nézni. Orrába eljut az ismerős rózsaillat. Nem vesz róla tudomást, megöli, kiírtja az ingert, mielőtt elérhetne agyába. Feszültségkeltő pozitúra, és talán egyre kényelmetlenebb, de vajon melyiküknek? Nem derül ki ki bírja tovább, mert az elnök bikáját körbejáró matadorként indul meg. A sugár most már kicsit nagyobb, talán egy félkarnyi. Kezének köze sincsen pálcájához, teljesen védtelenül köröz, ami nem jellemző a ragadozókra, főleg, ha a préda ennyire veszélyes.
- Hát mondja, mi ilyen különleges a halálban? Mi helyezi ezt az egyszerű folyamatot ennyire magasan a többi fölé? Pedig annyira tiszta az egész: ahogy szépen abbahagyják a munkát a szívizmok, és lassan elfogy az oxigén. Az agy képtelen működni, ahogy a test is. Nem lesz több, mint egy hűvös tárgy. - a táltostáncnak vége van. Megállt ugyan, de lassan közeledni kezdett, majd törzsével előrehajolt, hogy ajkai Lilianne fülét súrolják. - Semmi. - suttogja kicsit elnyújtva, majd ismét fölveszi az előbbi testhelyzetet, hogy némi csönd után folytatni tudja a monológját. - A halál, amit betegség vagy az idő okoz, pont olyan unalmas, mint bármi más. Meghalt a nagyapja a szeme előtt a kórházi ágyon?  Soha nem fogja látni a thesztrálokat erre az élményre alapozva. Mert a kulcsszó nem ez... Ami valóban fontos, és érthetetlenül gyönyörű az az ölés... - az utolsó szót ismét csak suttogta, pont ugyanúgy, ahogyan az előbb is. - Mit gondol arról a lényről, amelyik a magától jobbra lévő karámban áll? - csak fejével int, szeme a reakciókat fürkészi.
Naplózva

Lilianne I. D'Alambert
Eltávozott karakter
*****


Fél lábbal kint, féllel bent

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #4 Dátum: 2011. 09. 06. - 22:28:44 »
+2

Reasons, reasons, reasons...



A kontinensről szabadult pokolfajzat hasonló gesztussal üdvözöl. Miss D'Alambert, mondja, holott régen túlléptünk már a magázódáson... vajon a feledékeny elme hibája lehet, vagy célja van ezzel is, ahogyan a találkozó színhelyével? Brayden nem az a fajta ember, akit a zabolátlan elme képes megtréfálni, úgyhogy inkább valamiféle rejtett okot kellett sejtenem a háttérben.
A köszöntést követően sem fordul felém, így kénytelen vagyok fáradt szemeimet továbbra is a széles, izmos háton nyugtatni. Modortalanság, mondhatnánk, ha bárki másról lenne szó. A román boncmester esetében azonban óvatosan kell bánnom az efféle elhamarkodott ítélettel; nehéz megmondani ugyanis, hogy a már-már idegtépő mozdulatlansága, vagy az obszidiánszemek lélekmetsző hidegsége volna-e a rosszabb. Brayden esetében gyakran inkább áldás nem látni az arcát, mint átok.
Úgy áll ott a karámok előtt, mint a nyugodalmas várakozás allegóriája; mintha ő is egy lenne hőn szeretett preparátumai közül, akit majd bámész diáksereg csodál meg a kiállításon, lába előtt fényes, cikornyás réztáblával, mely híven hirdeti faját és eredetét. Micsoda fricska lenne a Sorstól!
Majd, még mielőtt a morbid gondolat mosolyra csalhatná ajkaimat, a film tovább forog, s a kimerevített képkocka is életre kel, hogy lassú sétába kezdjen a nedves kövön. A csendet nem töri meg más, csak az ércesen zengő férfihang, és a cipők kemény, érdes kopogása, mely bármely más helyzetben komikusnak hatna, a sűrűn gomolygó, sötét jelenlét nélkül, mely az elnök sajátja. Ha Braydenről van szó, még ez az egyszerű, hétköznapi hang is veszedelmessé, kényelmetlenné válik. Volt valami némaságában is fenyegető ebben az aurában, mintha a kolozsvári rém az erőszakos halál ígéretét hordozná magával minden egyes megtett lépéssel. Mintha ez lenne az Ő keresztje.
Az a fajta ember volt mindig is, aki egyetlen szó nélkül, a puszta jelenlétével is képes elérni, hogy a hallgatás eluralkodjon egy zsúfolásig telt, nyüzsgő teremben. Akitől ösztönösen tartanak, megmagyarázhatatlanul, de a belső hang a azt súgja, mégis okkal.
Én magam is tartottam tőle, de a szerencsés tömegekkel ellentétben pontosan tudtam, láttam, miért teszem okosan, ha nem keveredek közelebbi kapcsolatba a bomlott elméjű románnal.
Némán hallgatom, ahogyan precízen, érzelemmentesen festi le az adrenalin hatását az élő szervezetre, mintha csak egy jelentést olvasna fel a reggeli kávéja mellett, s közben éreztem, ahogyan a pulzusom meglódul. Pontosan az ment végbe az alabástromfehér bőröm puha, illatos takarója alatt, amiről beszélt; Az adrenalin elöntötte a vénákat, a szívem pedig egyre gyorsuló ütemben kezdte pumpálni a becses aranyvért, ahogyan a férfi elért szónoklatának lényegéhez. Ahogy a lényegi pontról, úgy a kövezett szakasz végéről is szükségszerű az elkanyarodás; a feketébe öltözött ragadozó nem is tétovázik szemernyit sem, Az idő pénz, nála pedig kevesen vannak tisztában azzal, mennyi igazság rejtezik a használattól gömbölyűre kopott közmondás mélyén.
Megfordulván alakja kioltja az a kevés fényt, amit az elvérzett égitestet gyászoló csillag áraszt magából, földöntúli ragyogását bekebelezi ez a torz figura, aki a téma változásával maga is más lett; változatlan, mégis valamilyen megmagyarázhatatlan módon vészjósló, ahogyan közelít, szemrevaló vonásai most még nehezebben kivehetők a félhomály miatt. Az álomittas, lomha pislogás nyomtalanul eltűnt; az elnök jelenléte mindenféle egyébnél hatásosabb élénkítőszernek bizonyult.
Némán hallgatom, ahogyan a kísérleteiről beszél, miközben Démonom lassú dorombolásba kezd. Aztán az monoton lépések megakadnak egy pillanatra, az ónixból faragott szemek pillantása a smaragdokéba fonódik... az iszonyat pedig apró remegések tucatjait indítja el lefelé, végig a gerincem mentén. Ugyan eddig csupán elenyészően kevés alkalommal volt alkalmam bepillantani Brayden részlegének ajtói mögé, ez a pár látogatás is elég volt hozzá, hogy ne kívánkozzam többé a laborok közelébe se. Megkönnyebbülésemre a szurokszín tekintet elszakad tőle, elfordul, ahogyan a Kárpátok koszorúján született fenevad lemondó fejcsóválásba kezd.
- Abban nem kételkedem -bukik át ajkaim kapuján az epés megjegyzés, melyet a cinizmus és a félelem házassága fialt. Kár is lenne tagadnom, úgyis megérezné rajtam a rettegés mindennél édesebb aromáját, hiába a rózsavíz. De nem kimondottan Braydentől tartottam, nem... hanem attól, amit mondani vagy tenni készül. Nyilván valamiféle terve van velem, ha ilyen későn hívott találkozóra. Én pedig nem vagyok abban a helyzetben, hogy jótálljak a cselekedeteimért. Persze a Démon véleménye teljesen más volt; felnézett Braydenre, tudta, hogy ők ketten nagyon is hasonlítanak egymásra, és talán éppen ezért vonzódott ehhez a beteg zsenialitású szörnyeteghez.
Végül a lassú, számító séta eléri a végét; a férfi centiméterekkel előttem állapodik meg, fekete szemeivel az enyémekbe váj mélyen, könyörtelenül, melyre válaszként fényes, sötétzölden ragyogó szikra lobban ahogyan a Démon felismeri a fajtáját a zord vidék szülte varázslóban. A sötét, élettelen tekintet szorosan fogva tartja malachitból csiszolt íriszeimet, nem engedi szabadulni, a bentlakásos bestia pedig elénk víziókkal árasztja el tudatomat a férfiról szőtt vágyálmairól... Csak remélni tudtam, hogy engem nem szemelt ki a kísérlet szenvedő alanyának, és nem kíván halálközeli élményben részesíteni sem ma, sem bármikor ebben az életben.
A Démon már-már rávenne, hogy egy apró lépéssel bezárjam a kettőnk közt feszülő sóhajtásnyi szakadékot, hogy a varázslóhoz dörgölőzzem, megfürödjek testének melegében ezen a fagyos estén, mikor amaz lassú keringőbe kezd körülöttem, kissé elhátrálva, mintha valamely bolygó lenne, magam pedig a Nap, fényesen ragyogó, kiolthatatlan. Pedig a helyzet groteszk módon teljesen fordított; nem én, hanem Ő szórja rám a fényt, mely sötét ugyan, mégis ragyogó.
Mi olyan különleges a halálban? Az erőszak -vágnám rá, ha a puha ajkak nem súrolnák a fülemet, s nem szakadna bennem a levegő az érzéstől. Ha a Démon nem rázná fúriaként a ketrecét, szabadulni vágyva.
Az ölés.
Halkan, jelentőségteljesen ejti ki a szót, Démonom pedig minden eddiginél buzgóbb dorombolásba kezd a hallatán. Majd Brayden felteszi az este első keresztkérdését, melyet minden bizonnyal több is követ majd, a tét pedig minden helyes válasszal egyre nő...
- Nincs ott semmi -válaszolom oda sem pillantva; már akkor meggyőződtem róla, hogy a hely teljesen elhagyatott, mikor megérkeztem, és ha bármiféle mágikus teremtmény lapulna a karámban, azt már megéreztem volna.
- De nem azért vagyok itt, hogy a thesztrálokról beszélgessünk, ugye?
Talán arra kíváncsi öltem-e már? Hiszen tudja jól, hogy a válasz igen. De akkor miért tesz fel egy ilyen elborult zsenialitású, intelligens szörnyeteg ostoba kérdést nekem? Bizonyára ezzel is célja van... csak tudnám, mi az!



Naplózva


Brayden M. Minticz
Eltávozott karakter
*****

önjelölt messiás

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #5 Dátum: 2011. 12. 31. - 20:48:08 »
+3


Az egyelőre érthetetlen vázú első színnek vége. A hölgy válaszával legördülnek a függönyök, egymásnak csapódnak, sejtetve valamit a rendezedő színpadról. Belesni egy keveset, hogy mi történik mikor az izzadt színészek őrült módján motyogják, amit majd úgyis kikiáltanak. Az utolsó megbeszélések, hogyan legyen az a meztelen jelenet, mikor tudok átöltözni hozzá? Abszurdum a jövő eltitkolása. A kitalálása is. Aki a jelenben fürdik, az lát minden szükségeset. Csak a parton állók sürgetik a kiválasztottakat. Ne légy buta Lilianne, a liberettód már meg lett írva és minden sorra kerül akár kérdezel róluk, akár nem.
Léptei ismét felhangzanak. Az anyagok tompa zuhanása íveket rajzol a rég használt padlóra. Talán pókhálót imitál, vagy egy áldozati oltár alapjait fekteti le. De miért nem lehetne egy kerge üstökös pályája csupán? Valami egészen lényegtelen és elhanyagolható, amit csupán a tömeg félelme emel fel az egekig? Valami egészen paradox lidérc, ami hiába létezik, hiába élősködik a felszínen, emléke ugyanolyan könnyen kivész az igazak között, mint, ahogy a füst száll el. Pusztán az emberi képzet szögezi fordított keresztjének a tetejére. Az ösztönök mégse engednek ilyen szabados felfogásokat. A sárkányok is repülnek élvezkedésből és senki nem rójja fel nekik céltalanságukat, senki nem lesz bátrabb egy repülő monstrum sziluettjével az égen. Hiányzik az a cseppnyi fény is amit kitakar; hideg lesz hirtelen és kénytelenül elhisszük, hogy minden szellőt ő okoz. Fél Ms. D'Alambert, vagy a magasba vágy? Döntenie kell lassan, ha össze akarja törni szűkös kereteit, és túlélni a hazugok által ráaggatott szerepet a világban.
- Egyre kevesebb thesztrál él a Földön. Rendkívül értékes állatok, és mágikusabbak, mint mi ketten együttvéve. Még mesék is születtek róla, hogy haja a legerősebb pálca magja. Nem lehet igaz, nincsen fa ami kibírna ennyi hatalmasságot magában. - elvarázsolta önmagát, ahogyan dervistánca ismét lelassul, és némiképp felszegi a fejét, hogy láthassa a kopott állmennyezetet, majd kollégájára tekint. - A Roxfort azonban jelentős állománnyal jelentkezik. - szinte köpi az iskola nevét. Eszébe is jut a múltkori látogatás. A koszos szőnyeg, a szűk folyosók, a sok tökéletlennel együtt aki benne van. És Shannon... Hiába a gondolat, nem áll meg a beszédben, folytatja. A legnagyobb természtességgel mond bármit is, hisz nincs semmi ami fölülemelkedne az életen, félnie sem szabad tehát. - Jelentős, és teljesen fölösleges. Presztizsháború az északiakkal, meg a nyalga franciákkal. Mikor annyi fontossabb tennivalója van az emberiségnek, mint az ilyen kicsinyes szórakozások. Képtelenek felfogni, hogy mi születik a laboromban, képtelenek akár közelébe férkőzni is a zsenialitásnak amik petri-csészékben, lombikokban születnek, lemodellezve azokat a szépségeket, amik bennünk zajlanak, és még csak tudomásunk sincsen róla. Forradalom, érti? FORRADALOM zajlik a kezem alatt, a világ nem, nem, nem... az univerzum revolúciója! Nem csak megteremtem az életet, hanem újraírom alapvető törvényeit! - sötéten fénylett egész arca, és fojtó ködben lángoltak a térben körbetáncoló szavai. Látszott rajta, hogy fejében nem zárult le a vége láthatatlan monológ csak tudja, hogy úgyse értené meg senki azokat a szavakat amiket még fel sem találtak, mert eddig álmodni is tilos volt ilyen magasságokról.

- Szükségem van egy osztagra. - lassan megnyugodtak receptorai, és hormonai izgatott békét hoztak belső szerveire. Szilárdan állt immár, teljesen egyenes testtel. Ijesztő kirohanásából félelmet keltő szoborrá változott. Diktátorokról emelnek ilyeneket a muglik, aztán döntik le mit sem tudva, hogy így csak a következő ugyanilyen kőhalmaz épül mögöttük. Ki dönti majd le Braydent? Vagy ami mégfontosabb, kik húzták föl? - Maga lesz a vezetőjük. Ne is próbáljon ellenkezni, magától a Nagyúrtól kaptam felhatalmazást. - kárörvendés halványul és tűnik el durva mimikájában. - De nem is akart. - egymáshoz közelednek szemöldökei, és ereszkedő szemhéja egyre nagyobb részt takar el szemgödrében ülő kocsonyás golyóbiseiből, ahogy kiújjulnak a fiatal ráncok a ritkán használt könnymirigye tövében. Metsző hunyorítása egyenesen a nőre irányul és nem hajlandó elveszteni, ha az esetleg lépkedni kezd, se félbe hagyni mondatait, bármi is történne. - Sőt, örül neki. Vágyik arra, hogy megismerje azt, amiért megbélyegeznek mások. - nem kérdez semmit, kijelenti a spanyol titkait, már-már ultimátumszerűen. - Szervezzen maga köré kilenc embert, akikért ön a felelős. Akármilyen hibát vétenek én magát veszem elő. Az pedig nem érdekel, hogy a maradékkal mi történik. Ezenkívül kap még öt mágust a Varázslénybefogó Osztályról akik fölött ugyan teljhatalmat kap a helyszínen, de közvetlenül nekem tesznek jelentést. - Eltűnt az egérlyuk, nem lehet majd hibát eltusolni, legalábbis csak nagyon nehezen ezek után.
- Lássa nagyvonalú vagyok. - baljósló, ijesztő, nem e világi mosoly burjánzik feszes arcán, akár valami undorító rákos sejt, egy rosszindulatú és gyilkos daganat, ami mintha belemarna a másikba. - Cserébe kérhet valamit tőlem. De félre ne értsen. Nem ön, hanem a... hogyan is nevezi?... A Démon. - még szélesebbre húzódik a két pofazacskója között feszülő dementorszáj.

bocsánat a késésért, cserébe ajándék a fejlécben
Naplózva

Lilianne I. D'Alambert
Eltávozott karakter
*****


Fél lábbal kint, féllel bent

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #6 Dátum: 2012. 02. 24. - 17:36:48 »
+1

Biztos vagy benne?


Az osztályvezető árnyékok közé vesző alakja lassan ismét mozgásba lendül; pályája a régi, csupán a szavai változnak az események lassú sodrásának megfelelően. Jómagam továbbra is egy helyben maradva szemlélődöm; ebből a helyzetből lehet a legalaposabban megfigyelni a másikat, én pedig nem engedhetem meg magamnak azt a luxust, hogy a legkisebb apróságról is lemaradjak, amit Brayden mond, tesz - vagy tenni készül. Október végi közös kalandunk óta nem régi ismerősként, hanem izgalmas kvalitású, ámde egyelőre sajnálatos módon csiszolatlan drágakőként tekint rám... ijesztő gondolat, egyszersmind bizonyos  szempontból hízelgő. Persze nem nekem, hanem a zabolátlanabb felemnek.
A félig leengedett, hosszú pillák alatt bujkáló zöld szemek figyelmesen követték a férfit, ahogy az lépteivel új mintát rajzolt a porba néhol hozzátéve a régiekhez, néhol elvéve belőlük.
- Valóban nincsen... - de az egyszarvú patájával és vérével kevert ezüst képes magába fogadni ezt a példa nélküli és különlegesen erős matériát -hunyorgok a magas, szikár alakra. Talán sikerülne meglepnem a kijelentéssel, talán nem; mindenesetre tudom, hogy működik, mert láttam. Hosszú, eredmény nélküli évekbe került, de Alaster végül kikísérletezte a megfelelő foglalatot.
A Roxfort, bólintok lassan. Hát persze, hiszen a Rengetegben évtizedek óta csak nő a szaporulat, miközben alig néhány lényt kellett eltávolítani az állományból. A varázsló hangját ugyan megszínezi a nemtetszés, de ezt a felesleges pazarlás miatti felháborodás számlájára írom.

Brayden egyre jobban belelovallja magát a mondandójába, ez pedig mosolygásra késztet. A meg nem értett zsenik fájdalmával és keserűségével beszél, halovány arca egészen kipirul a számtalan kimondott és kimondatlan szótól.
A Démonnak kedvére volt ez az indulat, a hév; kedvtelve méregette hát az idősebbik Minticzet, elidőzve gerincének a szónoklat erejétől leheletnyit meggörbülő ívén, és a széles vállakon. Mi mindenre lennének képesek ezek ketten együtt... minden óvatosság ellenére egy pillantásra le kellett hunynom a szemem; nem akartam, nem volt szabad belegondolnom.
A természet szabályai szerint minden viharnak el kell csitulnia egyszer, így kisvártatva az elnök kedélye is lecsillapodik, hogy átadja helyét a propozíciónak. Parancsosztásnak.

Brayden mozdulatlansága nyugalmat, fegyelmezettséget sugallt; az enyém tehetetlen dühöt és gyilkos indulatot. Fogaim hangosan csikordultak bele a kettőnk között feszülő némaságba; a varázsló kárörvendő grimasza pedig csak tovább szította a dühömet.
A Nagyúr híve vagyok... de senki más szolgája nem leszek! Brayden pontosan tudta, hogy mennyire gyűlölök másoknak engedelmeskedni, és éppen ezért folyamodott a Nagyúrhoz!
- Tévedsz, Brayden - közlöm hidegen, nyersen - összekeversz engem a Démonnal.
 A hangok mereven visszhangzanak a kopár falak között. Ökölbe kell szorítanom a kezeimet, nehogy a pálcáimért nyúljak. Gyűlöltem a velem szemben álló férfit amiért engem választott a feladat végrehajtására, és gyűlöltem, amiért megtehette.
- Hatot, és egyedül én teszek jelentést, különben hajkurászhatod magad a thesztrálokat - rám kényszeríti az akaratát és még a besúgóit is a nyakamba varrná! Nem, kedvesem, nem fogok úgy táncolni, ahogy te fütyülsz...
- Valóban, micsoda nagyvonalúság ez tőled... - gúnyolódom lassan közelebb lépve a sötét madárijesztőhöz, habár pontosan tudom, hogy az elnök rovására szemtelenkedni hosszú távon igencsak káros lehet az ember egészségére. Nem érdekelt; gúzsba kötött, nem hagyott nekem mozgásteret ezzel az ostoba feladattal, és még csak vissza sem vághattam érte.
- De biztos vagy benne, hogy minden megkötés nélkül ilyen ajánlatot teszel neki? Mi lesz, ha valami olyat kér, amit nem áll szándékodban odaadni neki... tegyük fel téged akar... -kérdezem néhány lépésnyire a külhoni mágustól, érdeklődőn félrebillentett fejjel, sejtelmesen csillogó szemekkel. Braydennek tudnia kellett, hogy ez a lehetőség úgymond benne van a pakliban; eléggé kiismerhette már a Bestia természetét hozzá, hogy számítson rá.
 
Naplózva

Oldalak: [1] Fel Nyomtatás 
« előző következő »
Ugrás:  


Powered by SMF 1.1.13 | SMF © 2006, Simple Machines LLC
Magyar fordítás: SMF Magyarország



A google ekkor járt utoljára az oldalon 2018. 09. 10. - 01:26:24
Az oldal 0.112 másodperc alatt készült el 47 lekéréssel.