Kazamaták

A chamberpoti kastély legfőbb látványossága kétség kívül a föld alatti folyosórendszere lenne. Olyan, mint egy labirintusrendszer a falu alatt, a hanyag kivitelezés és a belvizek miatt sok beomlott járattal. Az összes lakóház pincéjéhez csatlakozik, mind menekülési útvonalak voltak.
A folyosórendszer közvetlenül a kastély alatti része nem más, mint végtelennek tűnő cellasor. Ide hozzák a Halálfalók azokat a foglyokat, akikre vagy szükség van záros határidőn belül a helyszínen, vagy azokat, akik soha többé nem fogják meglátni a napfényt.

Roxana

Nem igaz … Nem igaz!
Már megint azzal a ribanccal kell találkoznom! Ott átkoznám főbe, ahol csak lehet. De persze ilyesmi szóba se jöhet egymás között, két halálfalónál! Na vajon miért? A kis átkozott mocsok!
Undorodva lépdelek a kastélyban, a nyakamban egy bizonyos könyvet nyitó kulccsal. Meg tehetném azt is, hogy most itt rögtön megfordulok, fittyet hányva a Nagyúr parancsára, ám ez sajnos nem ilyen egyszerű. Emlékszem én még azokra az időkre, amikor Crucioval átkoztak a pincékben. Nem óhajtom még egyszer olyan élménynek kitenni magamat! Nem, nem és nem!
Dühösen felrobbantom az egyik régi festményt a falon. Még hogy én, VELE tanuljam be az új kínzó átkokat! Miért nem rögtön Pottert küldi elém? Talán még vele is jobban kijönnék, mint ezzel a szipirtyóval! Egész Roxfortos időnk alatt, mást se tett, mint, hogy megpróbálta bebizonyítani, hogy jobb nálam. Mindenben! Nem…. Ki kell, hogy ábrándítsam a szerencsétlent, nem, nem jobb nálam semmiben! Igen. Bénább, kétbalkezesebb és kiszámíthatóbb, mint én! Itt egyedül nekem van helyem és erre ő is rá fog jönni nagyon hamar!
Hangosan trappolva megyek a kazamaták felé. Legszívesebben bezárnám az egyik rothadó cellába és ott hagynám élete végéig, hogy érezze milyen a szenvedés! Hogy átjárja a testét és a lelkét a maró hideg és félelem! Azt akarom, hogy félj tőlem Roxana! Félj Merlinre is!
Annyira megvetendő ez az egész! Mi a fenéért kellett nekünk megtalálni azt a könyvet abban az undorító házban?! Miért pont kettőnknek kellett ott lennünk?! Elkerülhettük volna ezt az egész szituációt…igen, elkerülhettük volna!
- Na mi van Pres? Képes voltál idejönni időben? Mily csodálatos meglepetés! Azt hittem, hogy legalább fél órát késel…
Vágom oda csípősen, ahogy a félhomályban meglengetem a pálcámat. Azt is hiheti, hogy őt akarom megátkozni, azonban én csak az egyik elaludt fáklyán lobbantom újra a lángokat. Majd egy másikon is. Jobb látni az ellenséget tisztán, mint a sötétségben tapogatózni. Lenézően pillantok végig rajta. Szépnek szép, de a hajára ráférne egy kondicionáló pakolás, a körmeire egy friss manikűr. Az igazság az, hogy Roxana gyönyörű nő. De ezt sohase vallanám be magamnak, akkor se, ha okom lenne rá.
- Tudod jól, hogy nekem sincsen ínyemre ez az egész! De a parancs az parancs…még ha ilyen alakkal is kell megoldanom a dolgokat…
Sóhajtom és a nyakamba akasztott ezüstlánchoz nyúlok. Rajta csüng ugyanis az ezüst kulcsocska, ami a könyvet nyitja. Remélem, hogy legalább elhozta a némber és nem kell időt pazarolnom rá feleslegesen! Nem tetszik ez az egész. Nagyon nem. Szeretnék mihamarabb túlesni rajta, aztán bedőlni a puha ágyamba. Vagy valakit megkínozni. Igen…az felettébb jól hangzik.

Ódon kastély, melynek kövein lépteim éles, ritmusos kopogása hallatszik, ahogy átszelem az épület földszinti részét, mely árulkodik, hogy az épület egykoron milyen fényes, tekintélyes hely volt, ám mostanra a berendezés megfakult, felhasadt, tönkrement és megcsappant. A falakat pókhálók szövik be, s csak pár festmény díszeleg rajtuk. Mindent por borít, s így igazán lehet érzékelni milyen elhagyott épület ez, ám a por alatt lappangó emlékek különleges misztikát varázsolnak Chamberpot kastélyának. Nem kell a távoli múltra visszanézni, elég a közelmúltban merengeni ahhoz, hogy érdekes szálak szőjjék be az elménket: halálfaló tanya ez.
Bizony ám. Néha napján sötét alakok rekedtes hagngja tölti be a kastély borús csendjét, hol a madár se jár. Főhadiszállás, ahol talán súlyos átkok hangzottak egykoron az égbe, s meglehet, hogy tetemek hullottak a földre. Semmi sem lehetetlen, talán a padláson is szellemek lakoznak, kik éjnek évadján ijesztgetik a népet. Hacsak lenne nép. Kétlem, hogy bármikor is heccelnének a Nagyúrral, vagy csatlósaival, ám ezeken a sötét alakokon kívül nem is rejlik más a kastélyben, csak a por alatt lappangó halál.
De mindegy is. A ma este lényege nem a régészetben rejlik, habár közel áll hozzá. Egy réges - régi könyv áll mindennek a középontjában, s egy parancs, melyet megvallok őszintén: nincs kedvem teljesíteni. A legrosszabb, hogy sosem utasítottam még vissza parancsot, s kétlem, hogy én hátrálnék meg hamarabb, mint halálfalótársnőm, kinek idegszálai kevésbé bírják a stresszhelyzeteket, ellenben velem.
Tüzes és kontrollálhatlan, s talán ez a vesztébe hajtja, mert túl hiú. Indulatos, s érzései vadul törnek a felszínre, mint a vulkán öldöklő lávája, mely elpusztít mindent, talán az érzelmek tulaját is. Talán ebbe pusztul bele, vagy a saját botorságába és meggondolatlanságába. Nincs benne fegyelem, csupán egy könnyűvérű nőcske, ki engem magához sem mer hasonlítani. Igaz, van bennünk hasonlóság, mégis ő ezeket képtelen felismerni, márpedig, sokkal nagyobb hátrányban van az az ember, aki nem ismeri vetélytársát. Márpedig ő nem ismer, mert hiú, hogy lásson. Mert túlságosan a maga világában él ahhoz, hogy szembenézzen velem, s ezért alábecsül. S ez a legnagyobb hibája, alábecsül.
Ahogy alábecsült még évekkel ezelőtt, a Roxfortban. Azt hitte játszhat az emberekkel, mert csupán egy elkényesztetett fruska volt, aki hitte, higy mindenkit írányíthat és előadhatja a menőt, de nem ment neki. Legalábbis velem kapcsolatban. Mi zsigerből gyűlöltük egymást, s voltak megbocsáthatatlan tettei, én csak megadtam neki azokat a pofonokat, amit az élet nem adott meg neki, s emiatt nem volt benne egy csöpp alázat sem. Egy kicsapongó ribanc volt mindig is, mert túlságosan jó vtélytársai voltunk egymásnak, épp ezért a saját tükrében illegette csak magát, nem látva meg azt, akitől igazán tartania kellett volna: engem.
A sors igaza fintora volt csupán az, hogy közös feladatra ítéltek minket, mert együtt találtuk meg a kötetet, teli fekete varázslatokkal. Nála volt a kulcs, nálam a könyv. Korrekt felállás, ám a gyakorláshoz nincs semmi ínyem, mert kétlem, hogy nem találom el véletlen, a kipúderezett seggét egy csili- vili átokkal, amit néha - bocs-, mindig meg is érdemelne.
Mint, ahogy most is. Ízléstelen gunyor keletkezik az arcán, miközben belép a kazamatákba, hol már percek óta várok rá és pofázik. De az arca ég a dühtől, s jól látszik a düh oka: ÉN. Ez csak mosolyra sarkkal és a gondolat, milyen elcseszettül viselkedik. Én is lehetnék tüzes és vad, de mit érnék el vele!? Így legalább a felállás kontrasztja is élesebb: tűz és víz. Na ugyan ki győz?
- Szervusz Monique! Örömmel látom, hogy képes voltál elhúzni ide a kipolírozott valagadat - köszöntöm, teljes ridegéssel, melyet gúnyos mosoly ékít. - Azt hiszem ezek a szavak a te szádból méltatlanok, egy: mert hamarabb érkeztem, kettő: meg ne mérlegeld az én személyiségemet, hisz tudod: mindenki magából indul ki.
Kíváncsi vagyok az arcára, melyet az általa lobbantott fény világít meg. Csak 2 percnyi csúszás volt az érkezésünk közt, de máris kíváncsian vártam, hogyan reagál rideg, ámde szaftos megjegyzéseimre a lángoló szipirtyó.
- Ohh, s légy szíves ne tajtékozolj! Máris úgy viselkedsz, mint akinél ég a ház! Netán ég!? Vagy félsz valamitől?

Roxana

Vannak emlékek...amik örökre szólnak.

Zene

Az a nyomorult parancs. Szívesen mondanám, hogy a fenébe paranccsal! Menni akarok! El innen, nagyon messze. Úgy érzem  magam, mint régen a Roxfortban…itt áll velem szemben a dráma királynő társam. Megmagyarázhatatlan kezdeti gyűlöletünk, olyan fájdalmas versengésbe csapott át, amire mai napig emlékszem. Megpróbáltam neki a lehető legnagyobb pofont adni az élettől.
15 éves voltam. Csak egy kislány. Elvettem a barátját, és minden egyes csóknál, amit tőle kaptam, azt élveztem, hogy Roxana szenved. Nem szerettem a fiút. Egyáltalán nem. Helyesnek helyes volt, de ennyi. Se jóízlésű, se extrán odafigyelő, semmi. Csak egy nagymenő.
Állok és beleremegek a dühbe. Legszívesebben fognám azt a gyönyörű haját és megtépném, majd a fejét addig csapkodnám a falhoz, amíg azt nem mondja : Kérlek…elég!
A gond ott kezdődik, hogy Roxana sosem mondana ilyet. Főleg nekem nem. A halála pillanatában sem könyörögne azért, hogy hagyjam életben, még akkor sem ha látná az esélyt a menekülésre…mennyire hasonlóak vagyunk. Pont olyan makacs, dacos, mint én.
- Inkább fogd be! Jobban járunk mind a ketten…szerintem!
Vetem oda foghegyről, miközben még mindig a nyakamnál matatok. Elégedetten konstatálom, amikor a kezembe hullik az ezüstlánc, rajta a kulccsal. Hát ideje akkor elkezdeni. Lassan, unottan fordulok felé, újra végigmérem egyetlen pillantássommal. Mennyire furcsa, hogy halálfalóra sose mertem így nézni még. Egyedül erre a nőre…s ha tudná, tudnám, hogy mennyire igaz az amit rólam gondol, bizonyára végigfutna rajtam a libabőr.
Ismer, mint a rossz pénzt. Tudja jól, hogy saját fenevadam emészt el, saját démonom üldöz a koporsómig. Igen…de nehogy azt hidd Roxi, hogy én nem tudom, ki vagy te valójában! Ahhoz, hogy a parancsot teljesítsük, bizony össze kell dolgoznunk…bár, ki tudja! Lehet, hogy kapsz már Cruciot…halálfalót a kínzó átok használatáért még nem büntettek meg. Remélem, hogy nem most szeretnék elkezdeni.
- Nos? Ide adod a könyvet? Elvégre ideje megnéznünk, hogy miket kell a másikon kipróbálnunk…nem igaz?
Elindulok a könyvért a kulccsal a kezemben. Nagyon remélem, hogy lesz benne lefejező bűbáj, vagy rondító átok, eltörhetem a kezét lábát…levághatom az ujjait, végignézhetek ahogy az életéért küzd. Ugyan már! Nem nagy kérés! Vagy mégis?
- Lehet le kéne fektetnünk a szabályokat, a határokat. Bár tudod jól, engem az se zavarna, ha felrepülnél egyenesen a kastélyba…hátha ott maradnál.
Nézem a nőt. Elmosolyodok, bár ezt inkább nevezném undorító vigyornak. Torz mása a lelkemben dúló sötétlő vágyképeknek.
- Csak nem beijedtél Pres?

Állunk egymással szemben, s harcolunk az örökkévalóságig, mint tűz s víz, mint nap s a hold, mint élet és halál, mint Yin és Yang. De mivel halandók vagyunk a mi harcunknak véget kell érnie, s az nem lesz kegyes.
Ő sem volt hozzám kegyes. Kezdeti ellenszenvem csak fokozta, hogy megmutatta a pasilopós, pszichopata, ribanc énjét. Először fájt, aztán felizzott bennem a régi fogadalmam: "Egy fiúért nem fogom elveszteni az eszem..." Miközben a Roxfort főribancát játszotta keresztül néztem rajta, s kiötlöttem ördögi tervem: a saját vermébe ejtettem, hisz nem holmi fizikai vagy nyilvános megalázással hatottam rá, hanem a lelkét ejtettem rabul. S tudniillik: a várt egyetlen csapással rommá lehet dönteni, ha tudod, hol van a legfontosabb tartópillét.
S habár nem törte meg, elég pofon volt a számára, nagyobb, mint amit ő adott nekem. Igen, fájt, de olyan nagy pofont tőle nem kaphattam, mint amit átéltem gyerekkoromban. Olyat senki sem tudott adni, nem még, hogy egy fennhéjázó csitri. S különben is: ez a tette inkább alázta őt, mint engem, ez a poén az egészben.
S most, hogy szemtől szemben állunk, megvillan a düh a szemében, s szinte már látom, hogy meg akar kopasztani, mint egy tyúkot. De állj, te vak ribanc! Én nem akármilyen tyúk vagyok! Alábecsülsz.
Higgadtan várom, hogy a csendet újra szavak töltsék meg, s ezek miatt gunyoros mosoly ül ki az arcomra, de közben elképzelem, milyen véget szánnék neki, ha a kezemben lenne a sorsra.
Szinte látom magam előtt, ahogy a kúria pincéjében rostokol, ahol nap, mint nap azért kel fel, hogy vért izzadjon, hogy megalázkodjon. Mert ám az élet nagyobb kínszenvedés, mint a halál, nem tudtad? Szinte hallom a sikolyát és az elvetemült arckifejezését, de hisz ember ő is. Ne bírja sokáig higgadtan várni, hogy egyszer megszabadul. Ő sem lehet  ilyen naiv.
Elképzelem, hogy olyan lehetne számomra, mint egy játék, hisz úgy szeretek emberek életeivel játszani. Kitűnő szórakozás. S ha ráuntam, majd elküldöm a másvilágra, de abban nem lesz köszönet, vagy kegyelem. De nem is lesz móka, vagy gyors felvonás: csak hosszú kínszenvedés és megalázkodás.
Miközben elmélkedek a bűnös végről hangja újra felcsattan.
- Itt a könyv - húzom elő a zsebemből a kötet zsugori mását, mely tökéletes lenni kézikönyvnek, habár a betűméretek nem könnyítenék meg az olvasó dolgát. Pillanatokon belül a könyv visszanyeri eredeti, terjedelmes formáját.
Elindulok vele Monique felé, de édes kacagásom, mely veszettül visszhangzik, megállít.
- Még hogy félek!? Tudod erre szokás azt mondani, hogy mindenki magából indul ki - kacsintok rá gunyoros vigyorral.