Kopár udvar

Régen gyönyörű kert volt a mostani csupasz bozótos helyén, még a családi sírhelyek is jól kivehetőek voltak a dombocska tetején. Ma már elvadult a növényzet, csak a fák maradtak épek és olyanok, mint voltak.

[˝ ˝ Lilianne I. D'Alambert]

˝ ˝ Lilianne I. D'Alambert

A Nagyúr kérésére Chamberpotba visszaköltözött az élet, ezzel a kastély ura kénytelen és kelletlen fogadta az érkező vendégeket. Az egykoron megkezdett építkezés, és restaurálás nem ért véget, sajnos a munkaerő nem bizonyult megfelelően hosszú élettartamúnak, hogy elláthassa feladatát. A pór többségének teste oly törékenyen reagált a főben járó átkokra, mint egy apró bogár kitinpáncélja a súlyos, ránehezedő cipőtalpra. Noha a környéken minden bizonnyal lehetett volna még találni dolgosságra bírható kezeket, esetleg máshonnan érkeztetni nagyobb teherbírású szolgákat, Halstead éppen elégségesnek vélte a kialakult állapotokat. Azon szalonok, szobák, amelyeket jómaga használt, és kiemelt vendégei, pompában hirdették a hely egykori csillogását… a többi szárny pedig tökéletesen elégnek bizonyult a fekete üzelmek színhelyének. Holttestek nem maradtak soha, az épület magába rejtette azokat. Minden alagsori folyosószakaszon szomorkodó, vagy éppen kínokban gazdag érzelmeket mutató arcokat lehetett vélni, amelyek a falakból ki-ki domborodva tekintettek a sétáló után, hogy azután ismét visszahúzódjanak a termőkövek és sziklák közé. A fel-felpislákoló fáklyák lángja igazán egyedivé varázsolták az egyesek számára hátborzongató, míg mások számára művészinek ható képet.

A kastélyba érkezők között akadtak olyanok, akit a házigazda rossz szájízzel üdvözölt, de megtűrt, mert szükségszerű volt jelenlétük… és természetesen akadtak olyanok is, akiket érdekei, kapcsolatai, vagy egyéb célokból szívélyesen fogadott. Mára az utóbbi csoportot képviselő hölgy jelentkezett be egy bagollyal, közel két napja. D’Alambert kisasszony köztiszteletnek örvendett a Halálfalók között… persze ez sokat nem jelentett Chamberpot ura számára. Soha nem az alapján ítélkezett valaki felől, hogy mások mit gondolnak, beszélnek, vagy éppen sustorognak. Szájhagyomány útján sok tényező csorbulhat, az ismertség a meghatározó. A levél tartalma, amelyet kapott, felcsigázta az érdeklődését, bár túlzottan sok tényt nem közölt benne az író. Ez csak természetes, még akkor is, ha megfelelő bűbájokkal, és átkokkal ellátott pergamenről beszélünk. Az aurorok, és egyéb, magukat öntörvénykezőnek nevezők bármikor megállíthatnak egy kósza madarat, amelyről lefűzik az üzenetet… ahhoz azonban már tudás is szükséges, hogy egy efféle szövegkörnyezetet meg is értsenek a megfelelő kulcsok nélkül. Az üzenet egy külföldi útra engedett következtetni, valamint egy adott személyre összpontosult… mégis, az információ meglehetősen hiányos volt, pontosan azért, hogy a titok rejtve maradhasson az avatatlan szemek elől.

Az érkezésnek megjelölt órára a kastély, és a tartomány ura felöltötte jól megszokott, már-már formaruhának számító öltözékét. Az éjszín szövetnadrágját, amely természetesen finom anyagból készült… ugyancsak fekete ingjét, mellényét és cipellőjét, majd nyugalmas léptekkel a kapu felé vette az irányt. Nem óhajtott egy ilyen mérvű vendég elé ostoba, belezni való házimanót, vagy éppen imperio hatása alatt álló muglit küldeni… azoknak a feladata a vacsora elkészítése, és tálalása volt, amennyiben a szükség úgy hozza.

A kopár udvarra leérve a hűvös tekintet egyenesen a megbűvölt, kovácsoltvas kapura irányult. Az ember ismérve a pontosság, alig egy perc maradt, hogy D’Alambert kisasszony átsétálva megjelenjen az apró kis birodalom rejtett szegletében.

Cyrus Halstead

S végül elérkezett a látogatás napja.
Ez az egyszerű mondat ötlött fel, tört utat magának a hosszan leomló, göndör fürtök tengerén, ahogyan a hajkefe erőteljes simításaival gazdájuk igyekezett némileg fegyelmezni zabolátlanságukat.
Két nap is eltelt már, mióta a fésülködőasztal előtt helyet foglaló nő hírét vette az aggasztó hírnek, s cselekvésre szánta el magát, miután engedélyt kapott arra a Nagyúrtól. Bár az istenek  nem fukarkodtak a hiúsággal a hölgy teremtésekor, természetesen távol állt tőle az az ostobaság, hogy egymagában fogjon hozzá az arcátlan bitang jobb belátásra térítéséhez. A Sötét Nagyúrral való találkozása után nyomban pennát, kalamárist ragadott, s szűkszavú, ám annál érdekesebb levelet írt az egyetlen embernek, akiről a Nagyúr úgy gondolta, méltó társa lesz Lilianne -nak a feladat elvégzésében.
Cyrus Halstead.
A fürtjeivel viaskodó spanyol szépség számára ismerős volt a név, s itt nem csak a Halálfalók között szerzett információkról beszélhetünk. A férfi hónapokig ült az Azkabanban Voldemort bukása után. Lizzy persze akkor még nem volt tagja a Parancsnokság aurorgárdájának, így csupán homályos visszaemlékezésekből ismerhette a mágus történetét, mely még most, ennyi idő után is elhalkította kollégái szavait. Arról persze nem szólt a fáma, hogyan is sikerült kijutnia a legváltozatosabb védővarázslatok és dementorok őrizete alatt álló börtönszigetről... márpedig ez történt, amint az a mellékelt ékes példa is bizonyítja.
A gondolatok finom, ólomszürke pókfonala elszakad, ahogy Lilianne a helyükre teszi a smaragdfüggőket, majd egy utolsó tusvonással tetőzi be a gondos készülődést.

***

Tizenöt perc múlva este hét órát ütnek a környék templomtornyaiban. Bár a kihalt falucska üres templomának ódon harangja továbbra is némán alussza az igazak álmát, lakosok hiányában. A mugli hatóságok bizonyára értetlenül állnak a település teljes lakosságának eltűnése előtt... nem tudhatják persze, hogy a falut korántsem holmi természeti, sokkal inkább egy bizonyos „biológiai csapás” sújtotta, a visszatért kúria- tuljadonos személyében, akinek távlati tervei hihetetlen sebességgel szívták magukba az emberek lelkesedését, sőt magukat a lakosokat is, szó szerint. Az egykor nagyon is impozáns Chamberpot fénye megkopott, az eltelt idő vasfoga kíméletlenül rajta hagyta fognyomát, míg a ház urával is ugyanúgy elbánt az Azkaban.
Ilyetén elmélkedésbe merülve indult el az elegáns, fekete kabátba öltözött boszorkány az előtte kanyargó ösvényen, melynek végén egy rendkívül míves kidolgozású kovácsoltvas kapu, valamint maga a házigazda várta, személyesen. Lilianne éppen időben érkezett, nem hazudtolta meg jó hírét, Halstead úr is elégedett lehet.
Miután bebocsáttatást nyert a hideg, barátságtalan rácsokon, a következők hagyják el csókos ajkait:
- Jó estét, Mr. Halstead! Nem számítottam rá, hogy személyesen a ház ura siet elém... -a nő hangja kellemesen mély, telt, élettől teli. Puha bőrkesztyűbe bújtatott balját kecsesen nyújtja a magas, jól öltözött, fakó szemű ragadozó felé kézfogásra, kézcsókra -ez csupán az úriembertől függ.
A malachitból metszett szemek elgondolkodón itták magukba a férfi látványát. Chamberpot ura megdolgozott érte, hogy elfoglalhassa a végrehajtó szerepét, s ez rányomta bélyegét a varázsló kisugárzására is. Lilianne eleddig csupán futólag élvezhette a másik társaságát, de ahogy a hűvös, metszően világos szemekbe tekintett, megérintette a mögöttük lapuló lélek sötétsége, s a nő megborzongott, míg a Démon élénk képekkel árasztotta el elméjét.
Hasadt tudatát egyszerre vonzotta és taszította ez a gavallér bőrbe bújt szökevény, aki riasztotta is rejtélyességével, de valahogyan hívogató is volt. A Démonnak igencsak ínyére lett volna a fakó szemek látványa egy sokkalta meghittebb háttér előtt, mint a kopár, kietlen és rideg udvar, ahol a páros éppen keresztülhaladt... Lizzy egy fejrázással hessegette el a képet magától, bentlakásos szörnyetege legnagyobb bánatára.
- Remélem nem okozott gondot, hogy olyan talányosan fogalmaztam a levélben -pillant újra társára a smaragd szempár -de jobban szeretem személyesen intézni az effajta kényes ügyeket, mint amilyen Balthazar de Montfort kis mesterkedése...

Miközben Lilianne magyaráz, a két Halálfalót magába fogadja az épület, elnyelve az utolsó szavakat bármilyen kéretlen látogató figyelmes füle elől.

[˝ ˝ Lilianne I. D'Alambert]

˝ ˝ Lilianne I. D'Alambert

Abban a pillanatban, ahogyan a sötét boszorkány megérkezett a kapu elé, és tovagyalogolt, a vasak hirtelen füstté válva engedték őt a kastély egyesek számára veszélyeztetett területére. Olybá festett, mintha a hatalmas, helyenként száradt levelű ágakkal, elhalt növényekkel szegett vasdarabnak szeme, érzése lenne, ki az, akit a házigazda szívesen lát, ki az, akit átengedhet. Pedig semmiféle trükk nem volt a dologban, csak egy kis mágia, varázslat, amely arra hivatott, hogy a jeggyel ellátottakat ne tartóztassa fel… ellenben, ha más próbálna behatolni, kellemetlen körülmények áldozatává válna, ez egészen bizonyos. Nincsenek erre utaló nyomok, a laikusok számára legalábbis biztosan.

Halstead lassan megemelte jobbját, melyet a hasfala elé szegve, kissé megdőlt törzsben… ellenben feje és tekintete mindvégig a nőre szegődött. Nem az a fajta ember, aki meghajtja azt bárki előtt is, büszkébb annál. D’Alambert hangjának csengését követően a férfi kiegyenesedett, majd halovány mosollyal, és valamiféle titkos tűzzel a szemében fogadta a kezet. Balját a derekára szegte, jobbjával pedig beborította a kesztyűvel fedett kézfejet. Meglehetősen élénk fantáziáját rejtve tartotta, mindig. Jobbára a köd és füst jellemezte odabentről, bárki próbálta volna olvasni gondolatait… persze botor módon. Engedély nélkül merész próbálkozás, főleg otthonában tenni ilyet vele. Lett volna elképzelése a hamvas, fakó bőr láttán, melyet a csodálatosan smaragdos szemek együttese még vonzóbbá varázsolt… az érzéki ajkakról nem is beszélve. Chamberpot ura szerette a szépet, és amennyiben a sors úgy hozta, el is vette azt… a mai vendég azonban több volt annál, hogy csak úgy, vadászösztönétől vezérelve vágjon bele a kalandba a vad megszerzésére.
- Kellemes estét Mrs. D’Alambert!
Apró mozdulat, a tekintet folyamatos maradt a másikkal, de az ajakérintés megtörtént a hófehér kesztyűn. Ezt követően a férfi elengedte a boszorkány kezét, majd folytatta.
- Ön sem gondolta komolyan, hogy holmi pórt küldök Magáért!
Ismételten megvillant a cinkos mosoly, és természetesen ezzel egy időben a szemek csillogása is sejtelmessé változott. A férfi kioldalazva, kezét a bejárat felé emelvén jelezte, haladhatnak tovább, hogy megbeszéljék a továbbiakat. Idebent már nem voltak komisz módon hallgatózni próbáló fülek… a kastély egy talány volt mindenki számára, rejtve a nem kellő személyek elől.

Beérve a folyosókra a vendég fülét sejtelmes kopácsolás ütötte meg, amely visszhangként terjengett az ódon falak között. A páros által választott útvonalon először fejek tűntek elő a falakból, amelyek somolyogva tekintettek rájuk… de amint a fáklyák fényei megtöltötték világgal a helyet, a kérdő arcok úgy tűntek tova, és húzódtak vissza nyughelyükre.
- Természetesen megértem sejtelmes fogalmazását.
Válaszolta bársonyos, mégis valahogyan delejes hangon, miközben előre szegte tekintetét.
- Nem kell pontos információkkal ellátni azokat, akik nem hívatottak a tudásra.
A beszéd közben a két varázsló egy termőkövekkel rakott falat vett célba, amelyen átgyalogolva a kastély egy egészen új arcát pillanthatták meg. Itt már eluralkodott a csend, nem hangzottak nyögések, munkálatok zajai, minden úriasnak hatott. Vöröslő szőnyegek hevertek a szépen munkált fapadlózaton, a szoba közepén hatalmas tölgyasztal ásított, mélybarna… rajta pedig fehérlő csipkeabrosz. Közepén hatalmas tál tele a legkülönfélébb gyümölcsökkel, melyek mindegyike csak úgy árasztotta magából a frissességet és illatokat. Az asztal körött míves székek pihentek, kígyó motívumokkal rakva vöröslő bársonytámlájukat. Pontosan a kompozíció felett egy hatalmas kristálycsillár hirdette közel ötven gyertyájával a fényt, amely elegendő volt a falak mellett húzódó fenyőbútorok, és az azokon pihenő könyvek megvilágítására is.
- Azt javaslom, egy tea, kávé, vagy hűsítő mellett beszéljük meg a részleteket.
Megemelve a jobbot csettintett egyet, melynek folyományaként egy házimanó jelent meg a helyiségben.
- Mivel szolgálhat Önnek a kastély, és ura?
Kérdezte nyugalmas hangon, miközben az kihúzott egy széket, majd rámutatott. Természetesen, ha a hölgy fogadta, úgy leheveredése előtt a férfi segédkezett kabátja, sötét talárja eltávolításában.

Folytatás : Étkező