Pusztuló könyvtár

Minden szerves és szervetlen képződmény pusztulásra van itt ítélve - így járnak a könyvtár példányai is, melyeket senki nem forgat ugyan, mégis porladnak. Amit a kezedbe veszel, szinte biztos, hogy tönkre teszed, hacsak nem tudod gyorsan megóvni a könyv állagát egy-két bűbájjal.
Ha esetleg hosszasan kívánod tanulmányozni valamelyik kötetet, azt is mehteheted, akad itt íróasztal beszáradt tintával a fiókban és csonkig égett, mégis világító gyertyával az sarkán.

Lord Voldemort

Chamberpot. Egy sötét lyuk, komor elegancia, a romok régi korok illatától füstösek, szaggatott függönyök, sikolyok úsznak a folyosó csendjében. Valahogy bánt ez a zaj, egy Silencio elkelne a pincében vagy a padláson, akárhonnan is jön ez a szaggatott, hörgő sikoly. Mintha csak halálért könyörögne: sír és üvölt egyszerre, a fájdalom tépi és a düh éberen tartja, még hisz benne, hogy ér valamit a sikongatása. Nevetséges! Eddig kellett volna ügyesen játszani, nem most tépni az idegeim. A hátamon végigsiklik a hideg, mint egy selyemsál a meztelen bőrön, libabőrös leszek, összeborzadok ettől a helytől. Úgy suhanok át a folyosókon, mint a legnemesebb vad menekülés közben: sietve, magasra emelt fejjel, keccsel és mámorító rémületben.

A falakról cafatokban lóg a valaha vörös, mintázott tapéta, alatta szürke foltos vakolat. A kanyarban valaki a falra festette a Sötét Jegyet. Ahogy elkapom a tekintetemmel olyan, mintha valami meglódult volna bennem, a szemeim egy pillanatra fennakadnak, megtántorít ez az ocsmány falfirka, ajkaimról egy sóhaj röppen fel, mintha a lelkemet lehelném ki ebben a pillanatban, aztán fölocsúdok. Dacosan emelem fel ismét a fejem és nézek a tekergőző fekete mintára. Egy pillanatra megtorpanok, aztán inkább továbbrohanok. Semmilyen kúra nem tud kigyógyítani ebből a nyavalyából…

Az ujjaim óvatosan nyomták le a könyvtárba vezető ajtó kilincsét, melyről a por, mint valami kikopott csillagpor hullott alá. Szeretem ezt a helyet, a maga kopott külsejével valahogy a boltomat juttatja az eszembe, a halovány fényű gyertyák lángjai félősen remegnek meg a félhomályban, az árnyékok halotti táncot lejtenek a falakon, élesek és gyorsak, akár egy-egy penge. A recsegő karosszék, amire leülök, mintha csak az ajtó nyikorgásának felelne. Mosolyt csal az arcomra ez a lelakott gyönyörűség.

A pálcám előkerül a fehér köpenyem ujjából, apró biccentésére a mögöttem lévő polcok tartalma a fejem fölé röppen, a könyvek takaros körbe rendeződnek, hogy láthassam a címeiket. A legtöbbet már ismerem, a Moonban több régebbi kiadást is megőriztem, de mégis megakad a szemem néhányon, amelyeket a kis olvasóasztalra teszek le, a többit visszareptetem a polcra. Aludják csak tovább megzavart álmukat…
A várakozás perceit olvasással próbálom eltölteni, a porladó könyvek restaurálása szórakoztat, míg a meghívás okára fény nem derül. Azt mondták még ne zavarjam a Nagyurat, várjak rá egy keveset és majd szólnak, ha elé járulhatok. Azt hittem majd valaki értem jön, nyugodtan elmélyedhetek a nagyra becsült Sziszegő Szeraphina bájitalreceptjei között, de tévedtem. Tévedtem.


Végül arra a döntésre jutottam, hogy elég, ha csak egy feladat miatt hívatott a Nagyúr, amit rám akar bízni, ha ez így neked is megfelel.

A Nagyúr ideje igencsak drága. Ezt minden szolgája tudja. Senki sem meri vesztegetni a sötét varázsló idejét, pontosan ezért nagyon helyes, ha valaki időben, vagy előbb érkezik egy találkára.
Egyetlen egy Halálfaló van, akinek Sötét Jegye nem alkalmas semmiféle hívásra, abból a prózai okból kifolyólag, hogy azt az illető sajnos nem tudja elérni, hogy érintésével üzenhessen Voldemortnak. Csakhogy azon a véres tivornyán, azon a bús, fekete mágiától részeg haláléjszakán, amelyen Deliah Beckett megkapta a Sötét Jegyet, még senki sem számolt azzal, hogy a lány majd megéli azt a huszonpár évet, melyet megélt, következésképpen a Jegynek sem szántak valami sok szerepet.
Voldemort jól emlékszik arra, milyen nagy kincs volt a lány, egészen addig, míg elég erős nem lett ahhoz, hogy elvégezze rajta az azonosító-bűbájt. Az a varázs olyan fájdalmas, hogy csak halottakon végzik el azokban az esetekben, mikor az elhunyt kiléte nem tisztázott. Tűzként vizsgálja át minden csontját az embernek, hogy aztán elárulja származása titkait. Anya neve, vére, apa neve, vére, alany neve, születési hely, idő, vér. A vizsgálat persze nem azt az eredményt hozta, amit várt, de a gyermeket ettől még sajátjának akarta tudni. Nem az édesgyermekének, hanem inkább a tulajdonának, mellyel szabadon rendelkezhet. Ezért odaadta Beckettéknek, hogy neveljék fel... És, szó mi szó, jobb munkát is végezhettek volna. Senki nem tud mit kezdeni egy csökönyös és önérzetes rabszolgával. 
Próbálta már kínozni, fenyegette már halállal, de Deliah Beckettnek olyannyira semmit nem ér saját élete, hogy egyik sem hatotta meg őt. Apatikusan, némán tűrte, amit a Nagyúr rámért. Egy bebörtönzött szolgának azonban még kevesebb a haszna, mint egy kedvetlennek, úgyhogy végül kieresztette a lányt Chamberpot börtönéből.
Talán ezért van az, hogy a boszorkányt nem csapja meg az otthon szelének melengető érzése, mikor Chamberpotba hívatják. Ellenkezésnek helye azonban nincs.

A nagyúr higgadt léptekkel közelíti meg a könyvtárat. Ő maga is vágyik olykor némi kikapcsolódásra, és a pusztuló könyvtár az a hely, amely remek metaforája mindennek, amit elért eddig. Vagy így, vagy úgy.
Ahogy a terembe sétál, akárha dementor lebegne a háta mögött, csökken a hőmérséklet és dagályosodik a csüggedés. Kígyója, Nagini már megszokott látvány mostanában, állandóan a Lord körül sündörög, mintha csak abban reménykedne megállás nélkül, hogy lehull majd neki egy pár jó falat. Hűsége akár az éhes vadászebé.
Voldemort ölelésre tárt karral érkezik, igencsak színpadiasan.
- Deliah! - szólítja meg a boszorkányt. - Mondd, miért nem nézel hasznosabb olvasmány után? A receptek halálra untatnak engem. Lapozgathatnád mondjuk a Természetes nemességet... Találnál benne pár érdekes információt.
Már megint Deliah származására célozgat. Ő az egyetlen élő ember, aki ismeri a titkot, és esze ágában sincs megosztani azt Deliáhval, sőt, még élvezkedik is azon a tényen, hogy a Szőke Beckett mit sem ért. Olyan, mintha ez lenne az egyetlen szál, mely hozzá köti még a boszorkányt.
Helyet foglal a Deliahval szemközti fotelban, és keresztbe veti lábát. Lábfeje pőre most is, mint mindig. (A nagy mágusoknak vannak érthetetlen szokásai.)
- Rájöttem, miben lehetnél hasznomra! Örülsz, Deliah?
Vajon miért van ilyen idegesítő stílusa ennek a hátborzongató vénembernek?

[- Legalább négyszer olvastam újra azt a könyvet, Nagyuram, de nem leltem meg benne azt, amit kerestem. Azon kívül pedig... Nem ismertem fel a környezetemben a természetes nemességet. Inkább korcsokat látok, tompa fényű, beporosodott és összemocskolt aranyunk mit sem ér. Nincs már oly' fénylő név, mint egykoron volt, az istenek a porba hulltak és kiszenvedtek]

A szemem előtt betűk lebegnek, a kezem remeg, az ajkaim szorosan összezárom. Szilánkok Memoritere. Milyen szép név egy emlékidéző bájitalnak... Veritaserummal és egy vallatóátokkal kombinálva tökéletes legilimens módszer. Kevesebb idő előállítani, mint kitanulni a gondolatfürkészést. Ráadásul az Exmemoriam hatását is feloldja, mint bezoárkő a mérget. Egyszeriben semmissé teszi az élet nagy gubancát, amit egy paranoiás öregember vágott a képembe.

 "Soha nem kapod meg a fiam!"

~Igen, azt hitted, hogy elég vagy ahhoz, hogy örökké tartson az akaratod, Ceasar... Tévedtél, csúnyán tévedtél vénember...~ Végigkúszik bennem az elégtétel, ahogy lapozok, a számon féloldalas, hamis mosoly játszik, elbódít a bosszúvágy, mint a testes vörösbor bukéja. Legszívesebben felnevetnék, de nem teszem, ennyire nem vagyok bizakodó. Az elbizakodottság gyengévé tesz, óvatlanná és ostobává. Én pedig egyik sem vagyok.

Ahogy az ajtó megnyikordul, én összerezzenek, valami önkénytelen görcs ránt meg, aztán elereszt, felállok a székemből és a belépő Nagyúr felé fordulok. Nem szeretek vele találkozni, valahogy nem tudom hozzászoktatni magam a jelenlétéhez, de a higgadtság álcája mindezen zavart elfedi. Rámosolygok egy pillanatra, engedelmesen, hálásan, alázattal. Tisztelettel hajtom meg a fejem az arcára emelve a tekintetem, őszintén és készakarva. Hiába vannak rossz  emlékeim vele kapcsolatban, attól még tisztelem azt, amit elért. Bármivé is vált közben. Bármilyen szörnyeteg is lett.
A Mester mögött Nagini kúszik, de vele nem foglalkozom. Csak egy kígyó, egy állat, amely arra hivatott, hogy a frászt hozza az emberre. Engem viszont valahogy nem hat meg, Voldemort mellett az ő "személye", ha fogalmazhatok így, eltörpül. Jelentéktelenné válik.
- Legalább négyszer olvastam újra azt a könyvet, Nagyuram, de nem leltem meg benne azt, amit kerestem. Azon kívül pedig... Nem ismertem fel a környezetemben a természetes nemességet. Inkább korcsokat látok, tompa fényű, beporosodott és összemocskolt aranyunk mit sem ér. Nincs már oly' fénylő név, mint egykoron volt, az istenek a porba hulltak és kiszenvedtek - mondom ki minden gondolatom kendőzetlenül, mégsem vádlón. Nem célzok senkire, nem sértegetek senkit, egyszerűen közlöm a tényt, mely tisztán látható és egyértelmű. - Akár ez a kastély, mely egykoron a fényűzés és a jólét Akropolisza volt, ma kísértet járta, lepusztult, dohos dicsőséget hirdet csupán. Az idő semmit nem szépít meg - jelentem ki kategorikusan, majd megenyhülve hozzáteszem. - Számomra semmit.

Végignézem, ahogy leül a közeli fotelbe, egy tapodtat sem mozdultam, mióta belépett, így most csak visszaereszkedek a saját székembe. A kezemben tartott receptkönyvet magam mellé teszem az asztalra, bár nem sok kedvem van felfüggeszteni a betűk bűvölését, a kezem a borító mélyedésein futtatom végig, ahogy a cím betűit fikszírozom. Nem tudom mit kéne tennem, mit kéne mondanom, így inkább hallgatok. Abból még soha semmi baj nem lett.
- Miért is ne örülnék, ha a hasznodra lehetek, Mester? - felelem halkan, felé fordulva, bátortalanul a szemébe nézve. Mintha megint kislány lennék, sok emlék bukkan hirtelen a felszínre és mind azt akarja, hogy újraéljem, ahogy Voldemort piros szemeibe révedek. Sikoltások zúgnak a fejemben és könnyek mardossák a koponyám. Nem akarok belezuhanni, most nem! - Miben segíthetek?