A különös tervezésű Halstead-kastély egyetlen tornya leginkább olyan, mint egy kifordított kígyó, melynek gerince a testén kívül csavarodik fel egész a fejéig. A torony két teteje mintha a kígyó állkapcsai lennének. Van odafent egy messzelátó, melyben egy óriás varázsszem van - állítólag aki belenéz, akár többszáz mérföldes körzetben tudja, mi történik.

- Idehívtad őt? És ide is jön?
- Igen, Nagyúr.
- Valóban ennyire ostoba?
A nő kuncog.
- Visszautasíthatatlan ajánlatot tettem neki.
- Ezt már szeretem.
A Nagyúr leveszi kezét a varázskőről, melyet eddig úgy simogatott, mint más a szeretőjét. Bűvölte, hátha helyre tudja hozni a mágia áramlását benne, és valóban szemmel tarthatná akkor a környéket... Ám a spiráltoronyban levő látókő már nagyon régóta vakon csücsül foglalatában, mintha a hályogot maga a mindent elborító sötétség vonná szeme elé.

A szellő Chamberpot ormain nem lágy és legkevésbé sem simogató. A tenger közelsége miatt élesen vagdalkozik még akkor is, mikor a sötét fellegeken keresztül átszüremlik némi gyér, beteg napfény. A földből mintha a halál bűze párologna, mintha az állandó huzat sem tudná kiszellőztetni a bűn mocskát a kastély falaiból. Embervérrel keverték a maltert, a legdíszesebb szobrok pedig élő emberek bálvánnyá változtatott torzóiból vannak formára csiszolva. A Nagyúr különös módon itt érzi otthon magát, bár ismerve beteges hajlamait, ez talán nem is olyan meglepő.
- Nézd, Nagyuram. Ott is van.
- Látom, Damona. Nem vagyok vak.
Kígyónyelvű sziszegéssel adja Nagini tudtára, hogy mi készül. Előreküldi követét: a kígyó most szeme és füle lesz odalent, míg ő maga meg nem ejti antréját.
- Mire vársz még? Menj, köszöntsd a vendégedet! - förmed rá a kígyóképű rémalak hű szolgálójára, ki talán némi jutalmat vár azért, hogy egy ilyen remek és nagy tudású boszorkányt csábított át a sötét oldalra, ám ezt el is felejtheti. A Nagyúr nem osztogat jutalmat senkinek.

Az alakok, melyek hozzád közelednek, talán csak árnyak, talán csak a képzeleted szülöttei. Viszont hirtelen hűvösebb lesz, borzongatóan hideg, pedig még nincs olyan késő és nincs is még ennyire tél.
Ha körülnézel, egy öt főből álló gyűrű záródik köréd. Lassan és ráérősen közelítenek, egyikük sem emel pálcát, mindegyikük arcát eltakarja a sajátos maszk.
Hamarosan te is megtervezheted a tiédet.
- Drágám! - harsan fel valahonnan szeretett nővéred hangja. - Hát eljöttél... Úgy vártunk már.

Az öt közül az egyik dühösen markol rá a pálcájára, bar nem tudni, pontosan mi is az, ami felforralta a vérét. Talán az újabb áldozat pimaszsága? Vagy éppen az, hogy akad egy újabb áldozat? Hogy mindig van valaki új, aki látszólag önként sétál bele élete legnagyobb csapdájába? Vagy maga a tény, hogy a bárányt a nővére csalta a farkasok közé?
A testvérárulás már oly megszokott ebben a gusztustalan világban.

Damona kuncog, és kezében levő pálcájával int egyet. A néma ige hatására a gondosan rejtegetett varázspálca utat tör magának ruhád finom redői közül. Damona kecsesen kapja el, mint tornász a buzogányt.
- Erre most nem lesz szükséged - kommentálja tettét, miközben közelebb sétál hozzád, és játszani kezd a pálcáddal, pörgeti az ujjai közt, néha elgondolkodón az ajkához érinti a hegyét. - Ó, ők nem az én barátaim, hanem a Nagyúréi. Csak nem hiszed, hogy bemutatom őket neked? Emeletekkel állnak feletted, te kis szutykos senki! - emeli fel a hangerőt, és egy gyors mozdulattal aprót lök a válladon, majd gúnyosan méregetve magyaráz tovább:
- Örülhetsz, ha ma este megkapod a jegyet, mert a Nagyúr tetszését eddig nemigen nyerted el.
Igaz, hogy ez inkább Damona problémája, de ezt neked nem kell tudnod.

Az üdvözlő fecsely közben a Nagyúr legendás kígyója lustán kúszik közelebb, ki tudja melyik repedésből került elő. Itt mintha bármelyik kis árokból vagy lyukból férgek, csúszómászók és veszélyes lények bukkanhatnának elő.
Damona megáll mögötted, és testvéri szeretettel húzza hátra két karod, miközben csendben és kárörvendően nevet a hajadba.
A kígyó imbolyogva ágaskodik fel, egész szemmagasságig nyújtja nyakát, és kitátott szájjal közeledik az arcodhoz. Ilyen közelről egész a torkába bámulhatsz, arról nem is beszélve, hogy tökéletesen jól láthatóak a színes méregpettyek a méregfogai hegyén. Furcsa sziszegéssel kommunikál, és gyakorlott hipnotizőrként bámul szemeidbe pár hosszú, borzalmasan hosszú másodpercig.
Aztán előre lendül, Damona pedig ijedten ereszti el kezeidet, téged előre lökve menti magát ő is, hisz ennél a kígyónál sose lehet tudni... Ám ahelyett, hogy Nagini beléd marna, a nyakad köré tekeredik, hosszú, erős teste körbefogja a vállad. Moccanni sem tudsz a súlyától.

- Nocsak - szólal meg egy rémes, jeges szélhez hasonló hang valahol előtted. Az aggály és a rémület egy pillanatig átjárja a tested, míg nehéz kőként a gyomrodba nem süllyed. Talán ugyanezt élik át az itt tartózkodó Halálfalók is, akik egy emberként hajolnak meg a semmiből előtűnő Sötét Nagyúr előtt. Ám Ő, mintha ügyet se vetne erre, csak rád figyel.
- Úgy tűnik, Nagininek tetszel. Tudod ez nagyon kivételes dolog... A kígyóm legtöbbször csak a vacsorát látja mindenkiben...
Affektálva és lustán beszél, és e talán még hátborzongatóbb, mintha sziszegne és hörögne.
- Szereti az olyan nyomorult halandókat, akikkel eljátszogathat. Remek préda lennél. Akarod kipróbálni, milyen messzi tudsz futni, mielőtt utolér?

Ki vagy te? Miért vagy ilyen fontos? Mit keresel itt? A Nagyúr olyan mozdulatot tesz, mintha nem létező szakállát simogatná. Nem nagyon van türelme az ilyesmihez. Egy kicsit járkál körülötted, megnéz tetőtől talpig, aztán el is magyarázza, miért.
- Tudod, Odil Watson, nekem azt mondták, tehetséges és okos boszorkány vagy. A kígyóm nem tépte le rögvest a fejed, ami azt jelenti, hogy lehet benne valami. De hogy őszinte legyek, a szavaid nem nyűgöznek le. A drága rokonod ajánlott be téged ebbe az elit klubba. Számos előnnyel jár a barátaim közé tartozni, Odil Watson. Te azonban mégis ódzkodsz ettől. Miért? Mi értelme, kérdem én, harcolni a sorsod ellen? Hidd el jó leszek hozzád. Ha frigyre lépsz velem, csakis jó dolgok történnek majd veled.
Ezt persze nem szó szerint érti, de ő a Sötét Nagyúr. Úgy ért mindent, ahogy akar. Ki merne tiltakozni, vagy vitába szállni vele? Mi értelme volna? Okosabb a hallgatás. Az mindig okosabb.
- Tudod, Odil Watson, idáig hallom a gondolataidat! - kiált fel, miközben hosszú, fehér ujjával a saját halántékára mutogat, és közben eszelősen mered rád. Felpillant Naginire, majd újra rád tekint.
- Nem akarsz itt lenni. Azon töprengsz, vajon hogy szökhetnél meg innen. Igazam van! Ugyan miért akarnál megszökni? Hm? Elmondanád? Megosztanád velünk, miért nézed le az itt jelen levő barátaimat, Odil Watson? - kérdi, miközben megragadja a legszélén álló Halálfaló vállát, mintha valóban csak baráti bíztatást fejezne ki ezzel.
- Túl sokat beszélsz! - vádol meg. - És túl sokat gondolkodsz! Nincs min gondolkodni! Vagy fejet hajtasz előttem, vagy a bájos lánykádat veszik kezelésbe a barátaim! El se tudod képzelni, mennyire szeretik a friss húst ezek a fiúk - kezd el gusztustalankodni, ahogy megint az arcodba mászik. - A lányod húsa bizonyára... ízes és zamatos.
Megnyalja az ajkát, már ami a pofáján annak nevezhető, aztán megint parádézni kezd.
- Mondd meg nekem, Odil Watson, miért ne öljelek meg most azonnal? Ajánld fel magad nekem! Mit tudsz nyújtani? Gyerünk! Nyűgözz le, hitesd el, hogy nem csak az időmet fecsérelem veled. Igyekezz, mert kezdek unatkozni.