Nappali

Elegáns berendezés, letisztult formák, kontrasztos színvilág. Ez az, ami egyből feltűnik a gyanútlan látogatónak. Ugyanis a Reynolds kúriába belépve, egyből a hatalmas, hangulatos nappali tárul szemünk elé. Kényelmes bőrfotelek párosulnak a szintén bőr kanapéval, középen alacsony üvegasztal helyezkedik el. Virágok, képek, fáklyák teszik még hangulatosabbá a tágas teret. Talpunk alatt tölgy faburkolat koppan. A szoba meghatározó színei a fekete és a fehér, ez teszi bámulatosan egyszerűvé, mégis királyivá. A függöny halványzöld színben pompázik, mely a kúria színét idézi.

Josh

Még az utcán

Érdekes, hogy állítólag a legjobb barátnőm Helga, de még soha az életben nem jártam nála. Még csak azt sem tudom, hogy hol lakik. Jó, a várossal tisztában vagyok, de hogy melyik ház az övéké, azzal már nem. Mindig elgondolkoztam azon, hogy mi lesz, ha egyszer elhív magukhoz, mert akkor nem fogok odatalálni. És ez az alkalom most jött el, ugyanis egy térképpel a kezemben járkáltam Newcastle utcáin, az említett lány otthonát keresve. Azt mondta, hogy keressek egy hatalmas, feltűnő, de mégis egyszerű házat. Ez volt aztán a pontos leírás, ebből pontosan le tudtam szűrni, hogy hogy nézhet ki a birtokuk. Az épület színét már meg se mondta, hiszen minek is az, biztos megtalálom a sok egyforma ház közül. Bár én is gondolhattam volna arra, hogy még mielőtt felszállok a buszra, előtte megkérdezzem a pontos információkat, mert hát tudhattam volna, hogy ez nem lesz elég, ahhoz, hogy odataláljak. De így jártam, sejthettem volna ennek a következményeit.
Tehát eltévedve keresgéltem a sok felém magasló, emeletes épület között. Sosem jártam még Newcastle-ben, így nem ismertem erre felé az utakat, s ez bizony most nem a segítő tények közé tartozott. Már kezdtem „hiszti rohamot” kapni, hogy hogy a fenében nem tudok megtalálni egy házat, s már a táskám mélyéből elkezdtem előkaparni a mobilom. Helga telefonszámát kívülről tudtam, s így csak be kellett pötyögnöm a számokat. Fülemhez emeltem a készüléket és hallgattam. Kicsöng. Tíz másodpercig némaság, s ismét csöng. Nem vette fel.
~Nagyszerű!- gondoltam magamban, miközben újra sétára indultam a már-már végtelennek tűnő utcán. Rejtélyes kastélyok, magasba tornyosuló, ijesztő épületek. Be kellett vallanom magamnak, hogy nem a hely volt ijesztő, csak volt valami furcsa érzetem, amitől nekem az egész környék félelmetes volt.
~ Egyáltalán, hogy lehet itt lakni?! Mert az biztos, hogy én teljesen kikészülnék ettől a környezettől.- gondolkodtam, s egyre csak a birtokokat vizslattam, hogy vajon melyik lehet Helgáéké. Hirtelen megláttam egy házat, ami sejtelmeim szerint a barátnőmé volt. Minden passzolt a leírásból. Így hát magabiztosan megindultam a kapu felé, ami éppen nyitva volt. Nem különösebben zavartattam magam, mivel meg voltam róla győződve, hogy csak is miattam maradt nyitva, ám ekkor megpillantottam egy alakot, aki éppen bement rajta. Fura, mert az előbb se közel, se távol nem láttam senki mást, és azt hittem, hogy én vagyok az egyetlen ember, aki most itt járkál. De az alakkal sem törődve befelé indultam, mivel semmi kivetni valót nem találtam abban, hogy egy öltönyös férfi menjen be egy házba. Nyilván Helga szüleihez jött.
Az ajtó természetesen nyitva volt, mivel előttem ment be a férfi, ezért én is óvatosan beléptem rajta...

[Sabrina]

Sabrina

A Gonosz létezik.
Akár az éjszaka sötétjében lebeg, akár a szelek szárnyán.
Vagy a lélekben lapul, s mint egy kígyó, várja a pillanatot, hogy lecsapjon.

- Beszélj te féreg! Nem érted?? - szegezem a pálcát a fiatal férfi nyakához, miközben teljes erőmből a falnak taszítom az áldozatot. Arcomon az izmok megfeszülnek, mélybarna íriszeim szinte szikráznak, ahogy az övéibe merednek. Tudnom kell, hogy mit tervez. Tudnom kell, hogy mennyire veszélyes Tudjukkira nézve. Elszántnak és felettébb magabiztosnak tűnik, de vajon meddig? Meg kell törni, ki kell használni a fölényt. Ez a Nagyúr parancsa.
- Kevés vagy te ehhez, fiú. Nemes célért küzdök...akár az életem árán is. Ez esetben az utóbbit nem látom veszélyben. - feleli teljes nyugalommal és egy csipetnyi gúnnyal a hangjában. Ugyanolyan makacs, mint amilyen én voltam. Csak azóta megtanultam a leckét, volt kitől tanulnom. Ez egy haszontalan fegyver. Egyetlen egy terep van, ahol el lehet sajátítani a megfelelő tulajdonságokat...és az nem a Rend. Biztos voltam benne, hogy közéjük tartozik, kétség sem fért hozzá. A hidegvér becsülendő. Valójában még hasznára is válhatna a Nagyúrnak, na de ismerem a fajtájukat. Az ilyenekkel nincs mit kezdeni. Elkallódnak mind, vagy kiássák a saját sírjukat. Minden rajtuk múlik, a viselkedésük  meghatározza sorsukat.
Ha valóban ezt akarja... Tudtam, hogy stílust kell váltanom, hisz a keménykedéssel itt nem sokra megyek. Legalábbis a szavakkal nem. Elvégre ki a francot érdekel, hogy mik és milyen hangsúlyban hagyják el a számat? Ha nincs mellettük tett. Arcomon a ráncok kisimulnak, szám majdhogynem láthatatlan mosolyra húzódik, szemeim még mindig tekintetébe kapaszkodnak, miközben pálcát tartó kezem lassan engedem egyre lejjebb és lejjebb. A házra csend telepszik. Egyetlen pillanat. Térdem meglendül, majd óriási csattanást előidézve találkozik a fiatalember gyomrával. Az fájdalmas tekintettel roskad össze, miközben én megfordulok, majd váratlanul vissza meglendítve pálcát markoló karom.
- Crutio! -ajkaim megnyílnak, szám a lehető legpontosabban, tagoltan formázza a hangokat. A férfi ordításából is látni, hogy az átok talált. A kínok kínját éli át, miközben az én arcom merev és semmitmondó. - Mit tervez a Rend? Beszélj! -lépek mellé, majd lehajolok hozzá és megemelem eltorzult arcát. Már nem idegeskedem, teljesen nyugodt vagyok, ismerem a képességeimet, és a fölény egyértelmű.
- Ahogy gondolod. Játszhatunk ilyet is, elvégre én ráérek. Itt csak te szenvedsz. -pöccintem meg az állát, majd felállok és megindulok a bőrfotel felé. Két lépést sem teszek, mikor megtorpanok. A srác mögöttem áll és kezében meglendül a pálca. Nem értem, hogy történhetett minden ilyen gyorsan, de időm sincs gondolkodni. Mellettem csattan egy "crutio", szinte súrolja a vállam.
- Imperio! -sütöm el fordulásból az ellentámadást, de ez sem talál. Ádáz küzdelem kezdődik, két elszánt tekintet, két folyamatosan lendülő pálca. Erre nincs időm. Nem ezért jöttem. Valamit tennem kell, méghozzá minél gyorsabban, amíg nem késő. Ekkor nyilal belém a felismerés. A Sötét Jegy. Miközben egyre-másra szórom az átkokat és rontásokat, ugrálok ide-oda a támadások elől, ujjaimat észrevétlenül a jegyhez érintem. Az felizzik, majd visszatér nyugalmi állapotába.
- Egyszer fent, másszor lent. - szólal meg a nyugalom hangja. -Egész jó kondiban vagy. -teszi hozzá, miközben ugyanúgy küzd mint ahogy én.
- Milyen bölcs valaki. Élvezd ki a helyzetet...amíg teheted.
Folytatásra már nincs lehetőség, mert ekkor egy öltönyös úriember lép be az ajtón, pálcájával lendületesen suhint egyet, esélyt sem adva a fiatal férfinak.
- Imperio! -dördül az erőteljes hang, majd minden megdermed.

Josh

Megmarkoltam a kilincset, de még mielőtt lenyomtam volna, rossz előérzetem támadt. Mi van, ha ez mégsem Helgáék háza és egy vadidegenhez nyitok be? Akkor majd mit mondok, hogy bocs azt hittem ez a barátnőm háza és mivel nyitva volt az ajtó csak úgy bejöttem? Kicsit sem néznének hülyének.
Ám ezeket a gondolatokat gyorsan elhessegetve a fejemből - mert BIZTOS voltam benne, hogy ez az a ház – lenyomtam a kilincset, mit sem törődve azzal az öltönyös fickóval, aki hirtelen tűnt fel a semmiből az utcán, majd előttem bement a házba, és én is beléptem az ajtón.
- Szia Helga! Megjöttem, remélem már…- ebben a pillanatban elakadt a szavam, ugyanis épp az imént küldtek „Imperio”-t egy férfire a szemem láttára. Teljesen ledöbbentem.
 ~Mi folyik itt?! És ki ez a három ember?~ Mert hárman voltak, hiszen az öltönyös férfi mellett állt még egy srác, aki szintén pálcát tartott. ~ Ahogy így elnézem, valami rémlik, hogy már láttam valahol. De hol?~ Egy kis gondolkozás után, azonban rádöbbentem, hogy honnan ismerős. Ő is Roxfortos, és ha jól emlékszem, mardekáros. A nevét nem tudom, bár hogy őszinte legyek, soha sem érdekelt.
De ez nem is lényeg, hiszen ott álltam a nyitott ajtónál teljesen ledermedve a látottaktól. Abban biztos voltam, hogy észrevettek, mivel a köszönésem nem a leghalkabb volt, így semmi kétségem sem volt afelől, hogy észrevétlen maradtam volna. Ilyenkor mit kell tenni? Nem tudom, de valószínűleg én a leghülyébb dolgot cselekedtem, amit ilyenkor lehet.
- Mi történik itt?- bukott ki belőlem a kérdés, amit egyáltalán nem akartam kimondani, de valahogy mégis csak megtettem. Viszont most már annyira elszúrtam a helyzetemet, hogy ha arra kerülne a sor, nem tudnék csak úgy elillanni. Tulajdonképpen azt is sejtettem, hogy nem fognak válaszolni, mert egy ilyen hülye kérdésre nem is lehet. Bárki tisztán látná a helyzetet, ahogy én is értettem nagyjából mi történik, de azért még is csak kimondtam, amit gondoltam. Nagyszerű. Miért nem bírtam befogni?
A helyzet még inkább rosszabbodott, amikor a telefonom megcsörrent. Helga már biztosan aggódott értem, ezért telefonált. Tudtam, hogy ő az, mivel egyedül neki állítottam be ezt a csengőhangot, hogy tudjam, mikor kell feltétlenül felvennem. Nála sosem nyomtam ki a hívást, de egyes embereknél előfordult, hogy nem akartam velük beszélni. Persze volt, aki ezen besértődött, de hát előfordul az ilyen.
Gyorsan a zsebemhez kaptam, kitapogattam a kilépő gombot, és kinyomtam a hívást. Ezek után pedig megpróbáltam lelépni, de ennek nem sok esélyt láttam.
- Tudják mit? Vegyék úgy, hogy én meg sem szólaltam, és hogy nem láttam semmit. Szépen kisétálok, és erről nem beszélek senkinek. Rendben?- kérdeztem, miközben háttal araszolgattam a kijárat felé. Természetesen eszem ágában sem volt magamban tartani ezt az egészet, biztos, hogy el fogom mondani Helgának, és majd megkérdezem, hogy ő mit tenne, de ezeknek a fickóknak erről nem kell tudniuk. Inkább tovább folytattam a hátramenetemet, s bíztam abban, hogy hisznek nekem, és nem akarnak megölni vagy ilyesmi.

[Sabrina]

Sabrina

Sokszor mondják, hogy az erőszak a gyengék végső menedéke. Talán van némi igazságalapja. Talán az egész szánalmas életem egy menekülés. Menekülés az érzések, a belső értékek elől. Ugyanakkor egy küzdelem. Egy ádáz csata magammal, a belső énemmel. Régen volt, mikor még tudtam, mertem igazán önmagam lenni. Az az idő már elmúlt. S, talán a legfájóbb tény, hogy még élvezem is, amit teszek. Élvezem, hogy tagja lettem egy olyan színjátszótársulatnak, ahonnan jóformán nincs kiszállás.
Jól játszom a szerepem.
Vagy ezt csak én hiszem így?
Az átok betalál, s az áldozat kisvártatva megindul felém. Az „imperio” hatása alatt áll, így gyorsan elrebegem a parancsot, mire fel a „bábú” lassan kitárja kezét és átadja egyetlen fegyverét, a pálcáját. Tudom mit kell tennem. Nekem kell kifaggatnom. Vetek egy röpke pillantást az öltönyösre. Szemeink hirtelen találkoznak.
- Ez a Nagyúr parancsa. Bizonyítanod kell!
Tudom. Tisztában vagyok azzal, hogy mellettem egy vérprofi áll, a szakma krémje, s azzal is, hogy miért van itt. Hogy miért pont ő jelent meg. Egyértelmű a helyzetem. Bizalmas információk kellenek a Rend működéséről, a terveikről. Ha pedig ezt nem sikerül kiszednem a srácból, akkor…
Akkor ölni kell. Voldemort viszont nem halált kíván, hanem információkat. Tehát feladatom van, tesztelni akarja a józanságom. A hidegvér mindig is fontos erény volt a Sötét Nagyúr számára. Ez az, ami nem igazán jellemzett engem, és ez az, amit oly’ nehéz kitanulni. Vagy benned van, vagy nincs. Fejlődni persze mindenben lehet. Tehát itt a nagy alkalom.
Egyetlen bólintással jelzem, hogy megértettem mit kell tennem, majd a földön heverő fiúhoz lépek. Makacs. Túlzottan önfejű. Leguggolok mellé. Komolyan mintha magamat látnám. Megpöccintem az állát, ekkor azonban egy vékony hang foszlányai érkeznek a fülembe. Hátrapillantok a zavaró tényezőt kutatván, akit egy megszeppent lány alakjában fel is fedezek. Értetlenül meredek a csajra, mintha az csak egyszerű látomás lenne, de lassan rá kell jönnöm, hogy hús s vér. Sőt még hangja is van.
- Ha jól veszem ki a szavaidból… nem hozzám jöttél. –emelkedek fel immáron kényelmetlenné vált testhelyzetemből nyugodtságot erőltetve arcomra. – Ilyenkor szokás azt mondani, hogy… -keresem a megfelelő kifejezést, miközben egyre közelebb és közelebb lépkedek hozzá. …rosszkor, rossz helyen.
Tudomást sem veszek a körülöttem történtekről, a sarokban ébredező félhulla is hidegen hagy. Épp annyira, mint az öltönyös férfi, akinek szemei szintén az érkezőre tapadnak.
Naiv kérdésén mosolygok egy jót, majd arcizmaim ismét kisimulnak.
Ekkor zsebei felől hangok csendülnek fel, de remegő ujjai egyből némaságra bírják a berregő kütyüt.
- Jó döntés. – felelem halkan, miközben pillantását keresve szembe kerülök vele. Lassan, mégis határozottan szorítom meg csuklóját. – Az utóbbi már nem annyira.
Megállásra bírom. Szavain már nem mosolygok, arcomon a komolyság jelei mutatkoznak. Tekintetem már-már ijesztőnek hat. Gyermeki egy lélek. Még ilyet. Még hogy kisétál innen… Talán egyszer ki fog, feltéve ha minden követelménynek megfelel. Ha meg nem? Hát van pár alternatív megoldás a tarsolyomban, amelyekből könnyedén varázsolhatok realitást. Tőle függ minden. Egyelőre nagyon nem szimpatikus a hozzáállása.
- Csak hogy lásd, milyen jó vendéglátó vagyok, beljebb invitállak. - ezzel a szoba közepén álldogáló kanapé felé mutatok és ujjaimmal szinte kijelölöm a lány útját. Ez nem választási lehetőség, ez tulajdonképpen udvarias szavakba bújtatott parancs. Ellenkezésnek semmi helye.
Megvárom míg kényelembe helyezi magát, elvégre nem röpke másodpercekről van szó. A szívem szakadna meg, ha az ülőgumóinak bármiféle baja esne. Muhaha.
- Most pedig pár egyszerű kérdés. Egyetlen kritérium van... -az iménti szavak erőteljes hangsúlyt kapnak, majd ugyanolyan erőteljes folytatás következik... - az őszinteség.
- Ki vagy? Hogy keveredtél ide? Csak nem a Roxfortba jársz?
Ezek amolyan bemelegítő kérdések. Nyugodt hangnemet ütök meg, semmi feszültség. A bomba időzítve van, még messze nem jött el a robbanás ideje. Mindeközben két fontos esemény is történik, amit a lány valószínűleg észrevesz, nekem viszont a szemem se rebben. A varázslat hatása elmúlik, s a sarokból mintha halk motyogás hallatszana. A szoba közepén álldogáló öltönyös, akiről ugyebár tudjuk, hogy halálfaló, se szó, se beszéd elviharzik a házból. Mellékes információk. Most a lényeg a hívatlan vendég...

Josh

~ Minek kellett nekem megszólalnom? Ha ezt nem tettem volna, akkor most nem fordulna felém az a két arc, aki eddig észre sem vett, és akkor még lett volna időm észrevétlenül elfutni innen. De neem, nekem meg kellett kérdeznem, hogy mi folyik itt, és ezzel magamra kellett vonnom a két fickó figyelmét. Szép kis bajba kerültem!- abban a pillanatban csak ezek jártak a fejemben, de a lábam nem vitt rá arra, hogy futni kezdjek. Ám mikor a fiatalabbik fazon elindult felém, akaratlanul is tettem hátrafelé pár lépést.
- Hát valóban nem ide akartam jönni.- mondtam, s tovább próbálkoztam a hátramenettel. De ez nem nagyon jött be, ugyanis a srác időközben odaért hozzám, és erőteljesen megszorította a csuklómat, ezzel megakadályozva engem a menekülésben. Arcom egy kissé megrándult a hirtelen jött erős szorítástól és megtorpantam. Térdeim majdnem összecsuklottak alattam, de nem nagyon akartam mutatni, hogy most már elkezdtem egy kicsit félni.
Nem tetszett nekem az a nyugodt hangsúly, ahogyan beszélt hozzám. Valahogyan olyan vészjósló volt, s ettől baljós előérzeteim támadtak a délutánom további részeit illetően. Ez az érzés csak erősebb lett bennem, amikor megpillantottam a sarokban fekvő pasast a szoba hátuljában.
- Hát egy ilyen ajánlatot tényleg nem szabad kihagyni.- mondtam egy erőltetett mosoly kíséretében, majd elindultam, amerre a srác mutatta az utat. Nem tudtam menekülni, esélyem sem volt rá, hiszen mögöttem ott jött a „beinvitálóm”. Meg ráadásul az volt az érzésem, hogy ha neki állnék futni, akkor le Cruciozza a fejem, amit meg egyáltalán nem akarok.
Mikor beértem, lehuppantam a kanapéra, pont ahova mutatta, s kényelembe helyeztem magamat, már amennyire egy ilyen helyzetben lehetséges. Megpróbáltam nem kétségbeesni, de a remegő végtagjaim valahogy nem ezt mutatták, s a keményen csengő szavaktól sem lettem sokkal jobban. Miközben hallgattam az utasítást, hogy válaszoljak őszintén, a kezeimet tördeltem, s azon járt az agyam, hogy hogyan fogok én innen kijutni.
- A nevem Sabrina.- válaszoltam az első kérdésre. Ha őszinteséget akar, akkor tőlem megkaphatja, de nem biztos, hogy örülni fog neki.- És úgy kerültem ide, hogy még a múltkor megbeszéltem a barátnőmmel, hogy találkozzunk, ezért a mai nap folyamán felpattantam egy buszra és eljöttem ebbe a városba. Nagyon nehezen találtam meg ezt az utcát, de végül is sikerült, és bejöttem ebbe a házba, mert azt hittem, hogy ez a barátnőmé, de megláttalak titeket, megtorpantam, és megszólaltam, mire ti észrevetettek, és te beljebb hívtál, ezért most itt ülök. Egyébként igen, a Roxfortba járok. Még valami?- kérdeztem, s kifújtam magam a hosszú monológ után. Tessék, megkapta az őszinteséget, amit akart. Nem hazudtam minden így történt. Reménykedtem benne, hogy ezek után majd elmehetek, de tudtam, hogy ez nagyon naiv gondolat tőlem, mivel nem valószínű, hogy ennyivel megúszom. Nem lesz egyszerű kijutnom innen, de valahogy muszáj lesz, mert különben ki tudja mit csinálnak velem.
Gondolat menetemet a sarokban motyogó kábult ember törte meg és felé pillantottam.
- Nem vele kéne inkább foglalkoznod?- kérdeztem, s reméltem, hogy inkább ezt a lehetőséget választja. Akkor talán, ha elég gyors lennék, ki tudnék futni innen, mert a másik pasassal már nem kéne foglalkoznom, mivel időközben villámgyorsan eltűnt. De legbelül tudtam, hogy ez lehetetlen, és hogy le kell mondanom erről a lehetőségről. A remegésen kívül, próbáltam viszonylag nyugodtnak látszani, de belül már nagyon is bepánikoltam. Mit akarnak tenni velem?

[Sabrina]

Sabrina

"A Gonosz létezik.
Akár az éjszaka sötétjében lebeg, akár a szelek szárnyán.
Vagy a lélekben lapul, s mint egy kígyó, várja a pillanatot, hogy lecsapjon".

Remegés.
Ártatlan tekintetbe olvadt fagyos félelem.
Kémlelem.
Kémlelem a tükörsima bőrfelszínt, a barnán fénylő szembogarakat, meredten nézem a szóra nyíló, majd újra és újra bezáruló ajkakat. A kis rést, ahol a fehéren csillogó fogak olykor láttatni engedik magukat, a meg-megrezdülő arcizmokat, melyek magukba szívják az ideget, a gyötrődést. Nem szólalok meg. A feszültség majdhogynem tapinthatóvá válik, az erek kidurranásig duzzadnak, a szívet pumpáló vér áramlása lelassul, a levegő fagyásnak indul, a zaklatott lélegzet megdermedni látszik. Tekintetem oldalra siklik. Vontatott, már-már tanácstalan mozgás ez, robotszerű tudatlan állapot. Még nem. Ébredezik. Él.
Karom reflexszerűen nyúlik előre, ujjaim erőszakosan fogják közre a pálca markolatát. Az eszköz megtalálja a célpontot, a szikrák pedig jelzik a varázsige nonverbális úton történő elhangzását. Az áldozat körül kötél feszül, majd csattan a „Silencio”. Nem akarom hallani. Nem akarom hallani, hogy hogyan ejti ki a szájából a bölcsek csiszolt kövét. Nem érdekelnek az észt és higgadtságot fitogtató szófoszlányok, nem érdekel a Rend. Hiba.
Hibát követek el, amikor pillantásom leemelem a földön kuporgó alakról, és mélybarna íriszeim ismételten a megszeppent lány ijedtségről árulkodó szemeibe fúrom. Susan-t látom bennük. Mintha lelkének tükrei csak tükörként funkcionálnának, úgy rajzolódik ki felszínén a griffendéles karcsú alakja. Látványa nem megnyugtat, hanem dühöt szül. Elgondolkodtat, és összezavar. Miatta cselekednem kellene, viszont miatta már cselekedtem. A legszörnyűbb viharba, a legmélyebb árokba zuhantam bele. Miatta. Arcom eltorzul, ahogy szemeim újra találkoznak a néma, gúzsba kötött elkötelezettel. Itt az utolsó esélyem.
Nem használom ki. Nem megy. Csak lehorgasztom elnehezedő fejem, és csöndesen hallgatom az időközben megnyíló ajkak közül kiáramló szavakat.

Naivitás.
Édes, gyermeki naivitás.
Lelkem mélyén burjánzó, határait feszegető átkozott feszültség.
- Unalmas.
Egyetlen egy szó, melyet megerősít egy hanyag mozdulattal véghezvitt legyintés. Érdektelenségem az arcomra van írva. Már teljesen más dimenzióban járok, mint a beinvitálás pillanatában. Most talán lenne esélye meglendülni és itt hagyni. Nem. Bármennyire is úgy tűnik, de nem. Ilyen állapotban vagyok a legkiszámíthatatlanabb, de ezt ő nem is sejtheti.
Nem tudhatja, min megyek keresztül, nem láthatja lelkem vívódását. Csak a változást észlelheti. A változást pedig, egy felől figyelve lehetőségként is fel lehet fogni. Fejem megemelem, tekintetem két szeme között állapodik meg.
- Irritálóan unalmas. Idegesítően mesebeli.
Hangom mintha egy rádióból szólna a nagyérdemű hallgatósághoz. Ajkamat mintha csak drótkötelek bírnák mozgásra. Az egész folyamat egy merev, irreális cselekvést eredményez. Bábu vagyok. Egy eszköz. Kifejezetten ijesztő látvány. Nem játék, de a gyanútlan szemlélő még talán annak is felfoghatja. Azonban ez nem egy generált effektus, ez a valóság.
- Hazudsz!
Ujjaim hirtelen szorulnak nyaka köré, agyamat a lila köd veszi birtokába. Nem vagyok beszámítható, és kiszámítható sem. Pálcámmal végigsimítok arcán, letörlöm az esetlegesen kirajzolódni látszó könnycseppeket, majd új irányt veszek. Mintha csak a hullaszag megérzése előtt, fel akarnám térképezni az áldozat minden porcikáját.
- Tisztán csengő, csilingelő szavak. A hangsúly… A hangsúly elárul.
Testéhez feszülök, ajkam majdhogynem megátkozza ajkait. Szemeim vizesen csillogóak, pálcátlan kezem ökölben. Csepegtetem a keményebbnél keményebb mondatokat. Az agytekervényeim sérültek, de mégis épek. Mondandóm logikai láncot alkot. Ennek ellenére értelmetlen, hogy miért nem hiszek neki.
- Most, hogy így mondod, van még valami!
Bal karját szorosan megragadva taszítom a földre. Fölé emelkedem, pálcát tartó kezem megrándul, majd célba veszi annak fejét. Vészjósló tekintet. A fogak egymást csiszolják. Lehajolok és kitapintom a lány pulzusát. Nem kell csalódnom.
- Jobban jársz, ha betartod a játékszabályokat! –förmedek rá immáron vadállatias hangon. – Én döntöm el, kivel foglalkozom.
Pálcámmal megbököm a mellkasom, hogy vizuálisan is tudtára adjam, ki is az az én. Lábát eszközül véve felemelkedem, tétova mozdulataim elárulják mérhetetlen tanácstalanságom. Az életem már megpecsételtem. Susan talán ismét veszélyben van. Egy reményvesztett körforgás az egész. Fejem egyszer jobbra, egyszer balra fordul. A fal megsínyli jobb lábam támadását.
Paranoia.
Cselekvésre ösztönző tétlenség.
Képtelenség.

Josh

Idegesen harapdáltam az ajkaimat, s egyre jobban eluralkodott rajtam a pánik. Ez nem jó, nagyon nem jó. És nem csak azért nem tetszett ez az egész, mert egy félholt ember nyöszörgött a sarokban, hanem maga a srác sem volt túl bíztató. Főleg ahogy beszélt velem. Totál kirázott a hideg. Egyáltalán nem értettem, hogy miért kellett fogva tartania. Ha elengedett volna biztos, hogy nem szólok senkinek, de így? Mit mondanék, megkergetett egy kutya és azért vagyok ilyen állapotba? Már ha kijutok innét valaha. Mert hát az sem biztos a körülményeket elnézve, hogy kijutok innen. Lehet, hogy engem is ki akar nyírni, ahogyan azt a pasast, akinek valószínűleg már nem sok van hátra az életéből. Nem hiszem, hogy ő bármikor is a saját lábán fog távozni ebből a házból. Áhh csak én jutnék ki valahogy a többi már nem érdekel.

Egész testem remegett. Naiv gondolatok keringtek a fejemben a szabadulásomat illetően, de nem nagy esélyt láttam ezek tényleges bekövetkezésére. Csak egy pillanat, csak egy kéne, amikor nem figyel, és én már is rohannék az ajtóhoz. Az némileg kétséges, hogy el is jutnék-e odáig, ugyanis a pálcám hála Merlinnek nincs nálam. Miért pont most kellett azt is otthon hagynom?
Fel-felpillantgatva vártam az újabb eseményeket, miközben tekintetével engem vizsgált. Ki fogok készülni teljesen. Én ezt nem bírom! Akkor már csinálna is velem valamit, az is jobb ennél az idegesítő csendnél, amikor várom, hogy lecsapjon, hogy bármelyik pillanatban rám támadjon. Ez a legrosszabb, amikor nem tudom mikor és mit fog csinálni, csak tehetetlenül várom, hogy jöjjön valami.
És hirtelen megszólalt. Az az egyetlen egy szó is derült égből villámcsapásként ért, s összerezdültem, még ha semmi olyat nem mondott, amitől rettegnem kellett volna. De tudtam, hogy e mögött nem csak egy szimpla kijelentés volt, hogy mit gondol a beszámolómról. Ezzel végleg lezárta az én időmet, amit a beszédre fordíthattam, s most ő jött.
Szerinte hazudok. Nem teljesen értettem, hogy mire gondol, hiszen őszinteséget kért tőlem, és én őszintén is beszéltem. De úgy tűnt ezt ő nem vette észre, mivel ujjai nyakam köré fonódtak és én ijedtem próbáltam hátrafelé menekülni, de csak a kanapé támlájába ütköztem. Kapálóztam, de mind hiába, és a szorítástól, na meg persze a félelemtől, könnyek szöktek a szemembe, de ezeket pálcájával le is törölte, még mielőtt azok legördülhettek volna arcomon. Próbáltam mondani valamit, de egy hang sem jött ki a torkomon, s így tehetetlenül ficánkoltam. Nem értettem, hogy mi lehetett volna az, ami elárult. Én igazat beszéltem.
Támadóm a testemnek feszült, s lehunytam a szemem. Nem akartam látni, hogy milyen közel van hozzám, de éreztem bőrömön, ahogyan idegesen vette a levegőt, majd kifújta. El akartam tűnni onnan, valahol teljesen máshol akartam lenni, bárhol máshol, csak ő ne legyen ott.
Játék babaként ráncigált, s én mindvégig nem néztem rá. Még mindig nem. Nem akartam még jobban tudtára adni a rettegésemet. De már így is tisztában lehetett vele, mikor kitapintotta a pulzusom. A szívem majd’ kiugrott a helyéről, olyan eszeveszettül dobogott a rettegéstől. Könyörgöm csak had menjek el!
Nem akartam harcolni ellene, hiszen nála volt pálca, nálam meg nem. Ha most szökni próbáltam volna azonnal végezett volna velem, de így még volt egy kis esélyem. Legalábbis reménykednem még szabad.
- Hogy tartsam be a szabályokat, amikor azt sem tudom mik azok?- kérdeztem, mikor végre meg bírtam szólalni. Kissé bizonytalanul hangzott ez a mondat, de talán elmondja, hogy mik a tervei velem. De addig is reménykedek, hátha életben maradok.