A jelöletlen 13-as kupé

A babonás emberek kerülik ezt a kupét, pár évtizede le is kaparták a számozást a kabin ajtajáról. Csak a figyelmetlenek vagy az apátiában szenvedő, életunt utasok használják a vonat e balszerencsésnek bélyegzett fülkéjét.

[Kötőhártya-gyulladásom van]

   Azt hiszem, többet öregedtem tavaly, mint az elmúlt hét évben összesen. Jó sok csalódás, váratlan fordulat, belezuhanás, kiábrándulás és meglepetés ért ahhoz, hogy csak olyan könnyen át tudjam lépni mindezt. Merlin tökére, mikor kaptam rá ennyire a panaszkodásra? Ennek is csak az a vége, hogy megfájdul a fejem. Hát ha még lenne valaki, mondjuk egy pszichomókus, akinek elnyávoghatnám a gondom-bajom, mint egy tinilány, nem kéne újból és újból végigélnem a hallgatás útján a sok felejtenivaló tapasztalatot.

   Iza tegnap este megtalálta az USA-ról röviden útikalauzt és a Manic ComStar képregény-stúdió lepattintó levelét. Megtalálta… először persze kíváncsi voltam arra, hogy mégis miként találta meg a személyes holmimat, amit a fiókomban őriztem az avatatlan szemek elől, de addig-addig forgatta a szót a kis csipszar, hogy végül nekem kellett magyarázkodnom. Elismerem, van benne tehetség, de azért még most is szívesen felrúgnám. Minek üti bele az orrát a dolgaimba?!
   A parázs vita után apróra be kellett számolnom a terveimről és a jövőmmel kapcsolatos meddő próbálkozásaimról. Megdöbbent, és azt hiszem, életemben először félelmet fedeztem fel a tekintetében. Talán engem félt. Pedig mind veszélyben vagyunk, és ha úgy vesszük, egyedül én gondolkodom ésszerűen a családban. Annyira felpaprikáztam őt az érveimmel, hogy még másnap reggel is egymást martuk. Szép kis évkezdés. Ez a hangulat előrevetíti az egész tanévet.

   Az állomáson anya megölelt minket, és ez az ölelés is egészen más volt, mint régen. Még apa is retteg. Azt a hírt kaptuk, hogy Geoff bátyám hamarosan Amerikába utazik a zenekarával. Neki van esze. És persze innen jött az ihletés. De ne kapkodjunk el semmit.

   A vonaton már egyetlen kupé sem üres – ugyan nem jártam be a szerelvényt teljes hosszában, mégis tudom, hogy már sehol sem lehet szabad helyeket lelni. Ha az utolsó kocsi kabinjai is telve vannak, akkor nem is érdemes tovább keresgélni. Kénytelen vagyok megejteni a puccsot.
   Első lépés: az eszményi utastársak kiválasztása – pár másodéves törpehörcsög a hátsó kocsi egyik kupéjában. Második lépés: bevetés – azaz bevetem magamat közéjük csomagokon, ketreceken és csokibéka-kártyákon keresztülevickélve. Harmadik lépés: a bomba robbantása – rongyos táskámból észrevétlenül előkerül egy kisméretű befőttesüveg, benne a világ legémelyítőbb szagkompozíciójával, amit emberi orr eddig csak a rémálmaiban szippanthatott. Kivéve, ha utazott már velem egy kupéban.
   Mély levegőt veszek, mielőtt lecsavarnám a dunsztosüveg fedelét, és igyekszem a legtermészetesebb képet vágni, sőt az ablakon át a londoni zöld paradicsomban gyönyörködni, ami a nyári forróság után inkább afrikai halott szavannára hajaz. Csak elképzelni tudom, milyen szörnyű folyamatok mennek most végbe az ártatlan másodévesek szervezetében. Ez a szag valóságos merénylet az érzékszerveknek. A hónapokig érlelt sajtok, rothadó gyümölcsök és a koszos macskaalom keveréke hamar pokoli mélységekbe rántja a szűz orrokat, melyek után még a gyomrok is szaltót vetnek azon lendületükben. A Market Concordial-on vett serdülő troll lábujjkörmöt pedig csak babonából szórtam az üvegbe. S imám meghallgattatott.
   A másodéves vegyestársaság megütközve, egyenesen rémült arccal keresi a hullát a kabinban. Mert ez a szag csakis egy oszló tetemé lehet, nem férhet hozzá kétség! Ugyan még egyik gyerkőc se érezte a test bomlásának átható gőzeit, talán még döglött macskát sem láttak életükben, de mind egyetértenek abban, hogy az utazóládám vörösbarna nedvtől ázó sarka semmi jóra nem utal. Az akciót követő másfél perc elég ahhoz, hogy a kupét immár egyedül én birtokoljam.

   A bevált trükkök aranyat érnek. Somolyogva tekerem vissza az üvegre a tetőt, és tövig húzom a vonat ablakát. Nem kockáztatok semmit; még egy öt percig biztosan csak a szájamon át fogok levegőt venni. De hogy addig se zavarjanak a nem kívánatos utastársak, papírlapot veszek elő, a térdemre terítem és reszketeg, tintafoltos betűkkel jószándékú figyelmeztetést kaparok rá. Éjsötét napszemüveget biggyesztek az orromra, és kiragasztom a lapot a fülke ajtajára, hogy mindenki jól láthassa:

Kötőhártya-gyulladásom van

[Oké anya, minden rendben lesz…]

B e n i i  *-*

énnemtokolyanszépet

Néha képtelenség elhinni, hogy minden évben vissza kell jönnünk, de azt hiszem az idei tanév lesz az, amikor senki sem kívánkozik már a Roxfortba úgy, mint annak idején.
Remek.. úgy beszélek, mint a nagyanyám.
Kezeim akaratlanul is megdörzsölik az arcomat, amikor az éles, bőrt összecsípő érzés beugrik gondolataimba. Úgy érzem ez a csipkelődés bármennyire is elviselhetetlen, most az egyszer jól esne. Valami útravalónak, vagy meglökőnek, vagy olyasminek, amitől az ember nagyobb erőre kap. Ahogyan anyám a nyakamba borul, hogy elköszönjön, szemeim áttekintenek a válla felett. Az emberek arca más. Félnek. Nem mindenki, de sokan.
Félnek, és féltik a csemetéiket.
Ahogyan engem is.
Hogy honnan tudom? Abból, hogy anyám már vagy 5 perce nem akar leszállni a nyakamból, miközben folyamatosan darálja a segítő és egyben idegesítő információkat a fülembe. Úgy kezel, mintha most utaznék először. Minden alkalommal, de most még jobban.
- Oké anya, minden rendben lesz… - tuszkolom finoman most már el magamtól, és bólintok még egyet a szűk család többi tagjának is, akiktől már anyám monológja előtt búcsút vettem, majd nagy nehezen feltuszkolom a kofferemet – ami mellesleg majdnem akkora mint én – a velünk szembe álló vagonra, majd egy utolsó pillantást hátra vetve, kezdem végig rángatni a folyosón, mikor elkezdődik a játék.
Kinyitok egy fülkét, tele van.
Kinyitok egy másikat, tele van.
Ujjaimmal beletúrva hajtincseimbe, és velük együtt megigazítva napszemüvegemet, fújtatok egyet. Nem olyan könnyű egy alacsony növésű lánynak egy koffert huzigálnia. Ráadásul azt sem értem, hogy hogyan lehet, hogy a koffer minden évben egyre nehezebb. Talán a könyvek teszik… Mindenesetre a mi a családunk sosem tud a vonat befutása előtt néhány perccel érkezni, hogy legyen egy normális helyem. Nem. Még véletlenül sem. Minden egyes évben végig kell játszanom az ajtócsapkodós játékot.
11.
12.
Kötőhártya-gyulladásom van.
Szinte már filmbeillően mennék tovább, amikor visszabámulva még egyszer elolvasom a kiragasztott cetlit. Csak, hogy jól értettem e.
Kötőhártya- Gyulladásom van.
Gyulladásom… van...
Egyes szám első személy tehát valaki egyedül élvezi bent a kötőhártya- gyulladását. Hát tudod mit? Nekem meg leülhetnékem van. Nagyon.. tényleg rohadt nehéz ez a bőrönd.
Fejem búbjáról letolva a napszemüvegemet orromra biggyesztem – azért biztos ami biztos -  és ráfonva ujjaimat a kabin kilincsére, benyitok.
Váááh..itt valami fura szag van, vagy volt, de remélem nem a srácból jön. Mondjuk, szellőztet, szóval remélhetőleg nem Ő csinálta. Remélhetőleg.
Egy percig bámulom Mr. Kötőhártyát, miközben a kabin ajtaja már be is csukódott mögöttem.
Várjunk csak.. ez az Iza bátyja… de ha nem, akkor csak Mr. Kötőhártya, nekem édes mindegy.
- Tudod nem éppen tesz jót a kötőhártya gyulladásodnak a nyitott ablak, meg a huzat…
Majd egy nem éppen laza mozdulattal próbálom feltuszkolni a bőröndömet a helyére.

[kupém]

   Aljas módja a helyszerzésnek az enyém, tudom, és rendkívül büszke vagyok rá. Csodálom, hogy anno a Süveg nem a Mardekárba osztott engem. Amilyen ravasz vagyok, de most komolyan! Na nem mintha vágyakoznék a patkányok, pardon, kígyók közé, ahhoz túl sok rossz tapasztalattal ajándékoztak meg az évek során. Hallelujah, most visszatérhetek ebbe a fantasztikus állatkertbe. Viszlát, Amerika.

   Abban a pillanatban, mikor feldobom a cipős lábamat a szemközti ülésre, félrehúzzák a kupém ajtaját, a gondosan elhelyezett kiírásomat figyelmen kívül hagyva.
   - Öcsém, mit gondolsz, miért van kiírva, hogy… – elhallgatok. Egy soványka, szőke lány húzódozik befelé a felháborítóan nagy utazóládájával a fülkébe. Csodálatos, szóval a roxfortiak nem tudnak olvasni. Ha előbb gondolok erre, akkor inkább egy félig lerágott marhalábszárcsontot lógatok ki, hátha az távol tartja betolakodókat. Ezt a lányt persze nem dobhatom ki, ahhoz túlságosan szöszi. A szemre kellemes, szöszke hölgyeket talán megtűröm ezen a fél négyzetméteren pár óra hosszan.
   - Ne segítsek? – teszem fel jól idomítottan a kérdést, természetesen miután a lány már felküzdötte a csomagját a poggyásztartóra. Férfi létemre tekintettel valójában kötelességem lenne a segítségnyújtás, de a mai liberális eszmék és emancipált nők között sosem tudhatja az ember, mikor mit szabad. Még a végén én leszek a rossz fiú, amiért beletolakszom az életterébe. Igazából csak zabos vagyok, amiért lőttek a magánkabinomnak.
   - Oh, tényleg. Nem tudtam… – most bezzeg készségesen felpattanok a helyemről, hogy minél hamarabb felhúzhassam az ablakot. Hátha mégis kifüstölhetem innen a nem várt utastársat a többiek után. Aztán visszadőlök a helyemre, és befejezem, amit elkezdtem. Azaz feldobom a lábaimat a szemben lévő ülésekre. Remélhetőleg nem léptem semmi maszatba idefele jövet.

   - Te Marienne vagy, igaz? – persze, hogy igaz, mikor tévedek én a lányokkal kapcsolatban? Leszámítva, hogy mindig. De őt ismerem (ami nagy szó, érezze magát megtisztelve, hiszen a felsőévesek általában oda se bagóznak az alsóbb évfolyamokra), drága húgom közös hálón osztozik vele. Hoppá, nem telt bele két perc, és máris összefüggésbe hoztam Szöszit a hálószobával. Doktor úr, kérem, ez beteges?
   - Hé, nem te voltál „a csaj a romlott banánnal”? – szegezem neki a kérdést mindenféle felvezető kör és egyéb hősködés nélkül. Mostanában hajlamos vagyok keverni az embereket, de remélem, nem a banános lánnyal hozott össze a sors. Az elég durva sztori volt. Másfelől nézve viszont… még megeshet az is, hogy két hónap szünetelés után ismét előveszem a rajztömbömet meg a ceruzákat. Még a végén megihletődöm.
   Kár is a rajzra meg a haszontalan képregényekre gondolni. Máris elvette a kedvemet az ismerkedéstől, és megint felszínre tört a gonosz, halálosztó énem. Elkeserítő egy nyár volt az idei, és nem vigasztal túlságosan, hogy innentől kezdve már csak rosszabb lesz. Félvérként visszatérni az iskolába, amit – nyílt titok – nem épp a leghozzáértőbb emberek leptek el. Ki sem merem mondani magamban a pletykákat, amelyek a Roxfortról terjengnek.
   Unottan pöccintem fel mutatóujjammal a napszemüveget az orromról, mint a jó nagymama, aki alapos mustra alá veszi az unokát. A látvány nem sokban változott, én meg nem vagyok pofátlan, szóval nem bámulom a Szöszit. Csak összehúzom a szememet, előrenyújtom a nyakamat, kétkedő fintorba ráncolom az orromat, mintha valami nagyon gondolkodóba ejtett volna. Vajon természetes szőke?
   - Szóval meddig utazol? – hátha nem tudja, hogy a Roxfort Expresszre szállt. Hopp, a szemüveg! Hát már nehogy tönkretegyem a nagyszerű álcámat. Mégis csak kellett volna az a paprikaspray, attól biztos szivárványszínű lenne most a kötőhártyám.

[- Kicsit elkéstél az ajánlkozással…de kárpótlásul, ha megérkeztünk leveheted.]

B e n i i * - *

Most már Igazán kezd zsibbadni a karom, olyannyira, hogy szó nélkül eleresztem Mr. Kötőhártya köszöntését a füleim mellett. Izomtól – vagy valami olyasmitől – dagadó karjaim felett áttekintek, mikor megkérdezi, hogy segítsen-e.
Nagyon vicces, de komolyan.
Inkább nem is foglalkozom vele, és egy utolsó nyögéssel együtt feltuszkolom a kofferemet, amit Merlin sem fog onnan egy könnyen levarázsolni, olyan csodálatos munkával lett felküzdve oda.
Na, ezek azok a pillanatok, mikor büszke vagyok magamra, és a teljesítményemre...Hé, hol van az alakításomért nyújtott díjam???
- Kicsit elkéstél az ajánlkozással…de kárpótlásul, ha megérkeztünk leveheted.
Ajkaimon kipréselek némi levegőt, amivel elfújom szemem elől a kósza szőke hajtincseket, és egy pillanatra leveszem a napszemcsimet, hogy hátra túrva a hajamat újra felvehessem. Közben szemeimmel, egy pillanatra végigmérem a srácot, aki éppen az ablakot csukja be iszonyat sebességgel. Olyan naggyal, amivel kétszer akkora huzatot csap a kötőhártyájának. Már ha egyáltalán van neki.  
Ráadásul, még időm sem volt a hátsó fertályt normálisan végigvizslatni. De legalább magas. Nesze neked ellentétek.
A szemüveg visszakerül orromra, majd lehuppanok a lábak mellé. Használjuk ki a helyet, ha már ilyen kényelmesen üldögélünk egy négyszemélyes kupéban. Persze én is felcsapnám a lábamat a szemközti ülésre, de inkább nem próbálkozom, mert úgyis tudom, hogy a végén nekem kéne elfolyni ahhoz, hogy ne csak a lábujjhegyem súrolja azokat. Azt meg Iza bátyja előtt végképp nem fogok. Igen ő az, mert tudja a nevemet. Mellesleg meg benne volt a cuki srácok listánkban is. Vagy a nyomi srácok listában? Nem is tudom már…
- Bingóó… - nyújtom ki a lábamat a bokáimnál keresztezve - Te meg Iza bátyja vagy... Mr. Kötőhártya...
Persze tudom, az igazi nevét is, de ez a becenév sokkalta találóbb, például ha titokban beszélek róla valakinek, senki más nem fogja tudni, hogy ki is az. Mondjuk: „ képzeld volt egy srác, Mr. Kötőhártya akinek valami eszméletlen bűz volt a kupéjában… „ - tök jó, nem?
Még a végén levédetem.
- A banános csaj? – vigyorodok el, elvégre is az egy istenien vicces eset volt, aminek - hála’ az égnek – csak szemtanúja voltam, résztvevője semmi kép. – Neeem..ő egyel alattam jár…de ha akarod, összedobok Neked egy találkát vele – Vigyorgok pimaszul. Szegény csaj. Elég gáz lehet neki, úgy járkálni az iskola falai között, hogy ha ránéznek, mindenkinek egy banán ugrik be róla. Hmm… vajon én is tudnék, ekkora sújt fektetni a kötőhártyás sztorira? Bár, valami azt súgja az idei tanévben, nem ezek a pletykák fogják a diákok füleit égetni. Talán nem is a pletykák lesznek égetőek, hanem a valóság. Egyesek meg bizakodnak, hogy csak kamu. Aha, az.
Csak nézd meg az emberek szemét
… Nem is néz ki olyan kötőhártyásnak!
De lehet, hogy csak az idióta grimaszolás – ami egyébként cuki – megtévesztő. Arcomról feltolva fejem búbjára a saját napszemüvegemet, megtámasztom a fejemen, elvégre is nem a nap hanem a fertőzés miatt volt a szemem előtt. Kezdem azt gyanítani, hogy nem is olyan fertőző.
Szemeim újra csak, vissza- visszaugranak rá, amit követően a válasz a kérdésére, egy szemöldök felvonás lesz.
Minek néz ez engem?
Egy szőkenős viccet esetleg?
- És te mióta vagy beteg?
Egyértelmű kérdésre egyértelmű… kérdés.

   - Feltétlenül, csak ne felejts emlékeztetni rá – ajánlkozom nyájas hangon, ha már egyszer előírta nekem a programot. Szegény Szöszi, azt hiszi, hogy így mennek itt a dolgok? Remélem, nem a népszerű aranyvérűek egyik díszpéldányával hozott össze a sors; úgyis az elégedettségtől dagadó képüket nézhetem egész évben, de hát már most kezdődne? Szabotálnom kell az akciót. Még Roxfort állomás előtt kihúzok innen, hadd örüljön a kupéjának.
   - Hm, de eredeti. A legutóbbi becenevem mondjuk élből üti ezt a gyenge próbálkozást, de itt és most elnézem neked a kreativitás teljes hiányát. Fogjuk a hosszú nyárra – foglalom össze gyorsan és nyersen a véleményemet, csak hogy tisztázzuk a helyzetet. Remélem, nem barátkozni jött a kislány. És ha tovább folytatja a csicsergést, kénytelen leszek csúnyán elbánni vele. Azt hittem, mostanra megcsavargatja annyira a finom orrocskáját a kupéban ragadt izmos szagegyveleg, hogy hanyatt-homlok meneküljön innét, de pechemre elég kitartónak bizonyul. Bizonyos szempontból megértem a ragaszkodását; az utolsó pillanatokban ráakadni egy majdnem üres fülkére felér egy csodával, én sem adnám fel egykönnyen. Lehet, hogy ő is a kisajátítás mellett voksol? Talán a szüntelen szájjártatással akar futásra kényszeríteni? Micsoda sárkány…
   - Kösz, majd szólok, ha kerítőre lesz szükségem – vetek felé egy lesújtó pillantást, de minek, hisz a szemüveg úgyis mindent eltakar. De a hanglejtésem tolmácsolja azt, amit a tekintetem képtelen. S ha még ez sem lenne elég, kiegészítem a gondolatot:
   - Megjegyzem, ilyenre nem kerül sor – gúnyos félmosollyal teszek pontot az i-re, de abból is csak úgy csöpög a kelletlenség. Ugyan már, tényleg nem tud olvasni?! Ha dumálgatni akartam volna, azt írom ki az ajtóra, hogy „ingyen pia mindenkinek”. Ez a lány tényleg arra kényszerít, amit szerettem volna elkerülni… Lassú, láthatatlan mozdulattal ismét az ölembe veszem a bűzös dunsztosüveget, de egyelőre nem csavarom le a fedelét, csupán rajta pihentetem a tenyerem. Ügyelve rá, hogy Marienne mindebből lehetőleg semmit se vegyen észre.
   Szóval még várok. Némi változás áll be a kis szófosó viselkedésében. Elbizonytalanítottam volna? Az is lehet, hogy most esett le neki a kötőhártya-gyulladásos utalás valódi üzenete. Muszáj az órámra pillantanom… tehát Szöszinek ehhez cirka hat és fél percre volt szüksége. Egész jó idő, felülmúlta a várakozásaimat. Fáradtan felsóhajtok, mint egy hiszterizált tinisztár, akit nem hagynak lógva a riporterek. Ezek a fájdalmas keresztkérdések a sírba visznek még az út során…
   - Mióta anyád pilóta – mormogom, de szerintem meg sem hallja ezt a mély hangfekvést, és feltolom a szemüvegemet a homlokomra, hogy mélyen a szemébe bámuljak. Nohát, semmi vörhenyes gyulladás, gusztustalan nyálkázás mindenfelé, csak a tiszta, mélybarna lélektükrök tündöklő ragyogása! Nesze neked hollywoodi nyáladzás – Akarom mondani, mióta bejöttél. Hallod, eskü, előtte egész jól éreztem magam. Na mindegy, nem hibáztatlak, ez egyszerűen csak nem az én napom.
   De a tiéd sem – teszem hozzá magamban, aztán hangtalanul meglazítom a befőttesüveg tetejét. Mosolyogva szippantok egy utolsót az áporodott, de aránylag még használható levegőből, s a továbbiakban csakis a számat használom a légzéshez. A sok beszédhez sok oxigén kell, márpedig az vészesen fogy a kupéból – kíváncsi vagyok, meddig bírja a hullabűzt.

B e n i i "#@#@!?!"

Ha gondolja valaki, nyugodtan felrajzolhat egy hatalmas kérdőjelet a fejem felé. Egy kérdőjelet, ami lassan kezd egy pirosan villogó felkiáltó jellé változni. Helyesbítek, nem is egyé, hanem hárommá. Ugyanis ez a srác, nem normális. Lehet jobb, ha nyitva tartom a szeme, különben a következő pillanatban még képes, és rám veti magát egy késsel a kezében, vagy megpróbál puszta kézzel megfojtani.
Látványosan megforgatom a szemeimet, és ahelyett, hogy továbbra is az ő savanyú uborka pofikáját bámulnám, inkább megcserélem a lábaimat és próbálok nem elszívni előle minden levegőt. Mert valószínű, hogy ez a baja. De tudod mit? Azért sem lépek le. Ha már felküzdöttem oda az a rohadt koffert.
- Nehéz a lúzer élet mi?
Meresztem rá a zöld íriszeim, és közben ajkaimat lebiggyesztem, mintha csak a sírás kerülgetne. Ám a bábszínház hamar a végére ér, ugyanis egy gúnyos grimasszal inkább visszafordulok, és bámulom a jól megszokott, és felemelően izgalmas semmit. Mindaddig, míg újra bele nem harap a citromjába.
- Pff…nem csodálom.
Megint csak rápillantok, majd sóhajtok. Alig pár pere indult el a vonat, de már most leszállnék legszívesebben. Hmm. Nézzük a lehetőségeket. Az ablakon való kiugrás még nem olyan reménytelen. Kár, hogy kevésbé lenne filmbe illő, mivel, hogy még vacakolnom is kéne azzal, hogy lehúzzam. Az ajtón távozni meg olyan… - fejemet egy röpke ideig felemelem – szellőző rács? Reménytelen. Úgy látszik itt ragadtam, ezzel a…
Hé, mit dörmög ez itt az orra alatt?
- Mi a…
Tekintetem ráirányul, végig érzem a bűvész trükkjét, a csillogó kis szempárját, ami nem a gusztustalan gennytől, hanem inkább a makulátlan egészségtől világít olyan csodaszépen. Ja. Csodaszép. Meglepettségemet mégsem az okozza ahogyan, a szép barna szempár rám mered, hanem az, ahogyan a kevésbé szép gúnyos szavak kifolynak a száján. Hé, anyukád nem tanította meg, hogy nem illik társaságban böfögni?
- Ó, bocs, hogy elcsesztem a napi programodat.
Bűz. Iszonyat. A szám öklendezés jeleit mutatja, mikor még időben elé rakom egyik apró kis kacsómat. Jézus mi ez? Olyan mint, a sajt. Nem, mint a szennyes, vagy áhh.. Nem is tudom. Szemeim ráugranak a szemben ülő, időzített bombára. Lehet, hogy tényleg meg akar mérgezni? Na jó, ennyit a diákság összetartásáról.
- Merlinre nyisd már ki az ablakot!
Felállok. Meg sem várom, hogy eleget tegyen a kérésnek, csak friss levegőt akarok végre kapni. Két kézzel megszorítom az ablak kilincsét, és legnagyobb erőmmel húzom lefele.
Még mindig…
Még mindig.
Még mindig!
Na, ne!
Ez be-ra-gadt.

   Sóhajtozik, ide-oda kapkodja a pillantását, lerí róla, hogy nagy zavarban van. Azonban a szavaival igyekszik rácáfolni erre. Na nézd, a belevaló csaj betévedt a vonat hírhedt 13-as kupéjába, ami jelenleg karanténként szolgál. Legalábbis a kiírás szerint. Mit hisz, azt gondolom most róla, hogy micsoda vagányság libbent a fülkébe, és mindjárt hasra esem tőle? Kezd felmenni az agyvizem, pedig valójában semmi egyebet nem tett, minthogy kivédte a szurkálódásomat. Kéne egy nyugibogyó vagy valami…
   - Nem is sejted, mennyire – hagyom rá az értelmetlen kérdést, hiszen mit is tudhat ő rólam? Azt leszámítva, amit az egész iskola tud. Jól van hát, lúzernek könyveltek el, érdekel ez engem? Ha eddig számított is, idén más lesz a helyzet. Nem csak a pletykák miatt, hogy azt beszélik, halálfalók tanítanak majd minket és cellának képzik ki a klubhelyiségeket. Sokkal inkább az én hozzáállásom változtat a dolgok perspektíváján. Ha tehetném, itt hagynám a hetedévet, az egész díszes roxforti bagázzsal együtt. Halló, keserűség, elleped az életem. De a legfőbb miniszteri majmok ismét beleköptek a levesembe, amikor kiadták az ukázt: minden iskoláskorú egyénnek kötelező a Roxfort. Hát persze, jobb a birkákat az istállóban tudni, még mielőtt saját tudatukra ébrednének. Tiszta sor, megértem a politikájukat. Csak a pokolba kívánom őket.
   - Bocsánatkérés elfogadva – vetem oda foghegyről, és apró biccentéssel hozom a tudtára, hogy méltányolom a szorgalmát. Ha gyorsan ki is húzódna a göncével együtt a folyosóra, még akár barátok is lehetnénk. De talán majd most…
   Lélegzetvisszafojtva figyelem – no nem túl feltűnően, épp csak a szemem sarkából –, ahogy némán öklendezni kezd, a szájára tapasztja a kezét, mintha azon keresztül kapna levegőt, majd nem bírja tovább szusszal, egy utolsó, kétségbeesett instrukció után az ablakhoz rohan. Nekem sem kell több, hamar a pálcám után kapok, hogy egy nonverbális Eternifixet lőjek az egyébként is makacskodó ablaknyitóra. Ha mázlim van, Marianne az egészből maximum egy lanyha kis fuvallatot érez, de nem neszeli meg, hogy minden rosszban, ami csak ma történik, az én kezem van benne. Remélem, a 13-as kupéra keni.
   - Ó, ne, beragadt! – rikoltom fenomenális színészi képességeimet latba vetve, de valami szöget üt a fejemben. Ha az ablakot nem lehet kinyitni, és a lány még sokat matat itt bent, előbb utóbb megfulladok. A saját csapdám végez velem. Ezt a cikit. Az ilyen váratlan gebaszra nem készültem fel, és már kezd égni a tüdőm egy korty friss levegőért rimánkodva. Most dönthetek; addig szemétkedem a lánnyal, míg fel nem adja, és ki nem vágtat a kabinból (akkor pedig magamra zárom az ajtót, és majd csak a végállomáson kapja vissza a cuccait), vagy kénytelen-kelletlen segítek neki. Azaz nekünk. Ha valóban a húgom évfolyamába jár, elvileg még ki sem varázsolhatja a helyéről az üvegtáblát, hiszen nem nagykorú. Persze kár lenne egy feltevésre alapozni, ezért külön jó, hogy az Eternifix hatását csak a bájolója tudja semlegesíteni.
   Nem akarok beleszippantani az Élő Pokollal telített levegőbe, de ha Szöszi nem lép nagyon hamar valami értelmeset, kénytelen leszek bevetni a B tervet.

Az ablakon kívűl elsuhanó fák látványa sajnos egyáltalán nem csökkenti a hányingert. Ráadásul a kétségbeesett rángatózás sem túl eredeti, de mit lehet tenni ilyenkor. Valamiért mégis inkább a kinti világot bámulom, minthogy Benjamin Bishop önelégül kis pofikájával legyek elfoglalva, de sajnos a fényre pucolt ablak tükörképe mégiscsak mindent elárul. Pilláim tágranyiltan fókuszálnak rá a hatalmas lapátkezekre, amik - akár a jóslástan óra üveggömblyeinél - most is úgy pihhennek rajta egy...befőttes üvegen. Agyamban pillanatok alatt indul el a ahatalmas pumpa, de ennek ellenére mégis kénytelen vagyok a hyüle számolj el tízig módzerre hagyatkozni. Rühellem ha buta kis libának néznek, de mit ne mondjak értékélem Ben önfeláldozását csak azért, hogy megnyerje a csatát. Lehet, hogy neki még nem esett le, hoyg én sem adom magam egy könnyen?
Mint mondtam, utálom ha hülyének néznek. Útálom, de hagyom, mert ez a világ legbiztosabb módszere, hogy az embereket az orruknál fogva vezesd, miközben azok meg azt hiszik magukról, hogy ők nyertek. Még szerencse, hogy nekem elég a saját elismerésem, és végülis, egy szőke nőnél senki sem játszik jobban szőke nőt, nem de?
Remélem...
"Ó, ne beragadt?" Fú..őregem...Mi lesz itt?!
- Jajj Beeeeeen - nyújtom el a szavaimat, és cuppogok, csattogok, minden olyasmit ami az IQ szintemet a föld alá sújtja - Most mit csináljunk? Nem tölthetjük be ezeél a szaggal a vonatoooooot.
Kezdem a kezemet is használni, és teljesen belemélyülni a szerepembe, majd lehuppanok Ben mellé az ülésen. Fejemben elmondok egy imát, hogy kibírjam ennek a förtelmes szagnak a hatását, de azért sajnálom is szegény Ben, elvégre is az Ő orra alatt van az görényszagú cucc, ami nagy valószínűséggel az üvegből ered.
- De hiszen Te hollóhátas is vagy, meg izé..végzős is. Bizti van valami tuti ötleted... - csúszom közben feltünésmentesen közelebb hozzá. Hogy mi a cél? Az üveg. Bár ha megszerzem, azt még nem döntöttem el, mit csinálok vel. De egy ilyen ellenfél mellett, azt hiszem, az még odébb van.