Egy auror meddig lehet jó?

Neked, még én se tudom pontosan kinek.

Egy elveszettnek hitt menedékhelyen.
London. Muglik világa. Játszótér. Éjszaka.

Gyermek volna, vagy felnőtt? Mi a különbség a kettő között? Talán onnantól válunk felnőtté, hogy vállaljuk döntéseink következményeit. De mi történik akkor, ha erre valaki képtelen? Ha eldobja magától a lehetőséget, hogy bízzon abban, a sors előre megvan írva?
Egy törékeny porcelánbaba üldögél az egyik padon, felhúzott lábakkal, mugli ruhában. 16 év körüli lehet. Egyáltalán nem érdekli a külvilág, elvan a saját, maga teremtett univerzumában, ahova még nem szökött be a gonosz. Vajon meddig lehet minden tökéletes?
Félve rezzen össze, ahogy zajt hall az egyik fa mögül. Aztán megnyugszik, hisz első ránézésre ki tudhatná, hogy boszorkány? Ezt nem lehet csak úgy megérezni. Tettek kellenek, hogy valakiről eldöntsük, bír e varázserővel.
Nem kell félnie. Maximum attól, ha visszatér apjához. De az nem ma lesz. Még meg kell látogatnia nevelőszüleit. Igen...az lesz a leghelyesebb amit a mai éjszakán tehet. Helyes? Lehet bármi jó, ami tőle származik?
Némán nézi, ahogy a szél a lombokat rázza.
Észre se veszi, hogy egy tíz percen belül feláll, és elindul valamerre az egyik utcán. Fogalma sincs merre tart, és hová fog megérkezni. Egyszerűen csak mennie kell. Érzi. Mintha nem is talajon járna. Ujjaival a játszótért körbeölelő kerítésen játszik. Tekintetével búcsút int. Vajon mások már sejtik, hogy egy halálfalóhoz költözött? Vajon lesznek barátai még, mikor szeptemberben visszatér az iskolába?

Nekem, mármint Neked

Sötét az éjszaka. És hideg. Csend van a játszótéren. Nem lát senkit, és nem hall semmit. Szerencse. Néha szeretett egyedül lenni, s most ez azon pillanatok egyike volt mikor egyedül szeretett volna lenni.  Hogy miért ide jött azt ő maga sem tudta pontosan. Talán, ha egyszer járt itt életében, de, hogy mikor volt itt egy kérdés, amire nem tudta a választ. Most a fák között sétált és rálépett egy ágra, mivel nincs itt senki sem, nem is kell percekig vizsgálnia néma csöndben állva, hogy követi-e egyáltalán valaki. S, ha igen akkor szenvednie sem kell azon, hogy halálfaló-e vagy szimplán egy mugli. Bolyongott a játszótéren. Az ág reccsenése után tíz perccel úgy döntött, hogy kijön a bokrok és egyéb növények kuszaságából és lassan indul hazafele. Viszont ezután felborult a terve. Ugyanis, ahogyan kilépett a bokrok közül a kerítés mentén sétálni kezdett, de nem nézte, hogy merre megy és hogy jön-e valaki vele szemben. Így sikerült felborítania egy idegen lányt, aki szintúgy a gondolataiba merült. Lashawn az utolsó pillanatban a lány köré fonta karjait, hogy el ne essen . Majdnem felborította a lány a fiút, de végül talpon maradtak. Miután a lány biztosan állt a lábain elengedte őt Lashawn, viszont a fiú nem vette észre, hogy elpirult. Ez annak volt köszönhető, hogy még sohasem volt ilyen közelségben egy vele egykórú vagy majdnem egykorú lánnyal.
- Elnézést, hogy majdnem fellöktem - kért bocsánatot Lashawn, ezután a földre nézett, majd újra a lány szemébe. - LAshawn Elwyn vagyok. Kit tisztelhetek önben?

Csak megy előre. Nem néz hátra. Nem mer hátranézni. Olyan ez az egész, mint mikor kiderülnek, hogy a takaró alatt megbújó szörnyek valósak. Hogy a rémek bárki életébe beszökhetnek, a kérdés csupán az, hogy meddig védett egy ártatlan boszorkány? Mettől lesz védtelen? Meghatározható?
Szereti az estéket. Ha valaki megkérdezné, hogy ez miért van így, akkor nem tudna értelmes választ adni rá. Valami olyasmi lenne, hogy:
Kellemes, mikor a szél gyengéden végigsimít fedetlen karján. Oly mámorító, mikor a zefír mutatja az útját a végtelen feketeségben, mikor felnézhet a csillagokra. A kis tündérfény ugyanis mindig mindenkinek mást jelent. Charlaine számára a kiutat a reménytelenségből.
Ha felnéz a csillagpettyes égre, akkor tudja, érzi, hogy van ember, akinek rosszabb a sorsa mint neki. És ezt megnyugtató...egy ideig, legalábbis.
Ekkor azonban valami felrázza a gondolataiból. Vagy inkább valaki. Valaki?!
Automatikusan kapna a pálcája felé, még akkor is, hogy mugli környezetben nem varázsolhat, főleg mert még nincs 17. A másik ok, amiért nem folyamodik varázshoz, hogy az illető aki majdnem felborította, most olyan erővel tartja, hogy Charlainenak kezd hányingere lenni a gyorsan támadt közelségtől.
- Semmi baj. Tényleg semmi baj.
Még jó, hogy az est sötétsége mindent eltakar jótékonyan, így a boszorkánynak nem kell szembesülnie a ténnyel, hogy a férfi elpirul. Hogy miként reagálna rá? Vagy kinevetné, vagy maga is zavarba jönne. Nem tudni. Mostanában elég furcsán reagál mindenre. Nehéz kiismerni.
- A nevem Charlaine. Mondd mit keresel te itt ilyenkor? Elég elhagyatott környék.
Mivel nagyjából vele egykorú lehet a fiú, így a lány fejében meg se fordul, hogy magázódjon. Lehetséges, hogy hiba, de nem érdekli.
- Amúgy meg nem állok szóba idegenekkel!
Vigyorodik el.

 ~ Lehet, hogy boszorkány~ gondolta magában. Ezt arra alapozta, hogy a lány olyan mozdulatot tett, mintha a pálcája felé nyúlna. Bár lehet, hogy mugli auror és a fegyvere után nyúlt. Látta a lányon, hogy tényleg nem baj az, hogy majdnem fellökte. Azonban olyan érzéseket is látott az arcán, mint például 'Menj a fenébe!' és egyéb hasonlók.
- Örülök, hogy megismerkedtünk Charleine - mondta a lánynak. - Én csak sétálgatok erre. Azonban ez az elhagyatott környék veszélyes egy olyan szép lánynak, mint te.Tehát, te mit keresel erre?
 A lány mondott egy fura mondatot, amin egy pillanatra meglepődött, de rögtön megértette, amikor a lány elvigyorodott.
- Már ismerjük egymást. Vagyis egymás nevét. - felelte a lány kérdésére. - De, ha akarod tarthatunk ismerkedős éjszakát. Foglalj helyet.
Az utolsó szavainál az egyik pad felé intett, hogy üljenek le rá. Miután leültek LAshawn újra megszólalt.
- Mesélj magadról, kedves Charlaine - kérte a lányt.