Gary Fitzroy :: ReElőtörténet

[A család]

Viki engedélyével új, méltó előtörit írtam a karimhoz, kérném majd hogy ő bírálja el.

Ez meg az... jelszó ||  „Szótlanul tették meg az utat Roxmorts határáig.” teljes név || Gary Fitzroy becenév || Gary nem || férfi születési hely, idő || London; 1980, május, 12 kor || 17 (6. évfolyam) - 18 (7. évfolyam) vér || aranyvérű, "nemesi" származás iskola || Roxfort, 6. - 7. évfolyam

A család apa || Nathan Fitzroy (41) / aranyvér anya || Lois Fitzroy (41) / aranyvér testvérek ||  Clémence Ella Fitzroy családi állapot || egyedülálló -hivatalosan- állatok || Egy harcias uhu Családtörténet || előtörténet + Clémence Ella Fitzroy

   ::bevezetés

Nem kezdem úgy a történetet, hogy ez a nap más volt mint a többi. Ez nem egy mese, egy kitalált, komolytalan történet. Ez a hús-vér, epés, zsigerig hatoló mocskos valóság: -Krúció! -hangzott fel a katonás ordítás az ajtóban álló férfi szájából. Az átokba összes szadista hajlamát beleölve nézte ahogy az áldozata a földön fetrengve vonaglik.

   ::1. rész
      ::Rossz álom...

Pár órával ezelőtt...
A tapasztalás, a saját, személyes élmények, a megfigyelés a tanulás leghatékonyabb eszközei.
-Hosszú este áll előttünk! -hozta tudomásomra apám szokásos színtelen hangnemében. Izgalom, esetleg aggodalom, vagy feszültség, bármilyen érzelem halvány szikráját sem lehetett kiszűrni hangjából. Határozott, tompa tónusban csengett, némi unottság felhangjával hangszálain. Ez még nem is jelentene semmit... semmi különöset, szokatlant, nem mindennapit. Csak hogy éjnek évadján, a hajnal közepén nem nagyon szoktunk a dolgozószobájában értekezni. Külön érdekesség, hogy beengedett ide, hisz életem során alig ha volt alkalmam ide betekintést nyerni.
-Tudtommal minden este ugyanolyan hosszú! -habogok félálomban, és még mindig nem bírom felfogni mi történik: Apám hangja cseng a fülembe, akár egy zajos, mugli vekker, ver fel az álmomból, érdes, zavaró hangján. Kipattanok az ágyból, ruhát vág hozzám, utasít, hogy öltözzek, és hozzam a pálcám. Egy mukkot sem volt időm szólni. Volt egy olyan rossz érzésem, hogy nem sok értelme lenne bárminemű ellenkezést kiváltanom. Komolynak tűnt a helyzet.
-Még egy ilyen haszontalan megjegyzés és... -pillantott rám vissza éles, keselyű tekintettel, de még mielőtt fenyegetésbe torkollott volna, módszeresen fojtottam belé a súlyos szavakat.
-Szükséged van rám... -állapítottam meg a helyzetünkre való tekintettel, nagyot ásítva. Mindig is élveztem a helyzet magaslatán állni. Még mindig kótyagosan pillantottam körbe a derengő dolgozóban, hogy felfogjam helyzetünket. A kúriában alvilági csend honolt. Mindenki aludt. Csak a vihar járta át a falakat borzongató robajával. A levegő hűvös volt. Libabőrösre borzolta a bőrömet. Apám belátta, hogy jobb, ha kivételesen nem megy velem ölre, és állja a szokásosan gunyoros modorom. Titkon tetszett is neki, hisz „saját képére” próbált meg formálni, vele szemben kissé mégis nehezményezte a hangnememet, de hát a „teremtménye” elszabadult...
-Most még igen... -felelte baljóslatúan, ahogy a vállamra helyzete a kezét, és enyhén megszorította: Hopponáltunk. Émelygő gyomorral, esedezve küzdöttem el magam egy stabil támponthoz. Egy kerítés tövében roskadtam össze. A fejünk felett villámok csaptak össze, és tetemes esőcseppek csobbantak az arcomon, és a fejem búbján. A szabad ég alatt voltunk, egy családi ház kertjében. A kis területen egy hintaágy játszott a szél ölén. Ide oda himbálózott. Lassan kezdett eldurvulni kettejük kergetőzése. A szél egyre erősebb volt, és mintha nem is e világi hanggal süvített volna. Az éj sötét árnyai szinte követelte nyúltak ki értünk. A fák lombjai tépetten hajlongtak felénk, mintha tudták volna mire készülünk, és bár nekem még sejtésem sem volt róla, ez különös kétellyel töltött el.
 
Összeszedtem magam. Feltápászkodtam a földről, de addigra mindenem átázott.
-Milyen meghitt közös program, ez volt minden vágyam! Mit keresünk? -ordítottam széllel szemben.
-Később... kövess és tedd amit mondok! -morgott rám vissza parancsolóan. ”Ohh... követem alássan”. Egyedül csak a kíváncsiság hajt, a kalandvágy, bár fogalmam sincs miről van szó, és miért vagyunk itt, égbekiáltóan fontos dolog lehet, ha pont a hajnal közepén, a legnagyobb titokban kell rá sort keríteni. Ami apám ügyeit illeti... valahogy mindig is tudtam, hogy vannak sötét dolgai, de ami előtt ma este álltunk, arra a legmerészebb álmaimban sem számítottam volna. Arra pedig főleg nem, hogy engem is belekever. Ha akartam volna, sem tudtam volna ellenszegülni, megtagadni a parancsát,  bármire készült, kénytelen voltam eleget tenni úri óhajainak.
 
Mennydörgés zengte be a házat, a meghitt családi ház falait. Hosszú fekete kabátjáról patakokban csörgedezett le az esővíz. Nem is csoda, hisz kint túlvilági vihar tombolt, de nekem valahogy elfelejtkezett említést tenni a csontig hatoló jeges szélről. Didergésem egy állat vad acsargása fojtotta belém, pontosabban egy felénk tántorodott hatalmas kutya. Túl későn kellett ráeszmélnem, hogy a könnyebb prédát vette célba, vagyis hogy pillanatokon belül nem túl kellemes helyzetben fogom találni magam, egy talán még nálam is súlyosabb dög alatt. Összeszorítottam a fogaim, a pálca esetlenül fordult ki a kezemből, leesve magam mellé, ahogy ösztönösen védekezve kapálóztam magam előtt a levegőben, miközben szerencsétlenül terültem el a kemény padlón. A szívem pulzálva  vájt utat magának a bordáim között, de hang egy szál sem préselődött ki összeszűkült torkomon. Hallottam az állat gyorsuló trappolását a padló deszkáin, de a hangok zűrös zuhataggá mosódtak össze a fejemben. Egy sikítás éles kongása visszhangzott a fejemben, áttörve a sűrű vörös ködöt, ami elöntött. Nem tudtam másra koncentrálni, csak hogy ne tépjen darabokra a felém trappoló bestia. A körülményekről meg is feledkeztem. A lámpák hirtelen gyönge fényességben kezdtek pislogni, majd egyre nagyobb pompával ragyogtak a szemeben. Ez a vég? Ilyen gyors volt, meghaltam? Másra nem tudtam gondolni, csak hogy nagyon beverhettem a fejem, és most minden bizonnyal egy véres csonkomból falatoznak, ezek pedig az utolsó perceim. A fények nagy fehér golyókká nőtték ki magukat, villódzva játszottak a narancssárga színből a sárgán, a fehérig minden árnyalatban egyre ékesebb fényjátékkal. Hatalmas pukkanás veti szét az égőket, és csillámló üvegszilánkokkal szórja tele a folyosót. Az üvegdarabkák szinte betakarnak, felsértik a kezem ahogy kiseprem őket a vizes hajam fürtjei közül. Lassan magamhoz térek a kábulatból. A fejem erősen beütöttem, de ezen kívül mindenem egyben van. Lassan magam alá húzom a kezem. Lámpaüvegdarabkák csörömpölését hallom, mindenhol ott hevernek. A lábam is megvan, ezt kitörő örömmel konstatálom, mert már szinte beleéltem magam, hogy éles fogak falatoznak a húsomból. Szédelegve nézek körül. Az állat, ami rám támadott körülbelül egy méterre vicsorog tőlem, kővé fagyva, sóbálvánnyá dermedve. Vehemens indulattal, bosszúból, vagy talán csak a rémülettől vezérelve talpalok a képébe egy isteneset, aminek hatására komótosan dől le a lábáról. Riadtam mászok egy két lépéssel hátrébb, amikor látom, hogy tőlem pár méterre egy ember fekszik egy lépcsőfeljárón, látszólag élettelenül, egy nő pedig szalad felfelé. Körbenézek, mert apám semerre sem látom, de abban a pillanatban egy erős kéz fájdalmasan lapátol fel a földről, kiszorítva a karomból az összes életet. Riadt zavarodottsággal szabadítom ki magam, és vetődök hátra, hogy szembekerüljek újabb támadómmal, és most forró dühvel én tépjem darabokra, akár puszta kézzel, de rájövök, hogy csak apám szedett ráncba a sajátos, kifinomult kedvességével.
-Ostoba kölyök... -ócsárol apai „szeretettel”, én meg csak nagyokat pislogva hüledezek, ide, oda kapkodom a fejem, még nem tudatosult bennem ez az egész ördögi téboly, ami körülvesz. Híres magabiztosságomnak se híre, se hamva, a szálak kicsúsztak a kezemből. Most először érzem úgy, mióta e világon vagyok, hogy alárendeltje vagyok valaminek, hogy nem lehetek ura a történéseknek, nem én diktálom a törvényeket. A mindenkin átmasírozó trükkjeim, befolyásos elmeháborúim semmik a véres valóság diktálta kegyetlen eszközök mellett. Ez kétségbeejtő...
-Azt az embert megölted? -kérdem remegő hangon, némi émelygéssel.
-Neeem... meghalt végelgyengülésben! Mit gondolsz? -érkezett a szokásosan keserű válasz.
-És az „emberi élet tisztelete”? -nyögtem panaszosan számomra is meglepő módon.
-Jól mondod, az emberi életé... ez csak egy mugli volt. -látszólag nem volt a kedvére hogy az idétlenségeimmel várakoztatom, viszont az már annál inkább, hogy az okkult bizarr szabályait és felsőbbrendű látásmódját precízen beadagolja nekem. Ahogy a hangja okozta dermesztő ráébredés gyökeret vert bennem, egyre inkább éreztem, hogy minden pólusom másként lélegzik.
-Miért vagyunk itt? -sóhajtottam, és már sokkal magabiztosabb képet öltöttem mint egy perccel ezelőtt. -Anya tud erről az inkvizícióról? Valami végrehajtó vagy? -vallattam őszinte kíváncsisággal, s a körülöttem zajló anarchiáról meg is feledkeztem. Nem volt rossz érzés feleszmélni, hogy létezik egy ilyen valóság is, sőt egész magasztos volt a résztvevője lenni egy az elmémben már szentnek és nagy horderejűnek elkönyvelt tervnek. Bár még fogalmam sem volt arról, mit művelünk itt, a vérem pezsgése és a szívverésem rohamos tempója átvették a vezetést a józan eszem felett, és magával sodort az őrület amiről már egészen merész elképzeléseim támadtak... Apám szavai valahogy szöget vertek a vejemben, és az úrias büszkeségem magam ellen fordult. Nálam sem csinálhatta volna jobban. Egész testemben fura adrenalinlöket dolgozott.
-Ha felmész oda, megtudod! -mutatott az emeletre, én pedig egy cudar mosollyal bólintottam.
Érzéstelenül, de némi nyomasztó kétellyel a mellkasomban lépkedtem el az élettelen test mellett, és azon gondolkodtam, vajon mi vár rám odafent. Lomha léptekkel vettem a lépcsőket, és a bizalmam megint elpárolgott lassan, ahogy egy kétségbeesett „emberi” hang ütötte meg a fülemet, egy ajtó mögül. A kíváncsiság dobbantott bennem, amikor a zárat a pálcámmal felnyitottam, és az ajtó kitárult előttem. Hirtelen vért éreztem a számban, és a földön találtam magam. A kép újra eltompult egy pillanatra, a fejembe pedig éles fájdalom hasított. Egy könyv hevert mellettem, fölé hajolva pedig vércseppek cseppentek a vaskos borítóra, miközben feltápászkodtam. Megüt a guta! -ez volt a címe.
 
-Krúció! -hangzott fel a katonás ordítás az ajtóban álló férfi szájából. Apám állt mellettem, pálcáját a támadómra szegezve. A nő görcsbe rándulva, embertelen kínok közt szenvedve esett a padlóra. Gyönyörű szőke haja bársonyszőnyegként terítette be a padlót. Kerek, formás arcát könnyek szikrája szórta be, ahogy a villámok rávetődtek az ablakon át. Valamilyen topot viselt, és egy meglehetősen kelletős alsó volt rajta, összességében is nagyon szemrevaló volt, de csak egy átlagos, könyvdobáló mugli. Apám morgott valami az orra alatt, de lemaradtam róla. Erőt gyűjtöttem a lábaimba, és összeszedtem magam a földről. Erősen a pálcámba markoltam, majd megtettem az első hűvös lépést a szobába, dühtől forró elhatározással.

   ::2. rész
      ::Édes álom...

-Szánalmas a fetrengése! -hangzott fel egy új hang a sötétben, egy úrias fintor mögül.
-Még egy kicsit! -erősködött negédesen egy másik hang, ahogy a pálcát továbbra is élesen áldozatára szegezte, és keserédes mosolyába minden érzését beleölte, úgy nézte a szenvedést.
A támadó pálcája leemelkedett, a tiltott átok megszűnt hatni, a szenvedő fellélegezhetett.
De nem sokáig... ahogy a pálca leereszkedett, olyan lendülettel emelkedett újra a magasba, hogy rászegeződjön, és beteljesítse a végítéletet. A szavak az éjszaka csendjében, amik egy könyörtelen átokban nyertek értelmet, a földön haldokló nőnek továbbra sem jelentettek semmit. Mugli volt.
És hogy miért kellett ilyen zord halált halnia? Lepaktált az ördöggel... Mugli megfogalmazásban.
Egy évekkel ezelőtti baklövése aggatta rá ezt a kellemetlen súlyt, amiért sokat kellett bűnhődnie.
 
A kép hirtelen elhomályosodik, a ház korhadó deszkái köddé válnak, a levegő felszívódik....
Nem tudok lélegezni, a tüdőm egyre kisebb, kisebb és... újra levegő tölti meg a teret, foltokban egy világ körvonalazódik ki...
 
A hűvös szél üvöltve tépte a fák lombjait, és szaladt a fűszálak között. A hold lámpásként nyúlt le értem az ágak közül. -Tudod már ki volt az?! -suhogták az öreg fák nyikorogva, ahogy a szél törte-zúzta elrothadt törzseiket, és velük együtt sírtak a füvek, virágok, de nem éreztem semmit, nem értettem, miért sikoltanak ilyen kétségbeesetten. A baljós fekete fellegek zavarosan gyülekeztek a tisztás fölé dühöngő villámokat vetve. Besüppedtek a lábaim a vizenyős humuszba, de nem a tiszta, friss esővíz öntözte meg az erdőt, ahogy az lenni szokott egy tavaszi zivatar alkalmával, ami életre hívja a földben szunnyadó növényeket, vagy virágba borítja őket. Ez valami más volt. Valami vörös. A hold még mindig természetellenes nagyságával és reflektorszerű fényével emelt ki a színpadiasan berendezett világból. Mindennek adott helye volt. A hold, akár egy világító csillár. A fák úgy vettek körül mint egy helyiség falai. A fű úgy süppedt be alattam, mint egy bársonyszőnyeg egy szobában, ha finom sörtéire lépünk. Gyanakvóan pillantottam hátra, egyre aggasztóbb nyomás lett rajtam úrrá. Valami motoszkált a fejemben, és nem hagyott nyugodni. Kiléptem a hold reflektorszerű fényéből, és tettem pár lépést hátra. Bizalmatlanul lehajoltam, majd lassan kettéválasztottam az egymásra hajló puha fúszálakat. Egy rothadó, véres könyv nézett vissza rám, felirattal a borítóján: Megüt a guta!
A felismerés tőrként hasít a szívembe. Rémülten ugrok hátra, és kúszok arrébb a fűben, de beleütközök valami puhába, és hidegbe. Mögöttem egy nő fekszik, élettelen, halott tekintettel.
 
A világ szertefoszlik körülöttem, vörös tenger nyel el, lassan megfulladok a sós vérben...

   ::3. rész
      ::Fáj még...?

Rémülten riadok fel, és nézek körül. Az ágyamban vagyok. Friss levegő illata leng be, a kúria kertjéből áradó virágok finom illata az, na meg az ágyam végén várakozó tálcáé, amin finom fogások várnak. Mikor kapom én ágyba a reggelit? A szokásosnál fáradtabban ébredek, de az egészet betudom ennek a rémes, velejéig hatoló, „gutaütésszerű” álomnak. Egyszerűen nem tudom mire vélni, hisz az egész annyira valóságos volt. A gátlástalan, mindenkit eltipró, meglehetősen sajátos életformám valahogy megbosszulja magát, ha már lelkiismeret hiányában nem tud rajtam kifogni, bár ez még számomra is túl durva, és véres volt, kell valami magyarázat. Ella mugligyártású krimijei lehetnek rám ilyen rendhagyó hatással, amikből bár csak pár jelenetet csíptem el, épp elég volt azokat látni. Itt bújik ki a szög a zsákból... Mocskos mugli egyveleg. Mindenre van magyarázat...
 
Kinyújtózok, megmozgatom az elzsibbadt izmaimat, kikecmergek az ágyból. Bekapok pár falatot, majd magamra veszek valamit. Különösen szép a reggel, a nap vakítóan világít be, akár... valami a fejembe hasít, egy kép, valami ismerős momentum. Nem foglalkozok vele, inkább utánajárok, mennyi az idő. Majdnem dél, és sehol senki. Apám dolgozószobájának ajtaja tárva nyitva, bentről pedig keserves zokogás hallatszik ki. Túl sok ez reggelre. Minden máshogy alakul, mint egyébként.
Ella támolyog ki a dolgozóból, anyával az oldalán. Elfolyt szemfesték, zilált haj, patakokban csorgó könnyek. Mennyiszer néztem végig az effajta drámákat.
-Szép napot! -köszönök előre elégedettségben dőzsölve és tekintetem Ellára esik.
-Elvágtad az ujjad egy papírral? -kuncogtam fanyarul, majd apám hívására beléptem a szobába. Az ajtó egy pálcalegyintésre záródott be mögöttem.
-Tragikus nemde? Ez az elfajzott mugli társadalom... -fogott bele színtelen hangon. -Ella anyját egy folyóban találták meg... a házukat kifosztották... egy kegyetlen rablótámadás áldozatai lettek. Szegény Ellát teljesen kikészítették a történtek. Megkérhetlek, hogy légy vele kíméletes? -kérdezte némi gyászos színnel hangjában, távolba révedő tekintettel, majd egy álszent, kedves mosollyal somolygott rám, bujtatott elégedettséggel a szemében.
-Pesztrálni nem fogom a kis... -hirtelen gombóc formálódott a torkomban, elakadt a szavam, és a mellkasomban is kellemetlen nyomás ébredt, ahogy az agyam járni kezdett.
-Majd hozzá szoksz a gondolathoz... -folytatta apám sötéten, s igen kétértelműen... -, a történtek nyilván téged is felzaklatnak... -s beszél tovább, de én már nem rá figyelek, csupán az émelyítő téboly ellen küzdök, nehogy az őrület határára taszítson... Legjobban a tudat váj éles karmokat a mellkasomba, hogy semmi emlékem a tegnapról... Ez volt olyan különös a mai ébredésnél...
-Fáj még a sebed? -eszméltem fel apám egy hangosabb, most valódi érdeklődéssel kísért mondatára.
-Milyen se... -a kezem lassan önálló életre kelve reflexből reprodukált egy korábbi, ismerős mozdulatot. Darabosan a homlokomhoz emelkedett, majd egy érzékeny pontra tapintott. Felszisszentem, ahogy az ujjaim lassan végigcsúsztak a sérülés körvonalán.
-Mi... tegnap este... a... -préseltem ki a szavakat ajkaim közül, de félbeszakítottak.
-Tegnap sokáig gyakoroltunk a pincében, késő estig. Túl lelkes voltál, merész... és egy varázslatod visszafelé sült el... csúnya baleset volt. Nem csoda, hogy nem emlékszel... -magyarázta látszólag megborzongva, „a múlt képeitől”...
Lefagyva, értetlenül álltam előtte, akár egy mugli sóbálvány, aki nem érti, mi történt vele. Mi szükség erre az egész színjátékra? Vagy mégis megőrültem volna, és az agyszüleményem merő nevetség, ahol csak egy mugli krimi történetének főhőse voltam, egy éjszaka elejéig? Kísérteties egybeesés lenne...
-Gary... -ébresztett fel pillanatnyi merengésemből... -Büszke vagyok rád! -esett rám a tekintete és szavai olyan őszinteséggel égtek belém, mint még soha. Nem hittem, hogy ezt valaha megélem.
-Miért? -ráncoltam a homlokom értetlenül.
-Hogy eddig elmentél... hogy amit tanítottam, az nem hiába volt. Sokat fejlődtél, bizonyítottad a bátorságod. -magyarázta fenséges mosollyal az arcán. -Legközelebb már nem fogsz megsérülni...
-Mivel bizonyítottam?

   ::4. rész
      ::Még nem...

Amikor a Fitzroy családfát kitalálták... nos igen, biztos vagyok benne, hogy körülbelül a fele sem igaz, de ha végigmegyünk rajta, a sors már körülbelül ezer éve elrendelte, hogy az egyik ágán egy olyan zöld hajtás sarjad majd, mint én... de azt bizonyosan nem tudhatta, ha már minden generáció olyan tökéletesen hatalmas, tekintélyes, uralkodó jellem, hogy az én családom egyik ágán egy kis vörös virág is hajtásnak indul majd... de erről majd később.
 
A címerünk, melyben egy kígyó egy griffmadárral dacol, majd végül halálra marja -a legenda szerint, hisz hajdani Roxfortos felmenőkkel ez mégiscsak meredek volna- mindent elárul. A régi fát nem lehet átültetni, és hát a mi családfánk már elég régi ahhoz, hogy az abban rejlő kórságoktól kezdve a jellemvonásokig minden csökönyösen öröklődjön, ágról ágra. A hatalmas kép egy külön szobát kapott. Ahogy az a varázsvilágban illő, mindenki portréja kedélyesen pózol, kacsingat, dölyfösen mosolyog, gonoszan sandít, szigorúan néz, vagy éppen csak unottan ül. Van, akiről nincs kép, viszont rengeteg legenda, városi hiedelem, történetek, mendemondák lengik be. Ezeknek külön, díszes antik szekrény van szentelve. Minden fiók más-más titkot, és tárgyat rejt. Egy másik polcon trófeák díszelegnek. Kviddicskupák, és hasonló érdekességek. Van még mellszobor, halotti maszk, és csupa unalmas emlék a múltból... Nagy varázslók és mágusok saját készítésű könyvei- kódexei, mágiák, varázslatok a Fitzroy család szabadalmában. A történelemkönyvekben soha nem emlegetett királyok, királyfik, királylányok, hercegnők utódjai, a Fitzroyok. Elvileg belőlünk is ennyi marad majd. Apám arra hajt, hogy a legjobb helyet vívjam ki, és az elismeréseim kitüntetett helyen szerepeljenek. Hogy rólam is történeteket írjanak, és nagy becsben tartson a varázsvilág. Múljam felül a nagy Baldric Fitzroy-t, aki elvileg a kezében tartotta az egész varázslóvilágot. Hiába mondom neki, hogy nem fogom megásni a saját síromat... Ha rajta múlna, azt is megvárná, hogy előtte haljak meg, hogy trófeát csinálhasson belőlem, de már felvilágosítottam, hogy nem kell félnie, ő is külön helyet fog kapni, ahol jól láthatom majd. Természetesen ennyire nem mérges köztünk a viszony, csupán mindkettőnknek elég sötét fantáziája van, hogy az efféle fekete humort értékelje. Kiskorom óta külön figyelemmel neveltek, hogy méltó lehessek a családunk „hírnevéhez”. Mégis, talán épp az ősi tekintélyt parancsoló, fenséges, úrias, konok jellememből adódóan szegültem szembe a saját elveinkkel, s lettem, aki lettem. Egy, a családból kilógó, saját szabályokkal, törvényekkel élő, mindenkinél előrébb álló személyiség, a saját kis világomban, ahol szeretek úgy tenni, és olyan módszereket alkalmazni, amelyek a kedvemet szolgálják. Saját világkép, saját döntések... Így csúszott ki apám kezei közül az irányítás, és ez vitt bele abba, hogy végül mégis lépre csalt, hogy visszaszerezze az irányítást, legkedvesebb „teremtménye” fölött... de erről majd később... Most arról a vörös hajtásról, a rózsáról, amely csorbát ejtett az egész családfánkon, és amiért apám az előkelő, arisztokratikus varázsvilág botrányhősévé nőtte ki magát. Amiért azóta is él benne a bizonyítási vágy, hogy mindent jóvá tegyen, és helyre rakjon. Hogy az a hibát kiküszöbölje. Clémence Ella Fitzroy, a mostohahúgom... 1 évvel születésem után apám félrelépett, s nem is lett volna gond, ha Ella nem örökölt volna abból a nemes aranyvérből, és csak egy tucat, értéktelen kis porhüvely maradt volna, akár a többi mugli. De nem így történt, és így minden a feje tetejére állt. Anyánk végül megbocsájtott -nyilván túl értékes volt neki a Fitzroy név- és valahogy Ellával is megtalálta a közös hangot... nem úgy mint én... még mindig átkozom apámat. Hisz a botránya egész életemben végigkísér, bárhol járjak is. A befolyásunk, és hírünk mégis elég volt ahhoz, hogy a család megbecsülése és tiszteletben tartása fennmaradjon, hisz nem egy tehetséges varázsló adta már nevét a Roxforthoz ebből a famíliából. A családfa ezen része talán igaz. Ez csupán egy kellemetlen folt maradt a terítéken, amivel mindig jól kifoghattak rajtunk, illetve apámon, aki bármijét odaadná, hogy kiköszörülje a csorbát. Két legyet ütött egy csapásra, de erről majd később... A roxfortos évekre való felkészülés ősi tradíció volt a családban. A kúria pincéje, azon kívül hogy egy nagy borgyűjteményt rejtett, sok páratlan palackkal, egy titkos ajtó mögött hatalmas gyakorlóterem húzódott meg, ami már évszázadokkal ezelőtt is sötét dolgok színhelyéül szolgált. Például mikor rosszul teljesítettem, apám gyakran vettette a szememre, hogy haltak már meg itt emberek. Meghajlás, pálcát fel... mind a zsigereimben van. A párbajozás az életem részévé vált, bár sosem mutattam apám előtt, mennyire a kedvemre van, ha gyakorolhatok, főleg úgy, hogy az esetek túlnyomó többségében még csak fikarcnyi esélyem sem volt arra, hogy nyerjek.
 
A Roxfort behívó levelét ceremoniális ünnepség keretében adták át, és vele egyetemben megkaptam életem első, saját pálcáját, a személyes antikváriumunkból. Elvileg egy ősi, nagy mágusé volt, akit megevett egy sárkány, majd az egyik családtagunk megölve a sárkányt, a gyomrában rálelt a pálcára, így került hozzánk a tiszafából készült, sárkányszívízumhúr maggal ellátott pálca. Bár sosem hittem a mesékben, a családban hagyománya volt az effajta fellengzősködéseknek, és az igazat szólva valahol tetszett a dolog. A süveg a mardekárba osztott, ahol végre igaz valóm érvényesülhetett. Nem sok embert találtam rá méltónak, hogy elnyerjék a bizalmamat, de néhány szövetséget, és egy-egy érdekbarátságot kötöttem. Mindig elértem amit akartam, s jó volt a helyzet magaslatán állni, felülkerekedni az anarchián, és kihasználni a következményeit, learatni a babérokat. Varázslósakkban nem volt ellenfelem, s a kviddicsben is jeleskedtem néhány bajnokság erejéig, a mardekár csapatában, bár számomra semmi jelentősége nem volt, az elismerésem más területen hasznosabbnak találtam kivívni. Tanulmányaim mindig kiváló eredménnyel zártam, s a sötét varázslatok kivédése területén igen kimagasló teljesítményt nyújtottam. Igyekeztem belopni magam Piton professzor szívébe, ami sejtésem szerint össze is jött. Nem vegyültem mindenféle pórnép, és beképzelt, nagyszájú aranyvérű között, hisz ők is csak bábuk, az én világméretű sakktáblámon, ahol oda helyezhetem őket, ahová éppen akarom, vagy kedvem támad. Nem jelentenek többet a szememben, mint egy gyalog, ami elesik, vagy egy huszár, amit leüt egy bástya, aki azt sem tudom kié volt... csak én számítok, és a királynőm... A királynőm, aki talán nem is akar az lenni, de már belecsöppent az ütközetembe. Ez az én világom, ahol minden mezőkre van osztva, minden ki van számolva, és a mezőkön lezajló események csak apró foltjai az én nagy világomnak, akár apám tévedése. Az én játékom, csak én nyerhetek, és ezt körülbelül mindenkivel érzékeltetem. Hisz olyan sokan hiszik, hogy a szememben ők érnek valamit, hogy mennyire lekezelően, és semmisként bánok velük, miközben igazából észre sem veszem őket mert számomra nem léteznek. Ez a valódi megsemmisülés számukra... Nincs ezeknél nagyobb fegyver... pszichológiai befolyás és manipuláció, nem is kell több. Marionett bábu mindenki, az én ujjamra húzva. Az iskolai évek mégis sok sebet, tapasztalatot hagytak. A kiélezett harcok a két oldal között mindenkire hatással voltak. Nem az én formám behódolni bárkinek is, így amíg lehet, megőrzöm a pártatlanságom, mégis, amikor egyre feszültebbé vált a helyzet, apám megint megkísértette a múlt, s hogy a jövőjét kiaknázza, tudta melyik kockába tegyen ikszet...
 
Azóta sem tisztázódott előttem az a bizonyos este. Ella anyjának halálesete, és az „álmom”... Mit jelenthet? Valóban gyilkos volnék? Apám a Nagyúr mellé állt, és bizonyítani akart? Ella hibája az egész? Megválaszolatlan kérdések, de egy biztos... sikerült vele visszanyernie felettem az irányítást, és ki tudja, mi lesz a legközelebbi terve velem...

Végtelen számú csillag ragyog az égen... mind egyformák, ugyan olyanok, és az sem nagy veszteség, ha néhány fénye kialszik. Talán észre sem vesszük, a világunk számára semmi jelentősége... volt nincs. Ugyan érdekesek, vannak erősebb fényűek, tompábbak, mások egész különleges színben úsznak az égen, mégis épp annyira jelentéktelenek számunkra, mint egy gombostű leejtése. Az emberek csak egy valamiben különböznek... olyan magatehetetlenek, és irányíthatóak, mint egy cérnán rángatott papírsárkány a szél ölén. Tudtukon kívül szereplői egy darabnak, amelynek minden perce pontosan forgatókönyvbe van véve, a porondmester pedig Gary Fitzroy. Nincsenek baklövések, mint Nagy Sándornál Indiában. Minden úgy alakul, ahogy az íratlanul le van fektetve. Ha hiba csúszik a számításba, az is az elmélet része. A hibahatár ugyan úgy játszik. Az egész csak pszichológia, manipuláció, és sakk... hisz nem csak Isten formálta képére az embert, azt emberek is a saját vívmányaikat. Az élet is ugyan úgy kockákra osztható, vannak veszteségek, szorult helyzetek. Gary nem tekint máshogy az emberekre, mint potenciális gyalogokra, vagy jelentéktelen porhüvelyekre. Saját törvények, szabályok, a köpönyeg pedig fordul, ha a helyzet úgy kívánja. Ha kell egy nyájas kollaboráns, máskor pedig irgalmas szamaritánus. Kiismerhetetlen, furfangos jellem, akivel a legjobb jóban lenni, bár azt sem érdemes, hisz nem jelent semmit számára, csak fromálisan. Túlmutat a beképzelt aranyvérű tetszelgésen, bár szívélyesen érzékelteti mások értéktelenségét. Igazi kiváltság a kegyeibe férkőzni. Sok lány hevert már a lábai előtt az évek során, de nem volt hosszú a pályafutásuk... Bár a muglikat ki nem állhatja, Ellának köszönhetően és saját kíváncsiságából adódóan rengeteg ismeretet gyűjtött a varázsvilág kapuin kívülről is. A történelem tanulságai sokszor váltak hasznára, egy-egy ártalmatlan kis keringő során.

   ::Szeret-nem szeret


mindig ||
prominens megjelenés
önelégültség
hatalom
sötét varázslatok
párbaj, kihívás
színjáték
nők
varázslósakk
soha ||
muglik
kiszolgáltatottság
alárendeltség
kudarc
gyengeség
dementorok
dementorok ||  az "álomra" amely azóta is kísérti
mumus || egy mugli könyv jelenik meg előtte, amely az "álmában" eltalálta
Edevis tükre || Laetitia Morrison
titkok || lehet, hogy Ella anyjának gyilkosa, titok, hogy ő is egyszerű halandó : ), fél tőle, hogy apja a halálfalók közé áll, és őt is magával rántja
rossz szokás || ? minden szokása jó... gyakran gyűlik meg a baja a roxfort tanáraival és Dumbledore-al.

   ::Megjelenés


magasság || 185 cm
tömeg || 62 kg
szemszín || szürkéskék
hajszín || barna
kinézet || mindig makulátlan, tekintélyt parancsoló megjelenés.
egészségi állapot || egészséges bár rossz álmok gyötrik. Kényszeres szorongás, és furcsa viselkedés lesz rajta úrrá, ha eszébe jutnak a véres jelenetek

   ::Tudás


varázslói ismeretek || A foga fehérjét már egész korán kimutatta, hisz már születése után nem sokkal megörvendeztette szüleit mágikus képességeivel. A pálcája szinte már a kezébe forrt, nagyon stabilan, és ügyesen használja. Már tanulói évei előtt sok praktikát elsajátított apjának köszönhetően, majd ezeket a későbbiekben megalapozta. Támadó, ártó varázslatok és kivédésük nagy kedvelője.
felvett tantárgyak || (A játékban még nem játszottam ki, majd kiegészítem)
mugli képzettségek || Ellának köszönhetően sok mugli tárgyat megismert, s betekintést nyert a mugli technika, és életvitel világága, de undorodik ezektől.
pálca típusa || 16 hüvelyk hosszú tiszafából faragott, sárkányszívizomhúr maggal éltetett pálca (bővebb leírás az előtörténetben)



Az északi udvar :: Zoey Cleve és Gary
Első emeleti folyosók :: Laetitia Morrison és Gary
A belső medence :: Ella és Gary

Ezennel ez előtörténet
Elbírálva
Szép munka