Day Of The Black Rose

[- Végigvonszoljalak az egész kastélyon? Igazából el is kábíthatnálak, hogy aztán belebegtesselek az ágyamba, de félek hogy túl nagy feltűnést keltenénk.]

IT'S THE WRONG KIND OF PLACE
TO BE THINKING OF YOU

Szemem sarkából látom, hogy cseppet elszomorodott ismét. Ha humoros kedvemben lennék, kijelenteném, hogy megfagyott a pillantásomtól, de nem vagyok. Kár érte, pedig ez tulajdonképp egy bók volt - igaz, néma gyereknek az anyja sem érti a szavát. Pedig néha olyan jó azt hinni, hogy érti.
Majdnem röhögnöm kell, mikor elmondja, mennyire izgatja, hogy jó volt-e az éjszakám vagy nem. Ha tudná az igazat - és szerintem tudja, hisz látta már a Jegyet -, biztos nem így reagált volna.
Bár az is lehet, hogy tudja, csak teljesen hidegen hagyja. Végül is miért kellene, hogy érzékeny legyen az én problémámra? Én sem vagyok az az övére.
Hát, legalábbis ezt állítom.
Indulok, hisz tényleg legszívesebben itt hagynám ezt a helyet, az első órámig még alhatnék... legalább három órát, és ami azt illeti, szívesen tudnám magam mellett (persze csak a saját kényelmem érdekében), de azt hiszem Moirára is ráférne egy kis törődés. Megkapná.
Ám ahelyett, hogy értékelné a fáradozásaimat, megvetően néz rám, és esze ágában sincs mozdulni, sőt.
Legszívesebben hagynám a fenébe az egészet, hisz mégis ki a fenét érdekel, hogy ő itt akar heverészni és sírdogálni, de egyrészt már megfenyegettem - és semmi kedvem Pitont hajkurászni, hogy beárulhassam a kis hölgyet -, másrészt meg már csak azért sem engedek.
Lehajolok, hogy megfogjam a csuklóját, és megpróbálom felhúzni azt a formás kis fenekét a jéghideg kőről. Persze ott van a veszélye, hogyha hirtelen kirántja a kezét az enyémből, én bájosan hátrabukfencezem, és akkor aztán lőttek nemcsak a prefektusi, hanem mindenféle tekintélyemnek. Kockáztassunk.
- Végigvonszoljalak az egész kastélyon? Igazából el is kábíthatnálak, hogy aztán belebegtesselek az ágyamba, de félek hogy túl nagy feltűnést keltenénk.
Ó, már megint nagy a szám.

[- És mit szólnál ahhoz, hogyha te most elmennél aludni a saját hálódba, én pedig úgy... fél óra múlva elmennék a saját hálómba aludni?]

Miért nem hagy itt? Miért kell kínoznia minden egyes alkalommal, amikor találkozunk? Azért reméltem, hogy én valamilyen megkülönböztetett szabálysértő lehetek, ennek ellenére el akar rángatni onnan, és be akar köpni Pitonnak. Ennyit a jóindulatról.
Sokat gondolkozom azon, hogy hol lehet, amikor nem az iskolában van, s bár tudom, hogy feltehetőleg a Nagyúr bízott rá feladatot, egyszerűen nem mindig tudom elhinni, hogy tényleg azért volt távol, és azért nem keresett meg. A szokásos paranoiámnak köszönhetem ezt, gondolom. Ilyenkor szívesen lennék Voldemort helyében. Bármit megtehet bárkivel, és ez tetszik, olyan szempontból, hogy így könnyen magam köré zárhatnám azokat az embereket, akiket a közelemben akarok tudni.
Nos, Draco is az áldozatom lenne, feltehetőleg. Mondjuk az én eszközeim kíméletesebbek lennének, mint Voldemorté, sőt. Kifejezetten kellemes lenne az áldozatomnak lennie...
Csak pislogok felfelé, ahelyett, hogy megmozdulnék, és tudom, hogy feltehetőleg most éppen az őrületbe kergetem, amiért nem azt csinálom, amit ő szeretne. Ezt viszont élvezem – hiszen ezért szép a mi kapcsolatunk.
Hűvös, hosszú ujjai kecses kígyóként csavarodnak rá vékony kis csuklómra, a hideg végigfut a hátamon – egy pillanatra lehunyom a szememet, magam sem tudom, hogy mi volt ez a furcsa érzés, amelyet akkor éreztem, amikor hozzámért. Újra meg újra megtörténik, és még mindig nem tudok rá magyarázatot adni.
Nagy nehezen mégis felkelek, megszédülök, gyorsan kapaszkodom meg Draco karjaiban. Hát mégis jó, hogy itt van?
Még egy fél perc erejéig élvezem a közelségét, a karikák és csillagok, homályos kis foltok lassan eltűnnek a szemem elől, így elengedem, és hátrébb lépek. Továbbra sem győzött meg.

- És mit szólnál ahhoz, hogyha te most elmennél aludni a saját hálódba, én pedig úgy... fél óra múlva elmennék a saját hálómba aludni? - kérdezem, karjaimat keresztbe fonom. Nem akarok elmenni még... Szükségem van arra, hogy kisírjam magam, hogy átadjam magam még egy kicsit a fájdalomnak – ez pedig Malfoy mellett nem fog menni...

[- Hmmm...]

IS THAT ALL RIGHT
WITH YOU?

Felrántom a lépcsőről, meglep, hogy hagyja magát ezúttal, noha nagyon tiltakozott még az imént. Innentől, úgy vélem, könnyű dolgom lesz.
Moira elveszti az egyensúlyát, és belém kapaszkodik, én pedig megtartom, sőt, igazság szerint reflexből magamhoz ölelem, mintha egy különösen értékes kristályszobor lenne, akire így vigyázni akarok. Az egész csak egy pillanatig tart, mégis hosszú másodpercek telnek el így. Érzem a teste melegét, a tiszta ruha és a frissen mosott haj illatát. Kellemes, otthonos. Hirtelen erőt vesz rajtam a fáradtság, és legszívesebben itt és most elaludnék akár állva is.
Ám a következő pillanatban - elhátrál a karjaimból. És tovább szemtelenkedik. Már csak ez hiányzik.
Ne, kérlek. Komolyan. Kérlek, gyere már.
- Hmmm... - nézek föl a szürke égre, mely egyre és egyre világosabb, mintha gondolkodnék egy pillanatig, majd ismét egyenesen ránézek: - Nem.
Olyan határozottan és ellentmondást nem tűrően szögezem le ezt az egy szócskát, mintha ítéletet mondtam volna valaki felett. Felette. Akár.
- Mondd, miért maradnál? - váltok más stílusra. - Mi dolgod van még itt? Talán titkolsz valamit előlem? - kérdezem, és egy gyanakvó villanás cikázik át a tekintetemen. És némi féltékenység. Hisz én... Én mindenről tudni akarok. Igazán.

[- Miért titkolnék előled bármit is? Úgyis mindent ki tudsz deríteni, ha akarod. Csak gondolkodni szeretnék, egyedül, nyugodtan, csendben. Ennyi dolgom van itt, és ezért szeretnék maradni.]

Kellemes borzongás járja át amúgy is reszkető testemet, mikor a karjaiba zár. Néhány pillanat erejéig még a szemeimet is lehunyom, hogy élvezhessem a biztonságot, melyet nyújt nekem, megszorítom a talárját, már-már el sem akarok lépni tőle, de tudom, hogy nem lehet, nem szabad ott maradnom vele, mert akkor biztos, hogy magával csábít, és képtelen leszek parancsolni magamnak, hogy nem mehetek vele.
Jegeskék tekintetemet én is az égre emelem, mintha csak ki akarnék olvasni valamit a felettünk úszkáló felhőkből, majd visszafordítom a fejemet, és a szemébe nézek. Ezúttal azonban nem támad kedvem nevetni, és gúnyos sem akarok lenni. Mi értelme lenne?
Különben is, utána stílust vált, és ez határozottan jobban tetszik, annak ellenére, hogy nem tudom eldönteni, hogy csak azért kérdezi, hogy nevetségessé tehessen, vagy tényleg érdekli. Talán mindkettő...?

- Miért titkolnék előled bármit is? Úgyis mindent ki tudsz deríteni, ha akarod. Csak gondolkodni szeretnék, egyedül, nyugodtan, csendben. Ennyi dolgom van itt, és ezért szeretnék maradni. - mondom rekedt hangon, majd megfordulok, s a rózsámért nyúlok. Miután felvettem, továbbra sem fordulok meg. Nem szeretnék a szemébe nézni...

[- Egyre kevésbé akarom, hogy maradj]

I AM COVERED IN SKIN
NO ONE GETS TO COME IN

Ő is az eget nézi. Talán gúnyolódik? Talán bosszantom?
Én őt? Ez eddig fordítva szokott lenni.
Mi dolga lehet itt? Most már komolyan idegesít a titok.
- Egyre kevésbé akarom, hogy maradj - jelentem ki.
Mégis mivel vehetném rá, hogy velem jöjjön? Kezemet felemelem, hogy megdörzsöljem az orrnyergemet, de nem elég tiszta ahhoz, hogy az arcomhoz érjek vele. Megtörlöm a taláromban (fúj, igen), majd megmasszírozom a homlokom. Kicsit maszatos lesz, nem veszem észre.
- És, hogy deríthetném ki, min kell ennyire gondolkodnod? Miért van szükséged a csöndre?
Nézem tovább. Hátat fordít nekem. Csend áll közénk, így maradunk. Elfordítom a fejem, hogy én se lássam őt. A fenébe. Miért nem tudok parancsolni neki? A kezem ökölbe szorul.
- Gyere velem... - ismétlem meg, de már nem utasítom, hanem inkább kérem.
Nem szokásom kérni.

[- Csak általános dolgokon kell gondolkoznom, és ehhez csendre van szükségem. Hidd el, hogy nem érdekelnek az efféle unalmas gondolatok.]

Nem akarja, hogy maradjak. Hát egyre inkább érzem, hogy elő akar törni belőlem ismét az a kínzó, gyötrő zokogás, mely már órák óta fojtogat, percről percre nehezebben tudom megállítani az arcomon végigfolyó könnycseppeket, fejemet lehajtom, gondolataimban csak ez jár: erős vagy, erős vagy, erős vagy... Nem lehetsz gyenge.
Lassan forgatom a fekete rózsát, melyen egy könnycseppet vélek megcsillanni, majd felemelem a fejemet, kihúzom magam. Ne kíváncsiskodj, kérlek... Ezt sosem tudhatod meg.

- Csak általános dolgokon kell gondolkoznom, és ehhez csendre van szükségem. Hidd el, hogy nem érdekelnek az efféle unalmas gondolatok. - szólok halkan, bár hangom hamisan cseng. Hiszen hazudtam. Nem mindennapi (vagy éppenséggel ez már mindennapinak számít?) problémákat kell végiggondolnom, és ezt vele nem tudom megtenni, mert csak elítélne. Eltávolodna tőlem, és nem tartana méltónak arra, hogy bármilyen kapcsolatban is álljak vele. Sosem tudhatja meg.

- Miért akarod ennyire, hogy veled menjek? - fordulok meg hirtelen, talán egy kissé idegesebb hangon szegezem neki a kérdésemet, miközben egyenesen a szemébe nézek. S bár szeretnék vele menni, valami visszatart... Még nem tudom, hogy egészen pontosan mi is az a valami. Lehet, hogy a félelem. A félelem attól, hogy vallanom kell...

[- Hát persze]

PULL ME OUT
FROM INSIDE

Utasítottam. Fenyegettem. Kértem. Semmi értelme. Mit akar itt? Komolyan? Mi van azzal a hülye rózsával, meg ezzel a nagy gondolkodással? Mi van vele?
És mi van velem? Azzal magyarázom az egészet magamnak, hogy gyűlölöm, ha valami nem úgy történik, ahogy én akarom. De ekkora ellenállásra egy lánytól sem számítottam volna. Nem még hogy tőle.
Fáradt vagyok. Undorító és megalázó éjszakám volt, és semmi másra nem vágyom, mint arra, hogy bebújhassak az ágyamba, és hogy valaki csillapítsa a remegést, ha kiver a víz. Fogaim megcsikordulnak, ahogy ismét megszólal, és nekem meg kell hallgatnom az újabb és újabb szar kifogásokat. Elég!
- Hát persze - hagyom rá magam elé motyogva, fojtott dühvel.
Máskor általában higgadt tudok maradni, de ma éjjel annyit használtam az okklumenciát, hogy kis híján beleőrültem. Ez már... semmiség. Apró, bosszantó semmiség.
Állom a tekintetét, a két egyforma szempár rövid párbajt vív. Nem engedek és ő sem, azt hiszem. Egye fene. A kérdésére nem válaszolok, mert nincs rá válaszom. Inkább megismétlem magam:
- Vagy elmondod, mit akarsz itt, vagy elkábítalak, bevonszollak a kastélyba, és kiszedem belőled.
Ultimátum. Ez már nem csak üres fenyegetés,e z az utolsó kérdés, vagy az utolsó felhívás. Igazából nem lenne kedvem végigszerencsétlenkedni az ájult testével a kastélyt, de remélem beszél. Ajánlom neki.

[- Bemegyek veled a kastélyba, ha nem faggatsz többet erről.]

Most - bár nem először az életem során - félek tőle. Megrémiszt és megijeszt minden egyes szava és mozdulata, úgy képes rám hatni, mintha csak átkokat küldözgetne felém. A tökéletes szempárba tekintve úgy érzem, mintha süllyedni kezdene alattam a padló, olyan, mintha gyűlölettől izzó tekintettel kémlelne az arcomat, s néha azt hiszem, hogy pontosan tudja mire gondolok, és ez cseppet sem nyugtat meg.
Mindezek mellé ráadásul megint el akar kábitani, hogy így vihessen be a kastélyba, hogy ott aztán kiszedhesse belőlem a titkomat. Na azt már nem... Ezt nem hagyhatom. Döntenem kell, hogy melyik fontosabb: az, hogy itt legyek, vagy az, hogy ne tudja meg, miért is vagyok itt hajnalok hajnalán. Tennem kell valamit...
Végül villámcsapás módjára jut eszembe a megfelelő(nek tűnő) megoldás, melyet rögtön meg is osztok vele, további habozás nélkül.
- Bemegyek veled a kastélyba, ha nem faggatsz többet erről. - ajánlom fel neki. Azt hiszem korrekt üzlet. Bár nem biztos, hogy neki is tetszeni fog...

[- Köszönöm.]

TAFFY STUCK, TONGUE TIED
STUTTERED SHOCK AND UPTIGHT

Hirtelen változás áll be a modorában, a testtartásában, a tekintetében megváltozik a fény, az ajkára kiül valami elmagyarázhatatlan fintor. Mi történt vele? Még az hiányzik, hogy most meg is sértődjön, holott nekem van igazam, egyértelműen nekem - eleve, mivel prefektus vagyok, azt kellene tennie, amit mondok, és komolyan kellene vennie a büntetést és a fenyegetést. Bár csak arról tudok, hogy éjszaka van megszabva egy takarodó. Azt, hogy ki mikor kel, és mászkál hajnalban, arra elvileg nincs szabály. Bár, ahogy kinéz, egyáltalán nem vagyok biztos benne, hogy aludt ma éjjel. Nem azért, mert olyan nyúzott lenne, hanem épp ellenkezőleg: olyan friss, mintha végigvirrasztotta volna az éjszakát, és a röpke órákat várakozással és sminkeléssel töltötte volna.
Aztán végre megszólal, bár a hangja nem olyan, mint az előbb. Lehunyom a szemem, és kicsit tovább tart ez a pislantás, mint egyébként. Fáradtan tekintek aztán rá, és mondom ki:
- Köszönöm.
Persze remélem nem is álmodik arról, hogy majd nem faggatom ki újra. Az a lényeg, hogy az egyezség rá eső részét teljesítse.
Ki mondta, hogy Draco Malfoy nem csal?
- Akkor indulhatunk végre?

[- Indulhatunk... A szobámig elkísérhetsz - nekem ott kellene aludnom, szóval... Igen. Öhm... Mehetünk?]

Hát mégis beadtam a derekamat. Nem hiszem el, hogy megtettem. Nem lett volna szabad hagynom, hogy megint befolyásoljon, hogy megint könnyedén elérje azt, amit akar. Ki kellett volna állnom amellett, amit tenni akartam, és az határozottan nem az volt, hogy vele együtt menjek aludni. Legszívesebben felpofoznám magam, hogy megint sikerült neki, hogy megint ilyen gyenge voltam, s hogy nem tiltakoztam tovább. Miért csinálom ezt folyton? Utálom magam ezért... De nem tehettem mást – ha megtudná, akkor örökre elveszíteném valószínűleg, arra pedig most kifejezetten nincs szükségem.
Talán most az is közrejátszott a döntésemben, hogy végignéztem rajta. Feltehetőleg – és már elég jól ismerem, legalábbis azt hiszem – jelen pillanatban csupán egy óriási fürdésre vágyik, és a puha, tiszta ágyára; a tiltakozásommal pedig csak feltartom, ennyire pedig még én sem vagyok gonosz.
Gyengéden mosolyodom el egy pillanatra a „köszönöm” hallatán, bár meglepődöm. Nem gyakran hallani tőle ilyesmiket, és ez határozottan jól esett.
Félénken teszek meg felé egy lépést, miközben halkan szólalok meg.
- Indulhatunk... A szobámig elkísérhetsz - nekem ott kellene aludnom, szóval... Igen. Öhm... Mehetünk? - kérdezem, majd elindulok a lépcsőn – akár követ, akár nem.

[- Nem, nem a szobádban fogsz aludni]

BLACK ROSE YOUR THORNS
ARE CUTTING INTO ME

Megmozdul. Nem hiszem el! Még el is megy mellettem, jó, hogy le nem lök, komolyan. Ennyi huzavona és szájtépés után kicsit kezdem elveszteni a türelmem, de igazság szerint ahhoz is fáradt vagyok, hogy panaszkodni kezdjek.
Elindulunk, de nem válaszolok azonnal a kérdésére. Mert még ezzel is felhúz, igen. Hogy képes rá? Tehetséges lány.
- Nem, nem a szobádban fogsz aludni - közlöm tájékoztatásul. Már nem pazarlok energiát arra, hogy különösen határozott vagy különösen tekintélyt parancsoló legyen a hangom. Nem, nincs energiám arra, hogy miközben lefelé baktatunk a csigalépcsőn, még zsarnokoskodjak is.
Nem könyörgök tovább, nem beszélek tovább. Nincs kedvem ehhez. Már lassan ahhoz sem, hogy megengedjem, hogy mellém feküdjön. Ott kellett volna hagynom, hagy bánkódjon. Végül is mit érdekel engem? Semmi közöm hozzá, hogy megfázik, és ahhoz se, hogy kinek akart levelet küldeni vagy min akart gondolkodni.
Nem érdekel.
Útközben befelé kigombolom a fekete talár egyetlen gombját a nyakamnál, levetem és a karomra fektetem, hogy minél hamarabb ledobhassam majd, amint beértem a szobámba. Fürödni akarok. Mielőbb.
A kastély kihalt, bár mintha egy kósza házimanó elrohant volna jobbra az imént. Ezek sose alszanak? koszos kis jószágok...

[- Draco... Én... Egyedül szeretnék lenni.]

Néha-néha túlontúl kegyetlennek, gonosznak, képmutatónak érzem magam a szavaim, tetteim, viselkedésem miatt, és azt hiszem, van is okom arra, hogy ilyennek gondoljam magam. Egyszerűen eltaszítom magamtól az embereket ezzel a furcsa viselkedéssel, a hangulatváltozásaimat senki sem képes elfogadni, vagy megérteni, mindenkinek az idegeire megyek így, és még sosem tudtam változtatni ezen. Valami nincs rendben velem, ezzel tisztában vagyok, de nem tudom helyretenni magamban a dolgokat. Képtelen vagyok rá.
Utál engem ő is, mint a legtöbb ember. Sikerült röpke fél óra alatt elidegenítenem magamtól... Vagy mégsem?
Kijelenti, hogy nem a saját szobámban fogok aludni, s én hirtelen torpanok meg a hosszú kőlépcső közepén. Nem fordulok meg. Csak egyenesen nézek magam elé, végül sóhajtok egyet, s tovább indulok. Nincs értelme vitatkozni. Még nincs.
Végül aztán megint elfog ez a különös érzés, és inkább tisztázni akarom most a dolgot.

- Draco... Én... Egyedül szeretnék lenni. - mondom határozottan, megállás, hátrafordulás nélkül, mikor benyitok a kastély ajtaján. Belépve továbbra is élvezhetnénk a már megszokott csendet, ha éppen olyan hangulatban lennénk, de lépéseink hangja visszhangozva emlékeztet minket: nem vagyunk egyedül, ketten vagyunk. Összehúzom magam, s dörzsölgetni kezdem a karjaimat – fázom. Fáradt vagyok, és nincs kedvem a mai naphoz... És nem tudom, hogy tudnám lerázni Malfoyt. Gondterheltnek érzem magam, azt hiszem.

[- Jajj, ugyan már! Ezt hajtogatod, amióta megláttál. Ha annyira egyedül akartál volna maradni, ott maradsz a büdös bagolyházban, egyedül! Könyörgöm kímélj már meg ezektől a nyomorúságos őrlődésektől, és döntsd el, hogy mi a fenét akarsz!]

TOGETHER WE FLY
TOGETHER WE FALL

Megtorpan, majd tovább megy. Kis híján beleütközöm, de csak a szememet forgatom. Legszívesebben rákérdeznék, hogy: "Igen? Valami problémád van?" De már nincs meg bennem az erő a gúnyolódásra sem.
Úgy érzem, mintha ólomsúly lenne a lábaimra kötözve, és mintha kőtömböt cipelnék a vállamon. Dühösen kullogok mögötte, fortyogok. Még törődtem is vele. Ennél többet mit vár? A legtöbben zokognának az örömtől, amiért megszólítom őket, ez a lány pedig még vissza is utasít.
Nem lesz rá többé alkalma.
Nem véletlen, azt hiszem, hogy egyikünk sem szólal meg az úton a kastély felé, ám mikor kimondja, ami a kicsi szívét nyomja (már megint), nem állom meg, hogy ki ne fakadjak.
- Jajj, ugyan már! Ezt hajtogatod, amióta megláttál. Ha annyira egyedül akartál volna maradni, ott maradsz a büdös bagolyházban, egyedül! Könyörgöm kímélj már meg ezektől a nyomorúságos őrlődésektől, és döntsd el, hogy mi a fenét akarsz!
Kis monológom végére el is érünk a Mardekár klubhelyiségéig. Begyorsítottam volna? Talán. Kimondom a jelszavunkat, bár kissé harapósan, mire a titkos alagút őre kissé sértődötten nyit nekünk utat.
- Hová lett a jómodor mostanában...?
Az orrom alatt dörmögök oda neki valamit az anyjáról.
Annyi illem viszont még van bennem, hogy Emily-t előre engedjem, de ezek után köszönés és könnyes búcsú nélkül indulok el a fiúk lakrésze felé, a hálótermünkhöz, hogy aztán egészen a fürdőszobáig csörtessek, és végre lezuhanyozhassak.

[- Várj... Kérlek... Én... Szükségem van rád.]

Némán baktatok előtte, hosszú percekig néma csend áll be, s talán jobb is így. Úgy tűnik, ma minden egyes szavunkkal képesek vagyunk megbántani, felidegesíteni a másikat, ilyenkor pedig jobb, ha kerüljük azokat a helyzeteket, melyekben beszélgetésre kerülne sor.
Már szinte én is alig várom, hogy felérjünk a klubhelyiségbe, hogy aztán ott eltűnhessek a hálóba, ahol majd aludhatok, végigaludnám szívem szerint az egész napot, valami hülye betegségre hivatkozva. Senki sem hinne nekem, igaz? Kár.
Támadóan szól hozzám, én pedig megijedek, egész testem remegni kezd, félek, amikor dühös, és tudom, hogy én hoztam ki a sodrából. Legszívesebben visszavonnék mindent, legszívesebben meg nem történtté tenném a mai hajnalt, de nem lehet, így csak hallgatok tovább, megszeppenve, mint egy kis iskolás, szemeimbe könny szökik ismét, de gyorsan leküzdöm őket, így a klubhelyiség bejáratához érve már higgadtan tudok besétálni az ajtón.
Megállok a szobák felé vezető járat előtt, mikor Draco elindul a szobája felé. Egy pillanat erejére megjelenik szemeim előtt az, ahogy magához szorított, érzem a védelmező karok ölelését, a lassan kifújt levegő melegségét, s valami itt van a nyelvemen, ami hirtelen hasított belém, de nem merek utána szólni, mert tudom, hogy ezzel talán még többet ártok magamnak, mint eddig, és már most sem túl fényes a helyzet. Már-már kedvem támad ahhoz, hogy a földre omolva üldögéljek ott addig, míg valaki hasra nem esik bennem, mikor aztán fittyet hányva arra, hogy mi lesz a következménye, mégis utána szólok.

- Várj... Kérlek... Én... Szükségem van rád. - hangom kérlelő, halk, és gyengéd, majd a mondat végére fokozatosan válik rekedtessé, és félénkké. Néhány apró lépést teszek felé, csak utána folytatom – Hadd menjek veled...

Most valószínűleg nem érti, hogy mi ütött belém, de nem is baj. Én sem tudom.

TOGETHER WE ALL SEE
THE DEATH OF IT ALL

Nem, nem, nem érdemli meg, hogy ezek után foglalkozzam vele, épp elég a saját problémám is nekem, nem is értem, minek törődöm egy ilyen... makrancos, hisztis nővel. És én még aggódtam érte! Megáll az eszem, hólyagosra van égve a karomon a Sötét Jegy és sajog a fejem az átkoktól, a szemem majd' kifolyik, olyan fáradt vagyok, és persze... Persze nincs senkim, amikor kell.
Máskor meg mégis minek?
Megszólal, valami vékony egérhangon, és a végét már alig hallom. Hozzám beszél egyáltalán, vagy csak úgy fohászkodik valami láthatatlan alakhoz? Még a hangja is csak jobban felbosszant, te jó ég. Nem állok meg, megyek tovább, épp csak annyi a különbség, hogy tekintetem mereven előre szegezem, a kezem pedig még jobban ökölbe szorul. Szüksége van rám, mi? Nekem is szükségem lett volna őrá, de rohadtul nem fogok neki könyörögni semmiért. Ha csak azért jönne velem, mert neki kell valaki, akkor inkább szerezzen valaki mást. Én is azt fogom tenni. Elég volt ma éjszakára a lelki világából meg a trükkös, semmilyen válaszaiból. Igenis dühös vagyok, mint mindig, amikor nem kapom meg azt, amit akarok.
Mindegy.
Elérem a szobám ajtaját, és amint belépek, bevágom magam mögött, hagy ébredjen fel az egész folyosó.
Szép reggelt mindenkinek, a rohadt életbe!