Néha az ember abban a pillanatban megbánja a kimondott dolgokat, amikor a szavai elhagyták a száját. Velem rendszeresen ez történik, amikor a közelében vagyok. Sokszor nem tudom, hogy mit vár tőlem, sokszor nem tudom eldönteni, hogy melyik a jobb: ha elmondom, vagy ha nem mondom el a gondjaimat. Egyszerűen csak vannak olyan részei az életemnek, amelyekről nem akarok beszélni, ezt pedig sokan nem tudják elviselni, és ő is ilyen.
Értem a felháborodását, és meg sem lepődöm, hogy szinte oda sem figyel, amikor beszélek hozzá. Jogosan haragszik, hiszen hullafáradt, és nincs szüksége erre; ilyenkor viszont úgy érzem, mintha valahogy rám sem lenne szüksége... Persze lehet, hogy ez nem így van.
Nézem Őt, de nem, nem szólok többet. Nem futok utána, nem állítom meg. Nem lenne értelme. Még ha egy pillanatra át is futott az agyamon az, hogy elmesélem neki a történetet, az ajtócsapódás meggyőzött arról, hogy felesleges lenne. Lelkizzünk? Sírjuk ki egymás vállán magunkat? Ezek nem mi lennénk. Én talán megtenném, de ő soha. Nem bízik bennem, és amúgy sem ilyen típus, ezt pedig tiszteletben kell tartanom. Nem fogom egy másik szerepbe belekényszeríteni... Nem is hagyná magát.
Egy ideig bámulom az ajtót, amelyet alig pár pillanattal ezelőtt csapott be előttem, majd a földre pillantok. Lassan csúszom le a fal mentén, s a padlóra ülök. Negyed-fél órát üldögélek még ott, gondolataimba merülve, a kezemben tartott rózsát apró darabokra töröm közben. Néhány könnycsepp csak lecsordul az arcomon – hiába, nem vagyok erős. Rettenetesen gyenge vagyok.
- Ezt mesterien elszúrtad. - mondom magamban, a földhöz vágom a rózsa megmaradt darabjait, végül felállok, és elindulok a saját szobám felé...
Roxfort RPG
Szerző