Our Divorce

Nincs értelme bánkódni. Nincs értelme bánkódni. Nincs értelme ezt mondogatni magamnak. Mindegy, talán most az egyszer el is kellene gondolkodnom a dolgokon, nem csak továbblépni. Mert még lehetek jobb, érdemes, nem? Ez így hazugság, ez is hazugság, hiszen én bármi lehetnék, valami nem jó közüttünk, vagyis inkább csak közte és köztem, köztem és közte minden rendben lehetne. Akár. A legnehezebb azt elhinni, hogy tényleg nem az én hibám. Hiszen ehhez nekem semmi közöm nem volt, pont olyan játékos voltam, mint a sajátjaim. Lépegetni, megtenni dolgokat, az élet kellemes. Egy ideig zavar az illúziú, végül rájössz, hogy kedveled ezt a fajta világot és sokkal kényelmesebb mindent csak elhinni, mint az állandó bizonytalanság.

Bedőltem magamnak.

Olyan sokáig próbáltam megtéveszteni mindenkit, jót tenni, imádottnak lenni, hogy képes voltam magamat is átejteni, mikor az egész felborulni látszott. Hiszen az nem lehet, hogy vannak, akik átlátnak rajtam, az nem lehet, hogy ne szeressenek, az nem lehet, ugye? Csak a kérdést kellett kellett eltüntetni, így van és kész, kinek számítanak a tények, az észérvek? Kevés dolgot bántam meg az életben, de, ha belegondolok, mindegyiket így rontottam el. Most meg már késő, gonosz vagyok, bűnös vagyok és még házas is. Voltam. Azt hittem, hogy lehetetlen lenne rávenni ilyesmire, de mikor arra került a sor, mikor lehetőségem volt, minden olyan világosnak tűnt, mintha ez így normális lenne. Hiszen az is, az emberek szeretik egymást, boldogok lesznek, összeházasodnak, gyerekeket szülnek, vesznek egy kutyát, és, ha meghal, vesznek újat, de továbbra is boldogok lesznek.

Mi is csak emberek vagyunk, nem?

A helyes válasz nem, hiszen már az első ponton elbuktunk, a házasság csak úgy jött és, bár voltak pillanatok, amikor a boldogság részből is kaptunk, ennek semmi köze sem volt a másikhoz. Sosem fogom megtudni, mi volt annyira különleges Deanben, az elérhetetlenségén és azon kívül, hogy a házasságunk után is képes vagyok Deanként gondolni rá. Ahhoz a részhez nem volt jogom, de ez nem bántott volna annyira, ha tudom, hogy másnak sincs. Viszont, ha ennek tudatában belementem, sőt, beletáncoltam ebbe az egészbe, akkor tudnom kellett volna továbblépni, figyelmen kívül hagyni. Rosszul láttam a dolgokat, először verseny volt, később játék, megint verseny. Akartam valamit, megkaptam és utána rögtön jött egy újabb cél.

Pedig én tudtam volna szeretni.

Mondhatnám, hogy mostantól más lesz, mostantól más leszek, de vannak dolgok, amiket nem lehet elfelejteni, bizonyíték erre minden éjszaka, mikor arra ébredek, hogy kényszeresen karmolászom az arcomat. Persze, ez most más, teljesen más, de elfelejteni ugyanolyan lehetetlen lesz. Tudom, majd azt mondják jobb lesz, ha nem leszek egyedül, de én sosem vagyok egyedül. Társakat találni nem feladat, nekem valami más hiányzik.

Legalábbis, azt hiszem.