Átnevelő szoba

A "kastély" hangulata nincs meg ebben a szobában. Hatalmas ébenfából készült fekete polcok vannak a falon, melyen könyvek sorakoznak. A tapéta kellemes rózsaszínű. A hajópadlót a tapétához illő, bolyhos szőnyeg borítja. A "csoport" terápiákon elegendő fekete-bőr borítású szék helyezkedik el, az egyéni beszélgetéseken pedig egy fekete dívány és mellette egy szék található. Pár diák már az év elején, alig láthatóan az ajtó folyosóra nyíló oldalára felvéste: "Ki itt belépsz, hagyj fel minden reménnyel".

[P s z i c h o b l a b l aI. felvonás]

P s z i c h o b l a b l a
I. felvonás

   Szavakba önteni nem tudtam azt a mérgező gyűlöletet, amit a pszichofoglalkozásra menet csitítgattam magamban. Valójában már akkor majd’ szétrobbantam a feszültségtől, amikor rápillantottam az idei órarendemre. Hogy tehetnek kötelezővé ilyesmit? A muglik akkor mennek pszichomókushoz, ha valami gáz van velük, de én?! Köszönöm, nem szorulok senkinek a segítségére! Valamiért élt bennem a remény, hogy McGali csak viccelt, amikor a kötelező agymosásról beszélt az évnyitón, persze mélyen azért tudtam, hogy ilyesmivel nem szórakoznának. Az a legrosszabb ebben az egész új rendszerben, hogy mindenkinek elment a humora.
   Félvér származásomra való tekintettel sajna nem bújhattam ki a kötelesség alól, bár százszor köptem le magamat azért, hogy mégis igába hajtottam a fejemet. Felér egy árulással a természetem ellen, de mit volt mit tennem? Este hat előtt pár perccel elindultam a Déli szárny felé, hogy megkeressem a soha nem látogatott Átnevelő szobát. Szerintem nem ez az igazi neve, de tegnap óta mindenki szájából csak ezt hallottam, így emlegetik. Átnevelnek… Belénk táplálják az eszméiket, azt hiszik, átprogramozható robotok vagyunk, csak meg kell keresniük a nagy, piros önmegsemmisítő gombot, és ha ez megvan, tölthetik belénk az új adatokat. Mit nem képzelnek még? Azt hittem, az új rendszer képviselői valamivel ravaszabbak, de ennél a gyermeteg ötletnél még Ben disszidáló tervei is sokkal komolyabbak.

   Mikor keringtem már egy ideje az ismerős termek között, végül csak ráakadtam az Átnevelő szobára – mintha a véletlen is ellenem játszana –, és mindenre elszántan benyitottam a helyiségbe. Minek vesződtem volna a kopogtatással, amikor nagy valószínűséggel már vártak rám odabenn?
   - Uahh! – tört fel belőlem halkan a sóhaj, mikor a titokzatos szoba feltárult előttem. Első blikkre azt hittem, hogy visszatért az őrült Umbridge (az ő tanáriját csak egyszer láttam, amikor nem hitték el nekem a többiek, hogy rá merem nyitni az ajtót a vén békára – hát megtettem, utána persze egész éjszakán át pucolnom kellett a kanalakat a konyhán); a rózsaszín falak, a bolyhos szőnyeg és a mindent átható parfümillat ezt sejtette velem. De a fekete bőrkárpitos székekben volt némi elegancia. Aztán a csipketerítők, valamint macskás tányérkák hiánya meggyőzött arról, hogy „jó helyen” járok. Megfogadtam, hogyha élve kikerülök innét, belevések valami elrettentő szöveget az ajtóba, csak a miheztartás végett.
   Utálkozva dobtam le magam az egyetlen díványra, és tiltakozón összefont karokkal csóváltam a fejemet. Ez egy nagy hülyeség! Bár olyan lennék, mint Mika, aki be tudja fogni a száját, és képes jó pofát vágni mindahhoz, amitől egyébként hányingere támad. De hát már az is nagy előrelépés, hogy nem lógtam el az első órát. Hát most itt vagyok.

[Ő]

ÁTNEVELŐDÉS

       Egy folyosót futok, egyet lesétálok. Igen, érezhetően ideges vagyok és ez most kivételesen teljesen jogos is. Iskolapszichológus. Nem hittem el, amikor mondták és csak a mai nap folyamán döbbentettek rá, hogy az átnevelést is átnevelésként kell értelmezni. Tehát szépen elmondják miben higgyünk, aztán ha ez nem jön be, mondják csúnyábban is, majd még csúnyábban, egészen addig, amíg sikerrel nem járnak. Most csoda, hogy nem erre számítottam? Én legrosszabb esetben is csak valami pszichológiai izére tippeltem, ahol felmérik, hogy származásunk ellenére alkalmasak vagyunk-e az iskolában tanulni, vagy ilyesmi.
Mondjuk, még ez sem kizárt, bármi lehet, hiszen, ha bennfentesenek számító diákok sem tudhatnak mindent jól, akkor az, akinek a barátjának a barátja hallotta valakitől, aki állítólag jóban van egy halálfalóporonttyal, mennyire tud biztos információval szolgálni? Ilyenkor még kétszer annyira sajnálom, hogy nem építettem ki jobb kapcsolatokat, amíg lehet. Tehát, most ideges vagyok.
Ha néhány percre sikerül elterelnem a gondolataimat, akkor meg azon jár az eszem, hogy miért pont én? Nálam százszor inkább átnevelésre szoroló diákok vannak szerte a kastélyban, nem lehetett volna valaki erősebb idegzetűt kinézni erre a feladatra? Najó, talán pont ezért, hiszen azt be kell ismernem, nem nagy feladat engem jobb belátásra téríteni. Elég csak egy kicsit csúnyábban nézni és máris velük vagyok. Kérdés, hogy ez nekik miért jó? Nem vagyok nagy rendbontó, uszító, lázadó, akármi, sőt nemhogy nagy, de semmilyen se vagyok. Azt nem tudhatják, hogy mennyire szeretnék ilyen lenni. Illetve... Nem tudhatják, nem, biztosan nem.
       Már legszívesebben cafatokra átkoznám magamat, hogy nem voltam képes időben útbaigazítást kérni, mikor pontban hat órakor mégis ráakadok a szobára. Fogalmam sincs, hogy ilyenkor illik-e kopogni vagy sem, de jobb, ha nem az udvariatlanságom az első, amit megmutatok a pszochológus néninek, szóval néhányat koppintok az ajtófélfára, mielőtt lenyomnám a kilincset. Már előre érzem az összes korábban érkező, tehát valószínűleg rajtam kívül mindenki, helytelenítő tekintetét, ráadásul vagyok olyan szerencsétlen, hogy szék sem jut már nekem, és majd ott fogok állni, mint valami idióta. Ehhez képest, akárki is legyen, az egyetlen benn tartózkodó hátának látványa felér egy vödörnyi nyugtatóval. Miss Swan még nincs itt, őt bárhonnan felismerném.
- Heló. – A hangom rekedtebb és ijedtebb, mint általában, ezért a köszönést megtoldom egy krákogással is. Szeretnék legalább egy kicsit határozottabbnak tűnni, mikor megérkezik a hittérítőnk, így célbaveszem a legközelebbi széket és csak utána kezdek bele a helyiség felmérésébe, mert az ajtóban ácsorgást elég könnyű a bizonytalanság jeleként felfogni.
Rózsaszín fal, rózsaszín szőnyeg, fekete székek. Szeretem a rózsaszínt, de lehetőség szerint zölddel, kékkel és sárgával, vagy inkább minddel egyszerre, ez az egész nekem túl rideg. Nem kedves rózsaszín. A szőnyegről a díványra, a díványról sorstársam arcára siklik a tekintetem. Iza Bishop. Annak ellenére, hogy ő is egy olyan személy, akit eddig tanórán kívül nem nagyon mertem megszólítani, most örülök, mert biztonságban érzem magam a nálam határozottabb emberek társaságában. Talán illene valami beszélgetésfélét kezdeményeznem, de azon kívül, hogy te is el akarsz menekülni?, semmi nem jut az eszembe, így inkább hallgatok.

Nevelődjünk...

  Hat óra lesz tíz perc múlva, de én még mindig a klubhelyiségben ücsörgök és néhány régi pennával szórakozok, hogy eltereljem a figyelmemet. Valami átnevelősdi órán kell megjelennem hat órakor és bár semmi kedvem nincs hozzá, de kötelező. Most valahogy a legkevésbé vágyok arra, hogy mindenféle vacakkal teletömködjék a fejem és úgy kezeljenek mint valami idiótát akit bármikor bármire be és vagy átprogramozhatnak. Utálom ha valaki meg akarja mondani, hogy mit hogyan kell csinálni és hogy miben kell hinni. Nem jön be az új rendszer az idióta módszereivel együtt, de a túléléshez az kell, hogy befogjuk a szánkat, hallgassunk és tűrjük el azt, hogy lenéznek minket pusztán a származásunk miatt. Lassan indulni kellene, ha nem akarok elkésni. Szeretek pontos lenni és szerintem most jobban járok ha nem hívom még pluszban fel magamra a figyelmet azzal, hogy elkések életem első átnevelő órájáról.
   
  Elindulok és a klubhelyiségből kiérve a Déli szárny felé veszem az irányt. Gyors egymásutánban veszem a folyosókat és a lépcsőket és reménykedem abban, hogy nem kések el. Néhány perc sietős gyaloglás után eljutok arra a folyosóra ahol elméletileg a terem található. Egyre inkább érzem ahogy a nyugtalanság az idegesség és a bizonytalanság lesz úrrá rajtam miközben a megfelelő termet keresem ahol valószínűleg egy kevésbé kellemes agymosás vár majd rám és a többi sorstársamra. Az ajtó előtt állok, kezem a kilincs felé közelít,de félúton megakad a kezem. Nem akarok oda bemenni, nem akarom végig hallgatni a butító szöveget, nem akarom ezt az egészet. Miért nem lehet minket békén hagyni? És ez egyáltalán mire jó? De már nincs visszaút, muszáj kinyitni ezt a rohadt ajtót, bemenni és szembenézni az iskolapszichológussal és ezzel a hülyeséggel.
   
  Nagy levegőt veszek és óvatosan benyitok a terembe, mindenféle kopogás nélkül. Első ránézésre azt hiszem rossz helyen járok. A falakon rózsaszín tapéta, a polcok, a dívány és a székek feketék. Mindenre számítottam, csak pont erre nem. A tapéta borzalmas - legalábbis szerintem - és remélem nem kell túl sokszor túl sok időt itt eltölteni. Viszont hatalmas örömömre Miss Swan még nincs itt és ez egy kicsit megnyugtat. Beljebb lépek, hogy ne az ajtóban álldogáljak, amikor is észreveszem, hogy - szerencsére - nem vagyok egyedül. Két lány üldögél a székeken és ahogy elnézem ők sem lelkesednek túlságosan azért, hogy itt kell lenniük.
- Sziasztok - köszönök, de a hangomban nem sok magabiztosság rejtőzik. Mivel nincs miért tovább állnom, én is leülök az egyik székre. Eléggé kényelmetlenül érzem magam és még a csend is eléggé nyomasztó. Gondolkozok, hogy mivel lehetne beszélgetést kezdeményezni, de semmi értelmes nem jut az eszembe akárhogy is erőltetem az agyamat.
-Borzalmas ez a terem. - végül csak ennyit sikerül kinyögni és nem vagyok benne biztos, hogy teljesen érthetőre sikeredett volna. Mindenesetre inkább nem erőltetem tovább a beszélgetés kezdeményezését és én is a csöndbe burkolózom.

Lépteim hangosan kopognak a hideg folyosó, kemény kövein. Tartásom kecses, tiszteletparancsoló. A sok diák látván, ahogy fekete magas sarkú csizmámban és elegáns, rózsaszín kosztümömben közeledek, arrébb mennek az útból, tekintetük elárulja, mire gondolnak. Van, aki megvetéssel néz rám, van ki félelemmel és van, aki odaadó tisztelettel. Ez utóbbiak a kedvenceim. Nekik nem kell megjelenniük a szobámban, hisz nekik származásuk, tiszta gondolkodásuk kényelmesebbé teszi életüket. De a többi mocsadék egytől egyig hányingert kelt bennem, a sok sárvérű és a még több félvér, akik azt hiszik, közük van a mágiához. Irritálóak. Az ilyenek nem sokáig maradnak a Roxfortnak ha rajtam múlik, hiszen a parancs is világos volt a Nagy Úrtól: meg kell tisztítanom az iskolát. Először ezt a felsőbb évfolyamokkal fogom kezdeni, a lázadók nagy része ott helyezkedik el. Hetedik, hatodik és ötödik tanév. Ők azok, akik a legnagyobb veszélyt jelentik.  A többiek az órákon elbizonytalanítják őket, megrettentik kicsiny lelküket, de, akik kitartóbbak és masszívabbak hozzám kerülnek. Elfojtom bennük a Nagy Úr akarata szerint az összes reményt, megfosztom őket a lázadás vad tüzének szikráitól és elültetem bennük a kételyeket.
Kis besúgóim elhelyezkedtek az iskolában és folyamatosan gyűjtik nekem az információkat. Sok pletyka kering körbe-körbe a kastély diákjai között és ezek a pletykák mind eljutnak hozzám. Ezért hasznosak az olyan tündérfalatok például, mint Alyson. Talán nem túlzok, ha azt mondom, hogy ő szerzi a legtöbb információt a számomra és hogy Ő a kedvencem. Kegyetlen, még is van benne valami báj, ami megfogja az embert. Rám emlékeztet.

Közben megérkeztem „műhelyem” bejáratához. Az év első átnevelése lesz, de nem az utolsó. Először is a hatod év kis lázongó vérű csitriit néztem ki magamnak. Könnyebb a lányokkal kezdeni, hiszen a fiúk túlságosan agresszívak, rájuk még fel kell készülnöm. Remélem mind megjelentek, nem szeretnék kényelmetlenséget pont levonásokkal és büntető munkákkal. Egy sárvérű behívásához még nem volt gusztusom, úgyhogy az öt lány állítólag félvér… állítólag. Majd szépen minden kiderül, amikor kell. Kecses kezem, melyen a körmök feketére vannak bűvölve, rózsaszín virágokkal lenyomja a tölgyfaajtó kilincsét, amely az én kis „dolgozószobámba” vezet. Már ülnek bent, pompás! De a látványaggasztó, hiszen a behívatott öt leányból csak három jelent meg.  Ennél több pillantást nem is vetek rájuk, vigyáznom kell a gyomromra. Az ajtó csukódik mögöttem és én rebbenés nélküli arccal, hidegen üdvözlöm a megjelent triót.
- Jó estét… - . A hangsúlyból kivehették már, hogy nem egy kellemes fecsegésre szólítottam be őket. Ahogy elegáns lépteimmel az egyik üresen maradt fotelhez sétálok, pálcámmal elhúzom az ablak előtt a sötétítőket. Még csak szeptember van, ilyen időtájban még nem sötétedig.  Ahogy kényelmesen leültem a szoba félhomályában pálcám ezúttal pár a falból kiálló, kovácsoltvasból készült fáklya felé irányult. A fáklyákban kéken fénylő tűz ragyogott fel. A kék tűz világosságot adott, de még is mintha hidegséggel töltötte volna el a szobát. Sajnos még sok dolga van a dementoroknak, ezért a nagyúr nem tudott küldeni egypárat, hogy elrettentésnek használjam őket, pedig a minisztériumban Dolores szerint, igen hatásosak. Habár én patrónust sem tudok megidézni, de majd iderendelek egy kollégát, aki elrendezi majd ezt nekem.

És most a kis, öhm ivadékok felé néztem, de így sem időzött rajtuk túl sokat kékeszöld szemem. Egy Pergamen lapot vetettem elő és egy gyors névsorolvasást tartottam.
-  Anette Awenmore? – nem érkezett válasz. Tehát nincs jelen. Gyorsan húzok karcolok pennámmal egy X-et a neve mellé és folytatom a nevek felsorolását. - Izabel Bishop? – a jel megérkezett. Folytattam. - Ophelia Beaufort? – ismét nem érkezett jel. X. És a nevek jöttek tovább. - Melore Lainey? Abigail Wolf? – . A maradék két névre megérkezett a válasz. A pergamenre körmölve, halkan, de azért halhatóan lebonyolítom a számolást. – Az annyi, mint… 15 pont a Griffendéltől és 15 a Hollóháttól… - .

Nagyot nyelek, mintha hányingert tartanék vissza és a félvérekre nézek. – Nos, akkor kezdjük is el. Kérlek meséljetek magatokról, úgy értem a szüleitekről és a családotokról! A Dédszülőkig, ha nem gond. Kezdjük veled talán Izabel… -. S hideg tekintetem a rövid hajú csitri felé fordul, aki jelezte, ki létét. Közben egy pálcaintésemre egy pergament és egy pulicerpenna emelkedett a magasba, hogy várja a lány „történetét”.

//Elnézést a késésért, de amúgy is ha jól látom kicsit direkt jó volt, hogy írni tudjatok. És hát akkor... kezdjük.//

[P s z i c h o b l a b l aII. felvonás]

P s z i c h o b l a b l a
II. felvonás

   A várakozás unalmas perceit arra fordítom, hogy jobban kiismerjem az ellenség fészkét; kikémlelem azokat a pompás zugokat, ahol észrevétlen megbújhatna néhány trágyagránát, keresem a tapéta gyenge pontjait, ahol az illesztés nem sikerült tökéletesre, és egy szakértő mozdulattal egy félszobányi területről lehánthatnám a fal ízlésficamos köntösét. Sorra veszem a polcokon gyülekező könyvnépséget is, de leginkább azt latolgatom, hogy vajon tudnak-e repülni a drága kötetek. Képzeletben már tizenötféleképpen megsemmisítettem oda-vissza az átnevelő szobát, mikor Melore Lainey csatlakozik a társaságomhoz.
   Egy krahácsolós helót rebeg el, aztán úgy ereszkedik le az egyik félreeső székre, mint aki a siralomházba érkezett. Jól van, ennyire azért nem kéne betojni ettől a foglalkozástól… Vagy legalább ne engedje, hogy ordítsanak az arcáról a félelmei. Ettől mindig ideges leszek. Legszívesebben odamennék szerencsétlen lányhoz, és jól megráznám, hogy magához térjen. Persze ilyesmire nem ragadtatom el magam, így is épp eléggé meg lehet illetődve. Egy köszöntésféle morranás után az ablak felé fordulok, és a következő ajtócsukódásig a seprűmre és a terelőütőmre koncentrálok.
   Abigail Wolf, szintén évfolyambeli gazdagítja jelenlétével a párosunkat. Ha ez így halad, a végén tényleg összegyűlik egy csoportra való. Ő valamivel bátrabbnak bizonyul háztársánál, de a klisés megjegyzéseknél több tőle se futja. De annyi baj legyen, végül is nem cseverészésre citáltak ide minket.
   - Az – hagyom rá üdvözlés és minden blabla nélkül – Mit vártál egy olyan kikent macától, mint az a Swan?
   Alighogy becsukom a számat, vele szinkronban nyílik az ajtó, és íme, az emlegetett szamár is végre betéved a saját órájára. Tara Swan. Úgy feszeng, mint aki a seggében hordja a pálcáját. Ilyen közelről épp annyira szimpatikus, mint amilyen tegnap is volt. Alig került ki az iskolából, de már játssza az eszét, meg fontoskodik. Vajon amikor ilyen színpadiasan vonul, azt hiszi, hogy mindenki őt bámulja? De utálom a hozzá hasonló hólyagokat, hogy törne ki a cipője sarka… És még pontot is von a Griffendéltől?!

   Elsötétít. Így bizonyára harmonizál a környezet a szellemi képességeivel, de nagyon zavar ez a „bizalmas” fáklyafény, pláne, hogy még ez sem normális ebben az átkozott szobában. Ha az a célja, hogy ránk ijesszen, akkor még ügyeskednie kell, bár abban nem vagyok biztos, hogy a hugrások nem csináltak még a gatyájukba. Kiráz a hideg, amikor a hazug szájából hallom vissza a nevemet – ahogy kiejti azt a két szót, úgy érzem, mintha káromkodna. De azért válaszképp felmorranok, hadd örüljön. Közben egy öndiktáló firkászpenna suhan el a fülem mellett, és heggyel előre egy lapnak szegeződik. Aha, ezek szerint jegyzőkönyv is lesz. Szóval valójában most egy vallatás elszenvedői vagyunk.
   Öntudatosan, felszegett állal fogadom a buta kérését, bár beledobog a szívem, amikor a családomra gondolok. Van képe belekeverni őket… oh, de hiszen pontosan emiatt van itt! Kikérdez bennünket a hátterünkről, mintha a minisztériumi származás-vizsgálatnál félrevezettük volna őket! Aljas disznók… Nesze neked, ezt dugd föl a pálcád mellé!
   - A dédnagyszüleimet sohasem ismertem, az anyai ági felmenőim egy balszerencsés ebéd után szomszédostul és kutyástul elhunytak, vérgőz gomba-mérgezésben. Az apai ági rokonaim pedig a háborúban vesztek oda. A szüleim már megfordultak a Mugliivadék-ellenőrző Bizottság előtt, rögtön a Miniszter úr megválasztása és az új törvény beiktatása után, tetszik tudni… – a szavaim annyi megvetést hordoznak magukban, amennyi csak elfér bennük, a Miniszter szónál pedig komoly figyelmet kell fordítanom arra, nehogy gúnyosan felhorkantsak. Felbőszített azzal, hogy a rokonaimról vallat… nem akarom bajba sodorni őket. Hogy a nagyszüleim odavesztek volna… ha egészen pontos akarnék lenni, úgy fogalmaznék, hogy mi vesztünk oda a számukra, de erről mit sem tudhatnak. Anya beletúrt egy kicsit az emlékeikbe, csakis az ő érdekükben. És azóta mi egymás halott, vagy soha meg sem született rokonai vagyunk.
   - És a testvéreim is csak ugyanezt tudnák mondani, Miss Swan, hiszen ők is varázslóképzőt végeztek, és az ő rokonaik is a föld alatt nyugszanak már!
   Az ideg bujkál az ereimben, de igyekszem a lehető leghűvösebb hangot megütni. Persze síkagyú Swan képét szívesebben ütögetném, de mit lehet tenni…
   - Elmehetek végre?

[Hear me roar!]

   - Mi van, Awenmore, betojtál?
   - Mégis mitől, hah? A ronda baldavérpofádtól?
   Elégtétellel nyugtázom a másik meghökkenését. Sokszor bizonyulnak hasznosnak a Lunától tanult kifejezéseim.
   - Inkább attól a kis nőtől, az a Swan... Olyan mocskos a véred, hogy nem is mersz elmenni, mi?
   Bizonyisten, még egy szó és a képébe verem az öklöm, főleg mivel dunsztom sincs, miről beszél.
   - Na ide figyelj, prefigyöngyöm, ha nem nyögöd ki, miről bazsoválsz...
   - Menj vissza inkább a pincébe koplokárokat szoltírozni, Tornádó, az átnevelés túl nagy falat a kis kapacitású agyadnak!

   Egy utánahajított aszfodéloszgyökér-köteggel a sarkában zöldszegélyű informátorom eloldalog a színről, én pedig lázas fejtörés közepette baktatok fel a pincéből a bejárati csarnokba. Átnevelés, ez persze év elejétől egy kulcsszó, de mintha igazán láttam volna valahol leírni a nevemmel kapcsolatban... Valahogy Iza is benne volt...
   A csarnokon áthaladtában megtudom, hogy hat óra körül járhat az idő, a nagyterem vacsorájára igyekvő diákok ismerős özönéből. Még ezt a marék sukolygyékényt fel kell vinnem a gyengélkedőre Lixfise-nek, befüllenteni neki, hogy aszfodéloszt nem adtak azok a szőrösszívű zsarnokok, aztán majd egy kiadós vacsora után elgondolkozom ezen a Swan-dolgon... Hiszen ez még csak az első tanítási nap, és már túl vagyok az első büntetőmunkámon, nem igaz, hogy még jön valami...

   Több acsargó-vihogó mardis pillantás után komolyan felüti bennem fejét a gondolat, hogy talán mégiscsak valahol máshol kéne lennem, miközben egyre feljebb kaptatok a lépcsőkön. Eldöntöm, hogy a következő szembejövő emberből kirázom az igazságot, de erre mégsem lesz szükség, amikor elhaladok a faliújság mellett. Az émelyítően illatozó rózsaszín kiírás már a puszta bűzével mindent előidéz. Hát persze, az átnevelés a déli szárnyban, Izával! És persze már kések is!
   A sulyokgyékényt teketóriázás nélkül az egyik közeli másodikos hugrabugos lánykának dobom egy „Vidd a Gyengélkedőre, különben megkínoznak!“ utasítással, és már sprintelek is a másik irányba úticélom felé.
   Útközben fellökve néhány hollós elsőst és egy szitkozódó negyedéves fiúbandát, valamint egy felbecsülhetetlenül értékes vázát („gyorsan el, mielőtt Frics ideér“ – semmi szükség, aranyom, úgyis mindenki csak egy piros csíkot látott belőled), néhány perc alatt elérek a kérdéses folyosóra. Már yardokkal az ajtó előtt elkezdek fékezni, ami a talpamra ragadt zsigernyékes bezoárdaraboktól fülsértő csikorgást idéz elő. Lihegve kapok a kilincs után, mielőtt továbbsodródnék, de az ajtó a mozdulat lendületétől egyből kinyitódik és nekicsapódik a falnak a másik oldalon, így a szobában tartózkodók teljes pompával végignézhetik hangos csattanással fűszerezett, idétlen megállásom pillanatait, azaz ahogy terpeszemből elcsúszva esetlenül feltápászkodom. Pont ekkor halnak el odabent az utolsó elcsípett szófoszlányok, miknek tulajdonosát felismerve örömtelien elrikkantom magam: - Dehogy mész! Hisz‘ most jöttem meg! - Ezek után Iza felé célzott oltári mosollyal lépem át a küszöböt (sajnos úgy kell észrevennem, barátném korántsincs felhőtlen hangulatban, amin egyébként nem tudok csodálkozni), ami Swanra pillantva undorkodó vicsorgásba, a reszkető hugrásokra pedig fancsali grimaszba vált át.
   - Itt vagyok, adja vissza a pontjaimat - fogok bele rögtön a feltevésekre épülő, de ilyenkor megszokott és gondosan betréningelt sablonszövegembe, ami bár eredeti értelmében még sosem vált be (ergo senkitől sem kaptam vissza pontokat), de nem is az a célja, hanem tisztázni és előrevetíteni a rendíthetetlen tényt, hogy ez a beszélgetés a részemről pimasz és kötekedő hangnemben fog folyni.
   Beljebb lépdelve expressz szemügyre veszem a helyiséget, és megörülök neki, hogy nem vacsoráztam még, mert bizony az undortól bukfencezne egyet most a gyomromban. Mit szeretnek ezek a rózsaszínben annyira, fel nem foghatom... Az emberre rájön az émelygés, ha csak valamelyik sarokba néz. Legalább ezek a bőrfotelek nem hányadékszínűek.
   Olyan képpel, mint aki valami szörnyű bűzt érez, tüstént Izához caplatok és leülök ülőalkalmatosságának a karfájára. Minél kisebb az érintkezési felület Swan bútorzatával, annál boldogabb leszek.

[Ő]

 

ÁTNEVELŐDÉS

       Keresztbe teszem a lábamat. Vissza. Megint keresztbe. Istenem, jöjjön már. Utálom a későket, főleg olyankor, ha valami fontos vagy legalább annak tűnő dologra várunk. Egyébként is, éppen a jóra akar bennünket nevelni, igazán kezdhetné azzal, hogy pontosan érkezik. Szeretek hamar túlesni a kellemetlen dolgokon, oké, ezzel mindenki így van, viszont ehhez még hozzáadódik a folyamatos agyalás és aggódás, tehát örülnék, ha megtenne egy szívességet és...
Nyílik az ajtó.
       Nagy levegő, nem fognak kivégezni, még nagyobb levegő. Csak Abby az. Már épp felkészültem, de sebaj, legközelebb már több gyakorlatom lesz a kevésbé riadtan nézésben. Biccentek üdvözlés gyanánt, semmi kedvem még egy krákogáshoz, Swan biztosan akkor érkezne. Amilyen szerencsés vagyok... Egyébként szerencsés vagyok, mi lenne velem, ha Brandonnal szerveznének egy ilyen beszélgetős-programot? Valószínűleg belefulladnék a könnyeimbe. Amúgy nem nagyon bírom a stresszt.
Végre. Hát... Ez is egy stílus, jó, de ez nem változtat a tényen, hogy amikor csak látom, bevillan, hogy fekete özvegy. Az a kicsit bolyhos, kicsit rózsaszín és nagyon riasztó fajta. Belibeg, én meg örülnék, ha legalább trampli lenne, úgy kevésbé tűnne félelmetesnek, mint ebben a habos kis álcában.
       Annyira megalázónak érzem ezt az egészet, erre még képes úgy is nézni ránk, mint egy méretesebb kupacnyi sárkánytrágyára. Elhúzom a szám, amivel ki is merítem a mai bátorság-keretemet. Úgy látszik ez rá nem volt akkora hatással, máris osztogatja a parancsokat - a családunkról beszélni, eh. Legalább nem én vagyok az első.
Igyekszem kitalálni valami szépet, mialatt Iza már mondja is a magáét, szépen, flegmán és túlságosan is irigylésre méltóan. Én mit mondhatnék? Hogy apámnak külföldre kellett menekülnie, mert a felmenői között mindenféle emberkülönlegesség megfordul a mágusokon kívül? Vagy inkább meséljem el, hogy anyu szülei ezen felbuzdulva újonnan kedvelnek minket és megpróbálják összetartani a családot, ami csak "az aranyvérű szellem jegyében maradhat fenn"? Egyik rosszabb, mint a másik, de szokás szerint most sincs időm szépen átgondolni a dolgokat, mert egy hatalmas durranással berobban negyedik, átnevelésre szoruló sorstársunk is. Nem is mertem remélni, hogy szépen lassan, hosszú szónoklatokkal fog érkezni, de, hogy néhány másodperc és rövid mondat után már a helyén is legyen... Időt kérnék!
       - Khm. Én nem tudok túl sokat a családomról, apám elhagyott minket mielőtt megszülettem volna, pontosabban, amint megtudta, hogy gyereke lesz. Róla nem nagyon szoktunk beszélni, mondjuk, a dédszüleimről se tudok sokat, azon kívül, hogy minden évben más hónapban kívánnak nekem boldog születésnapot. - Miss Swan sajnos még nem szokott hozzá a fecsegésemhez, de már nyilván rájött, hogy egy egyszerű kérdésre milyen hosszan tudok válaszolni. Még akkor is, ha konkrétan semmit se mondok. - Anyukám szüleivel is ritkán találkozunk, mivel fenn laknak Liverpoolban, mi meg utálunk utazni. Azért egy évben kétszer meglátogatjuk őket, szerintem kedvesek, ha ez érdekli. Aranyvérűek, egyedül apám nem az a családban, de sajnos ennél közelebbit nem tudok róla mondani, csak azt tudom, hogy nagyiék nagyon dühösek voltak, mikor összejöttek anyával. Sanszos, hogy emiatt, ők elég morcosak tudnak lenni, ha valami vér-dolog kerül szóba.
       Nem tudom mennyire hihető, valószínűleg az igazságot se lettem volna képes összeszedettebben mondani, de ilyenkor kár, hogy nem ismer még jobban. - Ennyi elég lesz?

Nevelődjünk...

Lassabban telnek a másodpercek, mint gondoltam volna.  Az idióta megjegyzésem sem oldja túlzottan a hangulatot, ami még mindig fagyos és egy darabig valószínűleg még az is marad. Csak Iza mondott valamit a megjegyzésemre, amivel teljesen egyetértek, de válaszolni már nem tudok, mivel nyílik az ajtó és belép a kevésbé várt Miss Swan hányingerkeltő, förtelmes, rózsaszín ruhában. Belibben, mint valami nagyon fontos személy, nem is tudom mit gondolhat magáról… talán azt, hogy ő most meg fogja váltani a világot azzal hogy kifaggat szám szerint három diákot akiknek csak annyi a hibája, hogy nem aranyvérűek vagy a családja nem hódolt be Tudjukki hatalmának. Besötétíti a termet és csak a fáklyák halovány kékes fénye az egyetlen fényforrás. Talán ezzel akar bennünk még nagyobb félelmet kelteni, bár szerintem erre semmi szükség ennél jobban úgyse lehetnénk betojva. De azért annyi előnye mégiscsak van, hogy így kevésbé látszik undorítónak a rózsaszín tapéta. Elővesz egy pergamenlapot és elkezdi olvasni a rajta található neveket. A nevem hallatán jelzem, hogy akármilyen hihetetlen is de itt vagyok, ha eddig még esetleg nem vette volna észre. Elkezd dumálni és mindenáron azt szeretné, ha mesélnénk neki a családunkról, a származásunkról. Neki egyébként nem teljesen mindegy hogy kik voltak a szüleim? Bár szerintem már úgy is mindent tud rólam vagy rólunk így szerintem az is fölösleges, hogy mondjunk neki bármit. Amúgy sem szeretek a családomról beszélni főleg az óta amióta a szüleim meghaltak, de ha ez a túlélés ára, akkor kénytelen leszek én is beállni a sorba és mesélni.  Nincs más választásom és bele sem merek gondolni mire lehet képes ez a hárpia ha esetleg nem vagyok hajlandó azt tenni vagy arról beszélni amit mond vagy amit hallani akar. Ha csak ennyit akar, akkor megkapja. Legyen boldog, ha őt ez teszi boldoggá, akkor egészségére. Amúgy sem szolgálhatok neki szaftos sztorikkal vagy túl nagy szenzációval.

Eközben Iza belekezd a maga történetébe, majd hideg hangon közli, hogy szívesen lelépne innen, ha lehet, akkor most rögtön. Ekkor újra nyílik az ajtó és hatalmas hanggal beesik következő sorstársunk is és szinte rögtön elkezd dumálni. Beszéljen csak nyugodtan legalább annyival több időm van átgondolni a családom rövidített történetét.  A háztársam is belekezd a mondandójába így már nincs sok időm, hamarosan én következem. Nem akarok sorra kerülni, de ez az idő elteltével egyre inkább látszik elkerülhetetlennek. Gyorsabban telik az idő mint ahogy azt én szeretném és nem tudok mit tenni max csak annyit, hogy nagy levegővétel és már kezdem is:

- A szüleim évekkel ezelőtt meghaltak, így nem hiszem, hogy sok vizet zavarnának, de ha annyira tudni akarja, akkor ők is félvérek voltak. Apai ágról származó felmenőimről csak annyit tudok, hogy a nagyszüleim már régen meghaltak, és a dédszüleimről sem hallottam évek óta semmit, valószínűleg már ők sincsenek az élők sorában.
Egy néhány másodperces hatásszünet után újra nagy levegőt veszek és folytatom ott ahol abbahagytam.
-Anyai nagyszüleim közül már csak a nagyanyám él, a dédszüleim közül, pedig akik még élnek köszönik szépen, de tökéletesen jól vannak. Azt hiszem nincs több mondanivalóm.  –fejezem be, majd még hozzáteszem. –Erre volt kíváncsi nem? – kérdezem, bár kétlem, hogy erre valaha is válaszolni fog.

[Jelenlegi állás:]

Neveletlen, ocsmány, undorító viselkedés. Persze egy félvértől nem is várhattam többet és arra is számítottam, hogy a griffendéles szukák, valahogy így fognak reagálni. De hiába a felkészültségem ez az arcátlan kis csitri megkeserüli, hogy ilyen hangnembe, mert velem beszélni. De nem szabad, hogy lássa, mennyire idegesít, az őt jobban fogja zavarni, ha nyugodt és hideg maradok. Kékeszöld szemeim végig vizsgálták a kis korcsot, majd tán a leghidegebb hangszínemen megszólaltam.
- Drágám, ha ebben a hangnemben folytatod, egy baglyomba kerül, hogy a Bizottság meggondolja magát. A neveletlenség miatt mínusz kettő pont a házától kisasszony.– Mondatomat szépen, bájosan zárom le. Mikor a lány megkérdezi elmehet-e beront az egyik késő.

Anette Awenmore. Érdekes lány. Talán ezzel a harsánysággal próbálja leplezni a félelmét? Esetleg izgul? Vagy csak egy idióta, ami nem lepne meg tekintve, hogy félvér és a Griffendélbe tartozik. A pontjait követeli? Ennek elment az esze. Megtartom a cuki hangnememet és bájosan Anettéhez fordulok. - Drágám, te itt semmilyen pontokat nem fogsz visszakapni.- hangom hirtelen monotonra és szigorúbbra vált - Sőt a modortalanságod és neveletlenséged miatt levonok még kettőt. Mocskos félvér… - persze utóbbit halkabban, de eléggé halhatóan jegyeztem meg.

Jöhet a kis félénk Hugrabugos. Hihetetlen mennyit képes jártatni a száját, komolyan rosszabb, mint az a butikos banya a WitchesClothes-ban. Egek, ott is milyen régen voltam, pedig el kéne megint pár Aranytalár szoknya, na meg a cipőgyűjteményem is kezd kimenni a divatból, bezzeg ha Párizsban élnék nem kéne ilyenek miatt gondom, apropó fel kéne vennem a kapcsolatot a családdal… Jah igen és figyelnem kéne. Hideg, de egyben bájos tekintetem Laineyre fonódik. Hazudik. Ezért izgul ennyire? Most találja ki az egészet? Mit képzel magáról, hogy megpróbál átejteni engem? Hosszú körmű kezemet a combjára teszem. - Édesem, megtörtem már három rend-tagot vallatáson, azt hiszed, nem veszem észre, ha hazudsz? –. Látom, ahogy a lány elsápad, mármint jobban, mint eddig, de nem nagyon érdekel, rögtön a kis barátnőjére nézek, aki le se tojva affektáló jelenetemet gyorsan elkezd beszélni. No lám, a Hugrabugosok milyen könnyen megtörnek!

A pulicerpenna sercegése már idegesíti a fülemet, de inkább nem állítom le, hiszen rühellek írni a kezemmel. A kislány gyorsan elhadarja a családja történetét, de nem bírja ki, hogy a végén ne pofátlankodjon. Felemelem szemöldökömet és félhalkan szólok hozzá. -Nem drágám, nem erre voltam kíváncsi. A véredre vagyok kíváncsi. Azt mondod már a szüleid is félvérek voltak? Melyik ágról jött, vagy netán mindketten? A nagymamád milyen vérű? Honnan örökölték a szennyezett vért a szüleid? Mesélj csak… -. Hangomban persze végig megmaradt a tán már-már rémisztő báj. Most a későhöz fordultam. - Nos Anette, gondolom érted mi a feladat. Mesélj magadról, a családodról és legfőképpen a véredről. –. Pálcámat az ajtónak szegeztem és hallani lehetett, ahogy kattant a zár. - Ophelia nem hiszem, hogy már be szeretne jönni, és ahogy elnézlek benneteket, ti sem fogtok egyhamar kimenni. Tehát kezdjük, előröl, szépen, nyugodtan!


Jelenlegi állás:
Hollóhát: -15
Griffendél -19

Melore érthetően innentől NJK, miatta nem vonok le pontokat.

[Átnevelési kísérlet]

Átnevelési kísérlet
•  •  •

   - Micsoda? Mégis milyen alapon? A szüleim mágusok, mi bűnük lehetne akkor? – csúszik ki a számon a felháborodottság, még mielőtt átgondolhattam volna, mit teszek. A Griffendélnek nem fáj az a két pont, de senki se fenyegesse a családomat, pláne, ha ütős érvei sincsenek. Nagyjából tisztában vagyok vele, mi folyik a minisztériumban, de ezt azért… ezt ők sem tehetik meg. Az új kormány támogatja a mágusokat. Nyugalom, csak blöfföl ez az ízléstelen vérszipoly. Ha már vissza nem szívhatom az elhangzottakat, legalább meghunyászkodni nem fogok. Nem kis önuralmat kell latba vetnem, hogy megmaradjak a fenekemen, és ne pattanjak fel azonnal, hogy… fogalmam sincs, mit tegyek, de nagyon fájjon a „tanárnak”.

   Ekkor valaki a túlvégről elemi erővel tépi fel az ajtót, hogy az nem győz eléggé hangosat döndülni, mikor nekicsapódik a falnak. Ez a valaki pedig diadalmasan áll a légáramlatban, kint világos van, bent sötét, így csak a sziluettje az, ami előttünk láttatik. Persze nem hagy sok időt a találgatásra, máris felrikkant, és ahogy a szavaiból kiveszem, egyenesen hozzám beszél. Nem mintha kérdéses lett volna számomra, hogy ki is lehet a hiányzó, jobban mondva, késve érkező félvér bajtárs. Na igen, a pontjainknak fakereszt, de hajaj, Any, ha tudnád, mi folyik itt bent, más taktikát húznál elő a zanzárdbőr szütyődből. De majd úgyis megtapasztalja szegény, hisz Swan láthatóan nem kíván még utunkra bocsátani minket. Lehet, hogy helyben kiszipolyozza az agyunkat, és az aktáinkkal törölgeti majd a szája szélét.
   Csak úgy záporoznak a mínuszok, és nem a fokokra gondolok, de komolyan azt hiszem, hogy történt valami a fülemmel. Az nem lehet, hogy azt hallottam, amit pedig igenis hallottam. Nem-nem, kizárt. Ez a nő a mocskos félvér kifejezést használta?! A fülemben érzem, ahogy a fogaim összecsikordulnak egymáson, erőnek erejével szorítom össze a számat, talán már túl látványosan is, de gátat kell vetnem az indulataimnak. Más körülmények között hagynám, hadd tomboljon a bennem elő szörnyeteg, de valahányszor eszembe jut, miért is vagyok itt, még az én harcedzett szívem is összeszorul. Mi van, ha tényleg ilyen bizalmas kapcsolatot ápol a minisztériummal? Valószínűleg nem kéne indok sem, hogy eltüntessék a családomat… Azt nem mondta, hogy vesződnének a kedvünkért a papírmunkával is. Gondolom, egyszerűen kivezényelnének pár markos legényt, persze mind a Sötét Jeggyel az alkarján, és… nem is akarom folytatni a fantáziálást! Mindenképp meg kell írnom anyáéknak, hogy már az iskolában is működik az inkvizíció.
   Tehát Izabel Bishop ezúttal felülemelkedik a sérelmen, amivel egy barátja becsületét piszkították be, csak hogy ne idézzen pusztulást a családja fejére.

   Belesápadok az elfojtott dühbe (remélem, a félhomály jótékonyan elrejti ezt a tekintetek elől), amit ez az este keltett bennem. Nem gondoltam, hogy lesz a Roxfortnak olyan pontja, amit – ha egyszer kijutok innen – messze elkerülök majd, hogy még az emléke se kísértsen a helynek. Ez a fajta megadó viselkedés nagy kín számomra, sohasem voltam rászorulva, hogy visszafogjam magam. De most tudom, hogy tétje van.
   Kótyagosan meresztem a szemeim, amikor Swan szóba hozza a Rendet. Természetesen hallottam már róla, bár sokan azt mondják, csak városi legenda, hogy létezik az ellenállók szervezete, de én mindig is hittem benne. Pár hónappal ezelőtt kiderült, hogy Victor bácsikám anno maga is tag volt. Azt a szárnyaló büszkeséget szeretném most felidézni magamban, ami akkor töltött el, mikor beavattak a régi történetbe. Behunyom a szemem, és hagyom, hogy ismét átjárjon ez a gyönyörű gondolat – a családom és a Rend. Egyszer én is ilyen nagy ember leszek, és akkor helyre tehetem az olyan értéktelen és fertőző alakokat, amilyen ez a nő is. Nem hiszem el, hogy képes volt három rendbélit is megtörni. Gondolataimban a három hős könnyedén leteríti a banyát, egyenként, aztán egyszerre, megint külön-külön, ezerféleképpen kiátkozva belőle a lelket, hogy a pokolban sorvadjon az idők végezetéig, de soha ne teljesen, csak hogy véget ne érjenek a szenvedései. Hhh… egy kicsit jobban érzem magam.  

Feszült csend keletkezett. Úgy néz ki, hogy túlságosan betojtak a lánykák. Ejnye, ilyen könnyű lenne megtörni őket? Csalódtam. De legalább előbb letudhatom ezt az egészet és feltehetem a Páratlannnászépítő-pakolásomat! Csudijó az a cuccli! Először, amikor vettem a Zsebpiszok-közben kicsit féltem milyen szennyet kenek az arcomra, de bámulatos! Azóta olyan puha a bőröm, mint egy törpególymók pihe-puha bundácskája! Hát nem tök pink?
Izé, vissza a munkához. Hogyha ezek itt ülnek tök némán nem nagyon haladunk előre. Egek, micsoda bűz van! Ez az Ő szaguk lenne? Ezek büdik is? Nagyon rá kell vennem őket, hogy fecsegjenek, aztán ki kell, hogy szelőztessek. Végig nézek az arcokon. Némelyikük elég sápadt másoknak pedig az arckifejezése lehangoló. Pompás!

- Szóval, ki szeretné kezdeni? – teszem fel nagyvonalúan a kérdést. Ha fél percen belül egyikőjük sem jelentkezik, megkínzom valamelyiket. Ideje lenne rájönniük, hogy ez már nem az a Roxfort, amit Júniusban elhagytak. Azóta Már mi irányítunk. A házirend enyhén módosult, nincs értelme az ellenállásuknak. Ezt előbb utóbb be kell, hogy lássák. Még mindig némán ülnek, hát nincs mit tenni, jobb belátásra ébreztem őket. Pálcámat lágyan fogom kezemben és felállók helyemről.
- Jól van drágáim, a passzívságotok miatt, jön egy kis bünti. Megmutatom nektek, hogy milyen is a Cruciatus átok. – hangom csilingel. De jó, legálisan kínozhatok! - Legyen mondjuuuk… - hangomban érezni a gyerekességet és pálcámat a kiválasztott áldozatra szegezem. - Bishop! – Nem tehetek róla, szörnyen irritál a viselkedése, no meg ez a fiús haj viselet. Lehet, hogy kínzás helyett divatleckéket kellene neki adnom?

Már készülnék kimondani az igét, amikor egy kopogtatás meg zavar. Az ablak felől jön, pálcám intésével elhúzom a függönyt. Egy bagoly ül a párkányon. Nagy, fekete és bozontos. Könnyen megismerem ezt a csúfságot: minisztériumi bagoly. Lassan az ablakhoz lépek és kinyitom. Méretéből ítélve rövid kis üzenet van a randaság lábára kötve, gyorsan leveszem és a bagoly már el is szállt. Nézzük csak…
Nem túl jó, a Minisztérium berendelt bírónak. Umbridge elkapott valami nyavalyát és már nem lehet elhalasztani a tárgyalást. Nem elég, hogy félvérekkel vagyok összezárva most egy sárvérű sorsával is törődnöm kell? Nem könnyű az élet.
Tekintetemet a diákokra szegezem. A fenébe, pedig olyan jól mulattunk volna! Nah, mindegy…
- Megúsztátok, kis söpredékek. Londonba kell mennem. Egy pergamenre rajzoljátok le a családfátokat a dédszülőkig és írjátok oda mennyire tiszta a vérük. – most felbosszantottak, nem tudom elővenni az édibédi hangomat… – Rájövök, ha hazudtok! Ha végeztetek elmehettek. – és pálcámmal az ajtó felé intettem, a zár ismét kattant, ezúttal kinyílt. Ügyet sem vetve a kis férgekre beléptem a kandallómba egy ezüst kehelyből fekete port felmarkolva.
- A Mágiaügyi Minisztériumba! – rikkantottam el magamat és a zöld lángok elnyeltek.


Mivel a játék nagyon befagyott a pontokat nem vonom le.

[- Szóval egy átkot szeretnél]

MINDEN
GRIFFENDÉLES
RÉMÁLMA
~
Gina Accipiter

- Szóval egy átkot szeretnél - összegzem röviden és velősen a levél tartalmát. A pálcám már mozdul is, jól ismerve a bűbájt, melyet kimondva, a galagonyát pedig meglengetve precízen az olcsó minőségű pergamen felett, az írás kacskaringós ákombákomai átrendeződnek, kiadva a nevet, mely entitás keze e sorokat tintával a felületre kanyarította.
Gina Accipiter. Nem is tudom, nemes-e, bár ha nem ismerem a nevét, akkor nyilván nem olyan jelentékeny család az, amelyből származik. Nem mintha ez meggátolná a kezem, mikor eljár majd az ügyben.
Kihúzom a fiókot az ócska íróasztalból, melynél a roxforti iskolaújság szerkesztőségében a leveleket szoktam bontogatni és megválaszolni, és előveszem a precíz táblázatot, melyen fel vannak sorolva a diákok név és ház szerint. A griffendél mappáját veszem elő, fellapoztatom a keresőbűbájjal Accipiter nevét. Hamar meglelem, az A az ábécé elején van.
Sárvérű.
Úgy kell neki.
Megfogalmazok egy másik üzenetet is egy másik pergamenen.

Miss Accipiter,

jelenése van február 19-én pénteken 19 óra 19 perckor a déli szárny ébenfolyosóján az átnevelő szobában.

Megjelenésére feltétlen számítunk, távolmaradása súlyos következményekkel jár majd.

Üdvözlettel,
Roxfort Átnevelői és Inspektori Testület

Mióta Swant a Nagyúr eltette láb alól, nemigen tartottak ilyen átnevelést, bár ha igazak a pletykák, némely inspektor használja a szobát. Benyitok az iskolaelsőnek járó mesterkulccsal, könnyedén nyitja ezt az ajtót is, mint bármelyik másikat a kastélyban.
A berendezést már átalakították előttem. Hallottam egyeseket arról panaszkodni (jó dolgukban már nem tudták, mire tegyenek megjegyzést), hogy milyen giccses a szoba a rózsaszín falakkal és a rózsaszín szőnyeggel. A szőnyeget összetapodták, foltos, koszos, barnás. A falakról itt-ott le van kaparva a tapéta. Valaki tíz körömmel végezhette a műveletet, el tudom képzelni, mennyire unatkozott.
Szóval idebent várom. Crak és Monstro ezúttal nem tartottak velem, egy ideje egyáltalán nem keresem lohasztó és elkedvetlenítő társaságukat. Már a csatlósok sem olyanok, mint régen. Talán újra főzetet kellene készítenem nekik, melytől engedelmesen hajtanak majd fejet nekem.
Talán mindenkivel meg kellene itatnom egy ilyen bájitalt, és akkor minden rendben lenne az országgal.
Szóval. Pálcámat lazán, két ujjam közt billegtetve ülök le az egyik tisztának tűnő fotelre, és várok.

MINDEN
GRIFFENDÉLES
RÉMÁLMA
~
Draco Malfoy

- Jé Mercutio! Levelet kaptunk.

   Gina unott mozdulattal nyitotta fel az ágyán heverő pergament. Sejtette ő, hogy valami kellemetlen dolgot tartalmaz az írás. Őszintén szólva azt hitte megint McGalagony hívatja az igazgatóiba, hogy leteremtse valamiért. Nem állt túl messze az igazságtól, de mégis. A lány már hozzászokott, hogy csak akkor kap levelet, ha bajban van, illetve évente egyszer a tankönyvlistát. Nem mintha azokat megvásárolta volna. Az év első napján a könyvtárból kölcsönözte őket, vagy némelyiket egy-egy felsőstől szerezte be némi szívességért, akinek már nem kellett. Ezért is volt kivétel nélkül mind silány állapotban.

- Hahaha! Ezt hallgasd Mercutio! Roxfort Átnevelői és Inspektori Testület. Aszem ez fájni fog. Haha. Mintha bármi érdemleges dolgot elérhetnének puszta fájdalommal. Tudod kicsim, ha valaki ebben a kastélyban, akkor én vagyok az, aki igazán ismeri a fájdalom mély természetét, és az, az én oldalamon áll. Pontosabban azok oldalán, akik képesek az önfegyelem azon mértékére, hogy bármit elviseljenek a céljaik érdekében. Mint én.

   A lány elfeküdt bordó baldachinos ágyán, melyre szórakozásból lángnyelveket festett. A levelet összegyűrte, és a sarokba hajította. A kis állatka felszaladt gazdája mellkasára, és aggódó nyüsszögő hangokat adott ki.

- Azért igazad van. Én is aggódom kicsit. Meglehet, hogy most túl messze merészkedtünk. Viszont radikális idők radikális módszereket kívánnak. Az ellenségről való információ szerzésben is. A végén majd úgy is állást kell foglalnunk, de nem árt kivárni rá a megfelelő időt, és helyet, ha már megfelelően felkészültünk a dologra.
- Te már megint magadban beszélsz? – nyitott be Gina szobatársa is a hálóba.
- Nem hozzád szövegelek, ne félj. Bocs, most dolgom van az Átnevelő és Inspektori Testületnél, nem érek rád. Légy jó Mercutio, előbb-utóbb visszajövök érted.

   Gina szinte kedvtelve nézte elképedt szobatársa reakcióját. Megrémült a névtől „Átnevelő és Inspektori Testület”. Persze, mindenki megrémül tőle. Gina azonban már nem tehetett mást, mint hogy előveszi a saját félelmetes ellenség énjét. Ő már kényszerpályára került. Ő most csak a Karvaly lehet. Magabiztos, vakmerő, már-már őrülten merész. Bár fiatal volt, de az utca nevelte, így ostoba nem. Különben a 8. szülinapját sem éli meg. Felült az ágyon lerakta a görényt, és lassú kimért léptekkel távozott a szobából. Ideje elébe menni a sorsnak.

A Karvaly megállt a levélben említett rettegett szoba előtt. 19:18. Hmm. Elmosolyodott. A türelem nagy erény. Meglátjuk nekik van-e? Hátát az ajtó melletti kőfalnak vetette. Szórakozottan kezébe vette a pálcáját. Majd úgy döntött elrejti rongyos fekete bő pulóvere ujjába. Így, ha bármikor védekeznie kellene gyorsan megteheti. Még jó, hogy ő ebben a kastélyban a pajzsbűbájok, és védekező igék nagymestere. Nem mintha hitte volna, hogy bármi esélye van a Testület ellen. Ismét az órájára pillantott. 19:26. Kopogott, majd jobb kezével kinyitotta az ajtót, és besétált, olyan természetességgel mintha csak a sarki fűszereshez térne be. Jobb kezét zsebre dugta, míg balját a háta mögött tartotta. Szórakozottan nézelődött. Mintha látszólag észre se venné a szőke iskolaelsőt.

- Nahát! Malfoy, mivel érdemelted ki azt a büntetést, hogy velem kell egy szobában lenned? – kérdezte gúnyosan és szinte vidáman. Mintha nem lenne tisztában a helyzet természetével. – Elvettél egy csokibékát egy elsős hugrástól? Haha szegény ártatlan hugrás…

   Ebben a pillanatban a Karvaly épp olyan lükének tűnhetett, mint Luna Lovegood. Olyannak, mint aki azt sem tudja felfogni, hogy milyen nagy bajba keveredett. Ráadásul, ha egy Weasley gyerek mellé állítanánk, akkor még ők is előkelő arisztokratáknak látszanának. Öltözete egy kopott lyukas bakancsból, egy több jelyen szakadt imitt-amott megfoltozott valaha volt farmernadrágból, és egy a lánynál 2 mérettel nagyobb fiú fekete pulcsiból állt, ami szintén elég viseltes volt már.
   Milyen nagyszerű dolog, hogy a Karvaly rég megtanulta, hogy sose ítéljen felületesen a látszatból. Megjelenése ellenére egyedül a tekintetében volt valami vad tűz, ami azt mutatta, sokkal intelligensebb, mint amilyennek szándékosan beállítja magát. A lány úgy gondolta érdekes főleg elme párbajnak néz elébe. Most majd felméri, és kiismeri leendő ellensége minden erősségét, és hibáját, és ezt a kellő időben, majd használni is fogja ellene…

[- Először is, szervusz -]

MINDEN
GRIFFENDÉLES
RÉMÁLMA

Hanyagul ellibbentek egy Tempust a pálcámmal, miközben rátámaszkodom pontosan az ajtóval szemben lévő íróasztal szélére. Késik. Minden egyes perccel csak felhergel, én nem szoktam várni senkire, vagy ha igen, arra alapos okom van. Vajon mire gondol? Hogy ha nem jön el, akkor majd megússza? Hogy senki nem fogja megragadni és iderángatni? Vagy mire számít? Hogy majd habzó szájú Halálfalókkal kerül össze, akiknek bebizonyíthatja, hogy milyen bátor, hogy szembe mer nézni velük úgy, hogy eleve ilyen arcátlan pimaszsággal indít? Vagy azt hiszi, hogy úgyis mindegy? Hogy úgyis kínzás lesz, így hát lényegtelen, hogy megadja-e az alkalomnak a kellő tiszteletet vagy sem? Mondjuk, az írása alapján, a csitriről semmit nem feltételezek, csak az arcátlanságot. Na meg más egyebet is, mely szintén nem túlzottan hízelgő egy fiatal boszorkányra nézve sem.
Nyílik az ajtó, végül. Nem azzal kezdem, hogy megnézzem, a leányzó mennyit késett, hanem azzal, hogy lefegyverzem nonverbálisan. A pálcáját nem esik nehezemre elkapnom.
- Először is, szervusz - köszöntöm. Hová süllyedek! Pálcám egy újabb intésével bevágom az ajtót a háta mögött, mintha huzat rengette volna meg, csak hogy okozzak némi riadalmat. (Tudom, hatásvadász.) - Bár az üzenetedből kiindulva körülbelül annyi esélyem van jómodorra tanítani egy hozzád hasonló korcsot, mint egy agyalágyult tündérmanót - teszem hozzá. Tisztában vagyok a korlátaimmal.
Látványosan eljátszom a pálcájával a bal kezemben, csak hogy érzékelje, akár két fegyverrel is rátámadhatnék, ha akarnék. Kicsit homályosítok a fényeken, melyeket a helyiségben elhelyezett különböző giccses állólámpások és mécsesek adnak, még egy gyertyatartó is van ott egy asztalkán, mögöttem az asztalon pedig egy bíborszín olvasólámpa.
- Nagyon értékelem a vidámságodat, sólyomlány - tévesztem el a levél aljára karcolt nevet szándékosan. - Tudod én értem a humort. Csak nem szeretem. Ezen felül késtél. Ha azt akarod elérni, hogy minél előbb kiszabadulj innen, elég rosszul áll a szénád - tájékoztatom. A hangom hűvös, szenvtelennek csak azért nem mondanám, mert eléggé gúnyos, maró és gusztustalan. - Mondd csak, volt már szerencséd az Átnevelői Testülethez? - érdeklődöm lustán. Enyém a világ minden ideje.