Aberdeen

Elengedve, hagyva hogy a táskájához lépjen, figyelte a lányt. A képzeletében egy nagy neon rózsaszín valami jelent meg, apró kis falatnyi anyaggal, s sok-sok színes szöveggel. Nos… Azért annyira nem lehetett sok a szöveg. Mindenesetre kíváncsian várta, hogy mivel is fog felé fordulni, s persze megbotránkoztatni. Ami… Hmh. Nem is nézett olyan csúnyán amikor a bikini elé került. Inkább amolyan vizslató, szinte érdeklődő tekintettel mérte végig az apró darabot. A megszokott hümmögését hallatva, a szoba felé sandítva, túrt bele a vizes tincsekbe, s mosolyodott el haloványan.

- Rendben. – felkapva a maga táskáját, bő mondatokban megfogalmazva azt, hogy igen, vedd fel, s én is átöltözök, slattyogott a szoba felé. Ám akkor megállt, s szinte rá nem jellemző módon, pedig mily igaz is volt, fordult vissza a lány felé.

- Hol vennéd át? Itt…vagy ott? – bökött a fejével a szoba irányába, s várta a választ. Igazság szerint neki édes mindegy volt, de azzal tisztában volt, hogy egy helyiségben úgysem veszi át előtte a ruháját. Nem is várta el. Nem arról van szó, hogy nem örült volna neki, de azért ennyire még nem lódult meg a fantáziája. Akármennyire is jól hangzott a dolog. Inkább karjait összefonva, egy fél pillantást vetve a hűtőre, elmélázva azon, hogy vajon akar-e, vagy nem akar-e még egy sört inni, nézett bele a táskájába. Igen, ő is elhozott mindent. A túlélésen túl. Ugyan septiben pakolt össze, hiszen az utolsó pillanatban kérdezte meg, hogy elmehet-e, a lustaság, s kényszerű válasz miatt, de a lényeges dolgok ott voltak. Pár ruha, és pár levél. A hugától, Emilytől. Amiket még mindig nem tudott átböngészni. Melyeket legfőbbképp azért nem vett eéő eddig, hogy a lány ne találja meg, s ne kelljen újra végighallgatnia a de cukiiii visítással kezdődő szóáradatot. Így, becsukva a táskát, nem mintha eddig sokat látott volna belőle a másik, vetette a fél vállára azt, s húzta meg jobban a köntöst. Talán szégyenlős lett volna a szentem? Meglehet. Ezen oldalát igen kevesek ismerhették ki. Főleg azért nem, mert még ha fel is hozták volna a dolgot akkor egy könnyed ütéssel lezártnak tekinti a témát. Azonban egy lányt nem tudott volna oly könnyűszerrel elhallgattatni. Főleg ha az Yo. Hiszen amikor a vállára kapta akkor is volt még valami plussz megjegyezni valója felé. Egy amolyan, már csak azért is alapon nehogy nyugodt maradjon.   

[azt]

Apró kis mosoly jelenik meg a szám szegletében, ahogyan meghallom a beleegyezését a fürdőruhámat illetően. Nem is tudom milyen kifogása lehetett volna ellene. Elvégre nem egy aprócska darab, ami szinte semmit nem takar, vagyis semmiképp nem kurvás. De ezzel zöld utat kapva, nyúltam a fekete felsőm aljához, majd húztam fel, s lerántva magamra, túrtam bele hosszú ezüstös tincseimbe, s dobtam a kanapéra a felsőm. Mivel mocskos kis fantáziám beindult annak hallatára, hogy mi édes kettesben fogjuk tölteni a hétvégét… hát készültem rá. Már amennyire 15 perc alatt lehetett készülni. Elvégre ennyi idő állt a rendelkezésemre, hogy átöltözzek, és mindent becsomagoljak. Szóval ott tartottam, hogy készültem… előrángatva ládámból azt a bizonyos fehérnemű szettet. Egy párat összegyűjtöttem már, vásárlási körutakkor, már amikor ilyen rám jött, és arra az estére tartogattam őket amikor… hát végre elhatározom magam. De arra nem számoltam, hogy a másik fél… olyan fokú tiszteletet tanúsít, ami azt jelenti, hogy itt bizony nem fog történni… a semmi túlzás, de AZ biztos nem.

Tehát meghallva a kérdést, álltam ott előtte a fekete csipkecsoda felső részében, s vontam fel a szemöldököm. Azt hiszem ebben minden válasz benne volt. Elmosolyodtam, majd megvontam a vállam, jelezve, felőlem akár maradhat is. Van bennem némi szégyenlősség, aláírom, de ez annyiban merült ki, hogy megfogva a bikini felső részét, fordultam meg, s nyúltam hátra a melltartó csatjához, s szétpattintva hullott le a pántja vállamról, s engedve, hogy karjaimon végigcsusszanjon esett le a földre. Kissé oldalra fordítva a fejem, átpillantva a vállam fölött néztem Ryanre, majd mosolyodtam el még szélesebben, s kötöttem meg a nyakamban a bikini felső madzagját, majd karjaimmal ismét hátranyúlva egy masnit produkálva, fordultam meg. S nyúlva a sárga nadrág gombjához, bújtattam ki az anyagból, s húztam le a sliccet, majd az övtartókba csúsztatva ujjaim, toltam le, az igen csak szoros nadrágot lábaimról, s kilépve belőle, rúgtam félre. S megfordulva, huppantam le a kanapéra, majd pár pillanat után a bugyim is kikötött, valahol a többi mellett.

- Kész vagyok. – Pattantam fel a kanapéról, s emeltem a karjaim a magasba. Majd vettem magam elé a táskám, s húztam ki belőle egy kapucnis pulcsit, mely… rózsaszín volt, cuki Beauxbattons-os felirattal, és kenguru zsebbel. Abba bújva, sóhajtottam egyet, ahogy hátrasimítottam a hajam, és rángattam magamra egy rövidnadrágot, majd indultam el a tornacipőmért, megkeresve, hova is rúgtam le.

Megállt, a lányt figyelve, a varázstól, s vágytól megbéklyózva. A kósza, nem oda illő gondolatok már mind elhagyták. Mit is számithattak volna akkor? Azonban mozdulni sem birt. Csak nézett, s elfordulás helyett minden egyes kis mozdulatát követte. Ahogy lassan lecsúszott a válláról a melltartó, s a selymes hátat cirógatták az ezüst tincsek. Miért is tagadta volna?! Ő is hatása került a véla vérnek. Ám, még mielőtt bárki is félreértené, nem csak ez mozgatta meg. Sokkal több volt mögötte. Ám szivesebben fogta a fura génekbe mintsem a szive halk szavára. Pedig ott suttogott neki. Ismered a dallamát?

- Én…öh… - alig volt hallható a hangja. Még a rózsaszin pulcsira sem tett megjegyzést vagy épp gyakorolt kritikát fölötte. Pedig nem állt volna messze a természetétől. Inkább megfordult, vagy legalábbis próbált, s eresztette volna a tüzes kék szemeket. Ahogy azonban ott állt, s figyelte őt, egy régi kép villant az emlékezetébe. Egy régi barát, egy gyermekkori…szerelem? Nem, nem nevezte volna annak. Ahhoz túlontúl fájdalmas lett volna. Szinte még most is hallotta a nevetését. Ahogy álltak egymástól nem messze, talán pont ily testtartásban, s hivta.

- Gyere már Ryaaaan, menjünk! Olyan lassú vagy!

- Minek? A tenger nem szárad ki. – legszivesebben követte volna a lány mozdulatát, s kinyújtja rá a nyelvét, de az nem lett volna ugyanolyan. Tőle azért egy kicsit szokatlanul hatott volna… Nem illett volna be abba a csodálatos képbe melyet mindig mutatott magáról. A nagy és elpusztithatatlan Mr. Blake. Az ő titokzatos magániskolájával. Inkább dacosan fordult el, s ragadta meg a horgászbotját. Tudta jól, hogy aznap sem fog tudni egy halat sem fogni, de azért ujjaival érintette a régi barátot.

Megfordult, s még mindig ugyanott állt. Érintetlenül, pókháló hiányában csak elfeledetten. Mintha csak újra abba a napba csöppent volna. Minden részlet tökéletes egyezett. Bőre sápadtabb lett, vonásai megkeményedtek ahogy összepréselte ajkait, s elforditotta tekintetet a horgászbotról. Bármi mást szivesebben nézett volna.

Lassan, mögötte battyogva figyelte az előtte rohanó lányt. Elizabeth Grow. Egy egyszerű kis mugli lány, de neki több volt ennél. Már pólyás koruk óta ismerték egymást a nagyszülők által, s valahol a két család úgy gondolta, hogy egyszer majd egymás mellett kötnek ki. Szinte a két nagymama már tervezgette az esküvőt. S miért is tagadta volna, bár tizenegy éves kis kölyök volt, de nem bánta volna. Mert nem tudta volna ereszteni. Mindig csak nevetett, a rövid barna tincsek szerte szét szálltak, s úgy suhant a homok fölött mintha csak seprűn repült volna. Pedig csak hosszú lábaival szelte át a rövidke távot. Egyszerűen imádta a vizet, az úszást, s mindent mi csak hozzá tartozott. S persze mindig magával ráncigálta őt is. Pedig Ryan-el ellentétben versenyszerűen úszott. A srác, amint nem tudott már kapálódzni a lábával, már kúszott vissza a biztonságot jelentő part felé. Természetesen úgy ahogy tudott. Melyen Lizzy mindig nagyon jót tudott nevetni. Persze minden egyes alkalommal megállt, s még a vizbe futás előtt kérdő tekintettel nézett hátra. „Na, jössz?!” Drága Liz, hisz mindig ugyanaz volt a válasz… Morogva vonult az egyik sziklára, s vetette ki a horgot. Neki már az is jó volt ha pusztán láthatta.

Bevonulva a szobába, persze a táskát hűségesen maga mellett tartva, húzta be az ajtót, s dobta le a földre a holmikkal teli batyut. Nem nagyon sietett. Ráadásul az emlék hatására még sok kedve sem volt bemenni a vizbe. De… Nem sokat számitott. Felvéve a fürdőnadrágot, fölé egy trikót, s a pulcsiját, húzta fel farmert, s lépett ki. Kezeit zsebre dugva, felvéve az unott arckifejezést, mely oly jól leplezte a való dolgokat, sétált ki némán. A másik úgyis követte.

- A parton -

Továbbra is hallgatásba burkolózva, fejét lehajtva baktatott elől. Nem válaszolt a lány kérdéseire, az esetleges megjegyzésekre, inkább a süketet játszva nézte a tájat. Semmi sem változott. Azonban még mielőtt a lány elszabadulhatott volna, hisz lassan a barna homokot érték el, megragadtra a karját, s a viz felé mutatott.

- A fekete sziklákon ne menj túl! – újabb szabály, mely okkal, vagy anélkül esett meg, majd elengedés. Nem akarta megakadályozni, ám… Egy újabb? Nem, erre nem is gondolt. A parton leülve, láthatólag nem készülve arra hogy bemenjen, figyelte Yo-t.     

Tetszett, hogyne tetszett volna, sőt. Le se tudtam volna tagadni, mennyire élveztem az akkori helyzetet, hogy láttam rajta a… zavartságot. Ahogy rám pillantott, s volt ott valami a szemekben, a vonásokon. Bűvöltem őt, vagy legalábbis próbáltam, mintha valamire invitálnám őt, amit talán ő is szeretne, de nem mer lépni a helyzetben. Pár pillanatig pihentetve a derekamon a kezeim, billentettem kissé félre a fejem.
- Ugye nem akarsz egész este ott állni? – Kérdeztem incselkedő hangon, s nem sok kellett volna, hogy egyszerűen csak megkerüljem a kanapét, és odalépve hozzá, bújtassam be kezeim a köntös alá. Milyen egyszerű is lett volna, de valami megállított… olyan hamar elillant a pillanat, hogy nem tudtam kellően kiélvezni. Valami más vette át a helyét. Megtámaszkodva a kanapé támláján karjaimmal, s térdeltem fel, majd úgy figyeltem őt, elgondolkozva, simítva egy tincset a fülem mögé.

- Ryan? – Kérdeztem kissé bizonytalanul, ahogyan láttam elsápadni, s váltak keménnyé a vonásai. Valami hasonlót akkor láttam rajta, amikor először elkapott, hogy egy jointra rágyújtok. Csak állt, megkövülve, s biztos voltam benne, hogy nem az én látványom az, ami ennyire megbabonázta. Már nem is engem nézett, hanem a falnak támasztott horgászbotot. Már épp erőt és bátorságot vettem volna magamon, hogy még is odamenjek hozzá, s megkérdezzem újra, mi a baj? Mi történt? De szó nélkül fordult meg, és ment be a szobába. Nagy puffanás, mely jelezte, hogy a táska a földre került.

Hangosan megköszörülve a torkom, mellyel jelezni kívántam neki, hé, én is itt vagyok, amikor egyszerűen, szó nélkül elindult kifelé. Miért is lepődtem meg? Pedig most kivételesen is tettem vagy mondtam semmi rosszat. Elvégre néma és tétlen voltam. Vagy egy kisebb sztriptíz ennyire kiakasztotta volna?
- Olyan jó lenne, ha beavatnál mi is jár a fejedben. – Jegyeztem meg hangosan sóhajtva, és szinte vágyakozóan, miközben mellette lépkedtem, s dugtam be kezeim a pulcsim zsebébe. A válasz csend volt. Mi más. Nem is próbálkoztam többször, csak megpróbálva vele tartani a lépést, néhol kissé lemaradva baktattam utána a sebtében megkötött sárga tornacipőmben.

- A paarttttt -

- Juhhééééé! – Rikkantottam el magam vidáman, s indultam is volna el. Már a pulcsit is lerángattam magamról, amikor ujjak fonódtam a karomra, s hallottam meg az újabb szabályt.
- Jó, jó. – Vágtam rá habozás nélkül, nem is vizsgálva meg, milyen szikláról beszél, s karoltam át a nyakát vékonyka karjaimmal, majd lábujjhegyre állva csókoltam meg. Egyértelmű volt, hogy megint fejvesztve vetem bele magam valamibe. Elengedve, rúgtam le a lábamról újra a cipőket, s húztam le a nadrágot, majd ugrándoztam le, végig a parton. Belelépve a vízbe, torpantam meg.
- Ez nagyon hideeeeeeg! – Mondtam hangosan, és panaszosan. Majd toporogtam pár pillanatig egy helybe, a bokáig érő vízbe, de végül Ryan felé pillantva vontam felé kissé a szemöldököm. Nagyon úgy tűnt, nem fog utánam jönni. Nem is olyan rég, még őt ölelve ajánlotta, hogy akkor jöjjünk fürdőzni. Még is mi a fészkes fene történt? Mi juthatott az eszébe, mi futhatott át az agyán? Megmakacsolva magam, nem törődve azzal, milyen hideg a víz, gázoltam bele, meg sem állva, amíg derékig le nem lepett. Újra csak rá pillantva vigyorodtam el szélesen, aztán hunytam be a szemeim, jobb kezemmel befogva az orrom, merültem el a vízben, s pár röpke pillanat el is telt, mire újra áttörtem a víz felszínét, s simítottam hátra a hajam, majd dőltem el, s kezdtem el a hátamon lebegni a vízen.

Hideg, már meg sem ütközött a hangos felkiáltáson. Felvonva a szemöldökét, majd megrázzva a fejét, direkt messzebb attól a sziklától melyen egykoron ült, támasztotta meg a kezeit a lábain. Azt remélte, hogy majd a hideg visszaűzi hozzá, s inkább majd a kandalló előtt akar melegedni. Hisz nem is gondolt a múlt árnyaira mely a kis házban mindig jelent voltak.

- Ryaaaaan, gyere már beeee! – sikkantott Liz ahogy belegázolt a vizbe, s hivogatóan kacsintott a másik felé. Ostoba, mily ostoba próbálkozás. Ő csak némán megrázta a fejét, mosolyogva, melyet akkor még nem szégyellt, ült meg az egyik alacsony sziklán. Igazság szerint a családból senki sem értette, hogy a fiú miért nem tanult még meg tisztességese úszni. Ők nem tudhatták azt, hogy mit tanult, vagy mit látott abban a különös iskolában mely hónapokra elszakitotta a családtól. De nem ez volt az első számú indoka. A végeláthatatlan tér, a hullámok voltak azok melyek igazán elriasztották, s a felnőttek vágyai beteljesületlenek maradtak általa. Nem indithatták az úszóversenyeken, nem ment a nagyapjával ki a tengerre, s még csak a horgásztúrák sem voltak olyanok mint amilyet a két idős férfi tervezett volna. Helyette a nők mellett maradt a halakat feldolgozni. Ezt lassan emésztette meg a gyomruk. Ryan egyébként sem szeretett volna Lizzy ellen versenyezni. Nem mintha attól tartott volna, hogy legyőzi. Inkább az utána következő szóáradat.

- Rendben, akkor ne gyere! – húzta fel sértetten az orrát, s úszott. Mint hal a vizben, nem igaz? Ő pedig a csalit rakta a horog végére. Ám a percek nem várt fordulatot vettek. Mikor már épp bevetette a horgot, s nyugodt méltósággal várta volna a semmit, hiszen a lány elzavart minden környékbeli halat, furcsa kapálózásra lett figyelmes. Mármint, a lány sosem viselkedett igy! Eldobva a horgászbotot, leugorva a szikláról, a víz szélén állt meg. Nem tudott beljebb menni, nem tudott úszni, s a hullámok…

- Liz! … LIIIZ! – orditott, s remegett meg egész testében. Úgy érezte magatehetetlen.

˝˝ Fél év múlva

Futott, mintha csak az életéért tette volna. A zsebében ott lapult a levél, de nem volt képes megnézni. A gyerekes betűk, az ostoba szószerkezet. Már ezer meg egy ilyen levélre kellett válaszolnia. A baleset óta minden megváltozott. Liz nem halt meg, de… Az oxigén hiány miatt egyfajta szélütés érte, s az értelmi szintje nagyjából az értelmi fogyatékosokéval lett egyenlő. Ő volt a hibás. Senki sem mondta, nem rótták fel neki, de a hallgatásból minden kiderült. Amikor látogatta az intézetben vagy az otthonukban. Ott ült a szemükben a megvetés, s gyűlölet, mely…

A vizre pillantva, ellenőrizve, hogy mit is csinál a másik, kerekedtek el a szemei. A múlt ismételte volna önmagát? Felpattanva, egy pillanat erejéig megdermedve a fagyos rémülettől, feszültek meg az izmai. Lekapta a pólóját, s a farmert, mely alatt ott volt az fürdőnadrág, s nem törődve a víz hőmérsékletével már a másik után vetette magát. Izma szakadtával úszott be utána, s ragadta meg a derekát, hogy magához szoritva kint legyen a feje a vizből.

- Yo…Yo! – szólongatta, s kezdett el a part irányába tempózni. Igen, most valahogy másképp alakult. Mégsem altatta el a régi sebeket melyek még ott lángoltak benne.         

Bár nem volt kánikula, s ahogy feküdtem a víz tetején, nem kellett behunyjam a szemeim, vagy egy napszemüveget tennem a fejemre, hogy a nap erős fénye ne vakítson el, ergo hiányzott a nyári feeling, de… nem volt azért ez olyan rossz. Lehunytam a szemem, és egy nagyot sóhajtottam, ahogy szétnyújtott karokkal egyensúlyoztam tovább a kissé ringó vízen. Tény, kissé fáztam a hideg vízben de úgy is mindegy volt, már megvoltam fázva. Ha egy kicsit jobban ráteszek az már nem számit, de tényleg. Semmiség.

Elégedett mosoly kúszott ajkaimra, ahogy meghallottam a víz csobbanását, nem is olyan messze tőlem. Hát még is bejött utánam? Pedig még nagyon nem is kezdtem bele a csábítgatásba. Vagy a különféle módszerek kipróbálásba. Mint például eljátszom a fuldoklót, és akkor majd biztos kiment, már ha beveszi. Olyan Baywatchos mozdulatban, csak piros fürdőnadrág nélkül. Egyre csak jobban mozog a víz alattam, s szinte magam előtt látom Ryant, hiszen még csak most esik le, hogy valószínű megszabadult a felsőjétől, és a farmertől. Hhhmm… végre. ^^

Álmodozásaimnak az izmos felsőtestről, amelyen a legördülő vízcseppek vágnak utat maguknak… hamar véget ért. Mert egyszer csak megragadták a karom, s már is hozzávoltam préselve vágyaim tárgyához, amit élveztem volna, ha nem kezd el kihúzni, mint egy fuldoklót… most mi van?!
- Hé, hé HÉÉÉ, már megint hova viszel?!- Csattantam fel egyből, s amint olyan sekély volt a víz, hogy bőven leért a lábam, tettem le őket, s karjaimmal átfonva a derekát, állítottam meg. Hiszen a sarkaimmal megtámaszkodva rántottam magamhoz. A víz amúgy is alacsony volt most, ahogy megálltunk, hiszen nekem is csak a derekamig ért.
- Ryan, … Ryan mi történt? – Kérdeztem, s fogtam közre kezeimmel az arcát, majd fordítottam magam felé, s néztem a szemeibe, kerestem lélektükreinek csillanását. Nem értettem a helyzetet, de teljességgel megrémisztett. Félelmet, riadtságot véltem felfedezni rajta, érezni benne. – Mi a baj? –
Próbálkoztam újra, de éreztem, hogy teljesen felesleges, s ha nem is akart válaszolni, nem engedtem, hogy elmenjen, talán már kétségbeesetten láncoltam magamhoz, s kerestem a válaszokat. Csend, s hallgatás, amit annyira de annyira gyűlöltem. Kezeim lecsúsztak a vállaira, s úgy billentettem kissé oldalra a fejem. Nem akartam elereszteni a pillantását de ő… könnyűszerűen elfordíthatta a fejét. Kizárva engem, minden gondolatából, és érzéséből.

- Miért nem engedsz magadhoz közel Ryan? – Suttogtam halkan, s jobb kezem csúszott le a mellkasára, pont oda, ahol tisztán lehetett érezni szívének minden dobbanását. A világos iriszek kissé fájóan csillantak meg, mintha előre éreztem volna az újabb elutasítást. Újra csak lepattanok arról a vastag falról, az egyikről, a sok közül, amit maga köré épített.

Gyors csapások, s a karjaiban Ő. Persze nem őt látta. Liz rövid barna fürtjei, a széles mosoly, ami… Akkor csak egy sápadt arc volt. Semmi más. Egy ernyedt test, néma sikolyra nyiló ajkak s vértelen bőr. A halál szele csapta meg akkor. Most legalább tudott mit tenni ellene. Nem érezte oly feleslegesnek magát mint évekkel ezelőtt. Számitott ezt akármit is? Az események, több hónap pörgött végig az elméjén ahogy közelebb vonta magához, s üres tekintettel várta a homok kellemes csiklandozását a talpain. Átkozott, az egész víz, a part, a hely! Nem értette végülis miért hozta el ide a másikat.

- A víz.. – fújtatott halkan miközben szorosabbra fonódtak a karjai körülött. – A víz veszélyes! Mondtam, hogy nem mehetsz eddig! Érted, veszélyes! Gyilkos! Ne legyél hülye! – Szoritotta meg a karját, s átkarolva a derekát, közelebb vonva a törékeny testet. Arcát a vizes tincsekbe temette, s nem törődött a lázasan zakatoló szivvel mely egy új taktust diktált most neki. Csak azt akarta, hogy ne legyen ott. Azon a helyen, ilyen érzésekkel a saját szivében. A válaszok, mint ahog másszor sem, most sem jöttek az ajkaira. Nem tudta volna megfogalmazni mi is játszódik le benne. Ahogy újra kell látnia mindent. Ami persze csak az ő fejében tűnt szörnyű hasonlóságnak.

- El kell mennünk innen. – tolta el magától, s zárkózott el. Megragadva a csuklóját, megpróbálva elhúzni, érezte. Csak akadályokba ütközne. A másik úgysem birná ki addig míg nem tud minden egyes részletet. Ugyan nem voltak kifinomult érzékei, sőt, a beleérző képességét is borzalmasnak nevezték, de erre rájött magától is. Visszafordulva, nem várva meg, míg újra megsértődik vagy egyszerűen hátat forditana neki, nézett a kék iriszekbe.

- Egy barát… Itt halt meg egy barátom. – emelte meg a fejét, s tekintett a távolba. Hol a végtelen kék víz csillant meg. Tudhatta Yo, hogy mire is gondol a másik. A mindent elnyelő vizre melytől a másik úgy ódzkodik. Olyannyira, hogy az erős ujjak nem szakadnak el a vékony kis csuklótól. Sőt, szinte követelődzően tapadtak a fehér bőrre. Mintha ezzel azt fejezte volna ki, hogy az enyém vagy, senki másé. S nem hagyom azt, hogy újra megtörténjen mindez.       

- A víz? – Kérdeztem vissza értetlenül, elvégre én mindvégig abba a tévhitben voltam, hogy ő szereti a vizet, s azért is mondta, hogy jöjjünk le ide, amit kis duzzogás árán sikerült kiharcoljak. De ha ennyire ellene lett volna a dolog, akkor leteszek róla. Nem halok bele, ha ilyen hidegbe nem megyek fürdőzni. Ez csak egy slussz poén lett volna… volna. S nem úgy sült el, ahogy gondoltam.

Fel sem húztam magam azon, ahogy azt mondta, ne legyek hülye. A sok szép káromló szó közül, talán ezt gyűlöltem a legeslegjobban… legalábbis erre voltam a legallergiásabb. Ám most csak hatalmas szemekkel pislogtam rá, s próbáltam megérteni, mire ez a nagy ijedtség, s félelem. Ahogy magához húzott, úgy öleltem még jobban, s a hideg kezemmel érintve a hátát simítottam végig rajta, mintha nyugtatni próbáltam volna zaklatott lelkét. S talán kissé meglepetten éreztem a saját bőrömön, hogyan zakatol a szíve a mellkasában, szinte áttörve a bordáit.
- Nem történt semmi Ryan, láthatod, jól vagyok. – Szólaltam meg halkan, s a várt hisztizés is elmaradt, ami egyébként teljesen normális reakció lett volna tőlem, de lám lám, bebizonyítottam, nem vagyok én teljes mértékben hisztis, s nem is olyan rossz a természetem. Ráadásul ez a helyzet túl komoly volt, hogy viccelődéssel el lehessen tussolni.

Először nem engedtem, hogy csak úgy kihúzzon, amikor eltolt magától s kijelentette, el kell innen menjünk. Megpróbálva visszahúzni a kezem, de úgy, hogy nem kirántva az övéből, csak kényszerítve, hogy felém forduljon, felvont szemöldökkel vártam a választ. Ilyenkor volt olyan érzésem, hogy talán soha nem sikerül majd megismerjem… úgy igazán. Mert nem tart arra érdemesnek, hogy közel engedjen magához… igazán közel. Mint ahogy meg is kérdeztem tőle, de nem érkezett arra sem válasz, vagy reakció. Tény, hogy szeleburdi vagyok, s nem hasonlítok sem ahhoz a Clarihez, sem a Maggihez de… hogy is lehetnék olyan? Elvégre én, én vagyok. Képes lennék más milyen lenni a kedvéért? Az a szomorú… hogy valószínű igen.

Elakadt a szavam, ahogy a szemeibe nézett, s közölte velem az igazságot, az okot, még ha csak dióhéjban is, de ennyi is elég volt. Itt halt meg egy barátja? Szinte ledermedtem, ahogy az információ eljutott az agyamig, s fel is fogtam. Ezek után mint egy szó nélkül, teljes engedelmességgel követtem őt, s még akkor sem szisszentem fel, amikor erősebben szorította a csuklóm, mert tudtam, hogy nem azért van, mert engem bántani akar, hanem félt, s minél hamarabb kint akar lenni. Ő is, és engem is a parton akar tudni.

S pár pillanat múlva, ahogy kapkodtam a lábaim némán, már csak a homok csiklandozta talpam. Megállva a parton, simítottam végig a karján, s megpróbáltam ujjait óvatos mozdulatokkal, melyek inkább jelzésértékűek voltak, lefejteni csuklómról. Amint elengedte, pillantottam rá, majd öleltem meg, fejem a mellkasára támasztva.
- Tudom milyen érzés elveszteni egy barátot. – S bár fáztam, s a bőröm teljesen libabőrös volt, nem mutattam semmi jelét, hogy nagyon beakarnék menni. Inkább ott voltam vele, s éreztettem, mennyire képes vagyok átérezni a helyzetét. Még véletlenül sem akartam untatni a történetemmel, ezért sem kezdtem bele holmi mesélésbe.
- Akarsz egyedül lenni egy kicsit? -

Magamhoz rántottam, szorosabbra fontam körülötte a karjaimat, s csak a tenger illata. Ő s a víz mely egyszer elszakitott valaki mást tőlem. Abban a pillanatban nem tudtam volna elengedni. Még ha, szokatlan módon, fel is ajánlotta, hogy egyedül lehetek. Azért hoztam ide hogy együtt legyünk. Liz emléke talán csak azért jött fel bennem mert hozzá is kötődök. Semmi másért. S ezt eddig még végig sem gondoltam. Egyszerű kis parasztfiú, s a neveletlen hercegnő ki talán egyszer vissza lesz téritve a gyökereihez. Akkor velem mi lesz? Én leszek a koktélpartikon a lázongó ifjúságból megmaradt kis anekdota? A józan eszem valahol azt mondta, hogy ez az egész ostobaság. El kéne engednem, visszamennünk, s egy másik sárvérű lányt választani magamnak. Sokkal egyszerűbb lenne.

- Nem. Nem kell… - suttogtam halkan, ami olyan volt mint valami rossz buzi halk mondatai, ám akkor nem erősitettem meg a hangomat. Mindössze fújtattam, s élveztem, nem, rajongva örültem, hogy még mindig ott van, s nem kell más állapotban látnom. Nem tudom mit tettem volna ha ő is eltűnik az életemből.

- Régen volt. – toltam el magamtól, s erőltettem egy halovány mosolyt az ajkaim szegletére. Végigsimitva az arcán, ami leginkább most a hugoméra emlékeztett, csókoltam meg a homlokát, s karoltam át újra.
Ritkán akadtak a fiú életében olyan pillanatok amikor ennyi…érzelem lett volna benne. Amit ráadásul ki is mutatott. Ez nem volt sok, ám számára minden. Sosem volt még olyan pillanat az életében amikor valakibe belekapaszkodhatott, s nem törődve a külvilág dolgaival csak őt akarta. Számára is meglepő volt, sőt. A végére szinte el is szégyelte magát. Hiszen ez nem egy férfihoz volt való! Az apja, s a nagyapja biztos kiakadtak volna ha igy látják meg. Főleg mert a kezei csak a lány vállain voltak s nem valahol kalandoztak. Igy egy szerelmi légyott bevezetésének sem lehetett tekinteni. Elengedve, beletúrva a barna tincseibe, zavartan forditva el a fejét, nézett fel.

- Maradhatunk. Vagyis… Sétálni. Ahogy akarod. – köszörülte meg a torkát, s vette vissza azt a megszokott álarcot mely egyébként oly jól jellemezte. Érzések, érzelmek nélkül, az erős bálvány melyre mindenki kapaszkodhat.

- Megmutatom hol találtuk Csinit.   

Sokan mondták már, hogy tanuljam ki a legilimenciát meg ezeket… S bár elég kíváncsi természet vagyok, külön élvezettel turkálnék mások agyában, kihallgatva csúnya módon a gondolataikat. Ebben a pillanatban is igen csak érdekelt volna, mi járhat a fejében. Hiszen hiába figyeltem vonásait, nem sokat mutatott. De talán jobb is így, hiszen mindent megtudva igen csak mellbe vágott volna, hogy ennyire… nem bízik bennem, hogy azt hiszi, ezt az egészet egyáltalán nem veszem komolyan. Bár ez is elég tág dolog, hiszen nem tartunk ott, hogy megkérte volna a kezem, hah! De azért még sem úgy kezelem őt, mint az eddigi emberkék nagy részét, akik megfordultak kicsinyke rózsaszínnek képzelt világomban. Hiszen percről percre jobban kötődök hozzá, s ezzel csak nekem lesz egyre rosszabb. A kétségek csak erősebben kínoznak, hogy vajon ő is akarja e annyira mint én, vagy csak a felejtés eszköze lennék? Hát persze hogy nem sikerült Clarie szavait kiverjem a fejemből, amelyeket már jó ideje sugdosott a fülembe, ezzel elültetve azokat a kis magvakat lelkemben. Talán rákérdezhettem volna, de lett volna értelme? Nem, ha igaz, ha ne, így is úgy is csak haragot és újabb vitát szítottam volna kettőnk között.

Azok a kis pillangók csak erősebben röpködtem a gyomromban, s hevesebb táncot jártak, ahogy azt mondta, nem kell. Pedig tudom, mennyire szoktam idegesíteni az állandó csacsogásommal, bár ez sokszor arra megy ki, hogy végre befogja a szám, a saját, igen csak élvezetes módszereivel. Aprócska kis mosoly tűnt fel ajkaimon, s öleltem át, behunyva pár pillanatra a szemeim, s véve egy mély levegőt. Csak akkor eresztettem, amikor kissé eltolt magától, s meglátva a halovány mosolyt ajkai szegletében, amely minden kincsnél többet ért a számomra, lett szélesebb a mosolyom, majd biccentettem egy aprót.

Meglepett volna? Ez a fajta érzelem kitörés, a mi nem lehetett annak nevezni, én még is valami hasonlónak tituláltam, hiszen a mindig „hű de határozott vagyok és nem érdekel senki és semmi” Ryan most mintha egy kicsit háttérbe szorult volna. Ahogy végigsimított az arcomon, s lehet apró, ártatlan még is oly érzelmes aprócska csókot homlokomra. Magához húzva simultam újra, s kezeimmel óvatosan végigjáratva az ujjakat oldalán, s megállapodva a csípőjén, csak pár pillanatra. Amíg vékonyka karjaimmal át nem öleltem ismét, s hagyta el ajkaim, aprócska sóhaj. A helyzet, annyira romantikus volt, pont olyan, mint amelyeket elképzelek olykor álmaimban. Ő és én, a legnagyobb egyetértésben. A tenger lassú, unott mozdulatokkal mossa a partot, halk morajló hang kíséretében. A hold magasan jár, s ezüstöt fényével beragyog szinte mindent.

- Ryan én… - Vettem nagy levegőt s kezdtem volna bele egy kisebb szerelmi vallomásba. Igen, igen az következett volna, hogy szeretlek. De ekkor éreztem, hogy újra csak eltol magától. Biztos megint úrrá lett rajta az a bizonyos kemény Ryan fizimiska. Amit most azonnal fel kell ölteni, mert még a végén túlságosan is élveztem volna eme ritka pillanatot. Nem csak ritka de igen csak rövid pillanat volt. - … én felveszem a pulcsim. – Vágtam rá, s elengedve őt, mutattam a hátam mögé, ahol lehetett az a ruhadarab. Legalábbis úgy gondoltam, hogy ott van valahol. Ellépve tőle, s hálát adva az égnek, hogy nem vesztettem el a fejem, baktattam a ruhadarabok irányába, s hajoltam le értük, majd húztam magamra, a nadrágot is, és a pulcsit is.

- Na, ez jól hangzik! – Minden visszatérne a régi kerékvágásba? Az erős bálvány, és az állandóan bohóckodó vadóc, elseperve az előbbi perceket. Lehetséges… Odabaktatva ismét hozzá, tornacipőim a kezemben fogva, másikat az övébe csúsztatva vigyorogtam rá.
- Ha van valami hozzákapcsolódó sztorid, azt is elmesélhetnéd. –

- Érdekel mi? – szösszentett, amolyan Blake stílusban, miközben ujjai erősebben fonódtak a másik kis kacsóira. – Szóval, Emily a szokásos nyaralásán volt itt… – kezdett bele a történetbe, miközben csupán annyi időre eresztette el a másik kezét, hogy felvegye maga is a nadrágot s a felsőt. Lassú, nyugodt tempó, s apró oldalra nézés. Persze most sem lehetett tudni, hogy mi is jár a fejében. Csak az újabb elnyomás. Az érzelmek teljes titkolása. Lefedni őket egy díszes lepellel, s imádkozni, senki se fedje fel az ő kis titkát. Titok? Oh, itt számtalan történet adódott. Mely az örökké mogorva ajkak takarása mögött maradt. Miért is változtatott bármin is? Hisz ez… Igen, úgy lehetett volna legjobban fogalmazni, hogy kényelmes volt. S úgy hitte, miután férfi, ez a szerep illett a legjobban hozzá.

- Minden évben itt tölt egy hetet. Olyankor nem dolgozom fel a halat, vagy halászok a nagyapával hanem rá vigyázok. Sétálgatunk a parton és hasonlók. Fél a víztől szóval nem szokott fürödni. – itt természetesen azt nem fűzte hozzá, hogy ő maga sem engedte volna be. Sőt… Az elővigyázatosságból ráerőszakolt három úszógumi és társai. – Ezért kagylókat szokott keresni meg homokvárat építün…épít. Én csak homokot hordok. Épp mentem egy vödör vízért, a várárok miatt, amikor eltűnt. Persze nem lepődtem meg. – csak épp majdnem szívinfarktust kapott. – Szóval elindultam megkeresni és akkor láttam meg, hogy valami nagy szőrcsomót kezd el simogatni. Azt hittem, hogy döglött állat, szóval azonnal elkaptam onnan. De közelebb érve észrevettem, hogy csak egy macska. Egy nagyon kövér macska. Ki épp napozik. – sóhajtott lemondóan, s állt meg az egyik szikla előtt. Arra mutatva, ahol rózsaszín festékkel egy nagy szív volt festve, lehetett kitalálni, ott találta a kis Emily az ő drága Csiniét.

- Nem tudom miért de hazáig követett minket. Próbáltam kövekkel megdobálni de nem akart eltűnni. Ráadásul Emily sikítozni kezdett amikor meglendültek a kövek. – vonta meg a vállát unottan, s sóhajtott lemondóan. Ami kábé összesűrítette az egészről a véleményét. Neki aztán semmiképp sem kellett volna macska. Sőt… Legszívesebben valami szeretetszolgálatnak adja. S persze úgy mutatta, hogy ezen véleménye azóta sem változott meg. Pedig nála senki sem védte jobban a macskáját.

- Biztos akkor is telezabálta magát és már meg sem tudott mozdulni. A keselyűk kezdenek el körözni fölötte ha a sivatagban van. Ráadásul Emilynek nem lehet elmagyarázni, hogy fiú macska… Az első naptól kezdve Hercegnőnek hívja. Szerintem csak engem akar vele bosszantani. Vagyis…Semmi értelme! Ráadásul ennél rondább dögöt még az életemben nem láttam! Egy fél rakás halat felzabálna egy hét alatt ha nem rettegne nagyanyámtól! – pampogott, mint ahogy a férfiak általában, megrovó tekintettel méregetve a szívet ami minden évben fel lett újítva a kishuga által. El is húzta onnan a másikat, hogy még véletlenül sem csodálhassák túl sokáig, öles léptekkel haladva a víz vonala mentén. Valami sokkal szebb környéket mutatott volna inkább.   

- Hát persze, hogy érdekel. – Vigyorodtam el, s jó érzéssel vettem tudomásul, hogy ujjai erősebben fonódtak az enyémhez, s ezzel talán a kézfogás még… bensőségesebbé vált. Ha lehet így mondani. Majd csendben, viszonylag kisebb-nagyobb közbekotyogásokat mellőzve, ami még tőlem is meglepő, hallgattam a történetet, melyről volt egy olyan érzésem, hogy egészen más szemszögből adta elő, mint ahogy azt ő valóban megélte. Újra csak a kemény fickó képét felfestve, mintha ezzel pont engem akart volna megtéveszteni, vagy más képet festenie magáról, pedig nem volt rá semmi szükség. De hogy erre felhívtam volna a figyelmét? Ugyan, felesleges lett volna. Pont így, és pont ezért szerettem annyira, hogy már én is megdöbbentem a dolgon. Olykor biccentve egyet, jeleztem, hogy nem vesztettem el a történet fonalát, s néhol szélesebbre kúszott a mosolyom. Vicces volt hallgatni, hogyan szapulja a macskáját, akire jobban vigyáz, mint saját magára. Sőt, megkockáztatom, hogyha mindketten fuldokolnánk a vízben, s választania kellene, a szőrpamacsot hamarabb mentené ki, mint engem.

Megállva a kőnél, melyen ott díszelgett a szívecske, gondolkoztam el, kissé csendben, kissé látványosan, hiszen a szám csücsörítve kattogott az agyam. Majd kerekedtek el kissé a szemeim, s a vállamra akasztva a tornacsuka összekötött cipőfűzőit, szabaddá vált kezemmel megragadva a felsőjét, húztam magamhoz.
- Ha egész nyáron dolgozol, akkor hogy fogunk találkozni? – Kérdeztem, és a hangomban némi kétségbeesés is kihallatszódott. Ennyire megrémített volna a tudat, hogy nem fogom látni egész nyáron? Igen, nagyon is. Hiszen akármennyire is tisztában vagyok vele, hogy dolgozni fog, nem pedig mást… minden pillanatban megemésztene a féltékenység. S lehet, hogy nem lennék képes uralkodni magamon, s újra olyan szerekhez nyúlnék, amik nem helyesek. S mind ezt azért, mert túlzottan magányosnak érzem magam, én pedig alapvetően rettegek ettől az érzéstől, inkább elnyomom mindenfajta, egészségkárosító szerrel. Bár… ez a nyár talán más lesz, hiszen addigra kiengedik Yvettet is, s nem hiszem, hogy a barátja, Luc ellenezné, hogy néha csatlakozzak a társaságukhoz.

Hagyva, hogy húzzon tovább, baktattam utána engedelmes kis kutya módjára. Pfeejjj, nem is tudtam, hogy néha olyan tudok lenni, mint egy Puli. S még akkor sem kezdtem el vinnyogni, vagy hisztizni, amikor elengedte a kezem, mondván, ha már kijöttünk, akkor belekezd abba az ízé dologba, ami rohadt unalmas, és horgászásnak hívják. S percekkel később, amint elvégezte a… szükséges műveleteket, melyek fogalmam sincs mik lehettek, s helyezkedett el az egyik sziklán, másztam fel hozzá, s kuporodtam le mellé. Nem, nem másztam rá, vagy karoltam bele a karjába, sőt. Egyszerűen csak letelepedtem mellé, éppen csak nekidőlve, fejem a vállára hajtva, lábaimat felhúzva, átkulcsolva karjaimmal térdeim, szuszogtam mellette halkan. Olykor laposakat pislogva, esetleg egy ásítást elnyomva, de nem, még véletlen sem adtam annak hangot, hogy esetleg unnám, ami így is volt de… Vele lehettem, mellette, és ez kellően kárpótolt, még ha maga a helyzet is csak úgy csöpögött. Ami mondjuk nem volt ellenemre, egy kis romantika. Szép kilátás, holdfény, esti zajok, mmm… *-*

Talán nem is csoda, hogy azon kaptam magam, önkéntelen mozdulatokkal… ahogy ő mondaná, zaklatom, hiszen felemelve a kezem, köröztem körmeimmel a combján, kissé szórakozottan, elmélázva, ilyen-olyan kacskaringós ábrákat firkálva farmerjára, aminek persze semmi látszata nem volt.

- Hoppanálás. – vonta fel a szemöldökét, s mosolyodott el legbelül mikor a lány kétségbeesetten bújt hozzá. Ő persze, mint oly sokszor máskor, akkor is tudta a megfelelő megoldást a dologra. Nem látott ebben semmi kivetnivalót. Talán… Talán nem akarta volna minden nap maga mellett tudni a másikat. Túlzottan fájdalmas lett volna így a szakítás. Hiszen úgy gondolta, hitte, biztos tudásnak vélte, hogy egyszer elhagyja. Lehet nem szabad akaratból, hanem a család nyomására, de mellette senki sem maradna meg. S ha addig is nap mint nap egymás mellett lennének akkor túlzottan megszokná. Elkezdene hozzá ragaszkodni, megszeretné, szerelmes lenne, s… nem is folytatta a sort. Egy csókot lehelve a lány homlokáram, ezt mintegy megnyugtatásképp, fordította a megfelelő irányba, s folytatták az útjukat. Ehhez nem is kívánt volna többet megjegyezni.   

Gyakorlott mozdulatokkal tűzte fel a csalit, s sandított oldalra. Semmi megjegyzés. Ez azért valahol különös volt a számára. Vagyis, még egy kis felszólalás sem az ellen, hogy miért kell meghalnia annak a kukacnak, s egyébként is, neki miért kéne ezt az egészet végig néznie. Amikor nem lehet beszélni, s még csak nagyobb nevetéseket sem kéne megejteni. A halak elijesztése végett. Az ő fogaskerekei is forogtak azért az utazást, s a találkozás végett. Ugyan a józan esze azt kitalálta, ordította, hogy jó lesz ez így, s az iskola bőven elég nekik, de… A szíve más ritmusra vert. Csak azt nem tehette volna meg a nagyapjával, hogy cserben hagyja. Egy fajta árulásnak élte volna meg. De… Ahogy figyelte Yot, felvont szemöldökkel, hisz nem tudta mire vélni a mozdulatot, halk sóhaj tört elő a mellkasa mélyéről. Ezt mások úgy vették volna, hogy fárasztja őt a lány hülyesége, s hóbortjai, de igazából… Csak az újabb felmerülő problémák.

- Majd legközelebb neked is hozunk botot. – szólalt meg halkan, s emelte meg a kezét, hogy közelebb vonja magához a másikat. Újra maga mellett, de nem is, sokkal közelebb akarta magához tudni a lányt. Nem tudott betelni az illatával, s a nevetéssel mely minden este ott csengett a fülében. Ez, mintegy kimondatlan bók, vágy, ott zsibongott lelkében. Neki annyi is elég hogy belélegezhette az illatát, s karja védelmezőn átölelte. Úgysem fogalmazta volna meg a gondolatait.

- A nyáron meg… Majd itt lakhatsz. Ha akarsz. – utalt itt a látogatásokra, s persze a hosszabb tartózkodásokra. Ő egyébként sem használta a kis házat, s távol tudta tartani a többieket ha arról volt szó. Egyébként sem szívesen tudta volna a lányt a faluban. A sok élvhajhász halász közt kik azt hitték, hogy ők tojták a spanyolt viaszt csak mert képesek a tengerész csomóra. Nem tudnak a vélaság átkáról, s… Elég durvák ahhoz, hogy hozzá szóljanak. Még az sem akadályozta volna meg őket abban, hogy tudják, Ryan Blake barátnője. Persze… Csak megfelelő felvezetés kellett volna hozzá. S már meg is fogalmazódott egy kicsiny kis tervecske a barna kobakban.

- Ne aggódj. Majd…megoldjuk. – tette le maga mellé a botot, hisz láthatóan nem volt fogás, s csókolta meg a lányt, szorosabban ölelve őt. Lassan neki is kezdett elege lenni a horgászatból… 

Persze, egyértelmű lehetett volna a számomra a válasz, még ha nem is szeretem azt az utazási formát, de kétségtelen, hogy az egyik leggyorsabb, és legpontosabb. Már ha elég gyakorlott benne az ember. Percek alatt lehetett az ember akár a világ másik oldalán is, és még repülőjegyet se kellett vennie. De hiába volt ez a módszer, hiszen ahhoz pontosan előre egyeztetni kellett, hol, mikor találkozzanak, s azért a bagoly nem ért oda 5 perc alatt a másikhoz, az üzenetet kézbesítve, hogy „Mi lenne, ha egy óra múlva találkoznánk?” Jó, persze erre van a telefon, de vajon Ryan él az ilyen dolgokkal? Meg úgy… az egészből hiányzott az a bizonyos spontán érzet. Vagy csak megint én bonyolítom túl a dolgokat? Ráadásul nem akartam, hogy Ryan úgy érezze, teher vagyok a számára semmi több. Hogy zavarom a munkájában, s minden találka csak nyűg vagy éppen kötelesség legyen a számára. Félszegen bólintottam csak a felvetett ötletre, s valamiért én sem akartam többet hozzáfűzni a dologhoz. Már megint sok felesleges, beképzelt dolog suhant át a buksimon. Lehet, hogy teljesen alaptalanul.

- Nekem? – szólaltam meg meglepetten, de persze még véletlenül sem hangosan, nehogy elijesszem a halakat, vagy mi… így lehalkítva a hangom, suttogva kérdeztem, s pislogtam a másikra meglepetten, majd vigyorodtam el szélesen. – De én nem tudok horgászni… -
Felesleges is volt ez a megjegyzés. Hiszen lerítt rólam, hogy nem áll közel a szívemhez ez a… hobbi? Bár nem voltam egy nagy boszorkány típus, hamarabb invitoztam volna ki a halakat a vízből, sőt… inkább vettem volna valami mirelit cuccot a boltban. Az legalább már elő volt készítve, és büdös sem volt.
Apró mosoly bújkált ajkaim szegletében, ahogy karjával közelebb húzott magához, s ez egyáltalán nem volt ellenemre, sőt! Amennyire csak lehetett, simultam hozzá, bal kezemmel megtámasztva magam, a jobbat, pedig a mellkasán pihentetve hunytam le pár pillanatra a szemeim, majd kissé megemelve a fejem, pillantottam rá.

- Akarok, persze hogy akarok! – Vágtam rá egyből, majd mosolyodtam el még szélesebben. – Még ha nem is állandó jelleggel, hiszen végre Yvette is többet tudok majd együtt lenni. De rajta sem lóghatok állandóan, hiszen ott van a barátja Luc. Aztán még a végén én lennék a gyertyatartó harmadik. Delacourék meg… belőlük elég egy héten egy nap is. – Végül is csak a saját szüleimről beszéltem de… ők olyan másol voltak. Nem álltak igazán közel a szívemhez. Ráadásul még mindig olyan furán kezeltek, s ez nem tetszett. Főleg amikor az anyám elrángatott vásárolni, és mindenféle olyan ruhát akart rám erőltetni ami… max Yvette venné fel. Az a tipikus kis nőcis, kényelmetlen vackok. Bleeeeee, nem szeretem az olyanokat. Nem értem miért nem lett volna egyszerűbb, ha csak elfogadnak úgy, ahogy vagyok. – Olyan jó lenne ha velem is lennél a szabadidődben. – Sóhajtottam egyet, majd jobb karommal fontam körül, mint egy ölelve őt. De persze próbáltam nem úgy rámászni, hogy akadályozzam a fránya horgászásban. Még ilyen apróságokra is ügyeltem. Pedig egyébként nem volt szokásom csak… nem akartam semmivel sem felbosszantani. Főleg ma nem.

Megoldjuk. Ha ő ezt mondta, akkor tudtam, hogy az úgy is lesz, s nem csak a levegőbe ígérget. Újabb bólintás, mellyel jeleztem, részemről rendben, s nekem tényleg bármilyen megoldás jó, csak láthassam őt, és ne az legyen, hogy eltelik egy egész nyár, s talán még távolabb kerülünk egymástól. Amit pedig elértem, elértünk, semmivé foszlana. Figyelve, hogyan teszi félre a botot, pislogtam ismét rá, kissé felvont szemöldökkel. Lehet ilyet, hogy a botot félretesszük? És ha jön egy nagy hal, majd berántja? Ám nem tettem fel a kérdésem, hiszen közelebb hajolva csókolt meg, én pedig kezem a tarkójára csúsztattam, s hüvelykujjammal az arcélét cirógattam.

Fin

Fin?