Ginny - Próbajáték

[Próbajáték]

Próbajáték

* Sóhajtva hátra dőltem a piros színbe öltözött ágyon, miközben az arcom elé emeltem a levelet, hogy újra átolvassam.
 Szépnek éppen nem mondható macskakaparásom betöltötte a pergamen minden oldalát; volt, hogy még csak nem is vízszintesen írtam. Itt-ott felbukkantak köszönő szavak a széleken, máshova bátorító mondatokat véstem fel. Ezt így a maga nemében egészen jónak találtam – legalábbis tűrhetőnek – csupán a megszólítással és a búcsúzással nem voltam elégedett.
Hiszen mit írhat az ember lánya a saját édesanyjának vigasztalásul egy ilyen katasztrófa után, mikor legszívesebben inkább ő maga is szitkozódna?
Végül úgy döntöttem, előbb egészében vizsgálom meg az irományt utána, ha nem leszek elégedett, átírom a kérdéses részeket.
Így – abban az órában nagyjából tizedszer – neki futottam az olvasásnak.*

„ Drága Anya ;

Azért írok neked, hogy megnyugtassalak, mert – úgy tűnt – az előző leveleim nem sokat használtak. Így hát újra leírom …
Ne törődj Percy-vel! Egy felfuvalkodott hólyag, egy könnycseppedet sem érdemli meg! Hallgass Fredre és George-ra, mert igazuk van, mikor osztják a véleményem! Mellesleg pedig ne aggódj, ez a begorombulás nem tarthat örökké.  Idővel minden jóra fog fordulni.
Apának üzenem, jól teszi, ha átnéz rajta. Megérdemli. Ha így viselkedik veletek, ne is várjon mást!
Szóval, kérlek szépen, ne búsulj. Inkább nézz be a fiaid boltjába, nagyon vicces hely! Fred szerint a nevetés gyógyszer, neked pedig most jót tenne egy kis vidámság!

Vigyázz magadra!
Ginny”

* Ismét mély sóhaj szakadt fel a mellkasomból. Talán nem kellett volna ilyen velősen írnom Percy-ről?
De hát hogy máshogy írhatnék arról, aki miszlikre szaggatta a családunkat? Aki megtagadta Apát, mert az hű maradt Dumbledore-hoz? Percy-nek is példát kellett volna vennie róla, de neeem, Ő inkább bebújt Mr. Kupor talárja mögé!
Pillanatok alatt annyi düh és harag gyűlt föl bennem a bátyám után, hogy nem bírtam tovább ott heverni, mert attól féltem, felrobbantanám az ágyat. Így gyorsan ülő helyzetbe kecmeregtem, s ezzel egy időben kénytelen voltam kipillantani a hálóterem ablakán.

Oda kint ezüstös köd lengte be a tájat, mint holmi fátyol, azzal a különbséggel, hogy ez az anyag simaságát meghazudtolóan tömör és átlátszatlan volt. Már a puszta látványba is bele borzongtam.
Mióta Tudjukki ismét emberi testet öltött megmagyarázhatatlan szorongás lett úrrá rajtam, ha ködöt láttam. Nem esett nehezemre azt képzelni, dementorok lakják. A hideg, csípős levegőt is az ő számlájukra írtam.
A levelet a párnán heverő borítékba csúsztattam, majd – bár nem igazán fűlött hozzá a fogam – neki álltam megkeresni makacsul rejtőzködő sálamat. A komisz ruhadarab még az év elején nyomtalanul eltűnt, még a folyamatos fagy sem csalogatta elő.
Viszont ezúttal nem mertem volna kilépni a szabadba nélküle, mivel röpködtek a mínuszok. *
- Hahó! Sááál! Gyere elő! * öt percnyi hasztalan kutatás után már kezdtem nevetségesnek érezni a helyzetet. Sehol semmi, a piros-arany ruhadarab nem szándékozott felfedni magát. Aztán beugrott a megoldás.
Villám gyorsan átlendültem az ágyamon, egyenesen az éjjeli szekrényemhez, majd mikor már ujjaim közt éreztem a pálcámat elmormogtam a következőket.*
- Invito sál!
* Ha hiszitek, ha nem, az áruló, csíkos „pamut-szalag” azon nyomban előbucskázott az ágy alól, pedig – Merlinre mondom! – ott már legalább kétszázszor megnéztem!
Nem telt bele sok idő, már teljesen felöltözve, jobb kezemben az édesanyámhoz írt levéllel baktattam lefelé a lányok hálótermeihez vezető lépcsőn.

Amint leértem a klubhelységbe, rögtön szemet szúrt valami: a griffendélesek most még a szokásosnál is többen tolongtak a kör alakú teremben. Mindenütt összeverődött, lelkesen társalgó diákokat láttam, mintha valami abszurd, egész házat érintő gyülekezőt hirdettek volna.
- Katie, várj! * kiáltottam fel hirtelen, mikor látóterem perifériáján megpillantottam az ismerős hosszú, barna hajfonatot.
Katie Bell kelletlenül fordult vissza a portrénktól, szemével nyilván a hang forrását kereste, de mire átvergődtem magam a többieken, már tovább haladt és elhagyta a klubhelységet.
Gondolkodás nélkül kimásztam utána, csak a kíváncsiság és a tenni akarás hajtott előre. Meg némi gyanakvás. *
- Katie, várj már meg! * kiáltottam ismét utána. A folyosó csöndjében visszhangot vetettek a szavaim, és ezzel olyan érzésem támadt, mintha több száz Ginny kiabálna egyszerre.
A lány végre megállt, s most már érdeklődő csodálkozással fordult vissza felém.*
- Áh, szia Ginny. * köszöntött egy félszeg mosollyal. Hiába, tudtam, vagy legalábbis el tudtam képzelni, miért ilyen bátortalan. Még mindig nem derült fény arra, ki nyomta a kezébe Roxmortsban azt az elátkozott nyakláncot. Katie most is félt, láttam a szemében.*
- Nem tudod, mi történt oda bent? Máskor nem szokott mindenki a klubhelységben tolongani. * terjesztettem elő a kérdéseimet, mikor mellé értem. Még mindig ziháltam kissé az imént lezajlott rögtönzött futóversenytől, viszont immár minden figyelmemet Ktie szavai kötötték le.
A lány a fejét rázta, nem kis megdöbbenésemre.*
- Bocs, de fogalmam sincs. Angelina azt mondta, valami titkos gyűlésről van szó, azért vár fent mindenki.
* A kérdés olyan mohón bukott ki belőlem, hogy más esetben a szám elé kaptam volna a kezem.*
- DS?
* Ez a két betű mindent elárult Katie számára is. Megvonta a vállát.*
- Talán még az is lehet. Mindenesetre én csak a mosdóba megyek, utána vissza jövök. * már épp tovább indult volna, mikor végig nézett rajtam és hirtelen még egy kérdés megfogalmazódhatott benne, mert vissza is fordult.* - És Te? Hová mész?
* Szórakozottan vizsgálni kezdtem a kezemben fityegő borítékot, rajta édesanyám nevével. A hír, még ha talán nem is volt több puszta feltevésnél elképesztően boldoggá tett. Így csak fél füllel hallottam Katie kérdését.*
- A bagolyházba, küldök haza egy levelet anyámnak. * magyaráztam gyorsan, velősen, majd intettem és egy „Majd találkozunk!” típusú kijelentéssel folytattam utamat lefelé.
Nem hallottam mást csak Katie szintén távolodó, kopogó lépteit …

Eközben az agyam szüntelenül zakatolt. Jobbnál jobb, ígéretesebbnél ígéretesebb tervekkel bombázott engem, én pedig boldogan úsztam az árral.
Talán megint beindul a DS, gondoltam mosolyogva, mikor a Nagyterembe nyíló ajtó előtt is elhaladtam.
A borús, félelmetes és vésszel terhes hangulat még az udvaron sem ért utol, a remény patrónusként lengett körülöttem, mint valami eleven pajzs.
Ha megválogathattam volna akkor, kivel szeretnék beszélni, valószínűleg csak egy valakit jöhetett volna számításba. De nevetségesen kicsi volt az esélye a felbukkanásának …
Ujjaim még görcsösebben fonódtak a boríték köré, miközben nyakamon feszesebbre húztam a kóbor-sálat. Majd sóhajtva eltűntem a ködben … *

[''Ginny]

''Ginny

' A Bagolyházba vezető úton

Az elmúlt időszak egyre nehezebb és nehezebb terheket rótt a fiatal griffendéles vállára. A folyamatos megfelelni akarás, igazából maga sem tudta minek is pontosan… a kis túlélő cím viselésével járó problémák… Malfoy és pribékjei… és persze Voldemort is. A bajok az igazat megvallva már születését követően megkörnyékezték, és ahogyan telt, múlt az idő, úgy váltak egyre vészterhesebbé. Üröm volt az örömben Harry számára, hogy legalább a sebhelye nem égett és szorított már naphosszat, mint megtudta azért, mert a Nagyúr rájött, nem feltétlenül jó az, ha belelát az elméjébe, ezzel együtt azonban kiszolgáltatottá teszi a sajátját is.

Ez a hét sem telt másképpen, mint a többi. Mindig akadt valami, ami miatt a sokak által csak kiválasztottnak emlegetettnek dolga, gondja, baja akadt, mégis meg tudta őrizni a hidegvérét – egyes eseteket leszámítva -, és képes volt rá, hogy a problémáival járó gondolatait ne terhelje másokra. Tény, Hermionéra, Ronra mindig számíthatott, meg persze ott voltak a már iskolába nem járó, de csalfa ikrek, Remus, Tonks, Molly, Arthur… és persze Ginny. Őrá egészen másképpen gondolt azóta a bizonyos csók óta, amelyet a megnyert kviddicsmeccs után lopott legtöbbek nem kis meglepetésére. De nem tudta türtőztetni magát, nem érdekelte a tömeg, ott nem volt más, csak a lány. Sajnos azon a mérkőzésen nem vehetett részt, mert büntetőmunkát kapott, azonban a nálánál fiatalabb Weasley lány tökéletesen ellátta a feladatát, ezzel pedig megnyerte a mérkőzést a griffendél háznak. Azóta találkoztak már párszor, és noha szóban nem történt utalás, a fiú érezte, hogy kötelék alakult ki kettejük között… szoros… soha el nem szakadó.

A nehéz hetet követően úgy döntött, a tanítások után estefelé kimegy, hogy megreptesse Hedviget, régen volt már kint a szabadban a baglyával, biztos volt benne, hogy az állatka jó néven fogja venni a gesztusát. A vacsorát követően, még bőven takarodó előtt indult meg, vállán a hószín állattal, hogy egy, legfeljebb két órácskát ellehessen. Úgy gondolta, ezalatt jómaga is megpróbál majd kikapcsolni. Eléggé feszültnek és ingerültnek érezte már magát, tudta, ez a kis lazulás noha nem éppen kifizetődő a jelenlegi helyzetben, elengedhetetlen. A kapun kiérve sajnálattal konstatálta, hogy ennél nagyobb köd nem is lehetne a kastély körül, mindenesetre madara boldog huhogással reppent fel a válláról, és tűnt el a szürkéllő maszatban. A hatodéves fiú pár percig még nézte azt a pontot, ahol eltűnni vélte Hedviget, majd elmosolyodva, fejét megrázva indult meg a Bagolyház irányába. Nem tett meg, csupán pár lépést, amikor a tejfeles időben egy lány sziluettjeit vélte felfedezni… ahogyan egyre közeledett felé, úgy vált magabiztossá… ha a szeme nem csalta tévútra, akkor éppen Ginny volt az, aki előtte sétálgatott. A vöröslő haj kiemelte a környezetéből… szinte ösztönszerűen tört fel belőle a köszöntés, nem tudott gátat szabni maga előtt, hangszálai mintha nem akartak volna engedelmeskedni az agy utasításainak, és önálló életre kelve szólaltatták meg gazdájukat.
- Szia Ginny!
Miután már elhangzottak a szavak gondolta csak át, igazából nem is tudja, mit mondhatna a lánynak. Eléggé esetlennek tartotta magát a helyzetben, az is meglepő volt számára, amit a mérkőzés után csinált. Nehezen jutott düllőre vele, mindenesetre élete egyik legszebb pillanatának könyvelte el a dolgot.

Mivel elég erőteljesen szólalt fel, biztos volt, hogy az előtte lévő meghallotta, ennek ellenére megszaporázta a lépteit, hogy utolérje a lányt.

* Lépteim akaratlanul is egyre gyorsultak, ahogy a ködön kívüli világból való utolsó kézzel fogható emlékembe, az édesanyámnak szánt levelembe kapaszkodtam.
Amit éreztem akkor az nem hasonlított félelemre, talán mert nem is volt az. Sokkal inkább nevezném izgalomnak! Hisz oda fent, a Griffendél-toronyban, háztársaim épp valami elképesztő dologra készülnek! Láttam a szemükben, a kipirult arcukban …
Dumbledore Seregének puszta gondolatára is boldogság járta át minden ízem, s patrónusként fogott körbe, így  ha dementor ólálkodott volna a közelben, annak nem lett volna alkalma kihasználni egyedüllétem! Nem, nem, én nem vagyok sebezhető … sose voltam.
S bár ez színtiszta hazugság, néha jó benne hinni. Erőt ad, bátorságot. Önbizalommal ruház fel ilyen válságos időkben.
A válság szó puszta megfordulása a fejemben is grimaszt csalt az arcomra. Aztán már jöttek is a válogatott szitkozódások, persze csak oda bent. Küllemre nyugodt maradtam. Bár a lelkemben vihar tombolt! *
~ Esküszöm, megfojtom Percyt! Csak kerüljön a kezem közé! Olyan Rémdenevér rontást kap az arcába, hogy még az ükunokáinak is mesélni fogja … ha hagyom, hogy addig éljen! ~
* Persze én is hibáztam már tizenöt év folyamán. Nem voltam szent sosem, de senki nem az! Viszont ilyen mértékű árulást sosem követtem el, még a gondolata sem merült fel bennem. Percy pedig … még említésre sem méltó, amit tett!
Ahogy múltak a percek egyre idegesebb lettem. Ennek az érzésnek azonban már köze sem volt sem a ködhöz, sem a dementorokhoz. Nem, ezúttal a sorban harmadik bátyám könyörtelensége töltötte ki az elmém minden apró zugát; megfertőzött, akár egy lesből támadó betegség. Akár a ragyaszóródás vagy egy lassan terjedő Avada Kedavra.
Mondják, a szeretet ellentéte nem a gyűlölet, hanem a közöny. Hát én ezt az elméletet abban a pillanatban nem éreztem helytállónak. A legkevésbé sem!
Csak úgy tombolt bennem a véres indulat; s ahogy felidéztem a tragédia napját fokozatosan erősödött. Így puffogva haladtam tovább a bagolyház irányába …
Vagy legalábbis reméltem, arra tartok, mert a köd nem igazán engedett látni mást a cipőtalpam alatt elterülő, ázott talajon kívül.

Egy lépés. Két lépés.
Hangosan csattan az ajtó a földszinten. Apa feldúltan beviharzik.
Három lépés. Négy lépés.
Félrelöki az útjába kerülő székeket, átviharzik a nappaliba. Ott szinte suttogva, forró indulattal közli anyával, mi történt.
Öt. Hat.
Anya zokogva a kezébe temeti az arcát. Percy nevét skandálja.
Hét. Nyolc.
Apa dühében mindent kidobál Percy szobájából … aztán Anya kérésére mindent vissza visz.
Kilenc. Tíz.
Percy vissza küldte a pulóvert, amit múlt karácsonyra kapott. És itt végleg bezárult a kör!

Dühösen arrébb rúgtam egy követ, miközben a kezeim, ökölbe szorultak. Hát nem elég, hogy Tudjukki szabadon garázdálkodik, most már Percy is megőrült! Mert ami tény az tény: a bátyám nem normális! Persze azt hiszem, sosem volt teljesen komplett, de eddig legalább csak Fred, George, Ron és én tudtunk róla. Erre meg …!
Elfojtottam egy undorodó horkantást, majd – csak hogy csináljak valamit – lefékeztem és ismét szemügyre vettem a levelet. Azon időközben keletkezett egy csúnya gyűrődés; nyilván a kelleténél erősebben szorítottam meg az imént. Sóhajtottam.*
- Kösz, Percy! * motyogtam kedvetlenül magam elé, majd hajamat fél kézzel a fülem mögé tűrve neki láttam helyre hozni a hibát. Nem akartam Anyának gyűrött levelet küldeni. Ő még egy puszta gyűrődésbe is képes bele magyarázni mindenfélét. Különösen mostanában.
Sötéten, minden vidámság nélkül elhúztam a szám a gondolatra, mi történne, ha az irományt ilyen formában kapná készhez. Rögtön ilyen és ehhez hasonló verziók születnének: írtam, de még mielőtt elküldhettem volna a levelet, megtámadott egy halálfaló – talán pont Bellatrix Lestrange – és rám szórta a gyilkos átkot vagy elhurcolt vagy tudom is én … Ezt követően pedig Ő adta fel a levelet, elterelésként!
Ismét mély sóhaj robbant fel mellkasom mélyéből. *
~ Meg kell nyugtatnom Anyát! Nem szabad még több táptalajt szolgáltatnom az aggodalmának! ~
* De amint ezt kigondoltam szinte azonnal betolakodott a fejembe még egy pillanatkép. Azé, amikor a Percy fejével ellátott óra mutató eltűnt eredeti helyéről. Szőrén szálán; semmivé foszlott.

Ám mielőtt ismét szidni kezdhettem volna bátyámat, szárnysuhogásra lettem figyelmes.
Pár pillanatig kővé dermedve füleltem; elmém már gyártotta is a kacifántosnál is kacifántosabb magyarázatokat a különös zajra. Talán nem is szárny volt, hanem köpeny? Hosszú, fekete köpeny? Dementorok? Halálfalók? TUDJUKKI?!
Azonban ekkor felcsendült valahonnan a közelből egy, már jól ismert, becses hang. Tagjaim azon nyomban kiengedtek, s pillantásom könnyeden pásztázta a tejfehér ködfelhőket, hátha megpillantom a jövevényt. Nem kellett sokáig keresnem.
Hamarosan felbukkant – távolabb, mint a hang alapján hittem volna – a kócos, fekete üstök, amelyhez szinte azonnal társultak is a zöld, szemüveggel keretezett szemek. Akaratlanul is féloldalas mosoly csúszott az arcomra, pedig egyáltalán nem voltam mosolygós kedvemben. Sőt!
De nem akartam Harryt a problémáimmal, a morcos Ginnyvel traktálni, így inkább – jobb ötlet híján – csak vártam, amíg mellém ért.*
- Szia Harry! * köszöntem akkor, s már éreztem, ahogy terjed az árulkodó pír az arcomon. Gyorsan előre söpörtem a hajamat két oldalt, ami valamelyest takarta, ám az eredmény még így is szánalmasan nyilvánvaló volt.*
- Mit csinálsz ide kint? * kérdeztem kíváncsian. A kedélyes beszélgetést túl sablonosnak éreztem volna, viszont az menekülést jelentett a saját problémáim elől.
Ennek ellenére volt pár létfontosságú kérdés, amit fel akartam tenni neki, de előtte túl kellett esni a formaságokon.*
- Szia Hedvig! * biccentettem felfelé a hóbagolynak, aki csak ebben a pillanatban tűnt föl, lelkesen szelve az ezúttal fehér eget. Nagyon gondtalannak tűnt, mintha frissen szabadult volna valahonnan.
Ismét Harryre pillantottam. Az arca, a jelenléte kicsit javított a kedélyállapotomon, sőt! Még azt a bizonyos kviddics meccset is eszembe jutatta …
Ettől pedig nem lettem kevésbé piros.
Csak ekkor ébredtem rá, hogy ideje kérdezni s valamit, nem csak égővörösbe öltözött arccal állni. Halkan, akárha suttogóra akarnám fogni a hangom, tettem fel azt a kérdést a sok közül, amit a legártalmatlanabbnak éreztem. *
- Hogy érzed magad, Harry?
* Itt természetesen nem arra gondoltam, hogy elégedett-e a házimanók főztjével vagy a párnája jól fel van-e rázva. Nem. Ez a kérdés a Varázsvilágban uralkodó állapotra célzott. És arra, amilyen szerepet Ő játszott ebben a dologban. Szerettem volna, ha beszél róla. Mert talán ... esetleg ... tudtam volna segíteni. Ha másképp nem is, hát szavakkal! Ugyanis néha a szavaknak nagyobb varázsereje van, mint azt bárki hinné. *

[''Ginny]

''Ginny

' A Bagolyházba vezető úton

A köszöntést természetesen mosoly követte, legalábbis Harry természetesnek könyvelte el magában a lány ajakgörbületét, hiszen amaz hogyan is reagálhatott volna másképpen. Az ominózus kitörése a meccset követő találkozón jól sikeredett, és nem pofon koronázta, hanem viszonzás… ebből pedig a hatodéves fiatal arra következtetett, bizony Ron húga sem közömbös iránta. Ez pedig meglepő, mert önmagát nem tartotta soha – ahogyan a lányok szokták mondogatni a szünetekben a folyosókon – pasi alapanyagnak. Tény, hogy páran a véleménye szerint bemesélt hírneve miatt olvadoztak utána, de azok mind-mind fruskák voltak, akik nem igazán keltették fel az érdeklődését. Az igazat megvallva szégyennek érezte volna, ha akkor ott egy hatalmas csattanós fülest kap, sem, mint válaszcsókot… élt a gyanúperrel, hogy abban az esetben hatalmas vöröslő fejjel távozott volna a helyszínről, egyrészt a tenyeres miatt, másrészt meg, azért, ahogyan viselkedett.

Minthogy Ginny lassított, mi több, meg is torpant, hogy bevárja a fiút, így Harry természetesen kicsit szaporábbra fogta, amíg odaért, ne kelljen túlzottan sokat várakoznia a lánynak. Út közben azon morfondírozott, hogy megkockáztasson-e egy puszit a másik arcára, de végül úgy döntött, nem kísérti a szerencséjét… meg nem is érezte magában a kellő kurázsit egy efféle cselekedet kivitelezéséhez. Nem szerette volna elrontani azt, ami pár napja elindult kettejük között, vagyis az ő részéről már régebb óta… kavarogtak benne érzések, de nem akarta bevallani még magának sem a nyilvánvalót… meg, az igazat megvallva akkor még nem esett le neki teljesen, kellett a kis kaland, hogy rájöjjön, valójában odavan legjobb barátja testvéréért. A válaszköszönésre a fiú haloványan elmosolyodott, próbált szemkontaktust kialakítani Ginnyvel, aki abban a pillanatban fordult felé, és tette fel kérdését, melyet követően köszöntötte Hedviget is. Harry hirtelen elbizonytalanodott, így mentve a menthetőt tekintett fel az égboltra, ahol Hedvig pontosan akkor reppent el a páros felett, majd emelkedett a magasba, és tűnt el újfent a tejfelszín ködben. Pár pillanatig ismét csak bámulta a hatalmas semmiséget, de sajnos a fátyolos massza nem rajzolt ki értelmes válaszokat, sem kérdéseket, amelyeket feltehetne. Ösztönszerűen indult útjára a hangja, ahogyan percekkel ezelőtt is.
- Hát, csak lejöttem megreptetni Hedviget.
Ginnyre tekintve újfent vigyor ült a szája szélére, talán egy kis pír is megszínezte az amúgy sápadt arcát. Azt legalább elkönyvelte, hogy nem egyedül pirul, a vele szemben álldogáló gerezdjei is meggyszínűek… vagy, ha nem is annyira, de legalább halvány eperszínűek. A bódítóan ható szempárba bambulva csak akkor szakadt vissza a valóságba, amikor a lány ismét feltette kérdését. Először azt hitte, hogy azért csattant el a „hogy érzed magad”, mert annyira belefeledkezett a másik méregetésébe, ami ugye kicsit kínos lett volna a számára.
- Remekül… én…
A habogás közben kapta magát azon, hogy tulajdonképpen az előtte álló leginkább arra kíváncsi, mi van vele ezekben a nehéz időkben.
- … nem könnyű, de megvagyok.
A mondat második felében a hangszín komolyabbra váltott, és a mosoly is lankadt kissé, de ottmaradt a szájszegletben. Harry pár lépést hátrálva nyújtotta kezét a lány felé, mintegy invitálván, sétáljanak együtt. Amennyiben Ginny adta a mancsát, úgy a fiú nem engedte azt el, remélvén, a mellette sétáló sem húzza el.
- Sokat segít az, hogy vagytok nekem!
Jelentette ki magabiztosan, mégis valamelyest halkabb hangszínen, miközben oldalra tekintett, fürkészve a másik igéző lélektükreit. Talán a keze is kicsit erősebben szorította a másik kezét, mint pillanatokkal ezelőtt. Amennyiben a két szempár összetalálkozott, Ron húga kiolvashatta belőle, hogy a fiú annak örül a legjobban, Ő van neki, és ez talán mindennél fontosabb a számára.

* Azt hiszem, öt évnyi ismeretség után is ugyan olyan nehéz kiigazodnom Harryn, mint kezdetben. Sosem tudom éppen mi jár a fejében, ami néha talán jó, de az esetek többségében amikor egy ilyen szituáció áll fent, hát ... nem valami kényelmes. Bár én - minden valószínűség szerint - sosem leszek olyan jó legilimentor, mint Dumbledore professzor. Vagy Tudjukki ...
De nem, ezt a pillanatot a világ legsötétebb Sötét Varázslója sem tudta volna elrontani!
Aztán eszembe jutott valami, amitől a szám sarkában egy mérges fintor bukkant fel, akaratlanul is. Arra a sok szerelmi bájitalra gondoltam, amit Fredéktől a múlt hónapban rendeltek és ami egytől egyig akadálytalanul bejutott a Roxfortba. Persze volt egy holtbiztos tippem a célszemély kilétét illetően és ettől - mi tagadás - nem igazán lett jobb kedvem.
Harry természetesen erről nem tudhatott, Ő ahhoz túlságosan szerény, de ha hallotta volna Romilda Vane és Lavender Brown csacsogását a minap a harmadik emeleti lányvécében, már kiütköztek volna rajta az üldözési mánia jelei. Minden jóérzésű ember, aki hirtelen azt hallja, hogy egy vödörnyi Amortentiát akarnak itatni vele megijedne egy bizonyos mértékig.
Hát egy biztos: nem lehet könnyű a Kis Túlélőnek lenni! Na jó, ezt már eddig is tudtam, de ... mostanában még keményebben kell küzdenem az ellen, hogy megsajnáljam. Ha az emberre minden folyosón százan köszönnek rá ilyen-olyan indokokkal az maga lehet a pokol. *
~ És Ron még ezt irigyelte tőle két éve! ~
* Nem tudom végül miképp kanyarodtam el a Trimágus Tusa irányába. Csak úgy jött. Az a rengeteg emlék ...
Hermione az első próba után ajánlotta azt, hogy felejtsem el Harryt. Járjak másokkal, adjam a közelében inkább magamat. Ennél fogva mentem el Neville-lel a Karácsonyi bálra, s bár jól éreztem magam, ettől még nem irigykedtem kevésbé Cho Changre. Aztán negyedikben Michael Corner megkérdezte, járnék-e vele és én nem mondtam nemet. Úgy éreztem, itt az ideje valóban megfogadni barátnőm okos tanácsát, miszerint nézzek másfelé.  Ami kezdetben nehezen ment akkorra már meglepően kevés erőfeszítéssel is sikerült. De legbelül sosem mondtam le Harryről! Mindig vártam rá, hiába mondott bárki bármit .
Ennek pedig meg is lett az eredménye, amint azt a mellékelt ábra is mutatja!

Mire odaért mellém a fintor már nyomtalanul eltűnt az arcomról, átadva helyét egy apró, de annál hangsúlyosabb mosolynak. Sokkal kellemesebb volt így álldogálni, mint egyedül a gondolataim örvényében kavarogva. Mérhetetlenül hálás voltam Harrynek, amiért - mondhatni - kihúzott ebből a kavalkádból. Ha tovább időzök benne valószínűleg mindenestül elnyel. De így ...
Harry szavait hallva az a bizonyos ominózus mosoly csak még szélesebb lett, bár próbáltam a józan ész határain belül tartani. Pedig a szám sarka már szinte a szememig ért, legalábbis én éltem így éreztem. Már pedig az ekkora vigyor az esetek túlnyomó többségében elég bután néz ki, nem is beszélve a beszélgetőpartnered rólad alkotott képéről. Ha pedig valami csoda folytán mégsem könyvel el azonnal az illető a Szent Mungóból szökött bolondnak, akkor nyert ügyed van. Bizonyára.
De Harry esetében valahogy nem tudtam elképzelni ezt a szituációt. A mi kapcsolatunk - ha lehet ezt így hívni - mindig más volt, de sosem ugyan olyan. Első ízben azért, mert a rajongás amit iránta éreztem kislány fejjel nos ... azt nem lehetett egy lapon említeni azzal, ami mostanában átjárja a szívem, mikor az eszembe jut. Aztán neki megtetszett Cho Chang. Bár hazudnék, ha azt mondanám: nem tudom, miért! Cho egy aranyos, szép lány, nekem igazából semmi bajom nem volt vele, amíg el nem kezdett érdeklődni Harry iránt. De ez hozzátartozik a " tanuláshoz ". És ma már - azt hiszem - hálás lehetek a hollóhátas lánynak, mert Ő is közre játszott abban, hogy ne keresgéljek tovább. Ne kövessem Hermione tanácsát a végtelenségig ... mert, ha így teszek, akkor Harry bátor tettét nem csókkal, hanem egy csattanós fülessel viszonoztam volna.

A gondolataim már megint magukkal ragadtak, ezúttal néhány emlékkel vegyülve. Ismét láttam magam előtt a jelenetet, amiről utána hosszú hetekig suttogtak. Ami után Romilda Vane képes volt megkérdezni tőlem, hogy Harry mellkasára valóban egy hippogriff van-e tetoválva? Képtelen ötlet, de úgy látszik a varázslók fantáziája nem ismer határokat.
Az a bizonyos árulkodó pír ekkor már arcom mindkét oldalát teljes mértékben birtokba vette, de most nem fáradoztam az elkendőzésével. Nyugodtan ráfoghattam volna a hidegre, ennek ellenére meg se szólaltam. Csak figyeltem, ahogy megpróbált előhozakodni egy értelmes válasszal. Olyan szívderítő látványt nyújtott, hogy akaratlanul is el kellett fojtanom egy feltörni készülő kuncogást. De - félre értés ne essék - nem rajta nevettem volna, hanem vele. A kettő nagy különbség!
Aztán láttam, ahogy a mosolya lelankad, ahogy megadja magát a nehéz idők nyújtotta kételyeknek, problémáknak, ahogy elhomályosul. Amikor hátra lépett kissé megijedtem; azt hittem, menni akar. Azt hittem, sikerült elvennem a kedvét, pedig annyira nem akartam! Ösztönösen utána mozdultam, bár nem olyan hirtelen, hogy azt észre vehesse.
Megkönnyebbültem, mikor felém nyújtotta a kezét. Habozás nélkül elfogadtam, mint aki évek óta csak erre az apró gesztusra vár. És még nem is tévedek nagyot, ha azt mondom: ez igaz!

Amit mondott és az, ahogyan mondta egy elgondolkodó ajakharapásra késztetett. Hát nem megfogadtam magamnak százszor, ezerszer, hogy mindig támogatni fogom, akárkivel hozza is össze Őt a sors? De, így volt és az a tény, miszerint ezt Ő maga is felismerte, boldogsággal töltött el. Ugyan akkor nem tudtam, vajon elég-e neki ez? Mi támogattuk, de ... Percy hozzáállását figyelve az ember nem lehet biztos semmiben.
Végül felhagytam a kinti világ, a ködön túli dolgok elemzésével. Ebben a tejfehér, megfoghatatlan buborékban nem számított semmi. A gyilkosságok, az eltűnések, az a sok borzalom mind oda kint maradt. Azért, hogy tökéletesen, felhőtlenül boldog lehessek idebent ... Vele, senki mással! *
- Ennek örülök. * feleltem mosolyogva, miközben pillantásom egy másodperc erejéig az arcára szegeztem. Az, amit láttam rajta elfeledtette velem az RBF-ek izgalmát, ezzel együtt pedig azt is, hogy eredetileg hova indultam. A levél, amit Anyának szántam a kabátzsebemben végezte. Majd később elküldöm, amint időm engedi ... *
- Egyébként ... megfejtetted már, ki lehetett az a Félvér Herceg? * kérdeztem csak hogy egy semlegesebbnek vélt témával előhozakodjak. Persze erről rögtön eszembe jutott Hermione folyamatos ágálása, miszerint a Herceg könyve veszélyes és már bántam, hogy rákérdeztem. Hermionéről eszembe jutott Ron, róla pedig Lavender és kirázott a hideg. Nem kellett látónak lennem ahhoz, hogy rájöjjek, mit csinálhat e pillanatban is a testvérem. És ahhoz sem, hogy kitaláljam: kivel. *
~ Az egész családom megőrült! ~