Andy merengője

Avagy utazás a Bucksworth család, és Andy múltjában.

[1986. December 29.]

1986. December 29.

December vége van. Már csak pár nap van az 1986-os évből. A Karácsonyi álomvilágnak már csak szemelvényeit, leget érzékelni a Brit fővárosban. A Karácsony csendjét lassan felváltja a Szilveszter forgataga. Az utcákon mindenütt a jellegzetes mugli papírból készült trombitának nevezett tákolmány hangja terjeng. Sok ezer Brit fiatal ég már az újévvárás lázában. Talán csak egy család csendes az egész városban… Bucksworthék házát a csend hálója veszi körül. A máskor mindig családias hangulatú házat belengi egyfajta feszültség… Az a fajta feszültség, ami az embert akkor keríti hatalmába, amikor várakozik. Nem. Nem. Jobb most ide talán az izgalom szó. Tudniillik Malinnál, aki nyolc hónapos terhes tegnap szülési fájások jelentkeztek, és a Mungóból kiküldött gyógyító azonnali kórházba vitelt javasolt a kismamának. Ez tegnap a késői órákban történt. Nem tudni mi történt az óta. A családfő, Harold ugyan bement az ispotályba, de ragaszkodott hozzá, hogy a két kislány, Norah, és Andromeda otthon maradjon. Állítása szerint jobb ez így. Így tehát a két gyermek most a Brit Nagymama gondjaira van bízva. A Nagyi éppen a gyönyörű politúrozott kanapén ült, és valami kézmunkával igyekezett figyelmét elterelni aggodalmairól. Egyetlen lánya, Malin mindennél fontosabb volt számára, és a korán jött baba miatt nem csekély mértékű aggodalom fogta el, bár a két kislány előtt tapintatosan nem tette mindezt szóvá. Minden erejével azon volt, hogy leplezze érzéseit. Még csak az hiányzott, hogy a két kislány elkezdje félteni az anyját, akit oly imádattal szerettek. Dahlia ránézett a nappaliban lévő fáradhatatlanul ingázó antik ingaórára, és megállapította, hogy ideje ágyba bújnia a két gyerkőcnek. A vörös kárpitra dobta a már elég méretesre nőt kötött holmit, majd elindult a két lányka keresésére. Átcsörtetett a nappalin, amely egy folyosóba torkollott, ahonnan a többi szoba ajtaja is nyílt. Tőle jobbra a második ajtó a gyerekszoba volt. Nem volt művészet kitalálni, hogy a szobát kiskorú gyermek uralhatja, ugyanis az ajtón volt egy rajz. A Bogár Bárd meséiből valami illusztráció. Még Malin rajzolta pár hónappal ezelőtt. Nagyszerű kézügyességgel rendelkezett. Dahlia nem állta meg, hogy ne mosolyodjon el a koboldszerű teremtményt ábrázoló rajz láttán, aki éppen egy egész tortát nyomott társa arcába. A szobából gyermeki zajok szűrődtek ki. Nagymamájuk elfojtott egy mély sóhajt. Sosem szerette, ha a két testvér civakodik. Még akkor sem, ha mindössze ártatlan gyerekcsínyről van szó. Törekedett arra, hogy az unokái jól meglegyenek egymással. Norah lelkére még tudott hatni valahogyan. Na de a kis Andyére? Még csak öt éves, de már látszik, hogy súlyos fejtöréseket fog okozni szüleinek, ha nagyobb lesz. Bár már így is adott egy kis ízelítőt a fejtörésből. Körülbelül egy évvel ezelőtt csak úgy se szó, se beszéd elszökött a másik Nagyitól, és az egyik parkban találtak a Kislányra a tónál. Harold, és Malin talán még sosem aggódott így annak előtte. De szerencsére megkerült a gyermek anélkül, hogy bármi baja történt volna. - Ó! Hát itt vagytok? Lassan ideje a fürdésnek, a vacsorának, és az alvásnak. Gyertek szépen! Későre jár. - Azzal kézen fogta a két kislányt, és elvonszolta a fürdőszobába Őket. Miután végeztek mindkét kislány csak úgy ragyogott a tisztaságtól. Dahlia vacsorát készített a Lányoknak, majd elvitte őket aludni. Elalvás előtt rendszeresen mesét olvastak a szüleik a Kislányoknak. Nem feltétlenül Bogár Bárd meséiből. Gyakran akadt kézbe valamelyik Grimm-, vagy Andersen mese a mugli viágból. Norahnak például a Kis Hableány a kedvence. Ma a Hamupipőkét olvasta fel Nekik. Az idősebbik lány izgatottan ficánkolt az ágyban, miközben Nagymamája a történetet olvasta, de Andy összefont karokkal tiltakozott a történet ellen. A Kislány mérhetetlenül ellenszenvezte a tipikus hercegnő sztorikat. Mindig azt mondta, hogy olyanok, mint a földre pottyantott fagyi, vagy a kísértet ízű drazsé. Semmire se jók. De nem volt mit tenni. Inkább elaludt, mintsem hogy ezt a sületlen tündérmesét hallgassa. Már alig hallotta Dahlia hangját, nem sokkal később pedig végleg elnehezült szemhélyai szépen lecsukódtak.
Valamikor éjféltájt felébredt. Iszonytatos szomjúság tőrt az öt esztendős kislányra. Egy mozdulattal ledobta magáról a takarót, ami aztán a földön kötött ki végül. Tapogatva a sötétben megtalálta a kis papucsát, és elindult abba az irányba, amely felől az ajtót sejtette. Mikor ránézett a mellette lévő ágyon alvó Norahra látta, hogy az forgolódik. Biztosan rosszat álmodik szegényke. Gondolta Andy. Ahogy kilépett a szobákat összekötő folyosóra meglepetten vette észre, hogy égve vannak a lámpák szerte a folyosón, és a konyhában. A többi szoba ajtaja zárva volt. A konyha felől azonban halk zokogás hallatszott ki. Felismerte a hangot. Dahlia, a nagymamája volt az, aki oly halkan, mégis kimondhatatlanul keservesen sírt. Nem nagyon tudta elképzelni, pontosabban nem akarta Elképzelni miért lehet ennyire szomorú. A szobából viszont más hang is kiszűrődött. Az apja jellegzetesen kissé rekedtes orgánuma. Csendesen vigasztalta anyósát. Nyugodjon meg! Itt már nincs mit tenni. Sajnos… Hangzottak a ködös szavak. Andromeda nem igazán tudott ezekből a rébuszokból mire következtetni, de mindenesetre jobb, ha nem szereznek tudomást arról, hogy hallgatózott, még ha azt akaratán kívül is tette. Visszament a szobájába, ahol Nővére békésen aludt gyanútlanul, mit sem sejtve arról, hogy valami nincs rendben… Nagyon nincs rendben…

1986. December 30.

A másnap reggel még az átlagosnál is zordabb időre virradt. Intenzíven esett a hó, és erősen fújt a szél. Odakinn valóságos hóvihar tombolt. A fáknak nem kis erőfeszítésükbe került állni a szél, na és a hó ’ostromát’ a vadul himbálódzó lombkoronák elárulták mindezt. Ilyen időben nem sokan mászkálnak az utcán. A két kislány már elég régóta fent van. Andy nem is nagyon aludt az éjszaka folyamán. Rendkívül nyomasztották a tegnap hallottak. Bár pusztán ködös utalásokat hallott, érezte, hogy nagy baj történhetett. Pontosan nem tudta miféle baj. Olyan ez, amikor a félelemnek nincs tárgya. Csak egyszerűen szorongsz. Egyesek szerint a szorongás sokkal rosszabb, mint a félelem. Hisz a félelemmel tudja az ember hányadán áll, de a szorongás az már más kategória. És ha csak szimplán paranoia? Ha csak egyszerűen rossz napja volt a nagymamájának, és a fáradtságtól sírt? Sok volt itt a ha. Ezzel szemben viszont kevés volt a tény, és a konkrétum. Bár még csak öt esztendős volt, ennek ellenére szerette, ha valami egyértelműen megmagyarázható, és tényszerű. Nem kedvelte a rejtélyeket semmilyen formában. És most éppen egy rejtély kellős közepén bucskázik, amiből egyelőre nincs kiút… Az apja szokatlanul fáradt volt az nap reggel. Beesett, üreges piros szemekkel nézett két lányára. Tisztán kivehető, hogy nehezen türtőzteti magát, hogy ne törjön ki tüstént könnyekben, de végül ő győzött, és némi mesterkélt mosoly kíséretében üdvözölte lányait. A reggeliző asztalnál azonban Norah „kiborította a bilit”. Ugyanis rákérdezett, hogy hogy van az édesanyja. Édesapja, aki éppen narancslevet készült tölteni poharába elejtette a nedűvel teli kancsót. A nagymama azonnal felpattant a székéről. Hagyd csak Harold. Majd én feltakarítom. Harold szíve hevesen vert idegességében… Most mit mondjon a lányainak? Teljesen tanácstalan lett egyszeriben. Nem tudta, hogy hogyan mondja el nekik, hogy az anyjuk tegnap meghalt a szülésben. Nehéz volt még önmagának is szembesülnie a gondolattal… nemhogy a lányainak. Végül hosszas belső vívódás után úgy döntött elmondja a teljes igazságot a kicsiknek. Nehezen, bár de végül megpróbált mondatokat formálni a szavakból. Valamit el kell mondanom lányok. Édesanyával kapcsolatban. Nagyon nehéz ez Drágáim Nem tudom, hogyan mondjam el… Ám ekkor Dahlia könnyek közt kirohant a szobából. Harold mér vetett utána egy szomorú pillantást, de hamar nyilvánvalóvá vált a számára, hogy Dahlia nem fogja támogatni a nagy ’vallomástételében’. Egyedül kell a lányoknak elmondania az igazságot Malinról... Megköszörülte hát a férfi a torkát, és hozzákezdett. Nem tudom, hogyan mondjam el Nektek. Olyan nehéz szavakba önteni… Tudnotok kell, hogy Én mindig itt leszek Nektek és vigyázok majd Rátok, amíg csak élek. Édesanyátok is nagyon szeretett Titeket, még az életénél is jobban, de Ő sajnos elment közülünk. Mostantól a mennyországból figyeli majd minden lépteteket. Bár szerette volna, de mégsem tudta befejezni a mondandóját. A könnyei belé fojtották a szót, pedig megfogadta, hogy erős lesz mindvégig, és nem ejt egyetlen könnycseppet sem. Ám most kudarcot vallott. A két lány azonban egy szót sem tudott szólni. Úgy ültek a hatalmas tölgyfa asztalnál, akár két márványszobor. Nem fogták fel, amit az apjuk mondott Nekik. Az nem lehet, hogy az Anyjuk többet nem olvas Nekik esti mesét. Az nem lehet, hogy többet nem süt Nekik süteményt ünnepnapokon. Az nem lehet, hogy az újév nélküle köszönt a családra… Nem. Ez biztosan valami rossz álom… Egy rossz álom. De semmi baj, hisz mindjárt felébrednek belőle, és boldogan mennek holnap meglátogatni az Anyjukat, és boldogan élnek immáron öten együtt az idők végetetéig…

[–Vártoronyba vetsz, mint a középkorban?]

A nyári napsugár vakítóan süt be szobámba. Nyurga testem fáradtan lendül egyenesen az ágyra, ahogy belépek a szobámba Apám kioktató akciója után. Még csak nem rég hagyhattam el a Roxfortot, és máris bajba kerültem. A vakációmnak szemlátomást lőttek egy jóó nagyot. Az ágyamon található párnák egyikébe temetem arcomat, fülemben viszont apám és McGallagony professzor szavai csengenek.

-Mr Bucksworth tisztában van Ön azzal, hogy Andromeda nem mindig jár be órára, és a viselkedése is hagy rengeteg kivetni valót maga után? –McGallagony professzor asszony ajkai vékony vonallá préselődnek szokásához híven, és a szemüvege mögül szigorú tekintettel néznek Apámra, hol pedig Rám. Apám dühtől villámló szemei nem sok jóval kecsegtetnek. –Professzor asszony, igazán sajnálom Andy nevében is. Remélem, ezért nem csapják ki Őt a Roxfortból. Gondom lesz rá, hogy a nyáron megjavuljon. –Apám komoly szavai remélhetőleg kellő nyomatékot adnak az elhatározásnak. McGallagony szája szegletében mintha némi mosoly féle bujkálna. –A lánya érdeke, hogy megjavuljon a minősíthetetlen magatartása… -Még egy utolsó mondat, majd megannyi könyvet, és pergamentekercset egyensúlyozva elindul a folyosó másik irányába.

Hát valahogy így szakadt rám egy univerzum, ami mellesleg az életem. Vagyis. Nem az univerzum szakadt Rám, de attól még a nyaram szerintem dugába dőlt. Áh. Falhoz vágom egy laza mozdulattal a párnám, és karba tett kezekkel bámulom a plafont. A szobám rikító piros színű falat azért megnyugtatnak, és a falon becsesen függő párbajtőröm látványa is jótékony hatással van a vérkeringésemre. Az idegrendszeremről nem is szólva. Nem vagyok mérges sem Apura, sem McGalagonya nénire. Egyszerűen most kíváncsiságot érzek, hogy Apu vajon mivel szeretne ezúttal megtörni? Próbálkozhat bármivel, nem engedek semminek sem. Az leszek, aki vagyok. Olyan nehezére esne elfogadni ilyennek, amilyen vagyok? Jó, jó tudom, hogy hiperaktív vagyok, mióta Anyu meghalt – szóval egész régóta- de nem vagyok lehetetlen. Egy lassan tizenhárom éves kislány nem ülhet a babérjain. És Én soha nem is voltam az a fajta. Felülök az ágyamra, felhúzom magam alá lábaimat, és a térdemet átkarolom. Szétnézek a szoba berendezésén. A piros és fekete birodalmában. Valahogy Anyám ráérzett az ízlésemre, már kislányként sem babarózsaszín szobát kaptam, hanem piros, és fekete ízléses keverékét. A polcok a legkiválóbb borovi fenyőből készültek. És egytől egyig feketére vannak festve.  A lepedők, huzatok, függönyök viszont szép pirosak. Hamarosan két ütemes koppanás hallatszik szobám ajtaján. Majd nyílik az ajtó, és belép rajta Édesapám. Az egyetlen szülőm. Majd leül mellém az ágyra, és nyugtatón térdeimen nyugvó kezeimre helyezi az övét.

-Andy. Döntést hoztam… -Kezd bele kissé rejtélyesen. Ő is hasonlóan felhúzza lábait, és összekulcsolja ujjait a térde fölött. –Vártoronyba vetsz, mint a középkorban? –Élcelődök Apuval, mint valami durcás kisgyerek… De nem igazán sikeres az akció, ugyanis mind a ketten elnevetjük magunkat. –Azt azért nem, bár kétségtelenül megérdemelnéd. Norvégiába küldelek Malin édesanyjához. A nagyihoz. Tudom, kicsi voltál, amikor utoljára láttad, de hasznos lesz a Norvégiai vakáció, meglásd. –Apám kezei kisebb súlyként nehezednek apró vállaimra. Nem igazán értem, miért adott ilyen enyhe büntetést, de tény, hogy megérdemlem. Hiszem majdnem kicsaptak a hülyeségeim miatt a Roxfortból. Lehajtott fejjel néhány tétova „Dedede…” hagyja el el ajkaimat, de Apám ki is vonul a szobából, magamra hagyva a pakolással, és a gondolataimmal. Holnap irány Oslo.

1993. Téliszünet


Bár még csak kora reggel volt, de már izgatottan ültem az ágyam szélén. Hogy is ne lettem volna izgatott, hisz nagy nap volt az a bizonyos nap. Tegnap komolyan elbeszélgettünk Édesapámmal, vagyis inkább Én beszéltem Vele komolyan. Mindig így teszek a mai napig is, ha komoly elhatározásra jutok. Régóta foglalkoztatott a gondolat, hogy mi lenne, ha felvenném Anyukám nevét harmadik névnek, a Malint. Utána néztem, és lehetséges ilyesmi. Örök emlék maradhatna ez is Tőle, amit életem végéig viselhetek. Apukám csak annyit felelt a kérésemre, hogy ha Én szeretném, már holnap elintézzük. Hát ez az oka annak, hogy most ilyen lelkesedéssel üldögélek a szobámban, noha az óra mutatója még alig éri el a reggel hat órát. Szinte vánszorogtak a másodpercek. Egy perc szinte felért egy órával. A várakozás izgalmának hevében valahogy minden olyan távolinak Tűnt. Mintha el sem akarna jönni a várva várt pillanat, pedig úgy sóvárog utána a szív. Lehet, hogy pont ezért tűnik olyan elérhetetlennek, mert annyira akarja az ember. –Andy! Siess, mert elkésünk a Minisztériumból. –Szivárgott be az ajtó résén a szobába Apám hangja gyéren, de határozottan. Kék tekintetem a szobám falán függő egyszerű kivitelű órára szegeztem, a két mutató pedig arról árulkodott, hogy nem sokára nyolc óra, vagyis eljött a várva várt pillanat. Hideg, precíz mozdulatokkal könnyedén ellöktemm magam az ágyamtól, és lesétáltam komótos léptekkel a nappaliba, ahol már Apu várt Engem. Ahogy beértem a tágas nappaliba egyetlen ősöm mindent tudó mosolyával találtam szembe magamat, majd a kandallóhoz irányított, és utasított, hogy vegyek a hopp porból. Először rajtam volt a sor, hogy beálljak a kandallóba, és egy kék tűzszerű valamiben eltűnjek, hogy aztán a Mágiaügyi Minisztériumban kössek ki. Utánam nem sokára Apu is megjelent mellettem. Ez megnyugtatott, mert azt jelentette, hogy ezúttal sikerült az úti célnál landolni, és nem valahol kétszáz kilométerrel arrébb. A liftrendszeren keresztül végül eljutottunk az irodába, ahol a Máguscsaládokat anyakönyvezik. Az irodában egy örökké mosolygó fiatal boszorkány fogadott Minket, mögötte hatalmas polcokra repültek fel az akták, és iratok. Az anyakönyvvezető látszólag már várt Bennünket.

-Szóval Szeretnél nevet változtatni Andromeda?
-Igen. Szeretném felvenni Édesanyám nevét, a Malint harmadik névnek.
-Rendben van. Mindjárt beírom az Anyakönyvbe a névváltozást. Parancsolj. Mától a Te neved hivatalosan is Andromeda Victoria Malin Bucksworth.

Egy díszes okiratot nyújtott át miután egy hatalmas könyvbe a speciális pennával rögzítette a változást, mely szerint attól a naptól fogva hivatalosan is Anyu nevét viselhettem. Büszkén tekintettem a frissen szerzett okmányra. Életemben először saját elhatározásból tettem valamit, ami az egész életemre kihat, és ez igen nagy örömmel töltött el. Ekkor jöttem rá mit is jelent, amit Anya sokszor hajtogatott Nővéremnek, és Nekem kiskorunkban. „Életünket az álmaink határozzák meg, és azok a küzdelmek, amelyek során az álmokat valósággá alakítjuk.”