Édes Mérgek Kocsma

A Zsebpiszok köz kedvelt helye, ahová általában gyanús alakok ülnek be cseverészni egy-két ital mellett.
A kocsmának két emelete van, a földszinten van a bárpult, fönt pedig asztalok helyezkednek el.

[Evolet!Ma este kilenc órakor az Édes Mérgek Kocsmában várlak! Fontos ügyről van szó... Nem levéltéma, majd személyesen elmesélem. Ne késs ha jót akarsz!Üdvözlettel: Odil Watson]

Evolet!
Ma este kilenc órakor az Édes Mérgek Kocsmában várlak!
Fontos ügyről van szó... Nem levéltéma, majd személyesen elmesélem. Ne késs ha jót akarsz!

Üdvözlettel:
Odil Watson

*Még ma délelőtt elküldtem a baglyot Evolet Leroynak. A verebek azt csiripelik, hogy hamarosan kém akarja megvetni a lábát a sasfészekben... Rodolphus megbízatására Evolet és az Én feladatom lesz likvidálni két aurort. Sajnos rosszkor voltak rossz helyen, és tudni vélnek egy két igen gonosz tervről. Nem menekülhetnek.  
Még ma, zárós határidőn belül pokolra kell jussanak általunk. Huncut, és egyszerre gonosz vigyor hagyja el ajkaimat miközben baglyom lábára erősítem a levelet, ami várhatólag Evolet kezében landol majd. A bagolyház ablakából figyelem Asmodeust amíg alakja egy pici ponttá változik a horizonton, majd végleg eltűnik a látóhatáron a levéllel együtt. Amikor már egy apró pontot sem látok a bagolyból elhagyom a bagolyházat.

A mai szombaton lemegyek Roxmortsba. Legalábbis úgy fog tűnni mint aki oda megy, pedig ma este Evoletel találkozok, akivel együtt fogjuk végrehajtani a feladatot, amivel megbíztak minket. Tanár is vagyok, aranyvérű is, ráadásul halálfaló is. Igaz, nem régóta. Este nyolc óra után legnagyobb nyugalommal hagyom el a Roxfort területét, és sétálok le a faluba. Éjfekete taláromban szinte eggyé válok a sötét úttal, arcomat a halálfalók jellegzetes álarca rejti el a külvilágtól. Kicsit felesleges volt ez a lépés, hisz ki a frász karika sétálna korom sötétben a kietlen úton? Ugyan senki. Ideje indulnom. Roxmortsból szabadon lehet hoppanálni. A Roxfortot sajnos védi a hoppanálás gátló bűbáj. Koncentrálok, mígnem egy fényben mintha testemet összehajtogatná valami ismeretlen erő, és egy csőbe tuszkol...

~oOo~

*Az abszolút közelében értem földet. Az "utazás" kissé megviselt. Mintha egy vékony csőben utaztam volna idáig. A hoppanálásba enyhén beleszédültem, fejem jobban zúg bármelyik vad folyamnál. A rohadt életbe! Hogy utálom Én a hoppanálást! A hold magasan jár a Brit főváros fölött. Az abszolút előtti kőfal megfelelő tégláit megkocogtatva bejutok a mágusok "vásárlónegyedébe". Ránézve az órámra van elég időm az Édes Mérgek Kocsmába érni. Arcomat fedi a csuklya. Nem túl bölcs dolog egy rosszban sántikáló ember esetében felfedni vonásait. Különösen, ha ismerik páran a Roxfortból... A tanári állás átka. Végigsétálok pár gyanús alak mellett a sötét utcán, majd a bonyolult utcarendszeren a fekete mágia "Kánaánjába" , a Zsebpiszok köz felé veszem az irányt. Itt már annyira nem kell ügyelni az inkognitóra. Hisz aki erre jár, arra mindent mondanak, csak azt nem, hogy jók a szándékai. Nekem pedig a lehető legrosszabbak. Álcában lévő aurorokat kell felismernünk majd. Nagyon résen kell lennünk. Különben megüthetjük a bokánkat... Benyitok a koszos helyre. Nem sokan vannak szerencsére, csak pár gyanús, és fura alak. Sötét boszorkák vagy halálfalók. A  épp most szolgál ki lángnyelv whiskeyvel egy hótrészeg alakot. Az alak csak imbolygó fejjel rámnéz, aztán tekintete ismét a pohárra vándorol.*
-Jó estét Hölgyem! *Köszön Rám az őszhajú csapos, majd felveszi a rendelésem. Lángnyelv whiskyt kértem. Az egyik kedvencem. Rutinos mozdulatokkal kitölti az italt, majd a kezembe nyomja.*
-Jobbakat, igen! *Viszonzom félvállról a köszönést, majd felvonulok az emeletre a lángnyelv whiskym társaságában. Lézengenek páran az asztalok mellett ülve. Figyelemre nem igen méltatom valamennyit. Egy asztalnál helyet foglalok, Az asztallapra helyezem a lángnyelv whiskyvel teli sergelet, és bele kortyolok egy jót. Próbálom elütni az időt, amíg Evolet nem érkezik meg.*

               





Kellően sötét és hideg az éjszaka ahhoz, hogy az ember háromszor is meggondolja, ki merje e tenni a lábát a jól megszokott házának kellemes védőbűbájai alól.
Meglehet, épp ezért is alig járnak az utcán, az amúgy mindig forgalmasnak számító Abszol úton, ahol a varázslók és boszorkányok krémjének nagyjai jelennek meg és tűnnek el intézve az épp szükséges teendőket. Ma nemhogy ez nem történik meg, még az eső is szemerkélni kezd, amit épp hogy csak észreveszek sötét bőkabátom kapucnia alól, mely ápolva és eltakarva fedi el arcom az elől a pár lézengő szerencsétlen elől, akik még mindig kószálnak noha meglehet nem épp jószántukból. Sötét, élénken kutató tekintetem kereszttüzébe villanva rögvest kikerülnek vagy odébb somfordálnak, nem merve rám pillantani.
Sötét idők... hogy én mennyire szeretem ezt.
Elmosolyodom fanyarul, miközben a Zsebpiszok-köz felé veszem az utam, az igazi fető szívének közepébe.
Természetesen mondanom sem kell, kések. Tehetek én róla ha Lestrange megint makacskodott, Crasso meg.... na róla ne is beszéljünk. A férfiakkal csak a baj van. Talán épp ezért is örültem nagyon Watson levelének. Talán végre valaki normális, aki képes viselkedni...
Összehúzom a szám, ahogy ismét a nem várt levél jut eszembe. Szokatlan manapság csakúgy egy levelet kapni, noha talán nem kellene meglepődnöm. Végtére is van okom rá hogy találkozzam. És ha már kapva kapok az alkalmon, nem titkolt szándékom a kérdéseim feltenni. Meglehet majd nem tetszik az irány, ahova a beszélgetést terelem, de hát...
Minden esetre azért furcsálltam hogy a Roxfortból ilyen hamar kapom az üzenetet. Tény, Crasso-tól szívesebben fogadtam volna, de hát... ilyen az élet.

AZ Édes Mérgek Kocsma semmit se változik. Talán mindössze még kopottabb és mocskosabb az idő folyamán a megszokottól. Szinte ugyanazok azok a nem sok jót ígérő arcok, sötét, kutakodó pillantások, félelmet sugárzó velejéig hatoló agresszió. Élvezem.
Szám széle megrándul ahogy a pulthoz lépve rendelem meg a mézsörömet és pillantok körbe a partnerem keresve, akit most meglehet kivételesen nem egy izmos férfi testesít meg.
Csak egy percbe kerül, míg feltűnik a másik apró alakja az elhagyatott asztalnál.
Két shillinggel többet dobok az asztalra, szánva a borravalóra, no nem mintha sokat jelentene manapság ennek a helynek, majd elindulok felfelé, s könnyed ritmusban érve állok meg a másik előtt.
- Nolám, Watson! Micsoda szerencse... megkaptam a szívhezszóló leveled. Igazán... érdekfeszítő volt! -
Az utolsó mondatnál kissé előrébb hajolok a nyomatékosítás miatt ösztönös reflexből, majd vissza egy perc eltelte után.
Csak figyelem Odilt, és próbálom felmérni. Ismerem, láttam már, de hogy tökéletesen jól ismerném... nem, ilyen nincs. Hisz Crasso vagy Angelus is tud mindig valami újat mutatni. Cöh, azok a Mirolok!
Hát Odil persze más. Nő, vagyis ravasz. Nem lenne még itt, talpon ha nem lenne életrevaló. És mellesleg a Roxfortba is beette magát.
- Mesélj, milyen az iskola? Sok az idegesítő nebuló? - vigyorodom el szélesen, miközben a kabátom a fogasra kerül én pedig az itallal a kezemben a székre.
Pillangó tetoválásom alja kissé kitűnik az egyszerű sötétkék blúzom alól.
- Biztos az agyadra mehet az a sok idióta kölyök... a sok idióta kollégádról nem is beszélve. Jut eszembe, a drága Tristram hogy van? -
Éles pillantás. Hátsó szándék. Tudom hogy tudja, hogy észrevette, de nem érdekel. Tudni akarom, hallani akarom...
Hiába, nő vagyok. A lelkem, akár a tenger. Mély, kiismerhetetlen, folyton háborgó, és rengeteg a titka, még önmaga számára is.

[-Részemről a szerencse, Kedves Evolet!]

*Csak kortyolgatom a finom na és méreg erős lángnyelv whiskeyt. Az ital cseppjei tüzes lávakövekként égetik nyelőcsövemet, majd gyomromat. De nem ez a tetőfoka mindennek... Hanem a röpke mámoros kis érzés, ami elönti az agyamat egy egy kortyocska után. Neem. Nem vagyok részeg, csak hagyom, hogy az ital jótékony hatását kifejtse Rám. Fáradhatatlan ösztöneim azt súgják rendületlenül. Szükségem lesz Rá a feladat előtt... Az asztalra kerülő serleg szélét simogatom bal kezem mutatóujjával körbe, körbe. Közben óhatatlanul is elgondolkodom milyen partner lesz Evolet? Még nem nagyon volt szerencsém Őt megismerni. Pusztán futó ismeretségnek nevezhető a miénk. Az apropója természetesen egy egy halálfaló gyűlés volt. De valami azt súgja nála alkalmasabb "társat" keresve sem találnék magamnak. Ráadásul nem is néz ki rosszul... Sőt... Kimondottan csinos.
Na nem mintha ez itt most mérvadó lenne... Lestrange érti a dolgát. Ha őt ajánlotta biztosan profi. Még akkor is, ha elég zsenge korú. Húsz körül lehet. Bár ki tudja mi rejtőzik mögötte? Honnan jött? Felnézek a pohár széléről, és kezemet lekapom arról, amikor Evolet hangja felráz belső tanakodásomból. Érdeklődve merednek a fiatal nőre zöld szemeim, amelyek akár az öböl olyan sötétek és zavarosak. Szám szélén egy apró mosoly bújik meg.*
-Részemről a szerencse, Kedves Evolet! *Biccentek a nő felé, majd én is felemelkedem a székemből, és kissé meghajlok neki. Az aranyvérűek körében ildomos gesztust követő pár pillanaton belül visszaülök a székembe, és érdeklődve figyelem Evoletet. A levelet szívhez szólónak nevezte? Nem kifejezetten az volt a célja a pergamennek, és tartalmának, de ha neki így tetszik? Ám legyen. Ó ha tudná milyen jót fogunk ma szórakozni mi ketten... Bizonyára eléggé felkeltenék érdeklődését a részletek. Az italra pillantva kissé csodálkozva felvonom a szemöldököm. Vajsör? Talán valami ütősebbet kellene innia Miss Leroynak. De meglehet, hogy nem igazán preferálja a hardcore piát. Amikor helyet foglal velem szemben, széles mosolyra húzódnak ajkaim. Evolet pedig elsőként a suliról érdeklődik. Hát hogy a fenébe ne érdekelné. Sok arrafelé a szaftos infó, meg ilyenek.*
-Valóban! Rengeteg az idegesítő példány belőlük. *Bólintok nagy komolyan, és akarva vagy akaratlanul is, de körülbelül úgy beszéltem a diákjaimról, mint ha állatok lennének, nem is emberek. Kissé az agyamra mennek néha, de akad egy kettő azért, akinek csípem a búráját.* -Dee mint tudjuk van az a módszer, amitől még azok a fenevadak is igazi jámbor törpegolymókká változnak... *Sötétzöldjeim Evoletre villannak, és egy apró kacsintást is küldök a lány felé, amolyan "érted mire gondolok" módon. *
-Tristram? Él és virul., ha erre vagy kíváncsi. Miért? Talán van valami közötök egymáshoz a munkán kívül is? Persze ha nem vagyok indiszkrét... *Némi ravasz mosolyra formálódnak ajkaim. Talán a gyönyörű Evolet és Tristram... Óhatatlanul is megfogalmazódik bennem a kérdés. Mondjuk Tristram részéről nem csodálom, hogy ha bejön neki Leroy. Egész jó bőr a kicsike. Talán még flörtölnék is vele ha lenne benne némi ferde hajlam. De valahogy nem nézem ki Evoletből, hogy lenne benne egy szemernyi vonzalom is a nők iránt. Bennem is csak minimális. Vannak nők, akik bejönnek, de nem komoly a dolog. Hisz férjem van. Tekintetem miközben Evolet reakcióit fürkészem azért néha az emeletre vezető lépcső irányába is vándorol. Ki tudja mikor érkeznek meg a jómadarak, akikre várok?*

[- Még ha lenne is, minek mondanám el pont neked? -]

                





Könnyeden dobom keresztbe nőiesen a lábaim miközben a csizmám finoman érintik az asztal lábát egy percre, tekintetem pedig az italomról a velem szemben ülő nőre villan.
Fura szerzet, de hát a Nagyúrnak már csak ilyen az ízlése. Lassan oda jutunk hogy válogatás nélkül minden jött-ment sötét jegyet kap.
Hisz nézzenek csak oda, a kis Malfoy gyerek is beállt a sorba. Watson biztos róla is tud egyet s mást.
No nem mintha Draco és a pereputtya érdekelne, vagy a gyerekes harcok a Roxfortban. Nem, engem sokkalta inkább más érdekel. Részben a jövetel oka, amit még mindig nem tudok igazán, s ez frusztrál, másért  a kíváncsiság, ami Crasso-t illeti.
Halovány mosoly suhan át arcomon a diákok jellemzésére és elnézve Odilt, nos egyet biztosan leszűrök; nem igazán szereti a növendékeit. Aggályait maximálisan megértem, noha hangot ennek nem adok.
Mikor kérdez a kérdésre egy másodperc után hangosan fölkacagok, lágy, csilingelő nevetéssel.
- Még ha lenne is, minek mondanám el pont neked? -
Íncselkedek, miközben a szemeimben megvillan valami. Lehet harag, lehet düh, vagy vágy vagy szimpla próbatétel. Minden esetre valami. És azt  avalamit hogy értelmezi a másik vagy egyártalán észreveszi-e... nos ez kérdéses.
- Amúgy igen, van közöm hozzá. Beszélnem kellene vele...-
Mondom ezt félvállról, miközben a kezem felemelem az arcomhoz és a körmeimre nézek egy pillanatra.
Akaratlan eszembe jut, hogyan szorította meg a csuklómat azon az éjszakán.
- De persze...- folytatom pár percnyi tűnődés után, -... utolérhetetlen mint mindig.-
S ezzel leengedem a kezem.
Kissé oldalra billentve a fejem várom a társam reakcióját, noha különösebben nem érdekel. Higgyen csak amit akar. Végül is, nincs miért titkolóznom, de annyira őrült sem vagyok hogy megerősítsem benne, igen Tristram rám is rám mászott...
- Tudod bosszantó, mikor a férfiak azt hiszik tőlük nincs fontosabb a világon. És ezért bunkó módon még csak a keresésedre sem reagálnak. -
Sötét szemem Odilra villan, majd egy kegyetlen félmosoly jelenik meg arcomon.
- De ne aggódj... majd elkapom a tökét... egy iskolai látogatás keretében, hamarosan...-
Nyitva hagyva a mondatot dőlök hátra. Mit mondjak még? Talán ennyi bőven elég.

[-Talán azért, mert meglehet, hogy könnyen segíthetnék Neked kideríteni, amire oly nagyon kíváncsi vagy. Sose lehet tudni. Tudod… Előttem csak az nem nyitott könyv, akiből Én nem akarom, hogy az váljék. Szakmai ártalom. Az esetben, ha az érdekelne, hogy mit is rejt Tristram DeCrasso a név, megoldható. Gond egy szál se. Hisz számmisztikát tanítok. Ha akarod, feltárom Neked jelleme legapróbb részletét is.]

**A zavaros sötétzöldjeim Evoletet fürkészik rendületlenül, arcomra pedig igazi gondolkodó arckifejezés ül ki. Annak szobor-szerű mozdulatlanságában, kifejezéstelenségében. Az italt látványosan ellökve magamtól próbálok ésszerű, épkézláb választ adni. Noha nem hagyja nyugodni a fantáziámat. Mi a csudának is érdekli ennyire Tristram Evoletet? Vagy inkább mire kíváncsi? Fejemben végigfuttatom a lehetőségeket. Ésszerűnek tűnhet egy ilyen taktikus szépségtől, hogy Tristram terveiről akarna tudni. De amennyiben valóban ez a tényállás, nos, akkor nem tudok segítségére lenni, hisz miért pont Én tudnék Tristram dolgairól? Mostanság kimeríti a komplett idióta fogalmát az, aki nyílt lapokkal játszik. Még akkor is, ha olyat avat be, akivel úgymond egy hajóban evez. Leroynak viszont most nem ártana, ha elárulná mit is akar tudni. Hisz talán könnyen segíthetek a dologban… Sose lehet tudni mire jó egy magam fajta simlis némber.*

-Talán azért, mert meglehet, hogy könnyen segíthetnék Neked kideríteni, amire oly nagyon kíváncsi vagy. Sose lehet tudni. Tudod… Előttem csak az nem nyitott könyv, akiből Én nem akarom, hogy az váljék. Szakmai ártalom. Az esetben, ha az érdekelne, hogy mit is rejt Tristram DeCrasso a név, megoldható. Gond egy szál se. Hisz számmisztikát tanítok. Ha akarod, feltárom Neked jelleme legapróbb részletét is.
*Bűbájosan kedves mosoly. Mégis valami ravaszság megbúvik benne. A sötétzöldek ismét villannak egyet társamra. Bökje, ki mit akar, és Én segítek Neki. Ámbár Evolet ravasz, mint minden nő általában. Miért ne engedne egy ilyen lehetőségnek? Hisz ki tudja, mit rejt Tristram jelleme. A jellem még sokszor a tulajának is okoz meglepetéseket, sokszor magunk is le tudunk döbbenni, ha szembesülünk valónkkal. Szemeim végigpásztázzák Evoletet, reakciók után kutakodva a nő arcán. Bármi után, ami netán meglepetést, vagy apró döbbenetet okoz. Vagy a felismerés fényét, hogy akadt egy szövetségese. Ámbár kétes teóriáim vannak, hisz Evolet maga a misztikum, és kiszámíthatatlanság. És nem az a fajta, aki bárminemű heves reakciót mutat. Eddigi rövidkére rúgó ismeretségünk után ennyit leszűrtem jelleméből. De ez persze csepp a tengerben. Ám erre az ajánlatra-amennyiben valóban erre lenne, kíváncsi- gyanítom, felkapja kissé a fejét, de legalább is felfigyel rá.*

-Ahh… Micsoda pech! Nem hiszem, hogy épp szerény személyed lenne ellenére. Amennyiben nincs ízlésficama Crassonak. *Halovány mosollyal tekintek a fiatal nő szép szemei közé.* -Bizonyára elfoglalt a „drága”. A tanárok már csak ilyenek. No és a Nagyúr sem szereti, ha töketlenednek az emberei…

*Magyarázat. Ésszerű, amit csak adhatok. A széken mocorgok egy kicsit, mint aki próbálja magát még kényelmesebb pozícióba helyezni. Noha ebben a lebujban nem éppen süppedős kanapékon ülve folytatódnak a nem éppen bájcsevej célú beszélgetések. Itt ötlik formát fejben, és szóban egyaránt a cselszövés, és gonoszság. Tekintetem hamar visszasiklik Evolet arcára, hisz kíváncsi vagyok, hogy az előbbi ajánlatra, vagy inkább lehetőségre mit reagál, mit mondd. Ha már iderendeltem Lestrange parancsára, akkor már legyen végül is értelme az egésznek. Nem? Ráadásul a szívélyességért cserébe nem kérek semmit. Egyelőre nem. Hadd higgye, hogy ez a kártyaosztás Neki kedvezett. Csakhogy a család ezúttal nem ámítás. Valóban Ő nyerhet ezúttal ebben a körben.*
-Valóban bosszantó dolog. *Látványosan felháborodott képet vágok, majd nagy komolyan bólintok egyet finoman. Bár nem tudom helyén való e, ám mégis állást foglalok.* -Bizonyára van náluk fontosabb dolog is a világon… ámbár kétségkívül Ők valamennyi élvezet forrásai.
*Talán túlnyíltra, túl őszintére sikeredett az állásfoglalás, de én aztán nem bánom. Szeretek őszinte lenne, amennyire tudok az emberekhez. A zavaros öbölszerű szemek áthatóan fürkésznek a másikéban reakciók után kutatva. Az utolsó mondatára ajkaim kaján mosolyra húzódnak. Egy ilyen öntudatos nőtől nem is vártam mást, mint hogy elkapja, akit nagyon keres. Ennek azon nyomban hangot is adok.*
-Helyes! Mindig is ez volt a pasik veszte. Nekünk, nőknek jutott az ész, és a báj. Ha ez utóbbit ellenük használjuk, végleg a hatásunk alá kerülnek. Jajj Nekik.
*Kacagok fel kissé fejemet hátra hajtva, majd hamarosan alább is hagy a derűs gesztus, és nagy komolyan tekintek ismét társamra. Ezzel csak arra akartam utalni, hogy a férfiak bármit hajlandóak megtenni egy csinos nőért, szinte bábuként dróton lehet őket rángatni...*

[. Igazán kedves vagy... de azt hiszem megoldom a problémáimat magam is. Mindössze kíváncsi voltam hány csajt dugott már meg az elmúlt időszakba mióta nem láttam. Tudod az az iskola egy férfi számára olyan mint egy kínzókamra és egy fellegvár. Millió szép diáklány, de hát mind tabu elvileg...-]

                  





Elmosolyodok a szavak hallatán. Meglepe konstratálom hogy ez a nő szinte bókol nekem. Furcsállom, hisz mégiscsak egy halálfalóról beszélünk, akinek történetesen nem libeg semmi a lába között, ami vezesse. S talán kicsit feszengenék a dolog miatt, hiszem látványosan végigmustrál mondhatni szemtelenül, mégsem teszem. Hogy miért is? Mert túl nagy az önbizalmam, s mert oly megszokott ez már. A férfiak első dolga a formás feneket, melleket, alakot megszemlélni. Az arc másodlagos. A szem harmadlagos. Pedig ha tudnák az mennyi mindent árul el...
Odil is úgy látszik kicsit kevert egyéniség. Biztos fiúnak készült, csak a sok mentafű hatására pechére nő lett. Van ilyen. Kár hogy engem nem vonz a pajzán nőkkel való flörtölés. Ettől viszont még társ, barát, és jelen helyzetben beszélgetőtárs. Tehát nem függeszthetem fel s mellesleg nem is akarom a bájcsevegést. Annál is inkább hisz töl jó téma van porondon. A drága édes tündérherceg.
Szóval segít nekem. Ezen akaratlanul is eltűnődöm. Crasso sikeres. Túlontúl jóképű és nagyvonalú, mármár hányingert keltően tenyérbe mászó. És imádják a nők. Attől hogy Watson éppen a saját neméhez is vonzódik nem mentesít afelől, hogy ne ugrana rá Crassora is. Tehát érdemes kiteregetnem bármit is? Még ha lenne is konkrét, akkor sem. Jobb ha mindenki marad az édes tudatlanságban, vagy... ügyesen szerezze meg a kívánt információt. Ennyi.
Egyszóval csak belekortyolok az italomba miközbe hátrahajtom a fejem és kényelmesen lejjebb csúszok a székben elhelyezkedve.
. Igazán kedves vagy... de azt hiszem megoldom a problémáimat magam is. Mindössze kíváncsi voltam hány csajt dugott már meg az elmúlt időszakba mióta nem láttam. Tudod az az iskola egy férfi számára olyan mint egy kínzókamra és egy fellegvár. Millió szép diáklány, de hát mind tabu elvileg...-
Felkacagok, miközben a székre könyökölök és elgondolkodva nézem a másikat.
Mióta hírdetjük női mivoltunk sikerességét? Most vagy nagyon be akar vágódni, avgy rohadtul nem tudja hogyan is kellene okosan kihasználni a természet által megadatott tehetséget. Mindegy, végtére is a maga módján ő is sikeres lehet, béna emberek nem sokáig húzzák a Nagyúrnál.
Mindössze bólintok a szavaira és unottan pillantok körbe a koszos kocsmában.
Fura hogy még mindig imádom ezt a helyet, pedig semmi jó emlék nem fűz hozzá.
Az pedig még furább, hogy alig várom már hogy az iskolába tehessem végre a lábamat. S az a legfurább, hogy nem zavar Odil figyelő tekintete... sőt, kifejezetten élvezem a kitüntetést.
De hát gyarló az emberi természet... nagyon is az.
- Na és veled mi van? Úgy hallottam van egy férjed...-
Pletyka. Az megvan. Őszintén szólva nem érdekel mi van vele. De jobbnak érzem a témaváltást. Sokkalta jobbnak.
S talán míg hosszas beszélgetésbe kezdünk a nagyszerű házasság rejtelmeiről, a hat kicsiny porontyról, és a boldog idilli családról, történik valami. Meglehet megjelenik Tristram a levelemre, habár amilyen idióta kötve hiszem.
De hát mit tehet az ember? Vár türelemmel... míg el nem jön a megfelelő alkalom. S aztán lecsap könnyeden... míg végül minden árnyékba borul.

[-Szóval. Te féltékeny vagy?! Jól látom? Ha Tristram igazi férfi lenne, akkor nem hiszem hogy szüksége lenne egy tizenéves csitrire. Habáár. A Mi köreinkben nem ritkák a meglepetések. Egyébként honnan a búbánatosból tudhatnám hány lánnyal van dolga vagy volt Tristramnak?]

Kifejezéstelen arccal hallgatom végig a Velem szemben ülő lány mondókáját. Magyarán mondva az egész arra ment ki, hogy megtudja Tristramnak hány lánnyal volt dolga egy szobában mostanság. Azt meg kell hagyni. Nem egészen a legjobb hely, ahol kopogtatott a kérdésével úgymond. Honnan is tudhatnám kikkel volt dolga az egyik kollégámnak, aki nem mellesleg a Hollóhát házvezető tanára. Ha a drámai érzelemkinyilvánítás a kenyerem lenne, ami egyáltalán nem az, akkor most valószínüleg prüszkölnék akár egy náthás macska. Miért is érdekelne Engem Tristram szerelmi élete? Ha a részese lennék bizonyára érdekelne, de mivel nem ez a helyzet, így abszolút hidegen hagy. Viszont akarva akaratlanul is, de Evolet adott egy "fonalat" amin elindulhatok. -Szóval. Te féltékeny vagy?! Jól látom? Ha Tristram igazi férfi lenne, akkor nem hiszem hogy szüksége lenne egy tizenéves csitrire. Habáár. A Mi köreinkben nem ritkák a meglepetések. Egyébként honnan a búbánatosból tudhatnám hány lánnyal van dolga vagy volt Tristramnak?
-Őszinte választ adtam. De valamiért egyre nyilvánvalóbbnak tűnik Nekem, hogy Tristram és Evolet között történt valami. Elárulta magát félig meddig. Köszönhető éktelen ravaszságomnak. Vagy direkt bökte ki ami a pici szívét nyomja? Mondja csak el. Amúgy sem érdekel a szerelmi élete, lepereg Rólam. Vitathatatlanul van valami ebben a lányban, a kisugárzásában, de ettől még nem érdekel mi van Vele. De a későbbiekben még fordulhat a kocka. Lehetünk jó barátok. Akár. Rajta múlik. Én semmi jónak nem vagyok az elrontója. Tekintetem Evolet szemeiről most az üres poharamra vetül. A sötétben olyan magányosnak, és védtelennek tűnik a tárgy, ahogyan szemernyi fény sem csüng vonalain. Akár csak jó magam. A sötét oldal elnyelt, maga alá temetett, és semmi fény körülöttem. A pillanatnyi mélázásból Leroy hangja ráz vissza. Valami mosoly félét próbálok varázsolni a kifejezéstelen maszkba. Ismét komolyan elgondolkodom legbelül. Tényleg érdekelné ezt a lányt, hogy mi van Velem? Ennyire naiv még azért nem vagyok. De mivel illem, és empátia is létezik egyenlőre a földön, ezért ha már kérdezett, udvariasan válaszba kezdek. -Igen, van. De szerintem Neked, mint független nőnek nem lehet izgalmas téma egy kiegyensúlyozott házasság. Tudod... Kísértetiesen emlékeztetsz arra az időszakra, amikor Én is csak szórakozgattam, és a függetlenség bizony nagyon jó volt... -Ismét hoztam az őszinte formámat. Bár meglehet, kissé túlzásba estem megint. Kezem az arcomhoz emelem, kissé zavartan pillantok félre. Bárhova, csak ne Evolet tekintetébe kelljen néznem. Talán unalmat, gúnyt, megvetést látnék a kékeszöld íriszeiben. De hamarost erőt veszek magamon, és kedvesen mosolyogva nézek vissza beszélgető partneremre.

A hideg csontig hatol. Hiába február, hiába  már közel a tavasz, az idei minden megszokottnál hidegebb telet adott. Az ujjaim gémberedten emelkednek fel a számhoz, amely vörös színét a hideg csípte ki, miközben némi meleg levegőt  lehellek rájuk, hogy használhatóak legyenek, noha annyit ér ez, mint halottnak a csók. A pára is hófehéren száll fel, s tűnik kámforrá a pillanat tört része alatt. Elnézem egy percig, mielőtt döntök, s tovább indulok. Végül is, Crasso hívott ide, hát mi értelme ellenkezni?
Meglepett, hogy pont itt keres meg. Hisz az iskolába is könnyeden találkozhattunk volna, de talán azt nem tartotta elég biztonságosnak. Másik opciókánt valami munka szerepel, amit Lestrange osztott ki. Amiről engem megint elfelejtettek tájékoztatni. Erre a kósza gondolatra azon nyomban elfog a düh, az a fajta részeges elvakult fekete düh, ami cselekvésre sarkallna, s nem gondolkodásra. Ám a hideg jó hatással van rám ez egyszer, s nem hagyom magam, hogy mindez még inkább hatalmába kerítsen. Helyette még jobban megsokszorozom a lépteim, hogy az Abszol útról lefordulva az árnyékos Zsebpiszok-közön át induljak tovább. Oldalt ostoba férgek tanyáznak, akik vagy galleonért kuncsorognak vagy kést nyomnak a torkodhoz egy rossz pillanatban, de mivel a juharfa pálcám a kezembe simul megadóan, nincs okom az aggodalomra. S amúgy is… nagyobb veszélyt jelentek nekik én. Tekintetem nem véletlen siklik le balomra, ahol a kabát alatt a sötét jegyem rejtőzködik.
Van, hogy órákon át nézem, és nézem, s azon merengek, vajon lehetett-e volna másképp. Gyerekkoromban? Az iskolában? Talán Ruby segíhetett volna? Mivel érdemelte ki az ember azt a sorsot, amit kapott?
Ez a kérdés viszont választ sem érdemel. Mert ami van, azon nem lehet változtatni, s elég csak a mellettem ácsorgó csatornapatkányra pillantanom. Arcomon megvetés suhan át, majd a kocsma felé veszem az irányt. Épp eleget láttam ugyanis. Ideje hát, hogy a férfiakhoz csatlakozzam. Valamiért ugyanis az a gyanúm, hogy már ők itt vannak.
Így érthető a meglepettségem, hogy amint benyitok, a kevés ember közül is még kevesebb az ismerős. Sőt... szinte senki. A kabátom sötét kapucniját hátravetve teszem szabaddá a fejem, s körbepillantok, majd inkább a pulthoz lépek. Egyelőre gyömbérsört rendelek, mert ki tudja mire készülnek ezek. És jobb, főleg Tristram esetében, ha tiszta marad az ember feje.
Talán pont ezért mosolyodom el a legutóbbi emlék hatására, mikor is nem túl józanul fogadott. Azóta pedig… már én is ott taníthatok. Erre sem gondoltam korábban soha. Nem is vágytam vissza különösebben, de így… minden téren jó. Én szemmel tudom tartani Tristramot, és mindenféle egyéb hozzátartozóit, amíg Lestrange információt zsebelhet be, duplán. Sőt, engem még a bájos unokahúgára is ráállított. Nem értem miért érdekli őt ennyire Athalea… de talán nem is oly fontos. Megteszem, mert meg kell tennem, cserébe a Mirolnál való jó kis tippért.
Belegondolva elég gáz ez a családi dolog. Ebből a szempontból igazán örülök, hogy ebben hiányt szenvedek. Míg Mirol ezer módon próbálja óvni Vikitriát, úgy tűnik Rodolphus a Lestrange lánykával van ugyanígy… A Malfoyok meg… na inkább hagyjuk őket.
Mély sóhajjal kortyolok bele az italomba, miközben a tekintetem megakad egy ismerős arcon. Mintha Lucius körül láttam volna sündörögni. Talán neki dolgozik alkalomadtán… mindenféle téren. Hisz oly híres ama rossz házasság. Mint a Bellatrixéké is.
S egy jó beosztott megfelelni igyekszik. Minden téren. Mindig. Mindenhol. Mindenhogy.

/Elnézést a késésért/

Evolet Neela Leroy

Vajon az Édes Mérgekhez hasonló helyeknek kötelező tartozéka beltéri dohányfüst és a félhomály, vagy a betévedő vendégek várják el a helytől, hogy megfeleljen a rossz ponyvák által előírt kliséknek? – mélázik el kissé Lilianne, miközben helyet foglal a terem egyik hátsó, az ivókkal szemben támasztott látogatói elvárásoknak megfelelően homályos és füstös szegletében, majd minden jobb meggyőződése ellenére kibújik a hosszú, sötét kabát meleg és marasztaló öleléséből – egyrészt hamar  rámelegedne a kabát, másrészt pedig a kelme a pálcarántásban is akadályozná. Na persze nem mintha felelőtlenül párbajba akarna bocsátkozni a lánnyal, de jobb minden eshetőségre felkészülni. A nő ennek az elővigyázatosságnak és alaposságnak köszönhette jelenlegi rangját is, és tudta, hogy csakis ezen az úton őrizheti meg a kivívott posztot a Nagyúr jobbján.
Bordó ruhájában az őt körülvevő félhomályba olvadva várja hát, hogy megérkezzen a lány, akit egy ügyesen meghamisított levéllel reményei szerint sikerül idecsalnia. Várakozás közben újra és újra belekortyol az előzőleg megrendelt bögrényi forralt borba, ezzel próbálván elűzni orcáiról a kinti hideg rózsás csókjainak emlékét, s nyomát. A hamisítvány tökéletes volt, így Evoletnek jönnie kell – Lilianne biztos volt benne, hogy nem hagyna ki egy olyan találkozót, amire Tristram invitálja, főleg azok után, amit Rodolphustól megtudott.
Összefonni az alárendeltjei életét, hmm… – mosolyodott el Lil – Rodolphus mindig is egy idióta volt. De hogy a két kiszemelt valóban egymásba szeressen… milyen felelőtlenül romantikus.
A fiataloknak meg kell tanulniuk, hogy ha megengedik maguknak azt a luxust, hogy szeretteik vannak, rögtön sebezhetővé válnak és nem csak ők, hanem azok a bizonyos szerettek is. A tapasztalat pedig annál fájóbb lesz, ha a gyengéd szálak egy olyan emberhez fűződnek, akinek a Nagyúrhoz való hűsége megkérdőjelezhető.
Voldemort Belső Körének tagjaként Lilianne feladata volt szemmel tartani a hívek egyre gyarapodó tömegét, hallgatni a köztük terjedő szóbeszédet, pletykákat, anekdotákat… ha pedig valami gyanúsat hall, az ő kötelessége utánajárni és kideríteni a megszokottól való eltérés okát. Lényegében tehát a boszorkány felelőssége volt a gyanús elemek és az árulók kiszűrése a Halálfalók köreiből, az utóbbi időben pedig egyre több idejét és energiáját kötötte le a megbízhatatlanok megkeresése és a hasznos- vagy haszontalanságukról való meggyőződés. Tirstram De Crasso neve volt az egyik legújabb azon a bizonyos listán, s Lilianne, mint az empirikus úton való tanulás elkötelezett híve úgy döntött, megkísérel két legyet ütni egy csapásra, ezért invitálta találkozóra a férfi nevében Evoletet.
A gondolat ezen pontján hősnőnk mosolya még szélesebbé, magabiztosabbá, már-már arcátlanul elégedetté vált – a hosszan lefelé kígyózó göndör hajtincsek alatt rejtőző meghasadt elme sötét gondolatai közt ugyanis aranyszínnel ragyogott a pompásan kigondolt terv, melynek egyik főszereplője és eszköze éppen ebben a pillanatban lép be az ajtón. A Halálfaló nem mutatja, hogy a világos szemű idegen megjelenése bármilyen hatással lenne rá; a másik elsőre valószínűleg észre sem vette – és a smaragdszemű boszorkány sem igyekezett észrevétetni magát – azonban néhány perc múlva láthatóan megakad a szeme Lilen, aki bögréjét a lányra emelve kortyol újra az édes, fűszeres zamatú borból és várja, hogy a fiatal kolléga kíváncsisága felülkerekedjen az elővigyázatosságán és csatlakozzék az asztalához.

[- Remélem nem zavarok…-]

Meglep a gesztus. Ismerne? Ki ez a nő? Nem kérdéses, közülünk való. A Nagyúr szolgája lehet, de hogy épp mit végez, az számomra rejtély. Még eddig nem hozott vele össze a sors, de…
Valami nyugtalanít. Nem tudom megmondani mi. Az, ahogyan felém int a pohárral, vagy ahogy negédesen inni kezd, a magatartása, vagy a szeme villanása…
Tétovázok, s ez régen rossz. Ám rég nem vélt érzések kerítenek újfent hatalmukba. Újra elkezdek rettegni. A gerincem mentén érzem, ahogy elindul lefelé, majd újra fel. A hajam égnek meredne, ha nem húzná lefelé a gravitáció. S ennek csak egy módon járhatnék utána, de… megérné? Crasso hamarosan befut és letorkollna, amiért cseverészek össze-vissza. Lestrange nem hiszem hogy méltóztatna ide jönni. Mély levegőt veszek, amit benn tartok egy percig, majd pár galleont vetve a csaposnak fogom az italom, és felállok.
Lassan indulok el, megfontoltan, nem sietve. Kezem ügyében a juharpálca, s most úgy kapaszkodom bele, mintha az életem függne tőle. Jobban belegondolva, akár így is lehetne. Agyam ezer fokon égve próbál valami épkézláb szöveget kieszközölni a másik nőtől. Az idő fogytán az asztal pedig, egyre közelít. S mintha ezzel egyidőben a lány arcán a mosoly is szélesebbre nőne.
Nem tetszik ez nekem…
- Remélem nem zavarok…-
Mondom, miközben az üres székre ülök, vele szemben. A kupám halkan koppan az asztal lapján, miközben kékeszöld szemeim rá szegezem. Tekintetemben kérdések ezrei bujkálnak, de egyet ha feltehetek… s mégis, melyiket?
- Valahogy, az a gyanúm, sejted ki vagyok. Így hát én kérdeznék. Mit akarsz tőlem? –
Bele a lényegbe. Mert mit számít, hogy ő kicsoda…? Ellenség, vagy legalábbis ellenfél. Nevetséges, hogy még a saját társainktól is tartanunk kell, de hát épp ez a lényege. A gyengék kiszelektálódnak. A kérdés csak az, éppen ki a gyengébb. És rémálmaim netovábbja, mikor is izzadságban fürödve kelek fel, mert én vesztettem. Hát épp ezért nem adhatom fel. Mert ez soha nem történhet meg. Soha.
És ha ehhez ezt a szélesen mosolygó kis szukát kell eltüntetnem, megteszem. Ha mást, akkor megteszem. Minden gondolkodás nélkül. Ilyen vagyok, ilyenné lettem. Az a régi lány, akit Ruby szeretett… az rég meghalt már. S nincs idő megállni, többé nem.
A sötét hajzuhatag mögött érzem az erőt. Tudom, veszélyes ellenfelet kaptam. Olyat, aki méltó hozzám, vagy túlszárnyal. A megérzéseim eddig sose hagytak cserben, s a tény, hogy a hideg futkos rajtam keresztbe és kasba, nos… nem véletlen.
Eldöntöm a fejem egy picit, úgy figyelem meg még jobban. Szemeim enyhén összeszűkülnek, mint a macska, aki épp az áldozatát cserkészi be. Igen… ismerős… de ki is…
- Csak nem Malfoy talpnyalója vagy? Ha emlékeim nem csalnak te voltál velük…-
Nem kellene feszíteni a húrt, s mégis. Talán önnön hibámba esnék? Nem. Kivárok, nyugodtan, higgadtan. Legalábbis arcomon semmit nem lehet immár felfedezni. Sőt. Ellenben belül, majd szétvet az energia, amely felszabadul vegyes katyvaszként.
Tudásszomj, aggodalom, félelem, harag… de ezek töredéke mindannak, amik bennem nyugszanak. A kérdés csak az mikor… és hogyan törnek elő.

Evolet Neela Leroy

A fiatal arcon a kezdeti határozottság megfakulni látszik, s helyébe meglepettséggel vegyes idegenkedés szivárog csöndesen, fokról fokra, ahogyan a vér szökik el a testből egy komolyabb vágás nyomán. Míg az előbbit nyilvánvalóan a helyzet indukálta, Lilianne élt a gyanúperrel, hogy az utóbbi kifejezetten az ő személyének szól. A lány megrémült, ez egyértelműen látszott a pálcatartó kar merevségéből és a megfontolt, lassú léptek üteméből, amivel Evolet az asztalhoz közelít.

Hmm, milyen régen is volt már, hogy a puszta jelenlétemmel sikerült bárkit is halálra rémítenem... hiszen még mosolygok is a kedvedért, niña. Hiába, tapasztalatlan vagy még; bár megtörtek az évek, de meg nem acéloztak - és pontosan ez lesz a veszted, hacsak nem változtatunk rajta.

- Egy cseppet sem, foglaljon helyet - vált magázódásra a boszorka, szavak nélkül megkövetelve a másiktól, hogy ő is hasonlóképpen tegyen. Nem volt ebben semmiféle személyes sértettség, csupán a megszokás és a távoli ismeretség követelte meg Lilianne-tól, hogy ezzel a kevésbé közvetlenebb formával éljen. Persze a göndör fürtű külhoni szerint illetlenség bárkit is tegezni amíg arra nem kapunk engedélyt, de tudta, hogy ezekben a zavaros időkben egyre kevesebben adnak az elemi udvariasság ilyetén hóbortjaira - a maga részéről éppen ezért is ragaszkodott annyira az ilyen apróságokhoz, hiszen ha a Világ széthasadni látszik, szükség van az olyan állandóságokra, mint a jó modor, hogy megőrizzünk valamit a boldog békeidőkből.
- Már vártam magát - szúrja közbe a nő, élénken figyelve a vele szemben ülő fiatal lányt a bögréből szálló finom párán keresztül, majd a kupa tükörképeként Lilianne itala is koppanva lel némi nyugodalmat az asztalka tetején.
- Igazán bőkezű volt a csapossal; én a maga helyében négy sarlót se adtam volna neki... ez vagy nemes lélekre, vagy megengedhetetlen mértékű butaságra vall, netán valamiféle nagyzolási hóbort része csupán... de nem emiatt hívtam ide magát - tér vissza a tárgyra Lill, felkészülve egy esetleges kirohanásra a munkamódszereit illetően.
- A gyanúja beigazolódott; pontosan tudom, ki maga és mit csinál - bólint a Nagyúr jobbkeze, lustán az ujjai köré csavarva az egyik göndören omló hajfürtjét - Ami pedig az utóbbit illeti: egyelőre csak beszélgetni szeretnék magával. Hogy azután mi fog történni, csakis attól függ, mire jutunk a szép szavakkal - mosolyodik el a spanyol újfent kedvesen, szélesen, idegtépően.
Evoletnek szemmel láthatóan nincs ínyére a helyzet, de ez a tény egy cseppet sem bizonytalanítja el Lilianne-t; az évek alatt hozzászokott már, hogy a beszélgetőpartnerei közül csak kevesen fogadják olyan lelkesedéssel, mint például az a selyemszájú francia ficsúr Alec - a legtöbbjük általában megrémül, vagy felelőtlenül felbátorodik ami sok esetben kellemetlen következményeket von maga után. Azonban a kék szemekbe pillantva idővel elszántságot vél felfedezni, amit nem mulaszt el egy korty édes borral megjutalmazni.

Ohh, némi határozottság, ezt már szeretem... ezek szerint mégsem vagy olyan elveszett lélek, mint amilyennek mutattad magadat. Nem is tudod, mekkora szükséged lesz a határozottságodra ha meghallod, amit mondani akarok neked.

A sötét hajú lány fejét oldalra billentve, összeszűkülő szemekkel igyekszik felmérni kivel is hozta össze a Sors, Lilianne pedig nem állja meg, hogy ne tükrözze a másik mozdulatait, kiegészítve azokat a rá annyira jellemző finom kis somolygással.
Evolet szavait hallva a telt, csókolnivaló ajkak közül őszinte, gyöngyöző kacaj tör utat magának, majd hirtelen mintha elvágták volna, szakad meg, ahogyan Lilianne előrehajol.
- Honnan veszi, hogy nem ő az enyém? - kérdez vissza komoly tekintettel, de továbbra is bájos mosollyal - A Malfoy család régen eljátszotta már az esélyét, hogy - ahogyan az imént olyan találóan megfogalmazta - talpnyalói legyenek... - legyint aprót a nő, miközben lassan hátradől a székben, újra szájához emelve az illatos nedűt.
- Na de az én ismeretségeim a találkozónk szempontjából korántsem olyan érdekesek, mint a magáé Tristram De Crasso-val. Igen érdekes fiatalember... meséljen róla, Evolet - tesz apró, biztató mozdulatot a kezével a boszorkány, arcán továbbra is azzal a széles, ragyogó mosollyal, mely az utolsó szavakkal különös, drámai mélységet és színt kap.

[- Mindenkinek arra telik, amire rászánja…-]

Valahol elfog a kétség. Mélyen belül meglep, hogy ez az ismeretlen nő várt engem. Mégis miért? Mit akarhat?
Egyszerre akarom tudni a választ, s ugyanakkor félek is tőle. Így hagyom őt kibontakozni.
Amikor a csapost hozza szóba, arra sandítok, amerre a fickó áll. Kövér, mint egy disznó, arcán fekélyek, és valljuk be nem egy bizalomgerjesztő látvány. De a külső mindig megtévesztő. Tudom, miért jó ez így neki, s miért nem törekszik többre. Így láthatatlan tud maradni, másként meghalna. Eme vészterhes időben jobb, ha az ember okosan kezeli a dolgait, a lehető legnagyobb diszkréció mellett. És bármikor kellett, segített.
Talán bejövök neki, talán a galleon édes szagának sóvárgására készséges, minden esetre sosem érdekelt az ő miértje.
Vállat vonok, hisz a fekete némber számára úgyis lényegtelen, kivel miért és hogyan ápolok jó viszonyt. Vagy nem?
- Mindenkinek arra telik, amire rászánja…-
Hangom nyers, noha nem akarom ezt. Mégis haragszom. Talán Lestrange átvert volna?
Nem, az lehetetlen!
Győzködöm magam, de a vár hűl meg benne, amikor a másik egy fanyar mosoly kíséretében közli, tud mindent. Mindent
De mi mindent?
Míg ő eljátszogat a hajával, mint egy ostoba kislány, én összehúzom macskazöld szemeim s míg méregetem, előrehajolok, hogy suttogva de érthetően mondjam a következőket.
- Ó valóban? Azt hiszi, mindent tud rólam? Nos… bizonyítsa! –
Flegmán dőlök hátra, kényelmesen elhelyezkedve a széken, miközben ő Malfoyra tereli a szót a megjegyzésem kapcsán.
- Ugyan, ha az öné lenne, akkor nem nézett volna rá úgy, mint egy kivert öt napos kutya…-
Fanyar mosoly kúszik a szám szélére, majd a poharamért nyúlok, hogy igyak belőle, de majdnem bele is fulladok, s nemcsak a gyilkos pillantásoktól, amit kapok.
A kérdés szíven talál, és ezt nem tudom elég jól titkolni.
Crasso. Már megint ő!
- Nos… - kezdem egy enyhe torokköszörüléssel, miközben a kupámat levágom az asztalra, hogy némileg ki is fröccsen a tartalma. - Nem értem, miért is tartoznék magának bármiféle információval, akár Crassoról akár másról legyen is szó. Ön nem a felettesem, és… bocsásson meg, de még ha az lenne se hiszem, hogy megbíznék magában. –
Halovány gunyoros mosolyt villantok felé.
- Tudja, ön túlzottan… kutakodó. Valahogy nem tűnik túl kifinomultnak, már ha nem sértem meg. De tudja mit? Ha már idáig fáradt, megadom, amit kér. Végtére is miért ne? –
Kacagok fel enyhén, és lesajnálóan csóválom meg a fejem.
- Cserébe egy nevet kérek… Egy nevet, a vallatómtól. –
Huncutul csillan meg a szemem. Csak egy név kell, hogy álmatlan éjszakáid legyenek, Malfoy-mániás… csak egy név…
- Nos… hogy dönt? Áll az alku? –
Pillatok rá kedveskedve, noha belül mélyen valahol a felboncolását tervezgetem, hisz az egómba trappolt bele sáros lábbal. Ám lehet nem lesz se időm, sem alkalmam vele összefutni. Bárhogy is, legalább tudom, kicsoda is, aki Luciusért van oly nagyon oda. Talán Mrs. Lestrange-nek öröm lesz-e hír, hogy a drága húga férje ennyire kapós lett, nős létére…
Félrebillentem a fejem és várok. Mit tartogatsz még, te sötét ármány?

Evolet Neela Leroy

- Milyen igaz - bólint a nő újfent, éppen csak egy árnyalatnyival szárazabb hangon, mint ami indokolt volna. Tehát a bőséges fizetség nem a véletlen, és nem is a közmondásos női szeszélyesség eredménye. Érdekes...
Lilianne érdeklődve figyeli a másik arcának, tartásának változásait; a rosszul palástolt dühöt néhány jól irányzott szóval félelembe fordítja át, de Evolet még mindig nem hisz neki. Persze ez érthető, hiszen fordított helyzetben valószínűleg maga Lilianne is vonakodna elfogadni, hogy látogatója nem sajnálta az időt és alaposan utánanézett viselt dolgainak. Persze ha egy hozzá hasonló pozícióban lévő Halálfaló tenné mindezt, nem kételkedne benne, hogy az utolsó apróságot is kiderítették róla.
A boszorkány érezte, hogy ha fél, mindinkább a másik nő hatása alá kerül, így valódi érzéseit a durcás nemtörődömség álarca mögé bújtatva hajol közelebb, s sziszeg a kéretlen asztaltárs felé.
- Nos, az igazat megvallva a minden meglehetősen pontatlan fogalom volt részemről - pillant Evoletre a Nagyúr jobbkeze - helyesebb lett volna azt mondanom, mindent ami számít. Tudom, hogyan és miért került a köreinkbe, azt is tudom, hogy kezdetben mennyire nem akart közénk tartozni és ismerem azokat, akik végül meggyőzték, hogy jobb lesz így magának. Tudom, hogy Rodolphus Lestrange pártfogolja és ismerem az eddigi feladatait. Valamint az sem titok előttem, hogy milyen kapcsolatban áll de Crasso-val... - sorolja értesüléseit az ében hajzuhatag gazdája, beszéd közben baljának kinyújtott ujjain számlálva azokat, végül töretlen mosollyal véve szemügyre a vele szemben ülőt.

A fiatal boszorkány kis híján a saját italába fullad, mikor Lilianne a rúnamágust említi, s ezzel egyszersmind illusztrálja is az auror értesülésének helyességét, a spanyol legnagyobb megelégedésére, hangja visszanyerése után azonban rögtön a tiltakozásé lesz a főszerep, melyre Lilianne természetesen számított.
- Mire felállunk ettől az asztaltól érteni fogja, ne aggódjon - felel nyugodtan a lánynak, majd kissé előrébb hajolva székében, tincseit eltűrve kérdezi:
- Biztos benne? Nem csak közvetlen felettesek léteznek, és persze nekik is vannak feljebbvalóik - Lilianne csipetnyi meglepetéssel vetette fel magában, hogy a vele szemben ülő valóban nem tudja, ki ő, annak ellenére, hogy immár hónapok óta tölti be a Nagyúr jobbjának igen elismert tisztségét, melyet természetesen a többi Halálfaló jelenlétében ruháztak rá. Ha igaza van - amit a boszorkány következő szavaival ékesen fog bizonyítani - akkor Anglia talán legrosszabbul informált Halálfalóját tisztelheti a lányban, ez pedig beigazolná azon szomorú gondolatot, hogy Evolet a maga módján menthetetlen.
- Fordított helyzetben én sem bíznék magában - nyugtatja meg a másikat - A bizalom egyébként sem egészséges dolog; hisszük, hogy csak olyanokat tisztelünk meg vele, akik valóban érdemesek rá, de sajnos újra és újra csalódnunk kell nem csak bennük, de a saját magunk ítélőképességében is. Mégis, olyan emberi gyöngeség ez, melytől egyikünk sem szabadulhat - apró mosoly, apró korty bor - még én sem. A bizalom a tisztességességben való hit megtestesülése, de mindketten tudjuk, hogy a legtöbb ember tisztességessége csak az első komoly fenyegetésig tart... szomorú, de így van - teszi le a lassanként kiürülő poharat Lilianne, saját okfejtésétől még kissé kába, elmélázó tekintettel.
- Az a dolgom, hogy az legyek - virul ki a boszorkány mosolya Evolet megjegyzésére - S talán valóban nem vagyok kifinomult... talán csak nem akarom, hogy annak lássanak... talán csak maga nem volt elég alapos megfigyelő, ki tudja? - emeli meg a poharát a lány felé, miközben azon töpreng, mivel sikerült erre a végkövetkeztetésre vezetnie a Halálfalót.
- Szegényes csere volna, nem gondolja? - sandít a kékeszöld szemekre Lilianne. Sokat elárul a másikról ez az ajánlat; szívből gyűlölheti, ha képes lenne minden információját elcserélni egyetlen névért... de Lilianne sem lenne jobb nála, ha azt hinné, minden információt megkapna egyetlen névért cserébe. Nyilván csak a negyedét mondaná el neki a lány, jobb esetben a felét annak, amit tudni akar. Mindenesetre az tisztán látszik, hogy a személyes ügyei mennyire erősen befolyásolják a boszorkát, milyen nagy hatással vannak az érzelmei a tetteire... ez felettébb aggasztó. A sakktábla lassan-lassan meginogni látszik, a figurák minden pillanatban változnak, állandó mozgásban van a játszma - ilyen időkben pedig higgadtságra, megfontolt és körültekintő tervezésre van szükség, nem forrófejű, gyerekes bosszútervekre.
- Maga valóban nem tudja, ki vagyok! - csapja össze a tenyerét Lilianne kacagva - Megmondom őszintén, erre nem számítottam, de így sokkal izgalmasabb.
- Legyen, ahogy akarja... mondja el, mit tud a fiatalemberről és ha az információi hasznosnak bizonyulnak, megkapja a nevemet - nyújtja kézfogásra a balját Lilianne.
Nem sok vesztenivalója volt; túl ismert hozzá, hogy Evolet ne találja meg magától is, tehát egy sokkal egyszerűbben is beszerezhető név nem nagy ár néhány meséért de Crasso-ról (akinek a vislet dolgairól mellesleg szintén tájékozódott, így nehezebb lesz becsapni, mint azt Evolet gondolná). Ha megvan a név, Evolet valószínűleg megkeresi majd azt, akiről úgy gondolja, szívesen Lilianne ártalmára lenne... a Malfoy-család említésekor megvillantott fanyar mosoly szerint ez valószínűleg Bellatrix Lestrange vagy Cissy Malfoy lesz, de Evolet minden bizonnyal nincs tisztában vele, hogy Bella, bár megveti a sógorát, nem fog beleavatkozni egy ilyen apróság kedvéért a Malfoyok családi ügyeibe (arról nem is beszélve, hogy kegyvesztettségük okán igyekszik elhatárolódni tőlük), egy olyan rangú nő pedig, mint Cissy nyilvánvalóan tudja, mi történik Wiltshire-ben, mikor nem tartózkodik otthon. De persze ne felejtsük el, hogy még ha a hideg düh fojtogatja is Mrs. Malfoyt, nem fog tenni semmit, egyrészt mert semmiféle bizonyítéka nincsen rá, hogy bármi is történt volna Lilianne és Lucius között, másrészt pedig még ha történt is, nincs abban a helyzetben, hogy árthasson a Nagyúr egyik leghűségesebb szolgájának. Hiába, Lilianne jelenleg magasabb polcon ült ahhoz, hogy akár Evolet, akár Cissy elérhesse, s ezzel maga is tisztában volt.

[- Ha befejezte a mulatozást, elkezdeném. Ha nem lennék elég szemfüles, észre sem venném, hogy nem az alkohol hatása alatt van és betudnám annak a vihorászását, hogy részeg. Mondja, maga mindig ennyire idióta? –]

Nagyon nem tetszik ez nekem. De ennek nem adhatok hangot. Az arcom épp eléggé árulkodó. Hisz a félem belém nyilall, mikor Rodot megemlíti, hát még mikor kiderül, ismer mindent. Szinte minden egyes léptem. Mi a fene?
Megnyugtat, legalábbis a szavai erre utalnak, de valahogy mégsem lesz ettől a lelkemnek jobb, sőt… kifejezetten rosszabbá teszi a helyzetet. Nem válaszolok a kérdésére. Figyelem, ahogy a hajtincsét söpri hátra, majd visszahúzódik.
Még ő is bevallja, hogy normális a reakcióm. Ő se tenne másképp. Ettől ugyan jobb nem lesz, de nos igen, legalább a látszat egész jó ezek szerint. A szívem összeszorul a szavaira.
Ruby ötlik fel bennem, a gyerekkorom, a nevelőszüleim. Aztán persze Crasso se marad el. Elfanyalodom minderre, s inkább iszom egy kortyot a kupámból.
Ez a nő meg kell hagyni érti a dolgát. Bólintok neki elismerésem jeleképp, amit érthet a kis eszmefuttatására, vagy épp arra, amire csak akar.
Persze szerinte a csere semmit nem ér, hát most nem ő diktálta a feltételeket. Ez persze nem is tetszik senkinek se. Ám engem cseppet sem érdekel.
Hátradőlve figyelem, míg ő elszórakozik. Gyerekes!
- Ha befejezte a mulatozást, elkezdeném. Ha nem lennék elég szemfüles, észre sem venném, hogy nem az alkohol hatása alatt van és betudnám annak a vihorászását, hogy részeg. Mondja, maga mindig ennyire idióta? –
Dühös vagyok, de visszafojtom a haragom, ellenben nem leplezem el. Érezze, hogy semmibe nézem, tök mindegy hogy annak a szerencsétlen ranglétrának hanyadik fokán áll. Ha valaki nem látja be a hibáit és nem bírja a kritikát, az hamar kinyiffan. Ez az igazság.
- Crasso a munkatársam. Közel másfél éve ismerem. Kissé kevesebb idővel került be a köreinkbe, mint én. Tekintve hogy Roxfortos diák voltam, hamar megtalált a Nagyúr a szolgálóinak. Ám én mindig is Lestrangehez pártoltam, amit sose bánt egyik se. Hogy Crasso milyen úton és módon jutott el oda, ahol most van nincs információm. Ezt kénytelen lesz kinyomozni máshol. –
Gunyorosan elmosolyodom, miközben szünetet tartok és a tekintetem érdeklődve lövellem felé. Majd meglátjuk hányadán állunk mi, te ostoba.
- Nos a munka miatt elég jól megismertem a társamat, ami nem túl nagy meglepetés. Az viszont annál inkább az, hogy irányítani is tudom. Találja ki, hogyan…-
Igen, nem fogom titkolni a kapcsolatot. Az semmit nem használna, ha szűzlányként pironkodva rejtegetném, hiszen a legszembeötlőbb lenne a tényállás. Így viszont nehezebb lesz kinyomoznia, mennyire alkalmi és mennyire érzelmi síkon mozog is a mi kapcsolatunk. Vajon elég okos-e ehhez?
- Most ugyebár az említett személy az iskolában terrorizálja a diákságot, de így se átalkodik meg engem is szekálni ha olyan kedve van. –
Megvonom a vállam, jelezve, részemről befejezve, s ha egyéb is érdekli, akkor rövid, tömör és velős kérdések után olyasformán is kívánok válaszolni rá, ami persze, biztosan nem lesz neki elég.
Hiszen mi az ami elég egy halálfalónak?