vizsga öv alatt, öv felett
- Magadat bárhol lefoglalhatod, nem kell ahhoz menedék-*csóválja meg a fejét, önző-önző kis Tenebris, hát így gondoljon arra a Francia, hogy milyen jól lefoglalhatnák
egymást, ha már így áll a helyzet, de, sokat kell még tanulnia a fiatalságnak. Elvégre neki is megvoltak a maga tanulóévei és azokban a saját kára, amiből oly eszményi módon megtanulhatta, hogy ideje van az önzőségnek, és ideje van a közösségnek, mert a szuverenitás ugyan az ember legjellemzőbb tulajdonsága, de azért csak jó a másik humán lény testi közelsége. Lelkiségre már nem vágynak a hozzájuk hasonlók, elvégre az ilyesmit kiégették magukból akkor, amikor eldöntötték, hogy az életük csak és kizárólag róluk fog szólni.
Az érintés őt is megnyugtatja, noha kevésbé kavarog benne az aggodalom és a félsz füstje, de nagy felelősséget vállalt azzal, hogy erre az útra terelte magukat, Tenebris viselkedése vizsga, amiről nem is tud a fiú, rossz mozdulatok és szavak buktathatnák meg őket, így aztán úgy tereli el a veszélyes vizekről, ahogy csak tudja, könnyedén és látszólag érdektelenül, de a kezét rajta tartja óvó szeme helyett.
A sötétségben elveszíti a jelentőségét a szem, a test, az alak, a forma, a hangok maradnak, a szagok, az érintések, és azok a túlvilági érzékek, amiket mindig mágiahasználó magával hordoz, de csak kevesen fáradnak a tökéletesítésükkel, mert a más, természetesen domináló érzékszervek kielégítenek minden átlagos igényt. Nem így az átoktörőét. A lépései magabiztosak, nem kell semmit látnia ahhoz, hogy a tudatában a tér minden dimenziójára kiterjedő kép épüljön ki a falakról, a folyosókról, az akadályokról, mindarról, ami körülveszi őket. A tudata olyképpen látja maga előtt a járatokat, ahogy azt az elméjébe visszaverődő és befogott mágikus kisugárzások kirajzolják. A sötét mágia szinte kidomborodik a hordozójából, erre az átoktörőknek nagyon is túlérzékenynek lenniük, és a sokéves tapasztalat, a józan belátás, a képesség tréningezése még egy ilyen hétköznapi esetben is a tudás magabiztosságával ruházza fel Alecet, amihez kevés dolog fogható.
Az egyik ilyen fogható dolog persze az ifjonti hév. Ami minden, minden körülmények között eltölti a tulajdonosát azzal az emberfeletti lobogással, magabiztossággal és lazasággal, amit eszközként használva lám, Tenebris sem mutat félelmet vagy zavart, engedelmessége nem rettenő, hanem józan, belátó, de harcra kész. Vajh mely frissen végzett Roxfortos tenné ugyanezt hasonló körülmények között?
Mély, telt hangon felnevet, szabadon hagyva, hogy a torkába gyöngyözzön az émelyítő bűz, nem hétköznapi gyomorról téve tanúbizonyságot. Valóban nem élt még a fiú, de hát ez egy vissza-visszatérő döbbenet tézis, amivel szembe évek múltán, ha még élnek, ugyanúgy szembe kell nézniük, mint most.*
- Majd egyszer elmesélem milyen kölyök voltam, és belesápadsz az irigységbe. Nem félek, féltelek, legyen a helyén az eszed-*bár jelesre vizsgázik a kölyök, hiszen élve kijutottak. Átmentek a futó teszten, méghozzá mindketten, Alec már rutinból, míg Tenebris friss, szinte ropogós tudását és tapasztalatait mérlegre helyezve. Mit sem sejt a vérmes gondolatokból, amik letörölnék a képéről a vigyort, de ha ismerné oket, alighanem akkor is ugyanúgy vigyorognak, kölykösen, pimaszul, érett korához méltatlan vagánysággal, amit ez a röpke föld alatti kirándulás sem koptatott el az arcáról, holott az avatatlan betévedők számára jó esetben is a kazamatákból való kijutás ára fakóra őszült hajtincsek sokaság és (semmiképpen sem vagy) megzavarodott elme torz rémképekkel telítve.*
- Mindig örülök, ha gyönyörűnek találsz-*a nevetése nedvesen visszhangzik végig a csatorna falai között, ahogy kihúzza magát kellemetlenül közel kerül a mennyezethez a feje, lehunyorog Tenebrisre, kéklő szemei a semmibe fókuszálnak, ahogy szokják a fényt, ami hasonlóképpen elvakította őt is a kilépés pillanatában. Látványosan megrogyasztja a térdét, lehajtja a fejét, kissé megrázza, segítve a fiú szorgoskodását, amivel megpróbálja túlnőtt tincseit konszolidálni.*
- Levágom a fenébe-*mormogja a fenyegetést a sötét tincseknek, amik olynagyon ragaszkodnak ahhoz az absztrakt művészeti alkotáshoz, ami a fejére tapadt.*
- Ó, én hős lovagom-*sóhajt végül gunyorosan, amikor a fürge ujjacskák a nedve padlóra ejtik a gonosz leleményt, mély lélegzetet vesz, aztán hirtelen a fiú nyakába fúrja az arcán, ha már így lehajolt, a futástól és ijedtségtől megnyirkosodott bőrre szorítja a száját, mohón felhörpölve onnan az élet ízét, miközben a fenekét megragadva magához húzza és kissé meg is emeli a könnyű kategóriás agressziógócot.*
- Kárpótlás, meg a nagy frászt-*dörmögi, borostától érdes állával végigkarcolja a fiú nyakát, beleharap.*
- Ha ilyen ütemben lépegetsz félre, mint ma, nincs az a stabilan kikövezett út, ami jó irányba vezet, na indulás-*könnyedén elforgatja magától a fiút, teljes fizikai fölényét kihasználva az alacsony, de férfias vonalú testet balerinás kecsességgel pördítve, elégedetlen megütögetve a fenekét kissé, miközben a legközelebbi csatornalétra fémfokaihoz irányítja.*
- Megyünk és megfürdünk, mert olyan szagunk van, mint egy felbontott temetőnek pestis idején. Aztán majd meglátjuk, behajtom-e a kárpótlásom-*kis vigyor.*
-Pálcát el, mugli terület. Aztán beszélnünk kell még az érzékeid továbbfejlesztéséről is-*mert mire való a tanítvány, ha nem arra, hogy olyasmivel pesztrálja, amit értékesnek tart magában? Mármint, az erkölcsi szemérmet nem sértő dolgok közül mi másra nem való.*