Sikátor jobbra

vizsga öv alatt, öv felett

        - Magadat bárhol lefoglalhatod, nem kell ahhoz menedék-*csóválja meg a fejét, önző-önző kis Tenebris, hát így gondoljon arra a Francia, hogy milyen jól lefoglalhatnák egymást, ha már így áll a helyzet, de, sokat kell még tanulnia a fiatalságnak. Elvégre neki is megvoltak a maga tanulóévei és azokban a saját kára, amiből oly eszményi módon megtanulhatta, hogy ideje van az önzőségnek, és ideje van a közösségnek, mert a szuverenitás ugyan az ember legjellemzőbb tulajdonsága, de azért csak jó a másik humán lény testi közelsége. Lelkiségre már nem vágynak a hozzájuk hasonlók, elvégre az ilyesmit kiégették magukból akkor, amikor eldöntötték, hogy az életük csak és kizárólag róluk fog szólni.
       Az érintés őt is megnyugtatja, noha kevésbé kavarog benne az aggodalom és a félsz füstje, de nagy felelősséget vállalt azzal, hogy erre az útra terelte magukat, Tenebris viselkedése vizsga, amiről nem is tud a fiú, rossz mozdulatok és szavak buktathatnák meg őket, így aztán úgy tereli el a veszélyes vizekről, ahogy csak tudja, könnyedén és látszólag érdektelenül, de a kezét rajta tartja óvó szeme helyett.
       A sötétségben elveszíti a jelentőségét a szem, a test, az alak, a forma, a hangok maradnak, a szagok, az érintések, és azok a túlvilági érzékek, amiket mindig mágiahasználó magával hordoz, de csak kevesen fáradnak a tökéletesítésükkel, mert a más, természetesen domináló érzékszervek kielégítenek minden átlagos igényt. Nem így az átoktörőét. A lépései magabiztosak, nem kell semmit látnia ahhoz, hogy a tudatában a tér minden dimenziójára kiterjedő kép épüljön ki a falakról, a folyosókról, az akadályokról, mindarról, ami körülveszi őket. A tudata olyképpen látja maga előtt a járatokat, ahogy azt az elméjébe visszaverődő és befogott mágikus kisugárzások kirajzolják. A sötét mágia szinte kidomborodik a hordozójából, erre az átoktörőknek nagyon is túlérzékenynek lenniük, és a sokéves tapasztalat, a józan belátás, a képesség tréningezése még egy ilyen hétköznapi esetben is a tudás magabiztosságával ruházza fel Alecet, amihez kevés dolog fogható.
       Az egyik ilyen fogható dolog persze az ifjonti hév. Ami minden, minden körülmények között eltölti a tulajdonosát azzal az emberfeletti lobogással, magabiztossággal és lazasággal, amit eszközként használva lám, Tenebris sem mutat félelmet vagy zavart, engedelmessége nem rettenő, hanem józan, belátó, de harcra kész. Vajh mely frissen végzett Roxfortos tenné ugyanezt hasonló körülmények között?
       Mély, telt hangon felnevet, szabadon hagyva, hogy a torkába gyöngyözzön az émelyítő bűz, nem hétköznapi gyomorról téve tanúbizonyságot. Valóban nem élt még a fiú, de hát ez egy vissza-visszatérő döbbenet tézis, amivel szembe évek múltán, ha még élnek, ugyanúgy szembe kell nézniük, mint most.*
        - Majd egyszer elmesélem milyen kölyök voltam, és belesápadsz az irigységbe. Nem félek, féltelek, legyen a helyén az eszed-*bár jelesre vizsgázik a kölyök, hiszen élve kijutottak. Átmentek a futó teszten, méghozzá mindketten, Alec már rutinból, míg Tenebris friss, szinte ropogós tudását és tapasztalatait mérlegre helyezve. Mit sem sejt a vérmes gondolatokból, amik letörölnék a képéről a vigyort, de ha ismerné oket, alighanem akkor is ugyanúgy vigyorognak, kölykösen, pimaszul, érett korához méltatlan vagánysággal, amit ez a röpke föld alatti kirándulás sem koptatott el az arcáról, holott az avatatlan betévedők számára jó esetben is a kazamatákból való kijutás ára fakóra őszült hajtincsek sokaság és (semmiképpen sem vagy) megzavarodott elme torz rémképekkel telítve.*
        - Mindig örülök, ha gyönyörűnek találsz-*a nevetése nedvesen visszhangzik végig a csatorna falai között, ahogy kihúzza magát kellemetlenül közel kerül a mennyezethez a feje, lehunyorog Tenebrisre, kéklő szemei a semmibe fókuszálnak, ahogy szokják a fényt, ami hasonlóképpen elvakította őt is a kilépés pillanatában. Látványosan megrogyasztja a térdét, lehajtja a fejét, kissé megrázza, segítve a fiú szorgoskodását, amivel megpróbálja túlnőtt tincseit konszolidálni.*
        - Levágom a fenébe-*mormogja a fenyegetést a sötét tincseknek, amik olynagyon ragaszkodnak ahhoz az absztrakt művészeti alkotáshoz, ami a fejére tapadt.* - Ó, én hős lovagom-*sóhajt végül gunyorosan, amikor a fürge ujjacskák a nedve padlóra ejtik a gonosz leleményt, mély lélegzetet vesz, aztán hirtelen a fiú nyakába fúrja az arcán, ha már így lehajolt, a futástól és ijedtségtől megnyirkosodott bőrre szorítja a száját, mohón felhörpölve onnan az élet ízét, miközben a fenekét megragadva magához húzza és kissé meg is emeli a könnyű kategóriás agressziógócot.*
        - Kárpótlás, meg a nagy frászt-*dörmögi, borostától érdes állával végigkarcolja a fiú nyakát, beleharap.* - Ha ilyen ütemben lépegetsz félre, mint ma, nincs az a stabilan kikövezett út, ami jó irányba vezet, na indulás-*könnyedén elforgatja magától a fiút, teljes fizikai fölényét kihasználva az alacsony, de férfias vonalú testet balerinás kecsességgel pördítve, elégedetlen megütögetve a fenekét kissé, miközben a legközelebbi csatornalétra fémfokaihoz irányítja.*
        - Megyünk és megfürdünk, mert olyan szagunk van, mint egy felbontott temetőnek pestis idején. Aztán majd meglátjuk, behajtom-e a kárpótlásom-*kis vigyor.* -Pálcát el, mugli terület. Aztán beszélnünk kell még az érzékeid továbbfejlesztéséről is-*mert mire való a tanítvány, ha nem arra, hogy olyasmivel pesztrálja, amit értékesnek tart magában? Mármint, az erkölcsi szemérmet nem sértő dolgok közül mi másra nem való.*

Alec

„Úgy értettem, hogy egymást, te pedantéria.” Megforgatom a szemeimet a sötétben, amely szokástól a fényben inkább tartózkodok, mert túlságosan is hisztis, az anyjának visszabeszélő kamaszként tűntet fel. Itt azonban csak az enyhén rosszkedvű hangom hallatszik ki, ám ez is hamar elszáll. Helyette egy kedvtelő vigyor és kuncogás válaszol Alec feltörő jókedvére, ahogy már lassan kiérünk a sötétből, amit annyira megszoktunk, hogy szinte nem is zavar már. Az ijedtségnek is van szavatossági ideje.
„Már most sápadok, még egy kicsi és szinte világítani fogok… ott lesz.” Váltok hangnemet, ami a gyengédség és a komolyság határán helyezkedik el, ahogy a hirtelen fénytől hunyorgok, és igyekszem kivenni a világot. Alecet már sikerült, igazából egy kutya. Azt hiszem megártott ez a kis katakombás kaland, undorítóan csöpögőssé tett. Erre inni kell majd, hogy még az emlékét is elfelejtsem.
„Annyira, hogy a cinizmust se hallod az egódtól soha.” Nevetek fel pimaszul, és alaposan megdörzsölöm azokat az ápolt, befrizurált kis nemesi fürtjeit. Puhák. „Három percet kapsz visszanöveszteni!” Hörrenek fel a puszta gondolatra is. Rémálmaimba fog kergetni egy kopasz Alec képe. Nem, egyáltalán nem illik hozzá, közönséges, alacsony rangú, rakodómunkások és észt izomra cserélő verőlegények viselete az. Túl sokkal találkoztam, túl sok gondolta azt, hogy egyszerű kis köcsögként meghúzhat, ha csak elég erélyesen nyom a falnak, hiszen biztosan reszketni fogok a félelemtől. Akár hálás is lehetnék nekik, remek gyakorlatok voltak a gyors bicskanyitási és használati módszereimhez, amiket szerintem mostanra tökélyre fejlesztettem, még ha nem is szorulok rá annyira manapság. Áh, a régi szép idők! Azért a mágiának is megvan a maga bája, de a kétkezi, közelharcot semmi nem tudja leváltani. Furcsán csillan fel a szemem Alecre nézve, ahogy a véres, verejtékes, egymáson csúszó adrenalin hajtotta testekre gondolok, és a győztest eltöltő mindent meghaladó eufóriára. Megnyalom az ajkaimat.
„Hős hát! Mire mennél nélkülem?” Úgy érzem átléptem a mai napi pimaszsági kvótát, ez a kis kiruccanás túlságosan is felpezsdítette a véremet, már-már kriminális mennyiségekig. Meg is érdemlem, amit kapok érte, hatásosan elhallgattat. Csak egy elégedett morgásba haló sóhaj hallatszik, ahogy felfal a szájával, magához emelve, erős karjával. Néha az alacsonyságnak is vannak előnyei. Az úri hölgyek sikonganának azon, hol fog meg, de az én tagjaimban azt a pár héttel ezelőtti hajnalt idézi fel, amikor így emelve fel nyomott a falnak, lábaimmal a derekára fonódva, köztük a forróságával. Nyakára fogok, és bár csak egy pillanatig tart az élmény, felfrissít, mint sivatagban a hűs víz.
„Micsoda szigorúság.” Ajkamba harapok, a kezem a hajába markol erőszakos birtoklási vággyal. „A legjobbakkal is megesik.” Még az állára csókolok, mielőtt rút és orv módon megforgatna a diótörő ez évi földalatti előadását befejezve íj módon. A patkány király meg se szólalhat ezek után. „Minden út jó irányba vezet, mert minden út az enyém!” Villantom rá a szemeimet, amikor megpaskol. Felrémlettek Aless idióta gyerekmeséi bennem, hiába, az ilyesmi egy életre megrontja az ember elméjét.. Könnyed léptekkel érek a rozsdásodó vaslétrához, majd fel a rozoga fokokon.
„Áh, tetszik.” Vigyor viszonozva, egy rövid undort kifejező orr rántás után. Valóban szörnyűséges. Azért nem is itt gondoltam a megfelelő anyagi, és testi juttatások lebonyolítására. Itt talán még egy nekrofilnak is lehervadna. „Rendben, jó ötlet.” A pálcát amúgy is el akartam rakni, de nem fogok visszabeszélni neki a számomra egyértelmű tanácsok osztogatása miatt, mert akkor legközelebb olyasvalamit nem mond el, amit neki természetes, nekem nem, és végleg a csatornában végzem. Ismétlés, elővigyázatosság, és józan ész a tudás anyja.
Felemelem a nehéz és öreg csatornafedőt, kellemesen szűk, szemetes konténerek által rejtett sikátorba nyílik, a város pontos részét még nem sikerül betájolnom a graffitis téglafalak és a főútról beáramló lámpafény hétköznapi közönségességéből. Felmászok a felszínre végre.

[KÖSZÖNÖM A JÁTÉKOT!]

minden út... vezet

      - Úgy értsd, ahogy mondod -*dúdolja szinte, lágyan, dallamosan, érzéketlenül a körülményekre.* - Vagy bevezették a Roxfortba a szépirodalmi órát, attól vagy ilyen kiművelt? Légy tekintettel, én még a régi rendszerben tanultam-*önirónia cseng a hangjában, meg persze az a fajta visszafogott oltás, amivel éppen csak kordában tartja a fiút. Felpörgeti, hogy hadd nyelveskedje ki magát, hiszen abban a korban van, még nagyon ráférne a szülői felügyelet, a parázs viták, haragvó szenvedélyének langy családi közegben illene kidübörögnie magát, de az utcán, a közben, itt, a varázslóvilág szeméttel szórt alján csak ő, Alec van, aki hajlandó babázni az ilyen játékos visszavágásokkal, értékelni azokat a maga attitűdjében. Ha nem lenne, mostanra Tenebris is hozzákeseredhetett volna a számtalan összeszorított fogú angol és bevándorló bűnveteránhoz, a szemében kihunytak volna a fények és a rend számára is az isten volna, mert rákényszerülne, hogy tisztelje azt. De így, hogy van kivel játszania megőrzi a gyerekségét, és ezt a Francia nem bánja. Nem mintha vissza akarná juttatni a társadalmilag elfogadott közegbe, nincs ilyen mentő szándéka, önzőn megtartja magának vibráló életerejét, kamaszgonoszságát.*
       - A cinizmus egérpolitika, nincs dolgok a rágcsálókkal. Három? Nagylelkű vagy-*hátraborzolja a haját, sötét szálai rendben, kicsit nedvesen engednek az ujjainak, lágyan hátrahullámoznak, a füle mellett néhány visszapöndörödik, mintha csak igazolni akarnák a fiú gondolatmenetét, stílust és eleganciát hozva a csatorna anarchikus világába. A könyöke beleütközik a mennyezetbe, undorodva megszemléli a kabátja ujján képződött foltot, és eltartja azt maguktól, miközben magához ragadozza a sokat méltatott, de ettől függetlenül méltatlan kis rohadék Tenebrist. Testiséggel nem viccel, komoly az ölelése, komoly a szája, nyíló fogai, gyengéd harapása, a fogása. Belebódul a kellemes vágyódásba, hirtelen hangulati ritmusváltás, bár egyáltalán nem disszonáns, hiszen az élet lüktetéséhez, a szívdobbanásokhoz közelít a kéjelgő hangulatok dallama, rendszerint.*
       - Melyikünk is az egoistább? -*kuncog.* - Elmaradtál a heti szépirodalomban, minden út Rómába vezet, ezt még én is tudom -*gunyorog, belefeszíti a fejét a fogásba, kissé oldalról tekintve a fiúra, kék szeme kihívón villan, persze, pontosan tudva, hogy nem itt van az ideje, hogy a birtokmániáját kiteljesítse az ifjú türannosznak megadja, ami jár, de incselegni attól még incseleg vele.
Szinte egyszerre teszik el a pálcát, kicsit búsan, hiszen a pálca a varázsló egyik legfontosabb eszköze, nélküle máris olyan, mintha letagadnák önnön mivoltukat, ami a jelenlegi politikai helyzetben éppen olyan veszélyes, mintha felvállalnák, csak éppen egészen máshogy. A nyálkás fémfokokon szinte rögtön a fiú után kapaszkodik, alig-alig maradva le tőle, miközben a betonra tornássza magát, ő is a napvilágra kúszik, ami napvilág éppen nehezen értelmezhető, felhős és árnyékos, a lélegzetük párája mintha csak tovább hizlalná az égen tenyésző szürkeséget.
       Ó kedves, délfrancia partok! Napsütés és tenger. Mély lélegzetet vesz a sikátor áporodott levegőjéből, nyújtózik egyet, aztán lehajol, visszaemeli a nehéz vasat, hogy lezárja maguk mögött a lenti világot. Újra megszemléli magukat, hogy a külsejük elég konszolidált-e ahhoz, hogy belépjenek a pezsgő, londoni életbe, majd kedvesen megnoszogatva a fiút felszívódnak a sikátorból.*

KÖSZÖNÖM A JÁTÉKOT! A JÁTÉKTÉR SZABAD!folytatás itt