Zsákutca balra

Kanyarodj le a Rosszindulat utca és az Aljas út sarkánál.

Lilianne I. D'Alambert

Egy varjú szállt fel a sötét fellegek alatt. Károgása betöltötte a zsákutcának sarkait. Egy olyan utcáét, ahol, mély és sötét titkok rejtőztek.
Olyanok melyekről még a holtak sem beszélnek.
Titkok, melyek lecsorognak a falakról, akárcsak az ember arcáról.
Halk suhanás hallatszott, s a sikátor sarkában megjelent egy alak a sötétben. Léptei nyomtalanul befordultak a véges utca téglái közé. Ott várt.
A fekete madár, melynek szürke csőréből oly vészjóslóan berregett a hang - akár temetésen a haragok rezgése – leszállt, s a kőházak tetején talált ismét nyugovó helyet. Tekintet rámeredt a varjúra, mikor levetette csuklyáját.
Megöregedett arca kimért volt. Talárjából előhúzta zsebóráját, és az idő végtelen mutatóira figyelt. Mára már léte megszabottá vált, elfeledte az üdítő végtelenséget.
Soha semmi sem múlik el egészen. Nem igaz ám, hogy az idő, ahogyan mondani szokták, eljár felettünk, és egy bekötött szájú zsákban magával viszi a tegnap és tegnapelőtt történeteit, illatait, színeit és formáit.
Vannak dolgok amik megtörténnek velünk, s ezeket sosem feledhetjük el. A történések – akár a tinta foltja a lapon – ránk ragadnak. Mindig megérezzük majd a nyomásukat, és cipelésének terhét, göröngyös utunkon.
A zsebóra zára bepattant, s a kéz becsúsztatta azt a kabát zsebébe.
Valami várt rá.
Vagy ez már csak szimpla paranoia?
Elméjében kötél tekeredett emlékei köré, melyekben nem hitt már egy régi, nagyhatalmú bizalmas.  A hatalom, mely magához hívta, s a kiválasztott cél helyett, mégis ebben a szűk utcában hoppanált. Érezte ereiben, ahogyan a Nagyúr meggondolja magát, s mégsem őt hívja magához. Érzi szívének dobbanásában, hogy a bizalom kihuny a sötét Lord szívében, ahogyan az édes temperamentum az ő lelkéből.
"Aki ismételten elhazudja saját múltját, megtagadja egykori önmagát, az előbb-utóbb szánni való és nevetséges macskajancsivá válik, mert elveszíti személyisége fontosságát, élete mozaikokra esik szét."

Alfredo Rota

A boszorkány már majdnem a Mágus-téren járt, mikor meghallotta a rozsdásan csendülő madárhangot, mellyel a megbűvölt csőrös tudatta, hogy a keresett férfi felbukkant az Abszol úton, méghozzá nem is olyan messzire Lilianne-tól. A nő alattomos mosolyra húzta a száját, majd fürge léptekkel indult meg a Zsebpiszok köz mélyére, ahol Alfredo Rota néhány pillanattal ezelőtt megjelent. Lilianne keveset tudott a férfiról; özvegyember, ez bizonyos, s régóta szolgálja már a Nagyurat, sokkal régebben, mint ő... a varázsló még ahhoz a nemzedékhez tartozott, amelynek tagjai még az Első Mágusháború előestéjén esküdtek hűséget Neki, Akit Nem Nevezünk Nevén. S mégis, a Nagyúr bizalma megingott csatlósában, az évtizedes eskü kötelékét megbomlani érzi, s ezért bízta meg göndör fürtű jobbját, nézne-e utána kissé a régi fegyvertársnak. Mostanában megszaporodtak a Nagyúr ilyetén utasításai, mintha nem érezné többé biztonságban magát követőinek gyűrűjében... de szerencsére a szikraszemű boszorkányban maradéktalanul megbízott, ezért is bízta rá ezeket a kényes és nagy körültekintést igénylő feladatokat, igen, Lilianne-nak nincs félnivalója... nem úgy a kimért arccal várakozó varázslónak, aki egy bordó taláros, ártalmatlannak tűnő boszorkányt láthat kilépni a kereszteződésből, kinek malachitszemeit csaknem eltakarja a hosszan kígyózó sötét hajzuhatag, melyet a nő türelmetlen mozdulattal söpör ki az arcából, láthatóvá téve ezzel a tartózkodó kis mosolyt, mely íves ajkain vert tanyát.
- Alfredo Rota? - csendül mély hangja magabiztosan; természetesen tisztában volt vele, hogy az előtte álló férfi az, akit keres, így ez utóbbi inkább költői, mintsem valós kérdés volt.
- Bizonyára sejti ki vagyok - folytatja a boszorkány, néhány lassú lépéssel közelebb kerülve a férfihoz. Néhány hónapja a Nagyúr személyesen léptette elő jelenlegi tisztségére Lilianne-t a többi Halálfaló jelenlétében, így Rotának tudnia kell, ki és milyen minőségben kereste fel.
- Egy közös barátunk, akit itt és most nem neveznék meg szeretné, ha elbeszélgetnék magával egy kicsit a múlt és jelen eseményeiről... remélem nincs kifogása ellene - bár a fehér arcon pirosló ajkak mosolya kiszélesedett, a smaragd tekintet azt sugallta az ellenkezés valószínűleg hiábavaló lenne.

Lilianne I. D'Alambert

A halál sötét akár az ég, mely most feje felé szállott. Eltakart minden reménykeltő napsugarat. De a halál nem az égből érkezik, s nem is a bordó palástba bújt nő képében, aki az imént előbukkant az éles sarok mögül. Ebben biztos volt. S abban is, hogy – bár hiába fogadták fényűző kegyek közé a göndör hajzuhataggal rendelkezőt – mikor majd kötelet feszítenek elé élete szimbólumaként, megérzi, hogy az a nagy tó, melybe esőként belecseppent, már korántsem olyan, mint amilyen a csábítás idején volt. Az örvények gyorsabbak, s nincs oly szomorúfűz, mely a partról belelógatná ágát, hogy segítséget nyújtson.
Itt mindenki azt állítja önmagáról, hogy könnyedén öl, kínoz, és tesz tönkre életeket, és lelkeket. Ám aki ezt állítja az hazug ember.
Ember?
Itt már senki sem az…
Mindenkit megtalál rágni majd egyszer az idő vasfoga, s akkor lesz ám igaz irgalom a gyors halál, a zöld fény! Mely ott bujkál a pálcák hegyében… Hát a Sötét Lord miért dühöng ha nem fél? Miért bizalmatlan egyetlen szolgájával is, ha nem bízik a szövetségben, amit a halállal kötött? Az érem oldalát, még maga Az sem befolyásolhatja, Akit Nem Nevezünk Nevén. Mégis némán követi őt már hosszú, hosszú éveken át. S nem a ranglétra miatt, hanem, mert hisz egy elvben, mely az övét követi, s melyet ő követ.
Belegondolva, csupán mellette harcolunk, önmagunkért.
Hallotta a nevét, de nem válaszolt. A büszkeség zuhataga eltakarta az arcot, s a nyugtalanság fedte fel a sötét szemeket, s az ajkakon ívelt mosolyt.
Megalázni próbálod, fenyegetni, porba tiporni kaján vigyorral az arcodon? Tisztességet kaptál  Tőle, nem pedig egyenrangúságot.
A sötét szemek csupán egy pillanatig kémlelték az alakot, míg öreg szemeihez közelebb ért, s felmérték ki is lesz vallatója, az elkövetkezendőkben. Mert elmúlt már a tiszta beszéd kora. Majd az évektől meggyötört arc elfordult, s a csontos ujjak kihalászták a cigaretta tartót zsebéből. Fellobbant a tűz a pálca végén, miközben hallgatta szavait. Nyugodt légzése tudatta, hogy egyetlen idegszál sem pattant meg, sőt rezdülésük se hallatszott. Az ajkak maguk közé fogták a cigarettát, arca behorpadt.
- Kérdezzen hát…
A füstfelleg felszállt a károgó varjú útja nyomán. Fel egészen a fellegekig, melyek magukba szívták, hogy majd esőcseppként ejtsék el valahol másutt. Hogy táplálják majd egy tó vizének életét.
Felé fordult.
- Meresztgesse szemeit inkább a múltamra, melyből okulhat, s talán felépíthet magának egy elfogadhatót.
Ismét beleszívott a cigarettába.
- De rám semmiképp.
Az embernek meg kell tanulnia, hogy a kiváltságai nem jogosítják fel akármire.
Lassú, békés dobbanások töltötték el szívét.
A „jobb kéz” nem tanít, csupán segítséget ad.
Könnyebbé teszi tetteidet.

Alfredo Rota

A szikár, karakteres arcot formáló vonások nem mozdulnak a név elhangzásakor, csupán a varázsló pálcát tartó ujjai emelkednek közelebb a cigaretta végéhez. Gazdájuk tökéletesen higgadt és passzív maradt, akár csak az elméjében felsejlő néma víztükör, melynek alkotóihoz Lilianne-t hasonlította magában. Apró vízcsepp? A spanyol azért ennél önhittebb volt; sokkal inkább látta magát a kiismerhetetlen, sötét víztömegen lebegő virágszálnak. Bár neve vízililiomot sejtetett volna, a boszorkány úgy gondolta, sokkal inkább hasonlít az utricularia australisra, vagyis a pongyola rencére. Ez egy gyökér nélküli, alámerülten élő vízinövény mely élénk citromsárga virágokat hajt, de legérdekesebb tulajdonsága a levelein található nagyszámú tömlő, melyekkel a növény képes elejteni az apró víziállatokat, például rákokat. Ilyennek látta magát Lilianne; szépséges virágszálnak, mely ugyanakkor szemrebbenés nélkül toroz a nálánál gyöngébb lények népes táborán: Halálfalóként és aurorként egyaránt igaz a hasonlat. Ugyan gyökértelenségnek megvannak a maga előnyei, könnyen az újabb és újabb szelek és evezők keltette örvénylés áldozatává válhat, mely kegyelmet nem ismerve rántja a mélybe az óvatlanokat, Lilianne azonban megtanulta, hogy ne bízzék az idegen fűzfaágakban; megvolt a saját terve arra az esetre, ha a dolgok balul ütnének ki.
A Halálfaló valószínűleg Alfredo másik gondolatmenetét sem vallotta volna magáénak, ám bölcsebb lett volna annál, hogy ezt nyíltan vállalja is. A túlélés kulcsa az ő köreiben a félelem volt, a másiktól való félelem, és aki nem elég ügyes hozzá, hogy félelmet ébresszen a többiekben, az halott ember. Nem, a könyörtelenség sosem volt könnyű Lilianne számára - annál inkább ínyére volt hasadt tudata másik lakójának, aki ilyenkor önként és a boszorkány beleegyezésével vette át az illatos test feletti uralmat. Nem, Lilianne nem élvezte igazán mások kínzását vagy megölését (ez alól az egyetlen kivételt talán csak egy apró ám lényeges mozzanat, a másik akaratának megtörése jelentette) inkább egyfajta szükséges rosszként tekintett rájuk. Tudta ,hogy ha nem teszi meg, amit meg kell tennie annak súlyos következményei lesznek; hiszen ha ő nem hajlandó, megteszi más, sőt azt sem zárhatjuk ki, hogy jönnek majd erősebb, nagyobb ragadozók akik ugyanezt a sorsot szánják a spanyolnak is, tehát Lilianne tette, amivel megbízták és felkészülten várta az ellenségeket, de nem élvezetből cselekedett. Azzal nyugtatgatta a fel-feltámadó lelkiismeretét, hogy mindez az ő ügyét szolgálja s így ha néha nehezebben is hajtotta álomra szép fejé, nem kínozták álmatlan éjszakák.
Egy dologban tehát mégis egyetértett a két alak, a bordó és a fekete: önmagukért harcoltak mindketten.

A boszorkány az ég felé törő füstpamacsot követve szemeivel elégedetten nyugtázta, hogy a másik félnek nincs ellenére a beszélgetés, noha a következő mondata az előzőekkel ellentétben ellenségesen csendült, amit a Démon nem is mulasztott el egy dühödt horkantással jutalmazni.
- Ó ne aggódjon, meg fogom tenni, mihelyst mesélni kezd - biztosítja Lilianne a mágust - De addig is hadd döntsem el én, kire és hogyan nézek - mosolyog továbbra is a nő, szemeiben vidám csillanással, mintha mulattatná a jelenet. A varázsló megjegyzésére hasonlóval válaszolt, mert bár nem állt szándékában pimaszkodni Mr. Rotával (az ilyesmit igyekezett elkerülni munka közben), de  öntudatán még fájt az apró seb, amit a férfi szavai ütöttek rajta.
Ami azt illeti, Lilianne jelen kiváltságai nélkül is ugyanilyen tekintettel méregette volna a férfit; érdeklődve, de egyértelműen jelezve, hogy ha a másik esetleg nem működne együtt vele, a  távozás meglehetősen problematikussá válhat.
- Ha nincs ellenére, inkább egy barátságosabb helyen szeretném megismerni a történetét - int a közeli átjáró felé a külhoni, majd ha nem érkezik ellenvetés, a következő szavakkal fordul a férfihoz:
- Legyen szíves és menjen elöl, hogy szabadon meresztgethessem a szememet, ahogy maga fogalmazott. Szólni fogok, merre haladjon.
Lilianne-t bosszantotta a férfi lekezelő megjegyzése, de tudta, hogy nem szabad a szívére vennie az ilyesmit, mert annak csakis a Démon fog örülni, na és persze Alfredo Rota.

Lilianne I. D'Alambert

Minimális fintor rándul meg megöregedett vonásain, melyre talán inkább már-már csak a gondolatok hagyatkoztak, s ennek funkcióját az agy elsem küldte a munkavégző izmoknak. Az a Valaki, akinek ők a szolgálataiban állnak, már biztosan nem evilági, s arról, hogy azok a fondorlatok, amik abban a megtépett, kifordított tekervényben rejtőznek hogyan keletkeznek, s minek hatására, távol áll tőle, hiszen a cél mindenképp szentesíti az eszközt. A játéknak régen sem voltak szabályai, ám mostanra már végképp nincsenek, még csak azt sem tudhatjuk, hogy a kockákat egyáltalán mi magunk hajítjuk-e a pálya közepére?
Legalábbis, ez az elfáradt test, a benne keringő megannyi vérsejttel biztosan nem. Talán már azt sem tudja igazán ember-e még érzelmekkel, vagy csak egy halom múlt, ami egy kiszáradt testben bolyong, miközben az a sorban áll, és várja a végítéletét.
Egyszer mindenkit beállítanak a sorba.
Ez alól nincs kivétel. S talán jobb is, ha előrébb állunk, mert ekkor a halál még kevésbé dühösebb.
A férfi ismét beleszív a cigarettájába, benntartja a füstöt, majd az égbe ereszti. Olvassanak hát könyvként belőle, ha akarnak. Keresgessék a sorok között megbúvó töredékeket, a régmúlt eseményeit. Minden apró lépést, melyet a világ felé kezdett, és minden megfáradt mozdulatot, amivel befejezi majd útját. Figyeljék a képeket, ahogyan a ki nem csordult könnyek felszáradnak.
A kijelentésre biccent, s szó nélkül elindul az irányba, melyre a hölgy mutat.
Léptei felett, még a magasba emelkedik egyszer a cigaretta füstje, majd a cigaretta csikket oldalra pöccinti.