Útelágazódás

Az Abszol út és a Zsebpiszok köz találkozása illetve a kis sikátor bevezető szakasza. Itt még olyan ártalmatlan árucikkeket is árulnak a zöldségesnél, mint a meztelencsiga-riasztó és az instant bazibumm bűbáj (mit nekünk Viagra).

Craig  Nicholls

Hosszú, elnyújtott léptekkel lépek ki a Mágikus Manzséria ajtaján, s indulok el az Abszol út homályos alvilágának bejárata felé. elegem van már az egész nyüzsgésből, a szűk ketrecbe zártt állatok rémült morgolódásaiból, a csodálkozó, szájtátó, nyá,lcsorgató kis abszol út picsákból akik csak állnak mint a hülyegyerek és bámulják szegény szerencsétlen legendás lényeket. De sajnos kénytelen vagyok oda járni, mert az egész szerencsétlen Zsebpiszok közben, sőt még az Abszol úton sincs egyetlen olyan hely ezen kívül ahol mágikus állatokat és hozzájuk való szereket árulnának. Más városba, vagy külföldre pedig most semmi kedvem nincs utaznim még akkor is, ha könnyűszerrel el tudnám érni, hogy rákössenek a Hopp hálózatra, vagy soron kívül kapjak zsupszkulcsot. Viszont az árut itt is be tudom szerezni, még ha meglehetős kellemetlenségekkel jár számomra, a hisztis picsák elviselése. Már a kilépésem követő pillanatban aprócska kis Runespoorom előbújik pulóverem zsebéből, s a karomon keresztül nyakamra tekeredik. Fejét bedugja a pólóm alá, s így nem tűnik többnek, mint egy egyszerű kígyó. Ez nagyon fontos, hiszen egy Runespoor rengeteget ér, nekem is tengernyi munkába telt hozzájutni egyhez. Nemkívánatos személyek provokálásához, és esetleges támadásához pedig nincs sok kedvem, annak ellenére, hogy le tudnám győzni őket. De az csak rengeteg komplikációt szőne, s nem mellesleg felhívnám magamra a nemkívánatos szervek figyelmét. Ezt pedig nem nagyon szeretném most, hiszen időnként egy kis nyugalom is belefér, az utóbbi időszak elég zűrös volt, mind a magánéletemben, mind az iskolában befigyelő politikai szálak miatt is. Minél hamrabb szeretnék hazaérni, ezért pár perccel azután, hogy elhagytam az állatboltot már a Zsebpiszok köz bejáratánál állok, ahol a feketemágusok mocskos kis portrékákat vásárolhatnak maguknak, ezzel próbálván leigázni a világot. Persze nem megy nekik olyan könnyen. Elémélyülten nézek körbe, a koszos-mocskos zugokon, az arra járó vásárlókat, s a szüntelenül fülembe ordító egérhangú vén banyát.
- Tessék csak tessék.. Amulettek minden mennyiségben…

*A kócos Ausztrál varázsló lassú léptekkel, de határozott utazó sebességgel közeledik a Zsebpiszok-Köz bejáratához. Ide oda ingatva a fejét vizsgálódik, mintha csak bámészkodna, azonban ideérkezésének határozott célja is van. Mégpedig egy ritka varázslény beszerzése. Az előadáshoz van szüksége a ritka afrikai bestiára, melyet ezidáig sehol sem talált. A tipp amit pedig ide vezette. Biztosították róla, ha itt nem sikerül megtalálnia, akkor sehol másutt az országban. A jószerencse reménye hajtotta hát ide Craig-et aki pontos útbaigazítást is kapott az árusokhoz.

Zsebre dugott kézzel baktat, s a hűvös idő végett kicsit összébb húzza rövid bőrkabátját. Néhányan megbámulják kirívónak mondható öltözéke miatt, de nem először jár már erre így, néhányan tisztában vele, hogy jobb ha emiatt nem kötetszenek vele. Szerencsére az akadékosabb fajtából jelenleg nincsenek jelen túl sokan. Ennek ellenére a tömeg a napszakhoz képest igen nagy. Craig azonban nem zavartatja magát s kisebb tömeget kerülgetve szlalomozik előre  célja felé, azonban perceken belül kénytelen megtorpanni, hisz mintha csak káprázna a szem.. Ekkora szerencséje nem lehet. Gondolja magában.

Craig megdörzsöli a szemér, majd nyomban szaporábbra veszi a lépteit, hogy a mindössze egy pillanatra megpillantott lényt jobban szemügyre vegye. A látszat pedig nem csal, valóban az aminek látszik. Bár az állat trükkösen tekeredik gazdájára, az élénk narancssárga szín, a fekete csíkos mintázat, és a fejek keskeny formája nem téveszti meg az avatott szemet. Ez bizony a keresett Afrikában honos bestia, melynek elsősorban a mérge a fontos jelen pillanatban.! Pontosabban arra lenne szüksége az Ausztrálnak. Ez a ritkábban keresett portéka ezzel a lénnyel kapcsolatban, és sokszor nem is tudnak a fontos tulajdonságairól, hisz általában a tojása kereset. Craig nem is hiszi el, hogy ilyen szerencséje van, nem szeretné elszalasztani a lehetőséget, hiszen lehet olcsóbban megússza a dolgot mint elsőre gondolta. Craig igyekszik utolérni a tőle valamivel fiatalabbnak tűnő varázslót, és ha utol éri nem tolakodóan megérintve a vállát felkészülve az esetleges agresszívabb reakcióra így szól hozzá.*
- Bocs! Bocsi! Ne haragudj! Beszélhetnénk egy percre?? *Reméli udvarias hangnemével nem ijeszt rá a másikra, és az a lehetőségek szerint készséges lesz.*

Tenebris Nautilae

" Ha többféle út kínálkozik számodra, és nem tudod, melyiket válaszd, semmiképp se bízd a döntést a véletlenre (...) S mikor beszélni kezd hozzád, állj fel, és menj, amerre visz. "

Én már nem hiszek abban, hogy a tavasz feléleszt. Mert ami egyszer újra feléled, az egyszer úgyis meghal. Újra. És erre tényleg képes az ember! Feltámadni, és mindig újra, és újra megpróbálni. Talán erre találták ki az életet is.
Befordulok az egyik szürkefalú ház sarkánál, s miközben felhúzom talárom csuklyáját a fejemre, fejemet oldalra fordítom, és szemem sarkából rálesek a tejfel szőke fiúra, aki ígéretéhez hűen ott áll és vár…
Aztán már csak a talpam alatt kopogó macskaköveket bámulom, melyek szédítően egybefolynak, és ahogyan beljebb megyek a szűk utcák közé, az el-elrohanó patkányok ébresztenek már csak fel mámoromból.
E hely felett talán még az ég sötétebb is borúsabb, bár lehet, hogy csak a vészjósló házak kéményéből kiáramló fekete füst varázsol sötétséget az ég aljába. És valóban, a beszűrődő fény igencsak enyhe, ami tökéletesen elrejti a hamis arcokat mások elől.
Nem mondanám, hogy ismerem a járást, csupán egyetlen utat járok minden alkalommal végig. Be egyenesen, aztán balra, és ott végig egészen a nagy útelágazásig, ahol az a meggörnyedt púpos gubbaszt a jobb sarkon, akitől szokás szerint félelmeim támadnak, és elkap az undor. De én balra indulok. Hátam mögül nagy kiabálás hallatszik, arcomat hátra kapom, s ekkor belém ütközik egy vén öregasszony, aki azonnal elkapja hószín tenyeremet. Mocskos kezével, hosszú ujjával, melynek körme alatt összegyűlt a kosz végigsimít az egyik vágáson, és a jövőmről kezd ideákat felállítani.
Én pedig csak kikapom a kezemet, és sietősre veszem lépteimet, közben pedig hallom, ahogyan az harsány, őrült nevetésben tör ki.
Ezek után már csak egyetlen kanyar következik, balra. Míg odaérek, tenyeremet többször beletörlöm, súrolom kabátom oldalába, mocskosnak érzem a kezemet, rajtamaradtnak a kuruzsló boszorkány érintését. Az utca közepéhez érve belépek egy üzletbe, a pultnál pedig hosszas „kínvallatás” után átveszek egy apró kis szütyőt, ami szájánál csomóra van kötözve, és amire a válaszom jó pár galleon.
Kilépek az üzletből. A visszaút felé nézve a sarkon túlról felvillanó fényeket látok, és kivehetetlen átkok nevének elszórt hangjait. Lábaim automatikusan elindulnak a másik irányba, sietnek, akaratlanul is sietnek. Kezem közben elrejti talárom belsejében a kis csomagot. Errefelé haladva egyre nagyobb a csend, szinte alig hallani akármit is.
Ezek után pedig már nincs más, csak a visszaút.
A kérdés már csak az, hogy a kettő közül merre?

Árvácska a lefolyóban

Cigi szünet, félhomály, szitokszó és romlott tömeg. Minden megvan egy csodás késő délutáni hepajkodáshoz, porondom a világ, reflektorom az átkok és kirakatok kétes fénye, függöny a hideg, sötét felhők. Saját füstömön keresztül szemlélem az elhaladó söpredéket. Többségük soha nem is volt több, mint féreg, aki előmászott a csatornából, majd a mocsokban fetrengett, hozzám hasonló kis pitiánerek, akik a fény, vagy ételcafat után kapkodnak. Unalmas. Egy papír fecnit megtöltő említeni való sincsen bennük. Az érdekesek azok a bukott és álszentek, aki betévednek ide néha, segítségért, támogatásért, mert az őszinte és jó út olyan nehéz, annyira, de annyira nehéz. Kell egy kis löket tudod? Jaj, már nem bírom? A másik fazon még nálam is rosszabb! Enném meg a pici elkényeztetett szívüket! Mennyi kifogás, mennyire nevetségesek, és mennyire jó szórakozás ilyenkor, unalmas percekben. A nagy nemes, akinek a kabátját megfogja a sár, a kiélt asszony, akit már csak olcsó éjszakák emlékeztetnek arra, amikor valaki volt és számított, és az ősök lépteiben elvesző ifjak a lecsúszás első lépései során, mind-mind megfordulnak itt, elég drámát és színpadiasságot hordozva, hogy valóban porondnak érezhessük a mocskos sikátorokat..
Bárcsak a boltban hisztériázó primadonna is a szórakoztató fajtából lenne. De nem, az allűrjei és játszmái az első perc után már lerágott csontok. Nincs a munkámban az ilyen kegyetlen auditoriális kínzás elviselése, és úgyis lekurváznám, ha nem fogja be. Jobb nekem itt kint, a sarkon. Új szálat gyújtok meg, amikor egy ijedt, kis alakot pillantok meg az elágazásnál, szinte reszketeg, taláros lányka. Madár az oroszlánketrecben. Elvigyorodok, ahogy szemlélem, keresve útját, tétován. Milyen kis bájos, öcsém jut eszembe egy pillanatra, bár ő szimplán hülye volt, nem eltévedt Alizka. Hozzá képest a baloldali sarkon várakozok, miközben meggondolom mit kereshet itt. Már túl mélyen vagyunk ahhoz, hogy véletlen keveredjen erre, eddigre a legbambábbak is rájönnek, hogy rossz irányba mennek. Nem, nem lehet prosti, azok tekintete üresebb, kihaltabb, bár az alakja megvan hozzá. Túl fiatal, de nem az a bevállalós fajta. Jómódúnak látszik, a talárja finom anyagú, tökéletes méretben és szabásban, suhan, mint a ködlepel, nem merev, vagy vékony kis semmis anyag. Igen, jól megtömött a kicsike. Elvigyorodok, lehet itt az alkalom egy kis extra keresethez. Ellököm magamat a faltól, és lassan felé indulok. Talán nem lesz magasabb tőlem, nem mintha nagyon érdekelne. A talárom és a hajam suhogása, a sötét vigyorom köré tekeredő sebhelyem, és az önbizalmam egy ilyen teremtés ellen bőségesen elég fegyver, hogy megijesszem. Engedelmeskedni fog, oh még mennyire hogy fog! Már csak azt kell kitalálnom, hogy mit is szeretnék tőle? Remek kis játék lesz.
„Mi kéne, ha volna szép hölgy?” Vágom neki hirtelen közel lépve, túl közel, annyira, hogy kellemetlen érezze magát, de ne fusson még el. Hiszen én csak „jót akarok neki” –vagyis inkább magamnak- a sajátos vulgáris-formális keverékemmel.
„Ha nincs akkor is beszerezzük. Na, mondjad! Csak segíteni akarok.” Villan a szemem, még nem érek hozzá, csak elijeszteném, talán így is el fogom. Ha menekülni próbálna útját állom.

Tenebris Nautilae
"A társalgás mindig veszedelmes, ha az ember el akar titkolni valamit."

Felfelé szálló cigarettafüst.
Én nem dohányzom, csak ritkán, de ezer közül is megismerném ezt az illatot. Az illatot, amiből következtethetek az olcsó dohány zamatára, és arra, hogy valaki itt van a közelemben. Aztán hozzámszól egy hang, torkomon pedig legördül egy szöges csomó. Fejem felkapom, a közeledő alakra tekintek. Orrom alatt aprócska fintor rándul, mely aztán elvész a gyengeség tudata alatt, hiszen hiába is tennék bármit, az én csuklóm, még mindig könnyebben törik, mint a másiké. Megfeszült testtel figyelem a sötétből előbúvó alakot, kinek arcára lassan rávillan a fény, és megvilágítja bűzös lelkének tükreit. A tükröket, amik köré fonalat szőtt a sors kegyetlen hálója. Elidőzöm rajtuk, ki ne tenné, aztán észbe kapok, lesütöm szemem.
Nem mozdulok, lábam a földbe ragad, mintha csak enyvbe léptem volna.
- Már megszereztem... - közel lép, egészen közel, orromba szökik ajkainak dohányzamatú bűze. Szemeimben tükröződnek arca hegei, melyek ha mesélni tudnának, talán körülményesebbé tennék a másik mivoltát.
Kinyújtom apró, törékeny, csontos kezemet, mellkasára támasztom, és finoman ellököm magamtól. S mikor megérintem, valamiért mégis azt érzem, hogy közelebb húznám, had ássam magam bele a rejtett gondolatok gyümölcseibe. Befejezem a mondatot., ahelyett, hogy elmenekülnék.
-Amire szükségem van.
Szaladhatnék, de mégsem teszem. Talán, mert nem jutnék messzebbre, s mert kettőnk közül ő lenne fürgébb, és ravaszabb. A patkány kergetné, a kiscicát. Láthatatlanul veszek levegőt, lehúzom fejemről talárom csukjáját. Villanó szemeibe nézek, a hegekre, és vissza.
- Ha azt mondanám, hogy nincs szükségem a segítségére, hazudnék.
Szünet.
- De ha azt kérném, hogy mutassa meg a kiutat, akkor maga hazudna. Ezért gondolom, hogy nekünk nincs közös érdekünk.

Árvácska a lefolyóban

Rothadt lelkem kis örömeinek egyike, amikor kellő hatást tudok gyakorolni másokra. Buta lányka. Jól van, maradj csak egy helyben. Nem kell arrébb húzódni vagy menekülni, ha jó leszel nem bántalak.
„Oh? Valóban?” Ne fárassz picinyem, pontosan tudom, hogy hazudsz. Ha meg nem? Az sem számít. Azt se tudod mit akarsz valójában, csak futkosol, és tömöd magad mindenfélével. Smink, „barátok”, alkohol… már most látszik rajtad. Nem tudod mi kell neked, soha nem tudjátok, csak azt, hogy mások mit akarnak tőletek.
Hozzám ér, és hiába tudom pontosan mi volt a szándéka vele, látszólag félreértem, hogy még kellemetlenebbé tegyem a helyzetét, gyöngébbé akaratát. A karomat átvetem a vállán, és egészen szorosan magamhoz húzom, majd mielőtt esélye lenne tiltakozni el is indulok vele a bolt felé.
„Nehezemre esik elhinnem. Gyere, és mutatok pár érdekességet. Biztos találsz közülük olyat, ami elnyeri a tetszésedet. Vagy ad pár ötletet, hogy mire vágysz.” Persze felesleges kérnem arra, hogy kövessen, hiszen vékonynak tűnő tagjaimban vasizmok feszülnek, egy ilyen törékeny kis madárkának esélye sincsen ellenkeznie. Sok év utcai harcából, kötekedéséből és munkájából párolódott le ez a rejtett erő.
Megszemlélem az arcát, ha volt ilyen kedves felfedni nekem. Hétköznapi. Csinos, de nem szép, fáradt de még nem leélt. Unalmas. Halványan ismerős, és a kora alapján lehet, hogy még réges-régen együtt jártunk iskolába. De ki emlékszik már arra, és kit érdekel? Ha nem véstem fel az elmémbe, akkor nem lehetett fontos. Nem lehet mindenki Malfoy vagy Lestrange. Ismerem az érzést aranyom. Ám ahol te látszólag széttöröd magadat, hogy felérj hozzájuk (Hisz lám, mi mást keresnél itt, ilyen kis flancos ruhákban?) addig én meredeken haladok felfelé önerőből.
„Hazudni emberi, és ez az utolsó hely, ahol lenéznének érte. De miből gondolod, hogy nem tartanám meg a szavamat? Hiszen mondtam, csak segíteni akarok.” Villantok felé egy mosolyt, amely inkább vigyor, és amit Alec „vagánynak” szokott titulálni.
„Amúgy is, miért vagy ilyen mogorva? Mosolyogj, légy egy kicsit kedvesebb! Így kell bánni egy kedves idegennel? Nem hiszem.”