A jövő, a biztos, rendíthetetlen jövő

Igen...mint már jeleztem nos a jövő

  Kicsimnek.
  Mert semmi sem biztos, csak a bűn.


     :: Wiltshire, 2003. 12. 12.

Halk, komolytalan és nevetséges pukkanással érkezik meg a birtok hátsó kertjének láthatatlan kerítéséhez. Egy kapu áll egymagában, íves, fekete kapu, melyet csak akkor látsz, ha tudod, hogy keresned kell. Fekete kesztyű nyúl a kilincshez, hang nélkül csikordul a sarokvas.
Az ég széles, fagyos és sötét, úgy borul az osonó fölé, mint egy fullasztó lepel. Vajon más is vérpettyeknek látja a csillagokat ma éjjel? Nehéz lélegeznie, bár talán csak a hideg miatt.
Nem gondolkozik azon, hol járt, mit tett aznap éjjel. Nem gondol semmi másra, csak arra, hogy bármi is történt, maga mögött hagyta. Minden évben eljátssza ugyanezt ilyenkor. Minden áldott évben úgy gondolja, végre élfelejtheti az egészet. Aztán a következő esztendőben... Nevetséges, de újra meg kell járnia Canossáját. Mintha ezzel vezekelne. Mintha ezzel emlékeztetné magát. Mintha csak szüksége lenne a rituáléra. Minden. Átkozott. Évben.
Ostobaság.

A házra tekint, mely egész életében vonzotta és taszította egyszerre. Ismeri a látvány minden egyes apró részletét. Ismeri az ablakkeretek csigáit, ismeri a széles erkélyt tartó oszlopok minden akantuszát, ismeri az árnyakat, és a levegő ízét. Lépésről lépésre ér közelebb az udvarház kertre nyíló ajtajához.
Minden teljesen más mint gyerekkorában. Egykor anyja konzervatív ízlése szerint volt berendezve az összes helyiség, a tárgyak azonban ma már egy másik nő kezének nyomait viselik magukon. Ez legalább emlékezteti az eltelt időre.
- Merry.
Szólítja a manót. Nem érdekli, hogy éjszaka van. Magától értetődő, hogy a hazimanó mindig ura szolgálatára álljon, bár gyűlöli ezt az ocsmány kis férget. Első dolga volt leszoktatni arról, hogy megszólaljon, és rászoktatni arra, hogy naponta rendbe tegye saját egyetlen ruhadarabját, és saját magát is. A körmeit is csak egyszer fejttette le.
Az ő fiához egy mocskos manó se nyúljon koszos körmökkel. Sőt. Ne is nyúljon hozzá egyáltalán.

Megszabadulva téli köpenyétől indul tovább, fel a lépcsőn, bár nem fáradt, egyáltalán nem. Agya mégis szívósabban lüktet, mintha egész álló nap Potterrel vitatkozott volna az Aurorképző támogatottságáról és felszereltségéről. Mintha másnapos lenne, pedig hetek óta egy kortyot sem ivott. Tényleg. Megígérte. A nyomorult fejfájás azonban mindig kísérti.
Egyetlen szavába kerülne, hogy az a hülye manó akár a föld alól is előkerítsen neki egy bájitalt, mely csillapítja migrénjét, mégis undorodik attól, hogy ismét szólítania kelljen rabszolgáját. Utálja a manókat. Tényleg nagyon utálja a kis sunyi szemeteket.

Halántékát dörzsölgetve, kissé ingerülten és kedvetlenül sétál végig a zöld-arany szőnyeggel borított folyosón. Elhaladva saját régi szobája előtt megáll egy pillanatra, fülel, ám a néma csönd nem győzi meg semmiről. Keze máris a rézkilincsen, halkan, a legnagyobb óvatossággal nyit be a szobába, ahol fia alszik. Minden elérzékenyülés nélkül győződik meg róla, hogy a csaknem kétéves Corvus a helyén van, és hogy mellkasa lassú ütemben emelkedik és süllyed, ahogy azt kell. Az ajtó ugyanolyan halkan csukódik, ahogyan kinyílt.
Saját hálószobájuk közvetlenül a gyermeké mellett van. Régen ez sem így volt ám. Draco szobáját vendégszobák és újabb vendégszobák választották el szülei hálójától. Így talán kényelmesebb volt, nekik azonban így kényelmes. Néha elgondolkozik rajta, hogy a gyerek el lesz majd kényeztetve, de az ilyen gondolatokat hamar elhessegeti. Miért ne adjon meg neki mindent, ha van miből?

Keze ezúttal a szomszéd ajtó kilincsére siklik, némán nyitja ki, s lép be rajta. Első pillantása a széles, alacsony ágy innen nézve bal felére esik, melyben Tyara feküdt, mielőtt Draco alig két órával ezelőtt felkelt az ágyból, felöltözött, és távozott a kúriából. Egy pillanatig nézi a meleg, hímzett paplan alatt kecsesen alvó női testet; kigombolja csuklóját zavaró kézelőit, aztán beljebb lép. Lépteinek neszét puha szőnyeg nyeli el. Mielőtt megkerülné az ágyat, bal alkarjára pillantva meggyőződik róla, hogy a rég elfeledett billogot takarja-e még az órákkal ezelőtt elhelyezett bűbáj. A nő fejéhez lép, és leguggol az ágy mellé. Alig harminc centire van a homloka az alvó angyal homlokától.

Valahol a földszinten halkan, méltóságteljesen üti el az éjfélt az állóóra.
Megtörik a bűbáj.

Picimnek.
Innentől kezdve, nem csak a bűn a biztos.

:: Wiltshire, 2003. 12. 12.

„Csend. Borzasztó csend. Velőtrázó női sikolyt nyel el a csillagpettyes fekete éjszaka. Valahol, egy macskaköves utcán selyem hálóingbe bújtatott karcsú test tűnik fel, ahogy mezítelen lábaival egy idegen elől menekül. Valami felhasítja a fedetlen talpat, vérlábnyomok mutatják a sötét hajú démonasszony útját. Hullámos hajtincsek repkednek, kimerült zihálás hangzik fel valamerről, és fájdalmas szisszenés. Kíntól eltorzult szép arcot világít meg a Hold átkos fénye. A teret betölti a rettegés. Pukkanás.
El akar futni. Minden lelassul. Nem tud mozdulni. Gyenge rongybabaként figyeli, ahogy egy maszkos alak elindul felé. Valami villan, még érzi, ahogy körmei bőrbe vájódnak, aztán mindent ellep a fekete füst.”

A valóságban azonban egy meleg hatalmas ágyban az ismerős női test csak fordul egyet, semmi nem látszódik abból, hogy álmában mennyire rettegett.
Oldalra fordul, édesen alszik tovább.
Az egyik kétszárnyú franciaablakon pókháló finomságú, vékonyságú függönyök lógnak. A csillagok fénye haloványan megvilágítja a szendergő tündért.
Medalionba illő arc, vagy egy olyan apró, ovális porcelánfestményre, amelyet fiókban őrizgetnek. A seprűszerű pillák megremegnek. A szépen ívelt cseresznyeajkak mosolyra húzódnak. Tehát a rémálom véget ért.
Ekkor töri meg a némaságot a hátsó kertben Draco érkezésével járó halk pukkanás. De Tyara még erre sem ébred fel. Arra sem, hogy a szobájuk ajtaja kitárul, hogy valaki megközelíti. Tudja jól, hogy ebben a kúriában, biztonságban van, Ő is, és gyermekük Corvus is. Amit érez, az-az, hogy valami megváltozik a levegőben, mikor kedvese szinte közvetlen közelébe kerül. A hosszú pillák ismét megremegnek, a keblek gyorsabban mozognak fel és le, ahogyan a tünemény ébredezni kezd. Ködös barna íriszei kedvesen pillantanak az ismerős arcra, ahogy a szép szemek kinyílnak. Hókarját előrenyújtja, ujjai végigsimítanak a bársonyos arcbőrön. Gyengén mosolyog még mindig, hiszen jó pár napja, körülbelül egy hete tud egy hatalmas és gyönyörű titkot, amit muszáj megosztania férjével, de egyszerűen még nem talált alkalmas pillanatot rá. Könyökére támaszkodik félig felül, kitakarja magát, a meleg paplant az ágy jobb oldalára csúsztatja. Méregzöld anyag, mely feltehetőleg selyem, körbefonja alkatát, vékony pántokkal nyugszik a kecses vállakon, és takarja el a lábakat a nő térdéig. Lassan kinyújtózkodik, egy percig még elfekszik, aztán ismét az előző pozícióból figyeli kedvesét. Tekintete befogja az utcai viseletet, ajkai már nyílnak, hogy gondolatait szavakba öntsék.
- Hol voltál? Észre se vettem, hogy elmentél.
Nem. Ez nem az a követelőző féltékenység, amit sok boszorkány produkálna ebben a helyzetben, Tyara hangjában szimpla kedvesség fedezhető fel.
Olyan szép ez az est. Mielőtt lefeküdtek, már akkor csodás volt, de mégsem volt meg a kellő hangulat ahhoz, hogy egy ilyen horderejű dolgot közölni tudjon.
Ásít egyet. Ujjai az ágy mellett elhelyezkedő kis szekrényre helyezett pálcájára fonódnak. Apró intés, kis nonverbális varázslás, és máris meggyullad egy-két aprócska gyertya az asztalon. Miközben a fadarabot visszahelyezi a szekrénykére, másik keze Draco karjára fonódik, és gyengéden húzni kezdi a férfit az ágyra.
- Draco… mondanom kell valamit.
Eközben Ő a másik oldalra csúszik, hogy a másik kényelmesen elférhessen, ha esetleg megértené, hogy a nő azt szeretné, hogy mellé feküdjön. Ha ez sikerülne, csak akkor fojtatná mondandóját.
- Tudok valamiről…
Tekintete olyan átható, mintha épp Draco legmocskosabb titkáról akarna beszámolni. Mintha mindenről tudna…pedig…az igazság az, hogy ez a tünemény semmiről sem tud. Semmiről.
Keze saját hasára csúszik, szinte észrevétlenül.
- Körülbelül egy hete tudom…
Kint a hidegben, hullani kezd a hó, látni lehet, a vékony függönyök mögül. Csendesen a nagy pelyhek mindent ellepnek. A párkányokon letelepednek, összeölelkeznek, vékony réteget alkotnak.
Olyan szép ez az est…
Furcsa és kegyetlen játék lehet ez Draco életében. Ezen a napon ugyanis nem csak Ő Tyara tért vissza, hanem ekkor kapta meg a sötét jegyet, amiről a nő talán soha nem fog tudni, és most… ismét megváltozik valami.
- Babát várok.
… és most kiderül, hogy Tyara egyelőre lapos hasában második gyermekük növekszik…
Az élet sokszor űz velünk játékot.

     :: Wiltshire, 2003. 12. 13.


Csendesen hallgatja Tyara finom lélegzetvételeit. Más aranyvérű házaspárokra egyátalán nem, vagy csak kivételes esetben jellemző, hogy férj és feleség nem a régi megállapodások miatt házasodott össze, a teljes harmónia látszata azonban mindig megvan. Tyara és Draco Malfoy története azonban teljesen más. Bár azért kapta meg hajdan a gyűrűt, mert apja emlékeztetni akarta kötelességére, ám ez a kötelességvállalás sosem volt terhes. Olyannyira nem, hogy évek eltelte után is örömét leli abban, hogy ne csináljon semmi mást, csak áhítattal, óvón nézze, ahogy a szép homlok mögött álomképek kergetik egymást, miközben a levegő lassan ki-be jár Tyara testében.
Moccan az angyal. Talán megzavarta őt szendergésében ez a gyönyörködően birtokló, bocsánatkérő pillantás. Alig pislog. Visszafojtott lélegzettel várja, hogy a tekintet ráfókuszáljon, ám mikor megtörténik, érzi gyomrát apróra zsugorodni.
Bűntudat és hazugságok emléke, jelenléte akar gondolatai közé férkőzni, de nem hagyja nekik. A jégpáncél sokkal szilárdabb és sokkal szigorúbb, mint évekkel ezelőtt.
Megfogja a hideg arcához érő kezet, vértelen ajkai hosszű, eltűnődtetően hosszú csókot helyeznek a puha alabástromra.
Az ágy szélénél térdel, s egy szent tündér várja kitárt karokkal. Kifűzi a cipőt, nyakából a törökmintás sálat a földre teszi, gyorsan és puhán, de nem enged a húzásnak, talpra állva kiveszi kezét Tyara kezéből.
Nejének háttal ül le az ágyra, s így rúgja le cipőjét, és így lazítja meg a szoros bőrövet tartó ezüst csatot. Hallgatja kedvesét, de nem fordul meg, a gondoskodó kérdésre nincs válasz. Mi is lehetne? Egy semmitmondó "dolgom volt"? Ezt Tyara úgyis tudja. Az ember nem kel föl az ágyból holmi apróságokért az éjszaka közepén.
Sem ostoba emlékek kedvéért.
Megszabadulva felesleges ruhadarabjaitól: ingétől, nadrágjától, utolsóként az ezüstgyűrűt húzza ki hajából, mely a tarkóján hordott lófarkat tartotta. A gyűrűt az éjjeliszekrényre téve hátranéz a válla felett, apró, békéltető mosollyal tekintve végig Tyara lábain, combja, csípője s dereka ívén, s követve a sugallatos gyertyafény által megvilágított zöld selyem árnyait s fényeit, végül a vállakon, a nyakon, az elomló sötét csigákon és az arcon állapodnak meg ezüst íriszei.
Képtelen megállni, hogy oda ne hajoljon, s ne adjon egy csókot azokra a gyönyörű, sima ajkakra. Talán ez akar lenni a felhatalmazás, hogy igen, mondd, minden figyelmem a tiéd? Vagy épp azt akarta tudatni a nővel, hogy jelenleg nem akar meghallgatni semmit, s a csók próbálta beléfojtani a szót?
Mosollyal nyugtázza, hogy bár célja az utóbbi volt, Tyara, ha egyszer belekezd valamibe, nem hallgat el, míg végig nem mondta. Bár alig van külső jele, nemlétező szíve kihagyott egy ütemet, amint felesége bejelentette... hogy tudomást szerzett valamiről.
Nem lehet.
Nem tudhatja.
Erőnek erejével megállja, hogy pillantása ne ugorjon alkarjára. Még van esély úgy tenni mintha nem tudna semmiről. Még van esély kimagyarázni. Még van esély rá, hogy csak képzelődik. Nem. Árulhatja. El. Magát.
Egy hete. Agya lázasan kattog. Egy hete ilyenkor a londoni Morgana leFay ávraház megnyitóünnepélyén bájologtak. Muszáj volt ott lenniük, a jelentős adományok miatt. Ott volt Rosier, Crak, Flint és Macmillan is, mind hozta a hülye nőit, egyszer magára hagyta Tyarát az asztalnál, öt perc alatt valaki a fülébe sugdoshatott valamit, azokba  agyönyörű fülekbe, megkeresi és apró darabokra szaggatja az illetőt... Ajkai összepréselődnek a feszültségtől, tekintete türelmetlenül szegeződik Tyara mély, barna szemeire. Mit lát bennük? Mi ilyen átkozottul ismerős ebben a ragyogásban? Mitől fél? Miért nyugtatja meg egyetlen pillanat alatt ez a szempár?
A rózsaszáj végre kimondja... Végre kimondja az evangéliumot. Nincsen semmi baj. Hisz nincsen semmi baj. Azonnali megkönnyebbülés helyett azonban elkerekednek a szemei.
Mindenre számított, csak erre nem.
- Micsoda...? - leheli rekedten, levegőtlenül.
Ott támaszkodik félig a kedvese fölött, akinek az illata mindjárt megőrjíti, és aki épp bejelentette, hogy ismét várandós, az ő reakciója pedig csak valami ostoba, értelmetlen kérdés?!
Igen...
Eltolja magát a nőtől, tekintete Tyara kezére szegeződik, mely ki tudja, mikor, de gyöngéden saját hasára simult.
Ott. Ahol az a gyermek állítólag már hall mindent.
Ott, igen ott lakik már az, akit sose akart. A Malfoyok családjában emberöltők óta mindig egy, csakis egy örökös született. Így lehet biztosítani, hogy a vagyon ne forgácsolódjék szét. Így lehet annak az egy örökösnek mindent, mindent megadni, hogy az lehessen belőle, aminek született: herceg...
Erre...
Most...
Nem. Nincs erre felkészülve.

Kicsimnek.
A titok, nem más, mint a kis Leo.

Hullj hó, hullj, takard el a világot pár percre. Siess, rejts el mindent. Igyekezz, ne legyen látható semmi. Se házak, se emberek, se arckifejezések… se virág, se fa, se levél. Se ölelő kéz, se csókoló ajkak, se vágytól fűtött tekintet.
A vértelen és az élettől lüktető. Egymáshoz simulnak. Egymásba gabalyodnak. Fuldokló, szomjas csók. Pilláit szorosra zárja, hókarja a másik nyaka köré fonódik, ha csak egy másodpercre is, aztán a bársonyos arcbőrön pihennek meg ujjai. Gerincét jóleső érzés bizsergeti, lelkét forróság borzolja.
Olyan jelentéktelennek tűnik minden, az, hogy kedvese nem válaszolt kérdésére, hogy megint eltűnt éjszaka, hiszen most itt van, és ez a lényeg.
Egyszer minden perc elmúlik, egyszer minden pillanat véget ér. Ajkaik elszakadnak egymástól, és Ő még hajolna, hogy többet és többet kaphasson, ám hiába. El kell mondania amit tud, és ez megakadályozza ebben.
A világ megfagy. Szívek állnak meg, tekintetek válnak eggyé, és semmi nem változik. Nincs öröm, nincs boldogság a jól ismert arc egyetlen szegletében sem, nem rándulnak mosolyra az imádott ajkak, és nincs csillogás a jeges szemekben.
Sőt…
Eltávolodik tőle, és csak egy egyszerű de ebben a percben mindent romboló kérdést tesz fel férje. Igen. Az-az ember, aki az előbb oly mohón csókolta, akivel már van egy közös gyermekük, az akiért örök életében harcolt.
Hirtelen bucskázni kezd, olyan mélységbe, amilyen csak rossz álomban létezik, olyan ürességbe, ami fel sem fogható. Sebesen, mint a szélvész.
Mintha csak egy érzés hullám járná át a szobát, a gyertyák elalszanak. Ó de nem ám valami gyönyörűség, megelégedettség járja át a helyiséget. Ó nem. Csalódottság fosztja meg a viaszrudacskákat és a kanócokat lángjuktól.
A felnőttek szeretnek játszani. Pont úgy, mint a gyermekek. Csak épp itt véresen komoly győzelem a tét, és csúfos a vereség. Vajon most Ő is vesztett, Ő Tyara? Ha nem akkor mi ez a szörnyű érzés ott a mellkasa közepén? De hiszen ez nem is játék…csak próbálta úgy feltálalni, oly könnyedén, oly gyermetegen, és oly …
Naivan.
NE. Ne érjen hozzá, ne szóljon hozzá, ne akarja megakadályozni semmiben. Csak … csak hagyja békén. Egy ilyen bejelentésre nem, nem ÍGY kell reagálni. Míg a férfi eltávolodik tőle, addig Tyara egy ideig csendesen még nézi, aztán felkel az ágyból, majd az ablakhoz sétál. Dühös? Nem. Haragos? Nem. Bosszús? Nem. Csalódott?
Talán…
Szomorú?
Biztosan.
Csak maradjon ott hagyja békén, hozzá se merjen szólni. Ez így nem helyénvaló…ennek nem így kellett volna történnie. Miért nem kapta ölbe és pördült meg kétszer a tengelye körül? Miért nem hajolt oda hozzá ismét és csókolta meg? Miért nem tett arra kísérletet, hogy megmutassa, hogy mennyire örül?
Ennek csak egy oka lehet…:
…hogy nem boldog.
Felsóhajt.
A pókháló finomságú függönyön végigfuttatja ujját, tekintete a foszlósan gomolygó fellegekre szegeződik. A csillagok megmutatják végre magukat, melyek ebben a percben úgy ölelik magukhoz, mintha ő is közéjük tartozna. De hülyeség az egész. A csillagok nem ölelgetnek senkit és semmit. Pedig milyen jó lenne, ha csak egy másodpercre is, de eggyé válhatna velük.
A távolban fák hajladoznak az esti széllel. Egy másodpercig saját ómenszerű szempárját nézi az ablaküvegben, majd az elmosódik, és ekkor újra az eget szemlélné, ám hiába. Hullámzó felhőbodor takarja el a szépséges csillagokat. Üresség.
A szobát átjárja a lángnélküli kanócok füstös illata.
Átöleli magát karjaival. Háttal áll a másiknak.
- Gyermeket várok. Persze lehet, hogy Crakké. Vagy valamelyik másik haverodé.
Elhallgat. Hangja gúnyos, maróan gúnyos, és hideg közönnyel fűszerezett.
- Az istenit Draco. Volt már olyan, hogy nem gondolkodtunk a következményekre, bűbáj nélkül voltunk együtt. Emlékeztetnélek…hogy akkor sem én tepertelek le téged.
Míg … a mugliknál a fogamzásgátló a jól bevált módszer, addig a boszorkányokat megtanítják egy egyszerű bűbájra, amitől nem esnek teherbe. Persze ez is inkább az aranyvérű nőknél jellemző. Másoknak maradnak a bájitalok. Azok a förtelmes ízű löttyök.
- Nem kell aggódnod… sose csaltalak meg. Sose tudnám megtenni veled.
Igen. Azért ezt tisztázzák. Csak, hogy ne legyen félreértés a kis gúnyolódásából. Némaság öleli körbe újra a szobát. Olyan, mintha magának beszélne, arra se méltatja a híres Draco Malfoyt, hogy ránézzen. Percek telnek el. Már majdnem hívatja Merryt, hogy hozzon neki egy narancslevet, de meggondolja magát és inkább ismét kedveséhez szól.
- Olyan nagy kérés, hogy örülj picit?
Miközben ezt kérdezi, megfordul, karjait széttárja, és tehetetlenül férjére néz aki eközben ki tudja mit csinált/csinál. Az is lehet, hogy kedvese azóta már lámpást gyújtott, hogy a gyertyák elaludtak.
Sose mondta, hogy egyetlen gyermeket akar. Soha.Egyetlen szóval. Sem.
- Szeretlek.
Súgja végül.
Komolyan azt hitte, legalábbis remélte, hogy örömujjongás fogadja majd féltve őrzött titkát.
Már bánja, hogy nem maradt ott az ágyban férje mellett, nem bújt hozzá, és nem ott próbálta meggyőzni arról, hogy ez igenis egy csodálatos dolog. Egyáltalán nem mérges, még csak nem is bosszús. Nincs oka rá. Ha jobban belegondol, akkor sejthette volna, hogy Draco így fog reagálni. A fájdalom elmúlik, a szomorúság és a viaskodás megszűnik. A csalódottság is elpusztul. Már nem létezik semmi. Semmi. Csak Ők ketten. Draco és Tyara. A férj és a feleség.
- Nagyon …

Kialszanak a gyengéd kis fények, ismét hajnal-téli sötétség vonja szárnyai alá a kényelmes hálószobát. A matrac meg se rezdül, ahogy a pillesúly leszáll róla. A lepedő feszes, sima, makulátlan. Mint mindig. Teste mozdulatlan, csupán tekintete követi kedvesét, ahogy az ablakhoz sétál. Nem érti, mi baja. Mire számított? Hogy majd ölbe kapja, és ujjongva körbehurcolja a szobán, és addig csókolja, amíg ki nem fulladnak végképp mindketten? Hiszen ez akkor sem így történt, mikor az oly áhított Corvusról szerzett tudomást... Illetve, akkor nem pontosan, de nagyjából valami hasonló történt, az ölbe kapást leszámítva.
Nők...
Szeszélyesek.
Főleg ha várandósak.
Merlin óvja meg az embert a terhes, érzelemviharos nőktől.
Jellegzetes kelletlen-türelmetlen szusszanást hallat, ahogy fél könyökére támaszkodva az ablaknál álló karcsú tüneményt nézi. Kissé neheztelve, hisz ugyan már, miért kell mindenen megbántódni? De érzi ő is, ez nem volt teljesen helyénvaló így, mégse tesz még semmit. Várja, hogy Tyara visszajöjjön az ágyhoz, hogy ismét mellé bújjon, és ő leróhassa bocsánatkérését, de hosszú a csönd, és ez még mindig nem történik meg. Helyette Tya csak kifakad, sőt, egy maróan gúnyos, sértő megjegyzést is tesz. Kelletlenül mordul egyet, nem is akar belegondolni, mit mondtak neki az imént... Craké? Ugye ez csak vicc?!
Ostoba, kicsinyes sértődöttsége csak akkor párolog el, mikor Tyara következő szavai biztosítják róla, hogy nem... az iménti arculcsapás csak egy rossz vicc volt.
"Sose tudnám megtenni veled."
Ez valahol elindított valami apró kis önutálat-hulámot Dracoban, de figyelmét hamar el tudja terelni a tényről, hogy ő mégis megtette. Az már rég volt. Nagyon, nagyon rég.
Lassan feláll az ágyról, és a szoba átellenes végébe sétál: leakasztja a vállfáról Tyara selyemköntösét. A kissé békésebb csendbe kesernyés füstszag vegyül. Tyara háttal áll neki, ahogy lassan, halkan megközelíti. Odakint hull a hó, nagy, bolyhos pelyhekben. Talán... Ez az idei első hó? Vagy rosszul emlékszik?
Mielőtt odaérne Tyarához, ő megfordul, s talán meglepetten észleli a tőle karnyújtásnyira álló férfit. Nem bírva a szomorú, barna szemekbe nézni, csak közelebb lép ismét, két karja közrefogja a nő filigrán alkatát. Puhán borítja Tya kerek vállára a szaténköntöst. Bocsánatkérő, gondoskodó gesztus, olyasmi, amilyet nem gyakran tapasztalni Dracotól. Ő rendszerint mással, másképpen gondoskodik a családjáról. Például pénzzel, biztonsággal, otthonteremtéssel, és azzal, hogy mindent megad nekik, amire szükségük van, sőt azt is, amire nincs.
Itt az ideje. Hogy felnézzen végre. A szoba sötét, fényt csak a kinti, havas éjszaka áraszt magából. Két sápadt árny áll egymással szemben, Draco csaknem egy fejjel magasabb az előtte álló Tyaránál.
- Sajnálom - válaszol a vallomásra. Ő nem mondja ki Azt a szót. Soha. Viszont... bocsánatot is ritkán kér.
- Csak a hagyomány... De nem számít.
Keze a lágyan, fényesen derengő hajcsigákat rendezgeti Tyara vállán, majd lassan az áll alá simulnak az ujjak.
- Persze, hogy örülök neki, csak... Nem számítottam rá. Ez minden.
Lehajol, viszont ahelyett, hogy szenvedélyes csók következne, csak egy gondterhelt-bűnbánó kis szusszanással támasztja homlokát Tyara homlokához, miközben óvatosan megfogja kedvese derekát.
- Nem szeretném, ha fárasztanád magad bármivel is. - Olyan lágyan duruzsol, egész szívmelengető. Az az érzésed van tőle, hogy ezek a szavak felérnek egy tucatnyi szeretlekkel is. - Ha ezt szeretnéd, rendben van. Ez a te tested.
Az ajkak lassan közelítenek egymáshoz, hacsak Tya nem tört ki hisztérikusan a karjaiból. A csók finom és apró, még ez is óvatos, mintha bármi szenvedélyesebb mozdulat árthatna a gyermeknek.
Jobb kezét leveszi kedvese derekáról, és lassan, felülről függőlegesen végigcirógatja a lapos hasat ujjhegyeivel.
- Terhesen úgyis sokkal szebb vagy. És másodjára akár egy lány is belefér.
Mosolyog. Tudod, hogy ezt a mosolyát soha senki nem látta még a híres Draco Malfoy ajkain rajtad kívül.

~ ~

A gyermekeknek mindig az mesélik, hogy a hópelyhek világok, ahol különös kis lények élnek, és minden mozzanatukat figyelik az embereknek. Olykor nevetnek a butaságokon, néha együtt sírnak a halandókkal, sokszor pedig egyszerűen csak nézik a véget nem érő romantikát. Ő is mesélte már ezt Corvusnak. Gyermekének. Milyen furcsa. Sose gondolta volna, hogy valaha is jó éjt puszit ad egy kisfiúnak, hogy óvással takar majd be valakit…és most, itt van egy újabb gyermek. Igen ott a hasában.
Milliónyi kis közönségük van ezen az éjszakán. Igen, idén először esik.
A nedves hó nagy pelyhekben, lustán kering a kúria körül, vékony puha réteget alkotnak, ahogy egymásba karolnak.
Jóindulatú lepelként terül mindez a birtokra.
Áll a sötétben, nézi a kísértetként járó kinti szellőt, nézi a bizonyítékot arra, hogy létezik, hiszen a kicsinyke pelyhecskék egyre gyorsabban járják táncukat.
Aztán igen…megfordul. Pillantása végigsiklik a férfi testén, mintha minden egyes mozdulatot, minden egyes apró részletet emlékezetébe akarna vésni. Mintha tudná, hogy nem lesz több ilyen alkalom.
A selyem köntös puhán terül el karcsú alakján, védi mindentől, ami árthatna az asszonynak, legalábbis egy másodpercig úgy tűnik.
Ki ez a férfi? Ki ez a gondoskodó lélek?
Valamiért, az a kis sajnálom, hihetetlenül nagy önutálat hullámot indít el a nőben. Néha még mindig olyan gyerekesen tud viselkedni, pedig már rég nem tizenéves tinédzserek, akiknek az a legkisebb gondjuk, hogy ki kivel csalja meg a másikat, vagy, hogy mit vegyenek Valentin napra szerelmüknek.
Akkor sem fogja kimondani, hogy bocsánat. Itt és most, nem neki kell ezt megtennie. Nem. Hiába veszekszik, tudja jól, hogy Draco szereti, és sose tudna ártani neki, se szavakkal se tettekkel. Mindig azon volt, hogy megteremtse számára a tökéletes légkört, a tökéletes kastélyt, a tökéletes életet, a tökéletes szerelmet.
Elég.
Elég abból, hogy minden annyira de annyira helyénvaló.
Mi van akkor, ha Tyara tesz magasról a hagyományokra? Mi van akkor, ha egyszerűen nem tudja érdekelni, a nemzedékekkel ezelőtti múlt? Ha csak a jelen jelent számára oly sokat.
Hihetetlen, de még mindig dúl lelkében az az aprócska láng, amit mások szerelemnek neveznek. Így hát nem tiltakozik mikor kedvese átöleli, mikor olyan gyengéden csókolja, mint két évvel ezelőtt.
- Szóval most rondának tartasz?
Egy másodpercig tekintetében a komolyság csillan, aztán az is eltűnik, jelezve, hogy mindez tényleg csak játék, amely talán feledtetheti az előbbi kis nézeteltérésüket.
- Jól van…tudtam én…mindig is sejtettem, csak nem mondtam. Most bizony lebuktál…
Előre hajol, csókot lehel a finom ajkakra, amolyan még többet, és többet akarok csókot.
- Édesem.
- Kedvesem.
Ahogy a becézések elhangzanak, újra és újra odahajol egyre hosszabb és hosszabb csókokat ad.
- Egyetlenem….
A hasát cirógató kézre rásimulnak saját ujjai, amolyan támogató simogatás ez. Ahogy az utolsó csóknak vége szakad, halkan, szinte suttogva ismét megszólal.
- Kisfiút szeretnék. Egy kis herceget. Olyat, mint te voltál … kis konok, dacos, gőgös királyfit. Csak, hogy megtudd, milyen nehéz dolgom is volt régen veled.
Nevetés.

[nem]

Csendesen egymásba simunak a dolgok, érintést érintés, csókot csók követ, bájos, finom, kedves apróságok. Gyengédség egy olyan férfitól, akitől ilyesmit soha senki más nem lát, még csak nem is sejti, hogy Malfoy ilyen is tud lenni.
A legtöbbször hideg, racionális és kíméletlen. Az üzletet ugyan szenvedéllyel bonyolítja, de az csak üzlet. Minden egyéb tettét átjárja valami, amitől az embernek megfagy a vér az ereiben: bámulatot és utálatot egyszerre ébresztő karizma. Ha nő vagy, meglátod és azt mondod: szerelmes vagy; ha férfi, azt: gyűlölöd, pedig még nem is tett mást, csak felbukkant. Rengeteg az ellensége, de az arisztokraták társadalmában betöltött helyénél, és üzleti kapcsolatai révén érinthetetlen. Sok pletyka terjeng róla, és senki nem hiszi el, de tényleg alaptalanok. Az az egy szerencséje, hogy a felesége, akármit is beszélnek róla az emberek, mindig, mindenben mellette áll. Egy ilyen nő támogatása pedig sokat jelent. Elsősorban a többi nő szemében.
Régimódi az erkölcs, ahogy régimódi körülöttük minden más: egy új világ hajnalán, a régi alkonyatakor élnek ők, próbálva megtalálni az egyensúlyt, és az utat, pedig csak azt tudják, mi nem kell.
Rabszolgaság.
Nem, nem akarja, hogy bármelyik gyermeke szenvedjen attól, amit ő követett el, pedig ez valószínűleg így lesz... Az emberek nem felejtenek egykönnyen, a gyűlölet pedig apáról fiúra száll. Mindig is így volt, és akármennyire is küzdene ellene, így is lesz.
Nyugodtan lélegzi be Tyara illatát, ezt az ismerős, idegen, izgalmas illatot, miközben kezére kéz simul, és tartja ott, ahol. A szív alatt. A hason. A hasfalon belül pedig egy élet növekszik. Hihetetlen. Ezt, az élet legborzongatóbb csodáját mindig is képtelen volt felfogni. Bele se mer gondolni, ajkán mégis ott játszik a mosoly.
Most mondja, hogy nem, kicsim, mindennél gyönyörűbb vagy és mindig is az voltál?
Ilyen ostoba bókokat meg sem kell fogalmaznia.
Újabb és újabb csók, újabb és mindig édesebb megszólítás. Őt szólongatják. Őt szólongatják így. Nem bírja tovább: két karjába zárja a nőt, szája szomjasan ízleli kedvese mézédes ajkait, és nem válnak el, borzalmasan hosszú ideig nem válnak el. Minek? Egy újab becézgetés miatt? Nincs annak helye. Ez most csak kettejük pillanata, itt most csak ők vannak, szeretők, házasok, gyermekek, szülők, férj és feleség, semmik a világegyetemben és mégis az egész világ.
Keze végül megkeresi Tyara kezét, ujjaik szorosan összekulcsolódnak. Megfordítja a nőt, hogy a háta mögött állva karolhassa át: együtt nézik már az tél első hóesését. Állát Tya vállára támasztja, gyengéden karolja át kedvesét, és eltöprengve hallgatja felesége ábrándozását Mű-méltatlankodással hördül fel.
- Még hogy neked volt nehéz dolgod...! - Kis csönd. - Igazad van egyébként. A fiúkkal csak a baj van, nem? Lányt akarok. Gyönyörűt és édeset, mint az anyja. Hercegnőt. Megtanítanám neki, hogy ne álljon szóba az olyanokkal, mint én.
Az arcra, a nyakra ad apró csókokat, és ismét sokáig hallgat.
Igazából nem tudja, hogy előhozakodjon-e azzal a témával, amin már hetek óta gondolkozik. A hallgatása talán megint baljós gondterheltséget sugall... De persze az is lehet, hogy csak azt jelzi, hogy kimerült, és hogy aludna már, de nem mozdul, azon túl, hogy kissé szorosabbra vonja az ölelést. Talán másról van szó.

~ ~

A hópelyhek csak hullnak a semmiből, a végtelenségből, és mögötte pedig mintha sóhajtozna a szél. Sötétség veszi őket körül, falként magasodik fel minden oldalról.
Szépséges ajkak simulnak össze, járják táncukat, fuldokolnak, aztán fellélegeznek.
A sötétség teremtményei ők.
Érezni a másikat, a rezdüléseket, látni az apró, megnyugtató mozdulatokat, simogatni a gyengéd karokat, élvezni a percet, amit az ég adott…
Soha nem kellett ennél több.
Most mégis hiányzik valami, és ez a furcsa érzés megtölti a koromsötét éjszakát.
Szemeit ezen az estén sokadszorra hunyja le, de ez most mégis más, mint a többi. Megadó, beletörődő mozdulat, amely gyengéden igazodik a mögötte álló erős férfihoz.
Az olyanokkal, mint én…
Vajon hány száz, ezer árnyakon üldögélő titok él, amiről nem tud?
Immáron nem csak a szél sóhajtozik kinn, az ablakon túl.
Az olyanokkal, mint én…
Pillái még akkor is szorosan fonódnak össze, mikor a meleg ajkak érintésével járó perzselő leheletet megérzi nyakán.
Ismeri ezt.
Bűnbocsánat.
Előre engesztel.
Nincs szó.
Ó, milyen rég tudja már, hogy valamiről nem tudja a teljes igazságot, valamiről, amit Draco talán a sírba is magával visz majd.
Nem nyúl pálcájáért, hogy ismét gyertyát, vagy lámpást gyújtson, ugyanis lehet, hogy a fény egy percig boldogság volna, de a következő pillanat már a tudást hozná magával, amint megpillantaná a gondterhelt arckifejezést férje arcán.
- Draco …
A nevén szólítja, pont úgy, mint régen.
- Elmondtam a titkom … a titkunk … kérlek …te se tartsd meg magadnak a tiéd.
És dacosan felszegi a fejét. Az éles árnyékok most mintha belémetszenének a szép nyakba, Tyara nyakába. A kíméletlen sötétség, mint borotva, oly végérvényesen vágja el a kívánatos torkot.
Kibontakozik az ölelésből, szembe fordul kedvesével, és ez az a perc, mikor szemeit újból kinyitja. Izgatott csillogását elnyeli a véres penge, melyen a lány élete csillog.
Meghal.
Meghal ha soha nem tudhatja meg. Egyszer minden véget ér. Hiszen csak olyat szeretünk, amit a halál megérinthet.
Tenyere megtámaszkodik az izmos hasfalon, majd felcsúszik a szívhez, aztán vissza le.
- Ismerlek. Azt hiszed nem látom, hogy aggaszt valami? Csak tudnám …. […] csak segítenék .. bízz bennem, tégy úgy kedvesem, mint oly sokszor már… oszd meg velem, hadd legyen lelked könnyebb. Kérlek, legyen bármekkora is …
Elhallgat.
Nincs szó.
A szó.
A fej, mely előbb oly dacosan emelte fel magát, most ismét meghajol Draco előtt.
Hiszen ők most csak „szeretők, házasok, gyermekek, szülők, férj és feleség, semmik a világegyetemben és mégis az egész világ.”
Másik keze az egyik vállon nyugszik.


 

Mintha bezárt hógömbben lennének, amit megrázott valaki az imént. Két alak átkarolja egymást, és némán néznek ki az ablakon - látszólag békés kép. Csend van, a halk lélegzetvételek sem hallatszanak. A hó lassan szállingózik. Tiszta, ártatlan, s egy tiszta és ártatlan lényből nyilván mosolyt fakasztana. Ám egyikük sem az. Mindketten mocskos sárszürke árnyak aranybevonattal: csillognak, de közben rohadnak a titkok mérgétől. Igaz (bár talán nem), hogy a titkokat alkotó ocsmány pók jobbára Draco. Tyara csupán áldozat. Selyemszálakba bugyolált áldozat. A férfi legalábbis így képzeli. Sosem feltételezné imádott bálványáról, hogy az ő talán nem is létező titkai ugyanolyan mocskosak és súlyosak, mint Dracoéi.
A fehér pelyheket figyelve gondolatai elkalandoznak. Tyara gyermeket hord a szíve alatt. Ezzel minden megváltozik, minden. Ismét. Féltékenyen siratja saját kényelmét, és alig várja, hogy leteljen kilenc hónap. Mert Merlin óvja a férfit a terhes nőktől! És hogy miért vannak ilyen felszínes gondolatai? Mert fél. Corvus miatt is fél még, hisz az a játszma még alig kezdődött el, és máris újba fognak? Alig múlt húszéves. Képtelen felnevelni egy gyermeket, de szerencsére Tyara nagyon jól csinálja. Érzéssel. Azzal, ami belőle általában hiányzik.
Nyugtalansága ebből fakadt csupán - ám talán mindenki máshogy érzékeli az éter rezdüléseit. Tyarában gyanút ébresztett.
Végzetes gyanút.
A világ egy percre megáll, ahogy szíve kihagy egy ütemet. Aztán a hógömb búrája megreped, a zűrzavar pedig a résen kitörve elárasztja mindkettejüket. Árulja el a titkát? Miféle titok? Mégis miféle titok?
Kedvese ismét kitáncol az ölelésből, felé fordul. A látomás-vérpenge elmetszi a gyönyörű hattyúnyakat.
Nem!
Értetlenül néz le a nőre, arcán elmerengő kifejezés. Tyara kitapintja a szívét. A szívét. Hevesen dobog, dübörög. Düh és pánik sajátos egyvelege ked el hömpölyögni a férfiban. Miért? Miért épp most?!
Mintha egy percig valamiféle kihívásnak kellene ellenállnia... Ám végül Tyara az, aki megadja magát. Lehajtja a fejét. A pedzegető, aggasztó kérdések lassan felszívódnak a csendben, bár Draco fejében hangos visszhangot vertek. Talán tényleg sejt valamit?
Nem. Az lehetetlen.
- Kicsim. Nézz rám.
Halk. Nem parancs, ám ha Tyara nem tesz így, lassan maga felé fordítja a szép arcot. Egy pillanatra olyan, mintha annyira undorodna saját magától, hogy képtelen felesége szemébe nézni, ám hamar legyűri ezt az érzést. Tekintete azonba kifürkészhetetlen. Talán aggódó. De vajon jelenleg melyikük miatt aggódik leginkább?
- Milyen titokról beszélsz?
Leveszi Tyara két kezét saját válláról és mellkasáról, hogy ereklyeként saját tenyerébe zárhassa a hideg ujjakat. Csókot lehel rájuk.
Ugyanaz a csók, amit Tyara az imént a nyakán érzett. Ugyanaz. Mely előre engesztel.
- Nem véletlenül vannak dolgok, melyeket nem osztok meg veled - fordítja komolyabbra a szót. - Feleslegesnek tartom, hogy terheljelek vele téged. Főleg most, hogy a lányunkra kell vigyáznod. - Gyors, gyengéd pillantás Tyara hasára.
- Ne foglalkozz semmi mással...
Hitegető villanást a fiú szemeiben. Közelebb hajol. Közelebb. Arcát Tyara arcához simítja.
- Nincs ennél fontosabb... Nincs semmi fontosabb nálad.

Mert mi idillinek tűnik, az nem biztos, hogy az is.
Szeretlek

Hazugságok. Ocsmány, undorító förtelmes koholmányok, amik megfertőzik a világot. Megfertőzik az emberi kapcsolatokat, a szépet elrontják, a rosszat még vonzóbbá teszik.
Mindenki hazudott már élete során. Vannak, akik apró füllentésekkel gazdagodtak, és léteznek emberek, akik szíveket törnének össze, ha az igazság kiderülne.
Egy házasság állítólag a hűségre és a bizalomra épül.
De megvan e nekik ez a két alappillér?
Sóhaj.
Talán sose volt meg.
Sose.
Mind a ketten megcsalták a másikat. Mind a ketten hazudnak egyfolytában a másiknak. Mind a ketten bűnösök.
Dühös. Iszonyatosan dühös. Keserű epe kérődzik fel torkán, emlékek formájában.
Miért hiszi azt a férje, hogy Ő a drága édes kis feleség semmiről nem tud? Miért tesz úgy, mint aki nem hibás?
Felnéz.
Szemei sötéten megvillannak.
- Titkok … a hazugságaidról. A hazugságaidról beszélek Draco. Azt hiszed, hogy nem tudom? Miért titkolózol? A feleséged vagyok az istenért! Jogom van mindenről tudni! A nőknek már rég nem az a dolguk, hogy hallgassanak és mindenben egyet értsenek a férjükkel. Nem nem és nem. Szóval feleslegesnek tartod őket elmondani? Hm?
Kitépi magát a láthatatlan ölelésből, és hátrál egy-két lépést.
Az ablakon túli hópelyhek tánca hirtelen utálatos képet fest. Egy pillanatra, mintha felötlődne egy emlék.
Egy gonosz emlék, egy fájdalmas óra.
Mikor az eső sem hozott már bűnbocsánatot, csak még jobban beléjük sulykolta a hibákat.
Igen…
Beléjük.
Draco Malfoyba és Tyara Mortalba.
- Hogy tudsz így hozzám érni? Hogy tudsz ölelni, csókolni, forró éjszakákat eltölteni velem? Mikor te is tudod, hogy hazudsz. Egyfolytában.
Elhallgat.
A csend borzasztó.
Miss Malfoy kitárja a karját a falak felé.
- Elegem van. Elegem van abból, hogy hülyének nézel. Én nem így képzeltem el az életemet veled. Azt hiszem elég csatát megnyertünk már egymás mellett, hogy bízhass bennem. A második gyermekedet hordom a szívem alatt. Hát mi ez ha nem ok arra, hogy megoszd velem a titkod?
Újabb hosszú csend következik. Talán csak hatásszünet?
- 16 éves korunk óta …  - becsukja a szemeit, hogy ne kelljen Draco szemeibe néznie – hazudsz ….
Újabb dühroham.
Letépi magáról a percekkel ezelőtt gondoskodó mozdulattal ráterített selyemköntöst és a sarokba vágja. A ruhadarab néma sikollyal formálódik gombóccá, és nem mozdul többet, csak figyeli az eseményeket.
Mintha megdermedt volna. Olyan mint egy jégszobor.
Reménytelenül néz előre a sötétségben.
A kép hirtelen felgyorsul.
Közeledik közeledik közeledik közeledik ….
Keze emelkedik és ha Draco nem védekezik pofon csattan el.
Vajon Tyara tudja, hogy mennyire jogos lenne ez az agresszió szülte mozdulat?
Talán.
- Gyűlölöm mikor ilyen vagy. A mozdulataiddal is engesztelsz. A csókjaid hazugok.
A szavaiból süt a jól ismert temperamentum a szenvedély a perzselő indulat.
- Lelkem testem a tied. Mit vársz még? Nem tudok már mást adni.
Durván simít végig saját combjain, csípőjén, hasán, keblein majd karjain.
- De neked már ez se elég. – céloz magára-
Hányszor is csaltad már meg?
Elfordul. Nem akar rád nézni. Pont úgy fordít hátat neked, mint egyszer régen az erdőben, mikor hozzáértél, de őt már ez se érdekelte.

[nincs jogod]

?a 300. postom :*

Valami nem jó. Valami nagyon nem. Ezek, vagy az ehhez hasonló szavak általában lecsendesítik a hullámokat, most azonban csak vad tajtékot vetnek. Olaj a tűzre.
Titkok?
Nincs az ilyen kérdésekre jó válasz. Pedig úgy hitte, ismét tökéleteset hazudott. Minden egyes alkalommal így hiszi. Itt rontotta el? De hisz minden átkozott, álmatlan éjszakáján, mikor neje az ágy túlsó végében, neki háttal hever, ez rágja a lelkét: a gyanú, a rettegés, a bűnök. A tönkretett életek billogként, sötét ómenként járnak a nyomában, és folyton azzal fenyegetik, hogy egyszer minden kiderül.
Minden.
De ez nem történhet meg. Soha.
Ennél szélsőségesebb körülmények között is őrzött már meg titkokat - ennél sokkal fontosabb helyzetekben. Akkor életek múltak rajta - és épp Tyaráé! -, most azonban nem történik más, mint hogy egy terhes nő szeszélye épp egy veszekedésbe lovallta magát.
Hurrá.
Eddigi közös életükben egy kezén meg tudná számolni, hányszor veszekedtek.
Hirtelen úgy érzi, sarokba akarják szorítani. Úgy érzi, jogtalanul, sőt igaztalanul vádolják. Saját szemében mártírrá emeli magát, azonban képtelen megállni, hogy ne vágjon vissza. Az lenne a legbölcsebb felelet, de a vicsor már érik, a gúny és a sértettség pedig már fortyog odabenn.
Az első kirohanást azonban még tűri.
A második kicsit belemar, de még elviseli. Tyara terhes.
A harmadik? Szomorú?
De a pofon...
- Elég ebből!
Próbált úgy hozzáállni, ahogy azt kéne: elvégre itt ő a saras, itt minden őmiatta olyan, amilyen, és mindenről csak ő tehet, de vannak dolgok, amitől kinyílik a bicska a zsebében.
Például attól, ha egy nő pofon üti. Ezt nem tűri. Senkitől.
A nő karja után kap, és biztos kézzel tartja azt a levegőben. Nem rángatja, még nem szorítja, csak fogva tartja, akár egy rémes bilincs.
- Mégis mit képzelsz? Kinek hiszed magad? Attól még, hogy a feleségem vagy, nincs jogod beleszólni abba, hogy mikor mit csinálok! Miről fantáziálsz, hogy éjjel-nappal szeretőkhöz járok?
Jelenleg - de csak jelenleg - jogos a felháborodása. Nincsen szeretője. (Most az egyszer nincs - mégis meggyanúsítják!)
- Azt hiszed, nincs jó okom arra hogy titkolózzak? Minden okkal történik, édesem, ez nem az én passzióm! Azt mondod kihagylak a dolgokból? Miben hazudok neked gyerekkorunk óta? Hm?
Úgy ereszti el a nő csuklóját, mintha egy undorító féreg valamelyik csápja lenne: nemcsak elengedi, eldobja. Csalódottan? Talán.
- Azt hiszed, azért vettelek el, mert gyönyörű vagy? Vagy azért, mert minden előre el volt rendezve? Merlinre, mindent csak miattad csinálok, nem veszed észre?! Nem a tested kell, hanem az, hogy mellettem állj, a rohadt életbe...!
Befejezi: nincs már mit mondania. Pedig annyi mindent kellene, de egyszerűen nem akarja ezt tovább fokozni. Mert ebből? éppen elég ennyi.
Gyereksírás tör be a csöndbe a szomszéd szobából. Egy pillanatig még a nőre néz, majd dacosan elfordul, hogy a hajába túrhasson.
El kell innen menni.

Imádlak kicsim, és kérlek ne haragudj, hogy csak most.
<3<3<3

Hazudnak.
Kiabálnak.
Rémület, csalódottság, őrület. TÉBOLY.
Hogy mit hisz?
Furcsa. Ebben a pillanatban már semmit. Nem akar semmiről tudni, nem akar semmit érezni, főleg nem ilyen kegyetlen marcangolást a szíve tájékán. Felszisszen mikor elkapják a karját, szinte már-már sírva fakad, a fájdalom nélküli mozdulattól. Ó de nem ám a nyomorúság érzése keríti hatalmába, egyedül a színtiszta düh táplálja az egyre nagyobb lángokkal lobogó tüzet lelkében.
- ELEGEM VAN BELŐLED! ELEGEM VAN MINDENBŐL AMI HOZZÁD FŰZ. ELEGEM VAN. ELEGEM.
Hisztérikusan sikít, miközben férje fejéhez vágja az indulat szülte mondatokat, miközben szemei már telnek is a csodaszép könnycseppekkel. A mély meleg barna íriszek alatt ismerősen állnak össze keserű pocsolyákká, hogy eltorzítsák a gyönyörű arcot.
Nem kell kérnie, hogy eleresszék csuklóját, pedig már épp újabb kiabálásban törne ki. Azonban az undor kedvese arcán megakadályozza az amúgy is akadozó mozdulatai folytatásában.
Reszket.
Reszket a lenyelt könnycseppektől, amik annyira de annyira fojtogatják már. Muszáj visszavágnia, egyszerűen lételeme az ilyen modortalan kijelentések viszonzása. Bántották. Bántja. Ilyen pokolian egyszerű.
- A híres Draco Malfoy. Azt hiszed, hogy rendelkezhetsz bárki élete felett? Azt hiszed, hogy vagy valaki? Hadd világosítsalak fel édesem, hogy nem vagy több egy elkényeztetett gazdag jampecnél. Még mindig nem. Undorodom tőled. Hazaállítasz az éjszaka közepén, sőt már hajnal van, és azt várod, hogy elhiggyem, hogy semmi nem történik, amiről nem kéne tudnom? Ne legyél felháborodva. Nincsen hozzá jogod. Nincs. ELEGEM VAN BELŐLED.
Az eszeveszett ordibálás közepette megragadja Draco bal alkarját, melyet ez az érintés úgy perzselhet, mint maga a beavatási ceremónia utáni bélyegzés. Önkéntelen mozdulat. A nőnek fogalma se lehet arról mennyire a lényegre tapintott.
Ellöki magát attól a férfitól akit állítólag annyira de annyira szeret, és a komódra helyezett pálcájáért siet. Fényt varázsol. Az aprócska nyaláb, mely oly nagyon terjeszkedik a tudást hozza magával. A borzasztó valóságot.
- Ki vagy te?
Hangja rémisztően gyenge és csendes. Még önmaga is megijed attól, ahogyan a szavakat ejti ki. Valahogy úgy tűnik, hogy ez az kicsinyke mondat az évekkel ezelőtti „Győztél” szavacskára emlékezteti Tyarat. Megrémül.
- Nem akarok tőled gyereket. Nem akarok tőled többet semmit. Nem. Nem. NEM.
Először kedvesére fogja a pálcáját, egyenesen a szívére céloz, talán egy perc is eltelik így, majd a karja lassan leereszkedik teste mellé.
Matat egy két másodpercet az egyik ujjánál, aztán mikor megleli az aranygyűrűbe ágyazott gyémántot, mit körübelül 5 éve adtak neki, durván Draco mellkasához vágja. Tudja, hogy nem válhat el férjétől, hogy soha nem szabadulhat tőle, de oly dühös, hogy képtelen még egy percig viselni a rég elfeledett jegygyűrűt, aminek a hűséget és a szerelmet kéne szimbolizálnia.
- Egész eddig melletted álltam. Egész életemben. Mindig.
Egy pillanatra csend honol a szobában, aztán robbanásszerűen megtöri a némaságot a másik hálóból kiszűrődő gyermek zokogása.
Nem szól. Nincs kedve.
Nyitja az ajtót, majd átlépi a küszöböt.
Ismét nyílik egy ajtó, ahova azonban a változatosság kedvéért bemegy.
Ölelő karjaiba zárja a sírdogáló kisfiát, simogatja nyugtatgatja, majd mikor Corvus elcsendesedik, visszateszi a puha és meleg ágyba.
A gyermek ismét alszik. Nem kell neki tudni, hogy milyen szörnyűségek történnek a világban. Ő még ártatlan.
Ajtó csukódik, majd nyílik.
Csukódik. Nyílik.
Léptei visszhangot vernek a vaskos falak között.
Az egyik vendégszobában találja magát. Nem gondolkodik. Kitárja a balkonra vezető
Üvegajtót, és kilép a jéghideg éjszakába.
Hosszú hullámos hajába hópelyhek telepednek, csendesen, magányosan. Átöleli magát karjaival, miközben hangtalanul zokog. Forró lehelete gomolygó vattadarabként száll messze-messze az égbe.
Csontig átjárja a hideg, szinte fájdalmas ahogy a szél a zsigereibe hatol.
A rohadt életbe.
Szereti.
Szerelmes Draco Malfoyba, ám a pillanat hevében talán olyan cselekedetre is képes lenne, ami végzetes következményekkel járna. Reszkető kezével a kecsesen formált korlátot szorongatja, gyengéden felemeli magát a kötélvékonyságú béklyókra, majd egyensúlyozva a mélybe tekint és egyszerre fel a csillagokra.
Ők megértik. Ők azok akik megértik. Egyedül.
Úgy tűnhet, hogy előredől, és elkezd az emeletnyi mélybe zuhanni, ám helyette csak leül a korlátra és tovább zokog. Vigyáznia kellene magára és születendő gyermekére.
De világra hozzon egy olyan ártatlan teremtést, akinek talán jobb lenne ha soha meg se születne?
Könyörögne, hogy Draco ne hagyja magára, de nem teszi. Csak sír. Magányosan és figyeli, ahogy a testének melege lassan tovaszáll és nem tér vissza. Egyre hidegebb van. Egyre jobban fázik.
A hópelyhek vihara átöleli, paplan helyett betakarja, és a törékeny testet hű szeretőjévé teszi.
Percek.
Percek.
Percek.
Bemegy a kastélyba.
Vissza szerelmével közös szobájukba.
Haja teljesen elázva arcába és vállára tapad, szinte egyenes a zuhatag. Hálóingje nedvesen szorítja derekát és arcán csak düh látszik. Ha férje még ott van és remélhetőleg igen, akkor újra próbálkozik. Meg akarja büntetni.
Meg kell pofoznia. Karja emelkedik. Tenyere a szép archoz ér ha Draco nem védekezik.
Ha Mr. Malfoy távozott otthonról, akkor az ágyra roskadva magzatpózba gömbölyödve sír, miközben gondolatai egyre inkább az őrület határa felé tolódnak.
De vajon maradtál? Vállalva az újabb dühkitörést? Vagy elmenekültél valamelyik újabb szeretődhöz, hogy megvigasztaljon? Gyáva, vagy egészen bátor vagy? Draco Malfoy.
Mégis ki vagy te?


//Írtam Josynak is. //

[~]

     :: Verziók


Tyarának elege van? Hát neki is, pokolian elege. Gyűlöl veszekedni, legalábbis Vele, épp Vele, akiért életében a legtöbbet tett: minden egyes vád igaztalan a kínok fényében, de nem fogja felemlegetni a múltat. Nem fogja önmagát piedesztálra emelni, nem, most, itt és most kellene meggyőznie a feleségét arról, hogy fontos neki, hogy szereti, és hogy nincs igaza, de erre jelenleg képtelen. Indulatai csak újabb indulatokat gerjesztenek, egyre és egyre durvábbakat.
Pokolba a jégfallal, ami fékezi, csillapítja és elzárja a dühét.
Pokolba a szenvedéllyel, mikor ilyen ocsmány dolgokat vágnak a fejéhez!
Tekintete lángol, arca egyszerűen nem is hasonlít önmagára. Színtiszta, gonosz düh, igaz és őszinte gyűlölet. Hogy meri ilyen szavakkal illetni őt? Egyáltalán hogy képzeli?!
Tyara üvölt, üvölt, ahogy csak a torkán kifér, de nem ez teszi be a kaput. Hanem hogy megragadják a karját, melyen titkon évek óta hordja Minennek Az Okát. Ahogy a karmok az alkarjába vájnak, a mozdulat ösztönös, mint egy régi reflex. Eltaszítja a nőt, ellöki, olyan erősen, hogy akár el is eshet. A következő pillanatban keze lendül, hogy arcul üsse a dühítő démont.
Sose emelt még kezet rá, de most végre megmutatta hát? Az igazi arcát.


A büszkeségébe tipornak. Úgy beszélnek vele, mint egy utolsó, senkiházi szeméttel, mint egy kupac trágyával. A saját neje.
A saját neje...
Hátba döfték.
Melyikük is színlelt egész eddigi életében? Ki hazudott és mit?
Hirtelen két apró kéz váj alkarjába, a sötét tintával- és kígyóméreggel szennyezett húsba. Ő sem látja a Jegyet most, hisz a rábocsátott illúzió mindenki minden érzékét megcsalja, de a tudat attól még ott van. Felszikráznak az ocsmány vonalak, ahogy már nagyon régóta nem. Rémülten, (magától) undorodva rántja el a karját, épp azzal egy időben, hogy Tyara azt elengedi. A fájdalom azonban ott marad. Másik kezével rögtön odakap: dörzsölni kezdi, mint mindig, mikor évekkel ezelőtt is égetni kezdett, és közben dühösen, vicsorogva bámul a hálátlan szuka után, aki most a pálcája után kap.
Az övé is ott van azon a szekrényen. Fegyvertelen.
Nem fogják megtámadni. Kizárt dolog...
A pálca lendül, ő pedig marad, ahol volt. Nem ugrik félre, nem, ennyire azért nem fél a nőtől, aki most lehet borzasztóan dühös ugyan, de nem tud neki mivel ártani. Úgyis képtelen lenne rá. Gyenge hozzá...
Felemeli a fejét, büszkén és elégedetten. Tétele bizonyítást nyert. Tyara gyenge... Vele szemben. Ez a megtört hang, ez a tartás...
Szánalmas látvány.
Sose akarta ilyennek látni Őt.
Tönkretette.
Nem mozdul és nem szól. Nem rendíti meg, hogy nem akarnak tőle több gyereket. Egy gonddal kevesebb. Mikor Tyara a saját szívére céloz a pálcával, mintha megrándulna, hogy iramodjon, kezét leveszi alkarjáról, de végül mégse mozdul. Szúrós szemekkel nézi, ahogy Tyara lecibálja a briliánst az ujjáról. Ha ezt megteszi, nem lesz bocsánat. Ennél nagyobb sértést nem követhet el...
De megteszi.
Elkapja a parányi, ám annál értékesebb ékszert, szorosan erős markába zárja. Arca rideg, mint valami ezeréves márványszoboré. De a megvetés, ami rajta ül, érezhetőbb és sokkal mélyebben sebez, mint bármi más. Nem vicsorog, nem átkozódik és nem is fintorog: csak néz, hosszan, teljesen hideg tekintettel, mintha az előtte álló nő, a fia anyja és akit annyi éven át mindig a legelső helyre sorolt nem létező szívében, nem lenne számára többé senki. SENKI.
Az utolsó mondat pedig nevetséges. Egyszerűen röhejes.
Hiszen Tyara nem állt mellette. Nem állt mellette soha. Éppen ellenkezőleg!
Megvárja, amíg a nő teszi a dolgát, és átmegy a másik szobába, majd fogja magát, felöltözik, és viszi magával az eldobott gyűrűt is.
Majd ő megmutatja ennek a szerencsétlen kis libának, hogy kivel áll szemben. Vele nem lehet szarakodni. Dühösen ránt egyet a cipőfűzőn, feláll az ágy széléről, és miközben még ingjét gombolja, már lefelé siet a lépcsőn.
- Merry! - Nem csendesen szólítja, mint az imént. Ordít. És amint a szerencsétlen manó megjelenik, dühének egy részét itt helyben, rajta tölti ki. Majd amint kezébe kapja köpenyét, még visszanéz a bejárati ajtóból, de az se érdekelné, ha látna valamit.
Távozik.
Hosszú napokra és még hosszabb éjszakákra.


Senki sem ártatlan. A gyermek sem, akit oly féltő gonddal emel föl bölcsőjéből anyja. Bűnös a férfi, és bűnös a nő.
Dühösen öklöz a falba. Nem igaz? Nem lehet igaz! Utána akar menni, az arcába ordítani, hogy nem az ő hibája, hogy ez az egész nem miatta van, de nem, ehhez még ő sem elég gerinctelen. Kinyitja a markát, benne a gyűrű. Hosszan mered rá, legszívesebben apró darabokra zúzna, ha nem lenne ez egy 20 karátos dél-afrikai gyémánt.
Mindez azért van, mert Tyara terhes. Legutóbb is tele voltak sírásokkal és efféle hangulatingadozásokkal a mindennapjaik. Leginkább ezértnem örült annyira annak a gyereknek ? akinek a létezéséről alig fél órája tud csupán (és máris másodszor vesztek össze azóta) -, de most már más, Merlinre, minden teljesen más. Elég volt csak elképzelnie a kislányát a karjaiban, és azt az örömöt, amivel Tyara majd a gyerekszobát díszítgeti.
Néma a düh, mely ismét felhorgad benne, ahogy emlékezetébe ötlenek az imént a fejéhez vágott sértések. Csak egy senkiházi jampec? Egy anyámasszonykatonája?
Komolyan ezt hiszi róla ez a nő?!
Felesleges itt dühöngenie, az nem vezet sehová. Jobb, ha elmegy, és lehűti magát. Jéghideg vízzel. Miközben megnyitja a csapot, és a zsibbasztóan hideg vízsugár alá áll, fejét legszívesebben ütemesen verné a márványborításos falba az ezüstcsap felett.
Mindez csak azért van így, mert minden egyes tényt, mely az ellenkezőjét bizonyítja, eltitkol Tyara elől. Nem, nem a többi nőt, ami a férfiúi virtust csupán más férfiak előtt bizonyítja. Nem is azt, hogy mivel keresi a kenyerét ténylegesen: Tyara annyit tud, befektetésekkel. Nem tudja, hogy a törvényes cégük bevételének nagy részét lopott és csempészett áruk teszik ki... De ez sem egy olyan tény, amiért felnézne az ember a férjére.
Nincs is olyan tette talán, amivel kiérdemelné a tiszteletet.
Soha nem is volt.
Legszívesebben venné a ruháit, és elmenne újra, talán Oliviához, de a pokolba is, ez itt az ő háza! Nem fog elmenekülni innen, mint valami hamisságon kapott hűtlen öleb. Tyara duzzogjon, ha akar, de az ő hálószobájában, az ő házában Draco az úr.
(...)


Csak áll a hálószobájukban, homlokát az alkarjára, karját a falnak támasztva, miközben keze alól a kinti hóesést nézi, nézi, mintha attól várná a megváltást.
Tényleg ennyire gyűlölik? Ennyire?
El kellene innen menni, de...
A gyerek abbahagyja a sírást a szomszéd szobában. Végre. Felemeli a fejét, és a körerkély ajtajához lép, ám mégis megtorpan a küszöbön.
Egy sötét árny jár odakint. Egy szál hálóingben. Megőrült? Megtébolyodott. Bizonyára. Összeráncolt szemöldökkel figyeli Tyarát. A fia ugye nincs nála?
Halkan kinyitja az ajtót, a hideg besüvít a házba. Nem szólítja meg a lidércet, csak nézi a távolból. Arca elé sűrű pamacsokat bűvöl a fagyos éjszaka. Olyan az egész, mint egy baljós látomás. Tyara áll, zokog, majd hirtelen előrelendül a teste. Felmászik a korlátra.
Mi?!
Egy percig habozik: ez most vajon csak ijesztgetés? Figyelemfelkeltés? Egy méternyi zuhanásba nem halhat bele.
De a lánya...
Két lépéssel ott terem Tyara mögött, és karjai közre zárják abban a pillanatban, ahogy előre dől - nem tudhatja, hogy igazából nem akarja megtenni. Nem tudhatja, honnan is tudhatná? Ő csak...
Félti.
Ahogy mindig is féltette.
Mindig, minden egyes cselekedetének ez volt a kiindulópontja és ez volt a végcélja. Az, hogy Őt biztonságban tudja. Halálfalóként... Kivitte a kastélyból a támadás előtt... Mindkét támadás előtt. Hazudott a Nagyúrnak és eltűrte a kínzást. Érte. Itt, Wiltshire-ben bújtatták, mert tudták, hogy ez az egyetlen hely, ahol nem keresnék. Mindenki előtt azt állította, hogy a jegyese a Mirol-lány csak azért, hogy elaltassa a gyanút. És azután... Azután kiadta a neveket: saját társai árulója lett azért, hogy megőrizhesse a jó hírét: azért, hogy Tyara ne egy bukott Halálfaló lekötelezettje legyen. Bármit megtenne érte. Bármit.
Csak a vérének nem tud parancsolni.
Ez akkora bűn?
Különben is, annak már rég vége.
Karjai között tartja az átfagyott, reszkető és zokogó nőt. Csitítja, nyugtatgatja apró, halk és érthetetlen semmiségekkel, addig duruzsol a fülébe, amíg a rángás és az ellenállás végre meg nem szűnik.
Szűz, tiszta, fehér hó hullik mindhármukra.


(...)
Amint a fürdőszobából belép a szobába, az erkély ajtaja is nyílik kívülről. Tyara lép be rajta, legalább olyan csurom vizesen, mint amilyen ő a köntös alatt. Elborzadva nézi a csapzott nőt, olyan, mint egy rossz rémmese egy szerencsétlen szereplője. Mint egy kislány, aki kimászott a kútból, és most bosszút akarna állni az első halandón, aki a keze ügyébe kerül. Tyara felemelt karral közeledik felé, de Draco gyorsabb. Elkapja a felé lendülő vékony és gyenge kezet, ahogy az imént... Hosszú percekkel ezelőtt.
Nem hiszi el, hogy ennyi idő eltelt, és a neje még mindig dühvel támad rá...
- Elég legyen ebből! - dörren rá kedvetlenül, de szigorúan. - Teljesen megbolondultál?
Úgy is néz rá... Mintha Tya nem lenne eszénél.
Mindig is gyengék voltak az idegei. Túl könnyen sírt és túl sokáig. Néha pedig érthetetlen mondatokat fűzött egymásba. Eddig nem tulajdonított mindezeknek jelentőséget, most azonban komolyan megfordul a fejében, hogy valamelyik nap szívességet kér volt háztársától, és elhívja, hogy vizsgálja meg Mrs. Malfoyt.
Így mégis csak diszkrétebb, mintha kettesben bevonulnának a Szent Mungóba.
Hiszen mégis miért van az, hogy az egyik pillanatban még tündéri angyal, egy asszony, akinél elragadóbbat nem is kívánhatna senki a más, a másikban pedig rosszabb három dühödt fúriánál is?
Csak akkor engedi el felesége csuklóját, mikor megbizonyosodott róla, hogy nem fogja ütés, rúgás, csípés vagy harapás érni. Ám ha ez nem biztos, kész le is lökni finoman a nőt az ágyra, ami úgyis ott van közvetlenül mellettük.


(...)
Hosszú, nagyon hosszú ideig folyatja magára a vizet, tudomást sem véve a külvilágról. Csak áll a zuhany alatt, és leginkább azzal van elfoglalva, hogy lehűtse az agyát. Jégbe fagyasztja. Kiűzi a sértéseket - hisz egy Malfoyt nem lehet megbántani! De mégis... Mi ez a csalódottság? Mintha csak...
Elhagyták volna.
Megint.
Csak épp most az teszi vele ezt, akitől a legkevésbé számított erre. Hátba támadják...
Ahogy elzárja a csapot, hallja, hogy csukódik az erkélyajtó odakint. Hallgatózik, majd mivel nem hall semmi egyebet, egyszerűen csak megtörölközik.
Egek, semmi másra nem vágyik már, csak egy meleg ágyra. Hajnali fél kettő is elmúlt már. Halkan nyílik a hálóhoz tartozó fürdőszoba ajtaja. Az első, amit észlel, az a sötét, és a nedves lábnyomok a szőnyegen. Majd a csendes, hosszú percek óta tartó sírás esdeklő, csukladozó hangjai.
Itt van. Itt van hát. És sír.
Az égre emeli tekintetét, majd vesz egy mély lélegzetet: mint amilyet a búvárok szoktak a nagy alámerülés előtt.
Akármilyen dühös is rá, akármennyire is megalázták, ez itt akkor is Tyara. A nő, aki gyermeket szült neki, aki miatt bármit megtenne, és aki dühében hozzávágta a jegygyűrűjét. Szereti, a pokolba is. Nem veszítheti el őt is, mint ahogy mindenki mást. Nem.
Kéz ér a csupasz, reszkető, csonthideg és nyirkos vállhoz hátulról.
Békülni akar, a kérdés csak az, hogy erre mennyire vevő a másik fél. Talán egyáltalán nem.
De nem adja fel. Nem az a fajta.


(...)
Hosszú, nagyon hosszú ideig folyatja magára a vizet, tudomást sem véve a külvilágról. Csak áll a zuhany alatt, és leginkább azzal van elfoglalva, hogy lehűtse az agyát. Jégbe fagyasztja, próbálja, de nem megy, egyszerűen nem.
Mégis mit képzel magáról...?! A felesége, Merlinre! Nem beszélhet így, egyszerűen nem beszélhet így vele... Ő tartja el. Ő a család feje. Tisztelettel tartozik iránta!
Még azt a nyomorult gyémántot is úgy hajította le az ujjáról, mintha egy ócska kis vacak bizsu lett volna. Egy ilyen szimbólum nem arra való, hogy csak úgy hajigálják az emberek. Egy ilyen szimbólum szent és sérthetetlen - Draco szemében. Tiszteletlen némber... Még hogy nem akar tőle gyereket?! Azt is elintézhetik...
Meg fogja ezt bánni... Nagyon meg fogja bánni.
Végez: elzárja a csapokat, és törölközni kezd. Odabentről hallja a zokogást. A jó életbe, hogy nem lehet végre elhallgatni... Hajnali kettő van, a mindenségit! Felveszi egyik szaténpizsamáját a sok közül, és elgondolkozik rajta, hogy talán keres magának egy szimpatikus vendégszobát, de azt már nem! Ez az ő háza, és az ő hálószobája. Nem fog megfutamodni.
Benyit a hálóba: Tyarát az ágyon, összegömbölyödve találja. Hangosan tesz-vesz, felhívva magára a figyelmet, jelezve, hogy egyáltalán nem kívánatos itt most ez a hisztéria.
Majd befekszik az ágynak abba a részébe, mely még érintetlen; magára húzza a takarót, és háttal a zokogó nőnek, próbál aludni. Ez persze nem megy, de nagyon igyekszik úgy tenni.


Első pillantása a széles, alacsony ágy innen nézve bal felére esik, melyben Tyara feküdt, mielőtt Draco alig két órával ezelőtt felkelt az ágyból, felöltözött, és távozott a kúriából. Egy pillanatig nézi a meleg, hímzett paplan alatt kecsesen alvó női testet; kigombolja csuklóját zavaró kézelőit, aztán beljebb lép. Lépteinek neszét puha szőnyeg nyeli el. Mielőtt megkerülné az ágyat, bal alkarjára pillantva meggyőződik róla, hogy a rég elfeledett billogot takarja-e még az órákkal ezelőtt elhelyezett bűbáj. A nő fejéhez lép, és leguggol az ágy mellé. Alig harminc centire van a homloka az alvó angyal homlokától.
Kisvártatva megtörténik az áhított csoda: az elragadó, barna csillagszemek kinyílnak, értetlenül ráfókuszálnak a férfi arcára, majd mosoly ül ki a porcelánarcra. Már mocorogna, hogy felkeljen, de nem... Nem akarták felébreszteni.
- Csss. Semmi. Aludj csak.
Aludj csak tovább, és álmodd, hogy nincsen semmi baj. Nincsen hír. Ma este még nem. Nincs gyanú, nincsenek vádak, nincsenek bűnök, és nincsen semmi.
Csak csend, és hó. És ti ketten.
 

~
Kicsim. Sajnálom, elvesztettem Dracot.
Mindez megtörténhet, megtörténhetett volna, vagy megtörtént. Fogalmam sincs.
~