Sawai Miyuu
Eltávozott karakter
5. évfolyam
° Chibiusa °
Hozzászólások: 77
Jutalmak: +71
Előtörténet: Megnézem!
Származás: Mugli születésű
Hajszín : fekete
Szemszín: barna, arany karikával a szaruhártya szélén
Kor: 16
Ház: Hollóhát
Évfolyam: Ötödik
Családi állapot: Kapcsolatban
Legjobb barát: Ted H. Flanagan
Kviddics poszt: Nem játszik
Pálca: 10 hüvelyk, borostyán, vélahaj mag
Nem elérhető
|
|
« Válasz #30 Dátum: 2013. 07. 12. - 10:25:54 » |
+1
|
TED テッド
Csak azért mert megtehetik? Miyuu őszintén sajnálta ezeket a diákokat. A kegyetlenség kegyetlenséget szül, és biztos volt benne, hogy ezek a gyerekek nem lesznek csak úgy maguktól gonoszok. Talán otthon nem kapják meg azt a szeretet, amire igényük lenne, esetleg bántják is őket… ebbe jobb bele se gondolni.
- Kinishinaide. ( 気にしないで。) Inkább meglepődtem.
Amikor Ted Kiotóról beszélt, már inkább elszomorította. Hogy szép hely-e? Minden város szép, ami elég régi ahhoz, hogy történelme legyen. De persze, csak akkor, ha erre vigyáznak is az ott élők. Kiotó, ha úgy vesszük, semmivel se volt másabb, mint London. Az utakon dübörgő autók, a modern lakóépületek szögletes sorai vagy a nyüzsgő bevásárlóközpontok épp ugyan olyanok voltak mindkét városban. A modern világ sablonossá tesz, a kulturális különbségek eltűnnek, a határok elmosódnak. És Miyuu-nak nem is igazán a város hiányzott, nem az élettelen falak sora. Amikor becsukta a szemét cseresznyefákat látott, és szikrázó napsütést. Érezte a tavasz illatát, a nap meleg cirógatását, hallotta a kabócák ciripelését. Szerette a virággal teleültetett parkokat, a patakok felett átívelő hidakat, s az iskolához vezető ösvényt a hosszú lépcsősorral, amit minden egyes alkalommal végigszámolt, ahányszor csak áthaladt rajta. Szerette a külvárosi házak közt megbúvó apró rizsföldeket, és a nyüzsgő halpiac zajos árusait. Hiányzott neki minden ünnep, ahol yukatában nézhetné a tűzijátékot; az árusok bódéi a színes lampionokkal és az a rengeteg finomság! Napokig sorolhatná, szerinte miben különbözik az egyik nagyváros a másiktól. Ám felesleges, mert lényegében semmiben: az emberek voltak mások.
- Már tíz éves korom óta Londonban élek, úgyhogy volt időm megszokni. Sok mindenre nem is emlékszem, csak tudom, hogy léteztek. Például a nagyi cicájára, vagy a szomszéd nénire, akinél mindig volt finom süti, ha átmentem. Olyan mintha csak egy fehér folt lenne a helyükön. Kūkyo. (空虚) – egy pillanatra elakadt, nem tudta, hogy fogalmazza meg, miért van igaza Ted-nek. London valóban fura volt, és igazán eddig nem is tudta, hova tenni ezt az ürességet. – Azt hiszem, a mosoly hiányzik.
Eközben szíve egyre jobban zakatolt. Fárasztotta a beszéd, ám addig legalább nem gondolt a fel-feltörő émelygésre, és az olykor befelé dőlő falakra. Hihetetlennek tartotta, hogy Ted ilyen jól bírja. Biztos kvidiccsezik is, vagy sportol valamit, hiszen félig meddig még őt is cipeli. Mégse látszott egyáltalán rajta, hogy megerőltetné a lépcsőn felfelé kapaszkodás. Még ahhoz is volt ereje, hogy kedves dolgokat mondjon. Egy pillanatra még szöget is vert Miyuu fejében a gondolat: mi lenne, ha egy házba kerültek volna? Bár, ha nagyon őszinte akarna lenni, azt mondaná, hogy: semmi.
- Talán egyszer teszel valami fontosat. Valami nagy dolgot. Hidd el, a Süveg tudja, mit szeretnél igazán. – próbálta megnyugtatni Ted-et. Bár volt egy olyan érzése, hogy amúgy is csak kedvességből mondta azt, hogy a Hollóhátat választaná. Ezt bizonyította az is, hogy felajánlotta, szívesen beszélget vele, meghallgatja bármikor. Szegény lány erre már végképp nem tudta mit mondjon. Talán azt, hogy „nem fontos”, „semmi baj, nem kell velem foglalkoznod”,vagy egyszerűen csak ennyit: „köszönöm”? Ám szerencsére nem kellett soká tűnődnie az elhangzottakon, mert a gondolat végére el is fogytak a lépcsőfokok. Újra elmosolyodott, amennyire csak zavart meghatottságában képes volt rá. Végre elengedhette a fiú karját, s Ted felé fordulva köszönetképpen meghajolt előtte.
- Arigatō, Flanagan –kun, nagyon hálás vagyok. Holnap beszélünk, jó éjt!
Miyuu már épp megkönnyebbült volna, ám ekkor szembesült csak a szomorú ténnyel: ma még egyszer se jött vissza a hálókörletébe. Azaz fogalma se volt arról, milyen kedvében találja a sasfejes kopogtatót: milyen kérdést fog feltenni neki. Régen egészen odavolt ezért a trükkös „szerkezetért”, ám jelen helyzetben egyáltalán nem tűnt szórakoztatónak. Reménykedett benne, hogy a sas végtelen empátiájával most az egyszer kivételt tesz és beengedi csak úgy. Ám nem volt szerencséje, mert amint egy lépéssel közelebb csusszant a bejárat felé, a csőr megmozdult, s már kántálta is azt az átkozott feladványt.
- Mi vagyok én? Nyeregben ülve védelek. Egyesek átlátnak rajtam, míg mások azon gondolkoznak, mit rejthetek.
Miyuu a kérdés végét szinte nem is hallotta. Már megjegyezni is képtelen volt a mondókát, nemhogy értelmezni. Lehorgasztott fejjel torpant meg, majd lemondó sóhaj kíséretében nézett vissza a Griffendéles irányába. Hosszú lesz az éjszaka…
|