Huzatos főfolyosó

[TED テッド]

TED テッド

Csak azért mert megtehetik? Miyuu őszintén sajnálta ezeket a diákokat. A kegyetlenség kegyetlenséget szül, és biztos volt benne, hogy ezek a gyerekek nem lesznek csak úgy maguktól gonoszok. Talán otthon nem kapják meg azt a szeretet, amire igényük lenne, esetleg bántják is őket… ebbe jobb bele se gondolni.

-   Kinishinaide. ( 気にしないで。) Inkább meglepődtem.

Amikor Ted Kiotóról beszélt, már inkább elszomorította. Hogy szép hely-e? Minden város szép, ami elég régi ahhoz, hogy történelme legyen. De persze, csak akkor, ha erre vigyáznak is az ott élők. Kiotó, ha úgy vesszük, semmivel se volt másabb, mint London. Az utakon dübörgő autók, a modern lakóépületek szögletes sorai vagy a nyüzsgő bevásárlóközpontok épp ugyan olyanok voltak mindkét városban. A modern világ sablonossá tesz, a kulturális különbségek eltűnnek, a határok elmosódnak. És Miyuu-nak nem is igazán a város hiányzott, nem az élettelen falak sora.
Amikor becsukta a szemét cseresznyefákat látott, és szikrázó napsütést. Érezte a tavasz illatát, a nap meleg cirógatását, hallotta a kabócák ciripelését. Szerette a virággal teleültetett parkokat, a patakok felett átívelő hidakat, s az iskolához vezető ösvényt a hosszú lépcsősorral, amit minden egyes alkalommal végigszámolt, ahányszor csak áthaladt rajta. Szerette a külvárosi házak közt megbúvó apró rizsföldeket, és a nyüzsgő halpiac zajos árusait. Hiányzott neki minden ünnep, ahol yukatában nézhetné a tűzijátékot; az árusok bódéi a színes lampionokkal és az a rengeteg finomság! Napokig sorolhatná, szerinte miben különbözik az egyik nagyváros a másiktól. Ám felesleges, mert lényegében semmiben: az emberek voltak mások.

-   Már tíz éves korom óta Londonban élek, úgyhogy volt időm megszokni. Sok mindenre nem is emlékszem, csak tudom, hogy léteztek. Például a nagyi cicájára, vagy a szomszéd nénire, akinél mindig volt finom süti, ha átmentem. Olyan mintha csak egy fehér folt lenne a helyükön. Kūkyo. (空虚) – egy pillanatra elakadt, nem tudta, hogy fogalmazza meg, miért van igaza Ted-nek. London valóban fura volt, és igazán eddig nem is tudta, hova tenni ezt az ürességet. – Azt hiszem, a mosoly hiányzik.

Eközben szíve egyre jobban zakatolt. Fárasztotta a beszéd, ám addig legalább nem gondolt a fel-feltörő émelygésre, és az olykor befelé dőlő falakra. Hihetetlennek tartotta, hogy Ted ilyen jól bírja. Biztos kvidiccsezik is, vagy sportol valamit, hiszen félig meddig még őt is cipeli. Mégse látszott egyáltalán rajta, hogy megerőltetné a lépcsőn felfelé kapaszkodás. Még ahhoz is volt ereje, hogy kedves dolgokat mondjon. Egy pillanatra még szöget is vert Miyuu fejében a gondolat: mi lenne, ha egy házba kerültek volna? Bár, ha nagyon őszinte akarna lenni, azt mondaná, hogy: semmi.

-   Talán egyszer teszel valami fontosat. Valami nagy dolgot. Hidd el, a Süveg tudja, mit szeretnél igazán. – próbálta megnyugtatni Ted-et. Bár volt egy olyan érzése, hogy amúgy is csak kedvességből mondta azt, hogy a Hollóhátat választaná. Ezt bizonyította az is, hogy felajánlotta, szívesen beszélget vele, meghallgatja bármikor. Szegény lány erre már végképp nem tudta mit mondjon. Talán azt, hogy „nem fontos”, „semmi baj, nem kell velem foglalkoznod”,vagy egyszerűen csak ennyit: „köszönöm”? Ám szerencsére nem kellett soká tűnődnie az elhangzottakon, mert a gondolat végére el is fogytak a lépcsőfokok. Újra elmosolyodott, amennyire csak zavart meghatottságában képes volt rá. Végre elengedhette a fiú karját, s Ted felé fordulva köszönetképpen meghajolt előtte.

-    Arigatō, Flanagan –kun, nagyon hálás vagyok. Holnap beszélünk, jó éjt!

Miyuu már épp megkönnyebbült volna, ám ekkor szembesült csak a szomorú ténnyel: ma még egyszer se jött vissza a hálókörletébe. Azaz fogalma se volt arról, milyen kedvében találja a sasfejes kopogtatót: milyen kérdést fog feltenni neki. Régen egészen odavolt ezért a trükkös „szerkezetért”, ám jelen helyzetben egyáltalán nem tűnt szórakoztatónak. Reménykedett benne, hogy a sas végtelen empátiájával most az egyszer kivételt tesz és beengedi csak úgy. Ám nem volt szerencséje, mert amint egy lépéssel közelebb csusszant a bejárat felé, a csőr megmozdult, s már kántálta is azt az átkozott feladványt.

-   Mi vagyok én? Nyeregben ülve védelek. Egyesek átlátnak rajtam, míg mások azon gondolkoznak, mit rejthetek.

Miyuu a kérdés végét szinte nem is hallotta. Már megjegyezni is képtelen volt a mondókát, nemhogy értelmezni. Lehorgasztott fejjel torpant meg, majd lemondó sóhaj kíséretében nézett vissza a Griffendéles irányába. Hosszú lesz az éjszaka…

[MIYUU 美優]

MIYUU 美優

-  A mosoly - és legyen ez bármilyen közhely - csodákra képes. Megmelengeti az ember szívét, reményt ad, jó érzéssel tölt el. És talán épp ezért lenne fontos, ezért is számítana ez az apróság, hogy ne csak félelemben és rossz érzéssel töltsük a mindennapjainkat. Elhiszem, hogy hiányzik.– mondom mindezt egy kedves mosoly kíséretében.

Miyuu is csak azt mondja, mint eddig mindenki más. A griffendélesek hősök, nagy dologra hivatottak.

~ Én nem akarok hős lenni. Sosem vágytam rá. Sosem kértem. Csak egy egyszerű diák vagyok a Roxfortban, csak egy árva. ~

~ És nem válaszolt rá. Sebaj, ha nincs rám szükség, akkor nincs, nem baj az. Nem vagyok Hollóhátas, lehet ez a baj. Holnap új nap, megyünk tovább. ^^ ~

Előttünk hatalmasodott a rettenet nagy faajtó, a közepén elterülő sasfejes kopogtatóval.

~ Sosem jártam még itt. Hallani persze hallottam már, hogy a Hollóhátas tornyot minden nap egy új találós kérdés védi, és ugyan csak gondolkodniuk kell a torony lakóinak, ha vissza szeretnének jutni a szobájukba. Nekünk persze egyszerűbb, a Kövér Dáma nem szívat így minket. Hála az égnek. ~

~ Arigato… köszöni meg a lány a segítséget. ~

- Továbbra sincs mit, de tényleg. Örülök, hogy összefutottunk. Örülök, hogy egy kicsit közelebbről megismerhettelek. Vigyázz magadra kérlek, szép álmokat és jó pihenést neked. – búcsúzom el, talán kicsit szomorkásan.

Már indulnék, de visszafog a kíváncsiság. Itt az ajtó, ha be akar jutni el kell hangozzon a rejtvény. Azt pedig meghallgatnám. A lány közelebb lép, majd a csőr fémes hangon felteszi a talányt:

-   Mi vagyok én? Nyeregben ülve védelek. Egyesek átlátnak rajtam, míg mások azon gondolkoznak, mit rejthetek.

~ Ó de jó. Bár, egyszer elmegy, de biztos, hogy idegesítő lenne minden nap ezzel szenvedni. Már nem is bánom annyira, hogy griffendéles lettem. ~

Ám ami ekkor történik arra nem számítottam. Miyuu csüggedően néz rám.

- Hajajj, itt bajok lesznek...
- Segítsek? – és a választ meg sem várva már is agyalok is a dolgon. Hmm… lássuk csak. Mindig is szerettem a fejtörőket. – kacsintok rá bíztatóan. Megoldjuk valahogy, ne félj.
- Nyeregben ülve védelek… nyereg… ló… Hmm annak nincs értelme, de menjünk tovább. Átlátnak rajtam, akkor az ugye valamilyen átlátszó dolgot jelent. Legyen mondjuk üveg, az a legáltalánosabb. Nyeregben ülő üveg, amin átlátunk, ám el is fedhet, hiszen így nyújthat rejteket. – szinte csak magamnak beszélek, hangosan gondolkodom. Agytekervényeim mint fogaskerekek próbálják megoldani ezt a gordiuszi csomót, majd néhány percnyi tűnődés után minden a helyére kerül.

- Szemüveg – válaszolom a kopogtatónak, és reménykedem annak helyességében.

[TED テッド]

TED テッド

Miyuu azt gondolta, legfeljebb a fiú háta közepét fogja látni. A mozdulat is: ahogy visszanézett csupán reflex volt. Nem is tudta igazán miért: egyszerűen szerette volna még egy pillanatra látni a másikat, mielőtt bekucorodik az ajtó mellé a földre. Egy pillanatig se gondolta, hogy most képes lenne fejtörőkkel bajlódni. Egyszerűen megvárja, hogy kijöjjön valaki, és beengedje. Már ha ilyen késő este még jár erre a prefektusokon kívül bárki is… Persze: minek is jönnének ki? Mosdó van bent, másért meg éjszaka minek? Amúgy is tilos ilyenkor kint járkálni.

~ Hajjaj, itt bajok lesznek… :-)  ~

Ám ahogy fejjel a távolodni vélt fiú felé fordult, a legnagyobb meglepetésére; Ted még mindig ott állt mögötte. Ott állt és őt nézte. A lány szemei rémülten kerekedtek el: még a száját is nyitva felejtette. Most lebukott, hogy leskelődik. Ám Ted, „jó szokásához híven” nem adta semmi jelét annak, hogy a lány aggodalmából bármit is észrevett volna. Milyen figyelmes.

-   Azt hiszem… - nyögte ki a lány.

Folytatnia nem is kellett, Ted megdöbbentő módon hangosan gondolkodott! Pár mondatban levezette, hogy értelmezi a kérdést, mire gondol. Így már Miyuu számára is világos volt a rejtvény megoldása, s mire a fiú kimondta az eredményt, már neki is az ajkán volt a válasz.

-   Azt hiszem most is csak annyit mondhatok…– gondolta meg magát mégis, saját válaszát megtartva magának. Megfordult most már teljesen, s tett két lépést Ted irányába. Egészen közel állt meg mellette, majd csak halkan folytatta: - Köszönöm.

Egy puszit nyomott a fiú arcára.

~ Édes Istenem, drága Buddha, mit teszek? ~

-   Kérlek, legyünk barátok, Flanagan-kun! – lépett hátrébb ismét, majd újra meghajolt, megerősítve ezzel kérését - Engem egyáltalán nem zavar a külön ház.

Ezt olyan katonás hangsúllyal és lendülettel sikerült elmondania, hogy még magát is meglepte. Rettenetesen megrémült iménti határozottságától, érezte hogy keze s lábai megremegnek. Félt, hogy kinevetik, vagy egyszerűen csak válaszolnak: így akár egy jó szamuráj a daimyo-ja felé ismét meghajolt.

-   Vigyázz magadra... - nyögte ki végül, s előbbi viselkedését meghazudtolva támolygott vissza a Hollóhát körletébe.

Sietve csukta be maga mögött a sasfejes ajtót, majd háttal meg is támasztotta belülről. Szemeit behunyva igyekezett elnyomni magában a hirtelen jött izgatottságot: úgy érezte most vagy nagyon bátor cselekedetet hajtott végre, vagy nagyon bolondat. Szaggatottan fújta ki a levegőt, s ezzel együtt a saját maga okozta rémületet is. Végül kinyitotta szemét, s a belső folyosó félhomályába bámult. Mosolygott. Akkor is, ha most valamit rosszul csinált, ha nem is azt érte el, amit akart: ő megtett mindent.

-   Sayonara, Flanagan-kun…

Köszönöm a játékot! :-)

[MIYUU 美優]

MIYUU 美優

~ Kicsi Miyuu… ~

Lassan lépkedek lefelé a csigalépcsőn, jobb kezemmel az arcomat fogom, ott ahova a puszit kaptam. Még most sem tudom elhinni. Szinte érzem az arcomon puha ajkainak érintését. Nem tudom mikor lepődtem meg ilyen kellemesen… és ugyanakkor mikor voltam ennyire zavarban. Ez az egész mintha egy mese lett volna. Soha nem gondoltam volna, hogy így fog végződni ez az estém… őszintén szólva bármelyik estém. De örülök, hogy mégis így lett. Arcomra mosoly húzódik, ahogy emlékezetemben újra és újra felidézem az elmúlt néhány percet:

-Szemüveg! – szólalunk meg szinte egyszerre, és látom az arcán a megkönnyebbülést, ahogyan lassan feltárul az ajtó.

Majd elém lép, hogy ismét megköszönje, ma este már sokadjára. És ekkor kapom meg a puszit. És aztán csak állok, megzavarodva… az a néhány szívdobbanás, mintha percekig tartott volna. Érzem, hogy az arcomat elönti a pír, a szívem olyan ütemre kapcsol, amit a lépcsőzés sem váltott ki belőle.

~ … legyünk barátok… ~

- Igen! – vágtam rá azonnal, gondolkodás nélkül. Eközben a kezem  mint lassított felvétel magától mozdul, hogy megőrizze a kapott puszit, ne szökhessen el. Az az enyém! Ám, lassan csak magamhoz térek …
- Szeretném! – mondom szégyenlősen mosolyogva, és körülbelül itt ki is merült a tudományom. A lány akaratlanul is teljesen összezavart. Aztán tovább „pörögnek” az események, újra és újra meghajol.

~ Vigyázz magadra… ~

És remegve, támolyogva elindul a klubházba. Már épp azon vagyok, hogy utána ugorjak, nehogy elessen, de megtámasztja magát az ajtóban. Így a félbe maradt mozdulatból egy suta integetést csinálok, hogy azért még se nézzek ki annyira hülyén.

- Te is! Kívánom, gyógyulj meg mihamarabb! Szép álmokat! – suttogom még utána, ahogy eltűnik az ajtóban.

És még percekig bámulom a már bezáródott torlaszt, a terpeszkedő kopogtatóval… majd nagyot sóhajtok és lassan elindulok vissza a saját tornyom felé.

...

Majdnem megbotlom  a nagy elmélkedés közben, de a jó kedvemet már semmi sem veheti el tőlem.

~ Örülök, hogy egy ilyen kedves barátom lehet… és lány…! és csinos…! ~

Tovább dúdolom a mai nap nótáját… és mosolyogva baktatok vissza a Griffendéles toronyba.

„I don't care if Monday's blue
Tuesday's gray and Wednesday too
Thursday I don't care about you
It's Friday, I'm in love”

Köszönöm a játékot! ^_^

A helyszín szabad!