Korrodált karabélyok korridora

Valahol a második emeleten található ez a folyosó, innen nyílik egy pár használaton kívüli terem és ez a legrövidebb út, amelyen meg lehet közelíteni a hátsó, rejtett kijáratát a kastélynak, melyet diákok elvileg nem használhatnak.
A falak tele vannak régi ócskavasakkal és fegyverekkel, ugyanis a folyosóra nyíló ajtót csak mágiával lehet nyitni, és ide Frics barátunk keze sajnos nem ér el.

Sam, Sera, Zane

Este van, este van, ki-ki nyugalomba... ja, ez nem az - vélekedett a fiú. Hiszen most senki nincs nyugalomban, legalábbis a DS tagjai közül biztosan. Náluk nem az ágyban, párnák közti meghalás a divat, annál inkább a harcban, halálfalók általi. Guy nem akart az ostromra gondolni, ami az előző tanévet lezárta. Akkor még nem volt tagja Dumbledore Seregének.
Csakis az a fontos, hogy most tagja az iskola ezen illegális társulatának. Bejutott, érdemesnek találták rá! Egy szép napon Neville elcsípte a gallérját a parkban, mikor éppen egyedül ődöngött unalmában és egy érmét adott a kezébe. Guy először fel nem foghatta miről van szó, csaknem leharapta Nev fejét, hogy ő nem koldus, ne adakozzon neki holmi galleonokat, satöbbi. Mire griffendéles évfolyamtársa sebtében elmagyarázta neki az érme működési módját és létének célját.
És ma végre felizzott a galleon a zsebében! Végtelen hosszúságúnak tűnt az a néhány nap, amíg látszólag céltalanul volt nála a pénzdarab, amíg nem jeleztek vele Neville-ék.
Lámpalázasan készülődött az estére, hiszen sosem volt még DS gyűlésen, nem tudhatta milyen lesz, hogyan fogják fogadni, mint újoncot, dacára fergeteges párbajozói tudásának. Még a Szükség Szobájába sem járt soha. Nev ugyan elmondta hogyan lehet bejutni, Guy mégis képtelen volt elhinni, hogy ilyen valóban létezik a Roxfort falain belül. Egy valódi titkos helyiség.
Jóval korábban indult a kelleténél, ami hasznára is vált. Épp az ötödik emeletre ért, mikor az egyik lovagi páncélból Hóborc bukkant elő és papírfecnikkel dobált mindent és mindenkit, aki csak az útjába akadt. Guy sietve menekült be a prefektusi fürdőbe, nehogy észrevegye a szellem és lebuktassa. Prefektusként simán kint lehet a folyosón, de ebben a tanévben minden annyira más... ki tudja hogyan reagálnának rá újdonat tanárai, ha véletlenül összebotlana velük élete első DS edzésére menet. Némelyik talán előbb átkozna, aztán kérdezne.
A fiú hatalmas elhatározásra jutott: használni fogja a kiábrándító bűbájt önmagán. Így senki nem veheti majd észre, csak ha ő önként véget vet a varázslatnak - mivel más nem fog tudni kiábrándulásáról. Óriási sóhajjal készülődött neki a műveletnek, hiszen nem éppen egy könnyű varázslatról van szó. Egy áldozati bárány tekintetével nézett farkasszemet pálcájával, bátorságot gyűjtött, majd magában határozottan kimondta a varázsigét, s közben behunyta szemeit. Erősen szorította szemhéját, nem mert felnézni, mindössze remélni merte a varázslat sikerét. Fél perc múlva, amikor végre felnézett, leesett az álla. Különös látvány volt önmagát viszontlátni félig a prefektusi medence és csapok másaként, félig pedig a falakat borító csempeként. Tüdejéből döbbenten szakadt ki az addig benntartott levegő, hiába koncentrált olyan erősen, nem hitte, hogy elsőre ilyen tűrhetően fog sikerülni. Azért itt-ott foghíjas lett a dolog, de a célnak megfelel: a sötétben valószínűleg bárkit megtévesztene álcája.
Most pedig indulás a gyűlésre! Guy zsebébe csúsztatta varázspálcáját és a lehető legnagyobb csendben lépett ki a folyosóra. Röpke sétára indult, egyelőre a lentebbi emeleteket célozva, mivel nem akart túl korán érkezni a DS találkájára. Amikor lépéseket hallott bal felől, már-már bemenekült az egyik közeli üres tanterembe, ám végül egy gyors pillantással ellenőrizte álcáját, azután maradt. Előbb-utóbb úgyis ki kell próbálni, hát akkor miért ne most? Kevés híján hangosan felnevetett, amikor a félhomályból a griffendéles Sam alakja bontakozott ki előtte. Most bizony meg lesz tréfálva a srác, ha már a folyosón kószál ilyenkor éjszaka.
Guy Sam háta mögé lopakodott, hogy ott zajosan közeledő lépteket imitáljon. Álcáját kihasználva el sem kellett bújnia, hiszen ebben a remek megvilágításban Sam nem láthatta ki szórakozik vele. Kétszer megismételte még a kis tréfát, s mikor már a szívbaj kerülgethette haverját, Guy kacagva bokszolta vállon.
- Ne kapj oda, légy férfi! - röhögte a medvepuszival azonos pillanatban. - Te marha, hát azt hitted bárki tudta nélkül kint császkálhatsz manapság a Roxfort folyosóin? Öregem, ekkora naiv fazont!
A fiúnak eszébe sem jut, hogy még mindig nem szüntette meg a kiábrándító bűbájt, így barátja legfeljebb jellegzetesen mély, ám annál hajlékonyabb hangjáról ismerhet rá. Ha ráismer egyáltalán.

[Különben dühbe jövünk…]

Különben dühbe jövünk…
[Guy, Zane, Sera]

*A kastély már félálomban volt. Azért mondom, hogy fél, mert a többi, rendes roxforti diákkal ellentétben, egy DS névre keresztelt banda, nem aludhatott. Titkos gyűlést szerveztek az éjszaka közepére.
Samuel csupán azért tudott a dologról, mert egyik barátja, név szerint Guy Perkins elmondta neki, mondhatni meghívta őt a szervezetbe. Tavalyelőtt már tagja volt a Potter-vezette Dumbledore Seregének, mikor is az a szent cél lebegett szemük előtt, hogy elűzzék Umbridge „professzort”. Sajnos azóta nem kapott efféle meghívást a bandába, bár nehéz is lett volna, ugyanis hamis érméje időközben eltűnt ládája süllyesztőjében.
Szóval az ifjú Goldhawk a megbeszélt folyosón tartózkodott. Egyelőre a folyosókon egy lélek sem ólálkodott, beleértve a szellemeket is. Sam a maga részéről leginkább Hóborctól tartott, nem is Fricstől. Az öreg kviblit legalább át lehet verni, még akkor is, ha jobban ismeri a kastély zegzugait, mint a saját tenyerét. Aztán meg nem is hiányzott volna neki, ha a kopogószellem felveri az egyik halálfalót.
Hugrabugos pajtásával ellentétben, ő nem szór magára kiábrándító bűbájt. Sajnálatos módon nem sikerült még megtanulnia az idők folyamán, és ezt… abban a sötét órában, igen nagy hiányosságnak tartotta.
Minden apróbb neszre bevetette magát egy falikárpit, vagy lovagi páncél mögé, így hát amikor hangos léptek zaja ütötte meg a fülét, mondhatni majdnem összecsinálta gatyáját félelmében. Griffendélest megszégyenítő módon vetette be magát az első szobor mögé, amit megpillantott és várt. Semmi…
Sikerült lecsillapítania szívverését, mert az vadul kalimpálva, majdhogynem átlyukasztotta mellkasát. Rápillantott az órájára. Percek múlva ott kellett volna lennie a megbeszélt folyosón, különben Guy nélküle megy majd a DS találkára, és akkor bizony hoppon marad, mehet vissza a hálókörletbe, ráadásul egyedül. Az lenne ám a szégyen…
Tovább lopódzott a sűrű sötétségben. Kétszer is érezte, hogy rálép cipőfűzőjére, de sajnos ahhoz is sötét volt, hogy rendesen meg tudja kötni. A Lumost most túl nagy, árulkodó jelnek vélte, így hát nem is használta, maradt a tapogatózásnál.
A kelleténél lassabban haladt, de ez nem a kikötött cipőfűzők hibája volt. Furcsa érzés fogta el, mintha figyelné őt valaki… Olykor-olykor halkabb cipőcsattogást is hallani vélt, de aztán meggyőzte magát, csak a képzelete játszik vele.
Már éppen elérte a folyosó végét, amikor ismét felhangzott a sűrű lábdobogás, ráadásul egyből a háta mögül. Most nem bújt be semmi mögé, hiszen csak csupasz kőfal volt mindenfelé, a folyosó végi sarok pedig még messze volt. Reflexszerűen kirántotta hát varázspálcáját és egy lumost elsuttogva fényt gyújtott. Kicsiny lángocskával a varázspálca végén szegezte a semmibe a fegyvert, illetve a semmire… Nem is, ott mintha lenne valami…
Jobban megnézve egy szemöldök lebegett a semmiben, és hozzá immár halk kacaj is társult, majd egy sértő, de annál is inkább megnyugtató kis piszkálódás.*
- Ne kapj oda, légy férfi! Te marha, hát azt hitted bárki tudta nélkül kint császkálhatsz manapság a Roxfort folyosóin? Öregem, ekkora naiv fazont!
*Nem lehetett összekeverni a hangot máséval, egyértelműen Guy Perkinsé volt a lebegő szemöldök. És Sam már sejtette is, hogy mi a titok nyitja…*
- Bolond, a frászt hoztad rám. Te voltál az az előbb is?
*Káromkodások áradata szakadt ki torkán.*
- Kiábrándító bűbáj, he!? Azt amúgy tudtad, hogy a szemöldöködet látni lehet?
*Leereszti a pálcáját, de meghagyja a kis lángocskát, csupán pár másodperces késéssel oltja el. Talán nem látta senki fia…*

[Seraphin - Samuel - (Guy)]

Seraphin - Samuel - (Guy)

Túl későre nyúlt a mai könyvtárlátogatás. Meg volt rá az okuk, hogy eddig húzzák, mert bármennyire meglepő, a két mardekáros egymást segítve dolgozott egy munkán. Kutatás, nem nehéz kitalálni. Mi másért töltenék együtt a drága idejüket? Ezalatt az öt év alatt, amit Zane a kastélyban töltött, nem sokat beszélgetett hetedéves háztársával. Az a bizonyos jég, kényszerből tört meg, mikor egymásra lettek utalva. Kell a pont na és két ész többre megy, mint egy. A múltkori és a mai teljesítményük alapján, nem bánta meg, hogy összerakták őket.
Munkájuk alatt, amennyi információt nem tartottak feleslegesnek, azt megosztották egymással. Igen, saját magukról.  Kiderült egy s más családjaikról és az egymáshoz kötődő rokoni szálaikról, ezért a viszony talán barátibb lett, mint azt elsőre gondolták volna. Nem felhőtlen csevejt és idétlen vihogást kell elképzelni, szimplán normális beszélgetést azokban a szünetekben, amit könyvek keresésével töltöttek. Jó néhány oldalt megírtak ma is.
Sajnos munkájuknak a könyvtáros vetett véget zárórakor és kíméletlenül kiparancsolta őket a helyiségből. Mindent ott hagytak, eltették az előre kinézett rejtekhelyre, hogy ne kelljen folyamatosan magukkal hurcolniuk, mindezt csiga lassúsággal, mert mi az, hogy őket kiteszik? Dolguk van, ennyi plusz idő járna nekik. Miután kellően felidegesítették a nőt, elhagyják a könyvtárat és megindulnak az egyik folyosón. Zanenek semmi kedve visszavonulni szobájába és miért ne sétálhatnának a kastélyban, ha másokkal ellentétben Ők megtehetik?
- Mit képzel magáról? Így kitenni... be sem tudtam fejezni azt az oldalt. - Mérgelődik még mindig. - Miért nem alszik tanítási időben?  - Igazít egyet nyakkendőjén, kisimítja nyakánál az amúgy is sima talárját és tekintetével a további lehetőségek után kutat. Merre menjenek?  Néhány méter rövidebb szakasz és forduló után megpillantja az északi - déli szárnyat összekötő folyosót. Természetesen hezitálás nélkül indul meg arrafelé.
- Amondó vagyok ne menjünk még vissza. Semmi kedvem az alsóbb évesek fecsegését hallgatni. - A folyosókon kellemes az idő, néhány ablak tárva nyitva, kong az épület az ürességtől, egyikőjük sem gondol arra, hogy valahol valakik készülnek valamire. Milyen pechük van, hogy a két mardekáros pont arra veszi az irányt. Igen sajnálatos... kérdés, kiknek?
A folyosószakasz köztudottan hosszú és sötétebb a kelleténél , legfőképpen éjjel, ezért Zane pálcát vesz elő és Lumos bűbájjal segít a bajukon. Milyen remek idő a beszélgetésre, legalább elütik azt az időt, amit a hosszú szakaszon töltenek. A csend néha unalmas.
Pálcáját olykor a fal felé irányítja, majd vissza előre. Ahogy egyre közelebb érnek a kivezető szakaszhoz, hangokat hall... egyre hangosabban és hangosabban. Valaki jár kint. A két folyosó találkozásánál megáll és háztársára néz. Imái meghallgattattak?  Nem fognak unatkozni, ha jól sejti. Pálcáját eloltja és kiles "rejtekhelyükről".
- Lám lám lám... kit látnak szemeim. Ezt meg kell nézned. - Hangja enyhén gunyoros, mosolya pedig kárörvendő, ahogy így elnézi a kint tartózkodót.
- Hát szabad ilyenkor kint mászkálni... Neki?  - Fordul ismét társához. - Nem akarok beleavatkozni... - Húzza vigyorra száját - ... de elmagyarázhatnánk neki, hogy ilyenkor már az ágyban a helye, ha nem akar magának bajt. És akkor még rendesek is lennénk. - Kap mellkasához, mintha ő lenne a megtestesült jóság. Most mondja valaki azt, hogy nem egy angyal.
Felegyenesedik és ismét igazítva egyet öltözékén kilép a fordulóból. Egyelőre nem szólal meg, nehogy ő kezdeményezze a bájcsevejt, csak elindul arra, amerre  Samuel tartózkodik. Léptei könnyedek, arckifejezése enyhe arroganciáról árulkodik. Csak a szokásos. Jó kedve van, mert, miért ne lenne az. Jó fogásnak ígérkezik. Persze, hagyjuk meg a látszatot, Ők jó szándékkal közelítenek felé. A másikat egyelőre nem veszi észre, okkal.
Hátha idővel megérkezik közéjük a másik diák is és ami mennyei lenne, kiböknél izgalmukban, hogy miért tartózkodnak a folyosón ilyen későn. De kár, hogy nincs nála kamu jelvény. Őszintén, ki gondolta volna, hogy egyesek kimerészkednek ilyenkor, természetesen rajtuk kívül.
Nem tudja megállapítani - egyelőre és ilyen távolságból -, hogy melyik házba jár, de biztos, hogy nem mardekáros. Őket látásból ismeri, sokukat személyesen is.

[Zane-Goldhawk-(Perkins)]

~~~~Folyosón áthaladva, nem szökős szándékkal~~~~

Zane-Goldhawk-(Perkins)

*Az idő múlik, az évek telnek, a nyár már elhagyta puha, meleg fényével az embereket, varázslókat és muglikat, kicsit talán időnek előtte, hiszen a sötétnek bélyegzett varázslók nem rajonganak különösebben a ragyogó időért, inkább kedvelik az esőt, a szelet, a havat, a viharokat, így aztán ennek  megfelelően a hideg mindenhova belopta magát, még a könyvtárba is. Madam Cvikker nem fázik, amíg könyvet lát, fűti a szenvedély, de az ifjabb Lamartin már közel sem volt annyira elragadtatva a körülményektől, fázósan húzta magán össze a talárját, nyakára hosszú, sötétzöld sálat tekert, nem mintha a talár szegélye nem kérkedett volna eléggé zölden a mivoltáról. Felnézett, bosszúsan hunyorgott a keselyűre, amely már egy ideje éhesen körözött körülöttük, de csak az utolsó pillanatban szólította távozásra a könyveivel az őket megillető tisztelettel bánó fiúkat. Sóhajtott, megrázta a fejét, aztán engedett az unszolásnak, udvariasan hidegen köszönt el, türkizkék szemében bosszúság keveredett némi zavartsággal, aminek forrása csakis a legutóbb olvasott sorok lehettek, ezüstveretes naplójának hátsó oldalára firkált valamit, körbe rajzolt vonalak közé ágyazott érdekes jeleket skiccelt, aztán a belső zsebébe ejtette és a folyosóra lépkedett.*
-Nem aludni fog-*mondta halkan, higgadtan, míg a hátuk mögött zajjal csapódott be az erős varázslatokkal átitatott ajtó.* -De ha szigorúnak látszik elmegy az emberek kedve attól, hogy kihasználják a lehetőségeit. Ha pedig velünk kivételt tesz, akkor másokkal is kivételt kell tennie, akkor pedig a felsőbb vezetés rosszallását is kivívhatja-*megcsóválta a fejét, a zsebébe süllyesztette fehérre fázott kezeit, mindenféle megtorpanás nélkül indult a folyosó felé vele, bár a tiszta levegő nem vonzotta különösebben, ő sem érzett kedvet ahhoz, hogy a zsúfoltabb járatokon haladjanak a hálókörletük felé. Egy kis kerülő nem árthat, annyira későn még úgy sincs, de ahhoz már elég, hogy ne akadjanak alkalmatlankodó iskolatársakba, akik mindenféle zajjal fecsegnék tele az estét.*
-Egy kis séta nem árthat-*bólint rá az ötletre, de a fényre rosszallóan hunyorog egészen addig, amíg hangokat nem hall, nem a belső sötétségből, hanem a folyosó sarka mögöttiből. Sóhajt, kipillant az egyik ablakon, aztán lustán Zane mellé lépked.*
-Egy ártatlan, elveszett gyermek a folyosó homályában. Rendkívüli, hogy ezek semmiből sem tanulnak. Nem ismerem-*sima, könnyű lépteinél csak a hangja simább és lágyabb, meg sem kísérli lehalkítani a szavait, hogy tapintatosan kímélje a csak látásból ismert magas fiú lelkét.* -…de valóban nem sok keresnivalója lehet itt-*mégis a hangok elgondolkodtatják, megtorpan.* -Kellemes estét-*a köszönése nyugodt, a mosolya szinte barátságos.* -Azt kell hinnem, hogy azért mászkálsz egyedül a folyosón, mert minket keresel, más józan magyarázat nem létezik, szóval áruld el mi az üzenet  essünk túl rajta.
Sorrend: Perkins->Goldhawk->Zane->Seraphin

Sam, Sera, Zane

Akaratlanul kap szemöldöke felé, amikor Sam megemlíti annak láthatóságát. Hát igen, sejthető volt, hogy nem lesz tökéletes az eredmény. Így utólag belegondolva, amikor a varázsige kimondása után ott állt csukott szemmel a prefektusi fürdőben, mintha nem mindenütt érezte volna az a hideg folyadékot vagy mit végigfolyni önmagán. Hiszen ha a varázslatot akkurátusan hajtotta volna végre, akkor a feje búbjától indulva, a teljes testén végig kellett volna csorognia, a szemöldöke mégis kimaradt... és még egy-két apróság, amelyekből világosban bárki kikövetkeztetheti, hogy más is jelen van rajta kívül, ám a folyosókon uralkodó félhomály eddig kedvezett Guy szerencséjének.
- Naná, hogy én voltam - neveti el magát. - Mit hittél, kicsoda? Talán McGalagony settenkedik a nyomodban?
Talán kissé nagyobb zajt csap a kelleténél, mivel hirtelen kimegy a fejéből miért vannak itt és hol állnak Sammel együtt. Valószínűleg óvatlanságuk, zajongásuk csalogatja oda a két mardekárost. Guy villámgyorsan elhallgat, barátja árnyékába húzódik csendesen, hogy véletlenül se vehessék észre jelenlétét amazok. A kellő pillanatban majd előlép, de egyelőre jobb ha azt hiszik, csak és kizárólag kettesben vannak prédájukkal, a hatodéves griffendéles sráccal.
Hadd érezzék magukat biztonságban! Annál jobban meglepődnek majd, ha a döntő pillanatban egy helyett két varázspálca szegeződik a torkuknak. Mert azt Guy biztosan érezte, hogy a két mardekáros balhét akar. Mi másért lennének ilyenkor idekint a folyosón? Oké, nekik legálisan ki szabad jönni az új rendszer szerint, de azért a legtöbben nem élnek ezzel a lehetőséggel közülük. Veszélyes hely lett az iskola, nem biztonságos többé.
Guy igyekszik felmérni ellenfelei testalkatát, veszélyességét, ám még nem tudja melyikükkel bocsátkozna párbajba szívesebben. Nem szereti, ha túl könnyű dolga van, ám a felesleges vereségnek sem lenne értelme. Egyelőre úgy fest, a fekete szemű, társánál hajszálnyival talán magasabb fickót választaná, azonban ez a kérdés korántsem dőlt még el. Meglehet mégis a néhány centivel alacsonyabb, ám jól érzékelhetően durvább kisugárzású srácot választja.
Egyelőre csendben, óvatosan fészkelődik Samuel háta mögött. Finoman megmarkolja barátja talárját annak a hátán, de ügyel rá, hogy mozdulata hatására lehetőleg ne gyűrődjön meg elől az anyag Samuelen. Ezzel mindössze azt szándékozik közölni, hogy jelen van, nem hagyta itt a pácban a haverját és egyelőre még ne mozduljon. Guy nem tudja sikerül-e ezen a módon megértetnie a másikkal az üzenetét, azonban jelen pillanatban nem tehet mást észrevétlenül.
Vagy mégis? Igen, a fülébe suttoghatna, ámde ezzel kockáztatná a lelepleződést, ha valakinek véletlenül eszébe jutna fényt csiholni. Még nem jött el a lelepleződés ideje, az majd csak később lesz itt - ha egyáltalán szükség lesz rá. Az biztos, hogy ha meglátják Samet és Guyt együtt ilyenkor éjszaka együtt császkálni a folyosón, abból messzemenő következtetéseket lehetne levonni. Pláne akkor, ha véletlenül rábukkannak a Guy zsebében lapuló hamis galleonra. Nem kockáztathatja a DS lebukását, nagyon kell vigyáznia.
Seraphin provokatív szövege lepereg a fiúról, s csak remélni tudja, hogy barátja sem lép fel tettleg a kelleténél előbb.

[Guy, Zane, Sera]

Guy, Zane, Sera

*Vállat von. McGalagonyról éppenséggel nem tudja elképzelni, vagy legalább is elég viccesen nézne ki, ha a házvezető tanára lábujjhegyen osonva járna utána. Akaratlanul is mosoly suhan át ifjú arca vonulatain.*
- Éppenséggel az egyik halált nyamnyogóra gondoltam, vagy arra az idióta kopogószellemre.
*Megtörli a verejtéket a homlokáról szabad karja ingujjával.*
- Akkor hát, indulhatunk?
*Nincs válasz,és mintha az a gazdátlan szemöldök is eltűnt volna.*
- Hé haver…
*Valami nincs rendjén. Hová tűnhetett Guy, és miért lépett le egy szó nélkül? Félelem suhant át Sam lelkén. Talán valami ostoba játékot űzött vele?
Szorosabbra fűzi szorítását a magyalpálcán. Valaki mintha mozogna a folyosó végén, de biztos nem egy kósza szemöldök volt…
És az árny közeledik. Többen is vannak, te jó ég… Körbevették volna őt… őket? Pálcáját magasabbra emeli, hegyét az árnyakra szegezi. Nyelvén van már az átok, csupán egy árulkodó mozdulat kell, hogy felvillanjon a vörös fény.
- Kellemes estét!
*Zendült egy ismeretlen hang. Sam szívverése felgyorsult. *
- Azt kell hinnem, hogy azért mászkálsz egyedül a folyosón, mert minket keresel, más józan magyarázat nem létezik, szóval áruld el mi az üzenet  essünk túl rajta.
*Hát tényleg ilyen egyszerű lenne? Egy jó hazugsággal kivághatja magát ebből a szorult helyzetből? De hol van Guy? Azért menekült volna el,mert meglátta a két árnyat? Ha így van, ez elég gerinctelen, gyáva dolog volt tőle…
De elég egy futó érintés, egy szorítás a vállon, és tudja, hogy nem hagyták magára, ha kell, ketten szállnak szembe a két idegennel.
Már csak egy jó hazugság kell. Vajon melyik tanár lenne a legelnézőbb egy griffendélessel, aki éjnek éjjelén DS edzésremenet belefut két idegenbe? Hosszú mérlegelés után végül i arra jut, hogy a büntetést nem úszhatja már meg semmiképp sem… Viszont ha halálfalók kezére jutna, talán nem úszná meg élve, pláne akkor, ha a folyosó ezen részén kapják el.*
- McGalagony keres titeket az irodájában…
*Ránéz a két srácra. A magasabbikat nem ismeri, viszont az alacsonyabbról úgy tudja, hogy fölötte jár egy évvel, ráadásul hova máshova, a Mardekárba.*
-  …mert nem adtátok le a házit.
*Nem mer büntetőmunkával fenyegetőzni. A végén még tényleg bajt hozna McGalagony fejére, például ha az egyik srác faterja bevett szokása koponyás maszkban, meg csuklyában rohangászni.*
- Most, hogy ezen túl vagyunk… Engedelmetekkel visszamennék a hálókörletembe.
*Persze a terv az, hogy félúton irányt változtat, és a DS gyűlés felé folytatja útját. De előtte még a két srácnak el kellene hinnie a meséjét…*

[Seraphin - Samuel - (Guy)]

Seraphin - Samuel - (Guy)

Nem nyugtatja meg amit hall, nem aludni megy? Sovány vigasz, ettől még ki lettek téve, mint két csomag. Felháborító. - És akkor mi van? Másnak nem kell tudnia róla. - Legyint. Legyen meg a nő akarata, ilyen késői órában. Nincs humora ezen lovagolni, inkább a friss levegő miatt nyitja ajkait, tüdeje szinte ordít utána, talárja alá is beszökik egy-egy fuvallat. Kellemes és nyugtató, már ezért megérte sétára indulni.
Lassan kijárási tilalom, nem sok idejük van a kint kóborlásra. Szabályt szegni nem direkt fognak, egyszerű véletlen ami bárkivel előfordulhat. Most épp velük.
Az rejtély, hogy a másik kettő miért van kint, a hangjukat minden esetre hallják. De, csak egyet látnak mikor kilépnek a fordulóból. Hogy mik vannak? Persze nincs min meglepődni, ezt ahogy egyre közelebb sétál, rögtön leszűri. Tehát Griffendéles, márpedig ők előszeretettel játsszák el a meggágyultat. Emlékszik, volt olyan év, amikor tele volt velük a gyengélkedő. Nem baj, a zöldek minden esetre jól szórakoztak a híreken.
Lehet, hogy ők is gyanúsak, de valljuk be, sokkal kevésbé azok, mint Samuel, akinek normális keretek között annyi keresnivalója sincs a folyosókon, mint nekik.
- Ártatlan lélek mi? - Ismétli meg társa mondatát, kérdés formájában. Lassúnak nevezhető léptekkel közelednek és a fiúhoz érve biccent egyet köszönésképpen. Látja a pálcáját, aminek vége éppen feléjük mutat. Kissé heves reakció. Ejnye már, hát szabad így fogadni Őket?  Kénytelen megszólalni.
- Tedd azt szépen le, nehogy megártson. - Hangja nyugodt, bár ezek után joggal emelhetne rajta, arckifejezése arrogáns. Nem fél attól, hogy megtámadja őket, nincs ahhoz mersze, ezért is merne belevigyorogni az arcába. Lehet meg fogja tenni.
- Hm...hm... bájos ez a hősködés, olyan jellemző rátok. Bökd ki szépen miért keresel minket. - Ha már egyszer meg lett kérdezve. Seraphin olyan aktív ma, tisztára mintha prefektus lenne. Figyelmesen hallgatja Samuel verzióját... egy ideig. Aztán kezd el belül röhögni. Akkor tisztázzuk, a Mardekárosok nem hülyék. Ők ketten meg pláne, éppen ezért tartja fejben, hogy találkozásul előtt két hangot hallottak. Este van, ilyenkor minden hangot, zajt hangosabban hall az ember. Természetesen csak hangfoszlányokat hallottak, de ez is elég a megállapításhoz. Nem egyedül van...kérdés, hol a másik? Később biztosan kiderül. Ők türelmesek.  
A mese végén aggodalmas arcot vág. Ez mind nagyon szép, de ordít róla, hogy most találta ki. Nem baj, akkor játsszuk ezt. Zane előrébb lép egyet Samuel felé.
- McGalagony hívat minket az irodájába, mert nem készítettük el a házinkat. - Húzza fel szemöldökeit, állán pedig apró redők jelennek meg grimaszától. Beszéd közben háztársa felé fordul. - Hát ez valóban nagy gond. - Visszafordul a Griffendéleshez, fejével alig észrevehetően bólogatni kezd. - Most komolyan elszégyelltem magam. Remélem Te is, ... - Egyértelmű, hogy háztársához beszél - ... nem lenne illendő kimaradnod. - Eléggé gyengécske próbálkozás ez, ami azt illeti, de egynek jó volt. Miért ne játszadozhatna el vele.
- Nos, ha valóban ez a helyzet, feeeltétlen megkeressük a professzort holnap. Bűnös lelkünknek bűnhődnie kell. Nézz csak rá, ... - Seraphin felé int. - ... nem élne túl ilyen súlyos terhet. - Aggodalmasan csóválja fejét, ám egy pillanat múlva tekintete sötétebbé válik. Hová akar ez menni?
-Ácsi... csak így elmész? És akkor ha már itt tartunk, Te... mit keresel kint? Nem gondolod, hogy bevesszük a meséd miszerint testi épséged kockáztatva kommandóztál ki, hogy figyelmeztess minket. Veszélyes a kastélyban mászkálni ilyen későn, neked főleg. - Szavait nyomatékosítsa, tekintete a griffendéles címerre téved. - Mi hasznod lenne belőle? Csak nem jutalmat kapnál McGalagonytól?  - Lassan gügyögni fog neki, mint a kisgyerekeknek. - Annyira megindító ez a jóság. Mi miért nem vagyunk ilyenek? - Sóhajtva fordul ismét háztársa felé.

[Zane-Goldhawk-(Perkins)]

~~~~Folyosón áthaladva, nem szökős szándékkal~~~~

Zane-Goldhawk-(Perkins)

*Az esélyét annak, hogy az este csendes lesz és nyugodt, a Griffendéles srác pálcája durrantja ki, mint egy rózsaszín szappanbuborékot, amiben senki nem hitt igazán sohasem. Seraphin tűnődő mosollyal emeli felé a kezét és simít végig sápadt száján, ahogy a mozdulat véget ér, Zane pálcájának a fényében a mosolya is megváltozik, hideg, keskeny száját megfeszíti az indulat, a világoskék szemében türkizkék szikrák pattognak, és bár pálcát nem markol, kihúzza magát, két lépést előrelép, mintha valóban prefektust játszana, ami ugyan testhezálló szerep lenne neki, de aki a Malfoy-fiúval jár egy évfolyamra számítson rá, hogy másodhegedűs marad. Mindazonáltal most nincs itt senki, aki kellőképpen kordában tudná tartani az indulatokat, felelős gondolkodásúnak pedig egyedül magát és társát nevezhetné, megvetve a lábát ezen a szilajul nevetséges szituációban.*
-Csak a magad nevében szégyenkezz Zane-*halkan kacag, a hangja azonban éppen ettől nem lesz barátságosabb, a nevetése hideg, a jókedve gúnyos, némiképpen elégedetlen.* -McGalagony a legutóbbi házifeladatomra éppen ma adta meg a K minősítést, hadonászó barátom és aligha örülne, ha egy diákját látná fapálcikával lófrálva a nevével takarózni. Szívesen beszámolnék neki a benyomásaimról, de fájdalom, nem tehetem, mert egy ifjú pálcaforgatót kell hazakísérnem. Nem hagyhatom, hogy egyedül kóborolj-
*Zane-re pillant, mosolyra rajzolódnak újra az ajkai, göndör tincseit hátrarázva pillant újra Samuelre, mindenféle rosszindulat nélkül, ami pedig annyira jellemző a Mardekárosokra, ehelyett inkább lekicsinylő mulatással. Mulattatva érzi magát és ezért, mint mindig most is hálás, pálcájáért nem nyúl, hiszen a diplomatikus megoldások híve, ő szívesen fűzi is a szót, csak a másiknak legyen elég önuralma a ténylegesen diplomatikus válaszhoz.*
-Hazugságból egy erős T-re értékellek, lopakodásból szintén T, a kis barátod rejtőzködésből kaphat egy H-t, akivel az imént beszélgettél, de ha nem kerül elő nagyon gyorsan, akkor alighanem kénytelen leszek nagyon mélyre lefokozni józan belátásból és helyzetfelismerésből. Feltéve, hogy még itt van és nem rohant el hét határra, bár azt hallottuk volna, túl sok a kacat itt, aminek nekimehet és a magadfajtának sohasincs későn egy kis ügyetlenkedéshez-*szigorú, szuggesztív tempóban beszél, ahhoz éppen elég gyorsan, hogy senki ne akarja megszakítani, de ahhoz elég lassan, hogy jól felfoghassák a szavait, mindegyiket külön-külön, míg össze nem áll a takaros jelentés. Ő a maga részéről nem keresi a bajt, de vére ellen való lenne, ha itthagyná a jókora kérdőjelet, ami a magas fiúban megtestesült, és nem járna a végére annak a talánynak, hogy mi a fenét keres ő és jelöletlen társa ezen a félreeső helyen. Puszta benyomásokkal még kár lenne tanárhoz szaladni, bár biztosra veszi, hogy volna vevő a történetre, és az is bizonyos, hogy be fog számolni érdekes találkozásáról annak, akit érdekel, de most és itt nem érett meg az idő a visszavonulásra.*
-Nem is tudom Zane-*pillant rá, elvégre a felvetett talány feleletet kíván.* -Ritkán sem jellemző ránk az elvakult ostobaság, ez az ára annak, hogy mi nem lehetünk jók. Jól figyelj hát kis barátunk szavaira, sokat tanulhatunk még tőle-*fogvillantós mosolyában több a fenyegetés, álmosságát mintha elűzték volna, a kastélyt átitató rosszindulat a nyelvével szól, ő csak a szavakat válogatja hozzá.*
Sorrend: Perkins->Goldhawk->Zane->Seraphin

Sam, Sera, Zane

Az elöl álló mardekáros mintha bevenné Sam kamuzását... de nem, nyilván csak trükk az egész. Biztos valami szivatás van a dolog mögött, hogy aztán szerencsétlen Sam még nagyobbat koppanjon.
Tényleg, ha már ennyire firtatják az alibit, akkor ők mit keresnek kint? Oké, hogy a zöldek házába tartoznak, de attól még nem lesz rögtön szabad a séta boldog-boldogtalannak az éjszaka közepén a folyosókon. Márpedig igenis kint vannak és leálltak élcelődni két, illetve perpillanat tudtukkal egy csellengővel. Egy griffendélessel. Tehát, ha idekint vannak ilyenkor, akkor vagy prefektusok vagy aranyvérűek, esetleg valami nagykutyának a kölykei. Akármelyik esetet nézi Guy, egyik sem jobb a másiknál. Sürgősen el kéne tűnni innen.
Ha a hátul álló krapek tényleg haza szándékozik kísérni Samet, akkor baj van, mivel utána tuti nem tudna megint kilógni a srác a klubhelyiségből, így lemaradna a DS-edzésről. Ezt pedig Guy nem hagyhatja, lévén évek óta barátok és immár fegyvertársak is a DS kötelékén belül. Egyelőre azonban mégsem szándékozik felfedni magát, mivel jelenléte nem valószínű, hogy javítana a lehetőségeken, még csak előnyhöz sem juttatná őket.
Guy agya fergeteges fordulatszámon pörög, ahogy a srác igyekszik valami - lehetőleg békés - menekülési útvonalat kieszelni. Ha összetűzésbe keverednének, akkor biztosan azonnal itt teremne valamelyik halálfaló és azt a találkozást nem úsznák meg apróbb sérülésekkel. Köztudott ugyanis, hogy Tudjukki hívei előbb átkoznak, aztán kérdeznek, már ha egyáltalán felmerül bennük az érdeklődés csírája a frissiben keletkezett hulla iránt.
A fiú végül arra jut, hogy egyelőre nem rezdül, kivár, hátha adódik valami jobb szituáció, amikor Sam fülébe rikolthatja, hogy "Nyúlcipő!" és ellóghatnak. Mert a mardisoktól az is kitelik, hogy maguk keressenek fel egy az ő oldalukon álló tanárt, bemártva ezzel az éjszakai kóborlókat. Perkins igyekszik lehalkítani légzését, nehogy a sötétben valami módon mégis megneszeljék ottlétét a szemben állók, ám egyik kezét továbbra is Sam vállán tartja, hogy barátja érezze jelenlétét, s tudja, nem fog elszaladni egy-két átok, szópárbaj vagy éppen pofon elől.
Csakhogy késő bánat, egyikük máris megneszelte ottlétét, pontosabban kilogikázta a fiúk iménti röpke csevelye hallatán. A helyzeti előny azonban (remélhtőleg) még mindig Guy kezében van, mivel a mardekárosok elvileg nem látták meg eddig, ám a fiú tudja, egy világítóvarázs könnyedén véget vethet álcájának.
Felőlem oda fokozol, ahová csak akarsz, öregem. Fel is út, le is út; de azt ne várd, hogy önként ugorjak szeretve ölelő karjaitokba. Túl fullasztó nekem az az ölelés - véli magában a hugrabugos, s továbbra sem hajlandó megszólalni.

[Guy, Sera, Zane]

Guy, Sera, Zane

*Kezdett kétségbe esni. Valóban, így utólag nagyon gyenge próbálkozásnak tűnt neki is. Sebaj, legalább próbálkozott. Mondjuk ebben a helyzetben ez nem sokat dob a dolgokon.
Szinte már hallhatják a mardekárosok is, ahogy Sam fejében forognak a fogaskerekek. Mindhiába, értelmeset ugyanis nem tud kamuzni. Vajon mit lehet mondani ilyen helyzetben, amit el is hinnének? Hollóhátas legyen a talpán, aki erre választ ad…
Igaz ami igaz, Sam sosem tartozott azok közé az emberek közé, akiknek a türelem volt a fő erényük. Sőt mi több, ha lehet csúnyán fogalmazni, pontosan olyan típusú srác volt, akinek percek alatt ellepte a szar az agyát. Részkérdés, hogy ebben a szorult helyzetben, nem ártott volna megőrizni higgadtságát. Csakhogy… A zöld-ezüstök nem érték be annyival, hogy jót röhögtek a szánalmas próbálkozásán, még direkt az orra alá is dörgölték azt, tovább provokálva a hatodéves „kviddics-csillagot”.
A dolgot csak tetézi, hogy sikerült elszégyellnie magát McGalagony miatt. Tényleg nem volt szép a tanárnővel takarózni. Még akkor sem, ha tudja róla,hogy bármikor kiáll egy diákja mellett… És ez a mardosó bűntudat olyan lángot szított benne, hogy viszketni kezdett a tenyere, és már-már vágyakozott rá, hogy jól képen törölje mondjuk a fiatalabbik mardekáros srácot.
Talán lesz még lehetősége az este folyamán erre az akcióra. Viszont akkor már ne ő kezdeményezzen. Nem tudni mekkora esély van rá, hogy esetleg az egyik zöldnek hamarabb durran el az agya, mint neki. De azért megpróbálja…*
- Jól van srácok. Lebuktam… Akkor most mi lesz? Visztek a barátaitokhoz? Apucinak biztos jó barátai, elvégre egy tetováló szalonba járnak, nem? Jut is eszembe… Ti is varrattok magatoknak olyan aranyos,  kis tetkót? Vagy még kicsik vagytok hozzá mi… Á, sebaj, biztos lehet kapni lemoshatóban is, vagy maximum rajzoltok egymásnak filctollal…
*Ki is száradt a torka a folyamatos szövegelésben. *
- Na akkor lesz valami? Mert kezdek unatkozni. Kicsit unalmas egymás anyját szidni már… Mi lenne, ha hazamennék, aztán majd lerendeznék kviddicsmeccsen? Vagy az nem kóser? Igaz is… a főbenjáró átkok alkalmazása szabálytalanságnak minősül.
*Guy esetleg megszoríthatná a vállát, ha netán túlságosan is messzire menne. Annyi hülyeség van a fejében, olykor le kell csapolni, és most ez a két mardekáros srác pont jók is erre.
Na de nem hagyja a gondolat, hogy neki DS edzésre kellene ám mennie iziben...*

To; Malfoy

Tekintetem a falon függő eszközök sokaságán pihen, ahogy a folyosó végén álló kis lépcsősor tövében kényelmesen  elhelyezkedve felütöm a könyvemet, és olvasni kezdek. Micsoda szerencse, hogy régi jó barátunk, Argus Friccs még nem ért el ebbe a számára minden bizonnyal földi paradicsomba, ahol többé nem számítana az igazgató rendelete, de még a humánus megnyilvánulás sem. Nem létezne többé lehetetlen, s szinte látom, hogyan fordulna öreg, ványadt szeme vérbe a mérhetetlen izgalomtól egy-egy ujjánál fellógatott delikvens rendbontó diák láttán…. Én pedig… fúj! Ez elképesztően gusztustalan. Oda sem merek nézni.
Beletelik néhány másodpercbe, míg szabadulni tudok a gusztustalan fantáziaképtől, ami egy ideig egész testemen átborzongva ragad belém, tapad oda, ahol született – aztán olyan hirtelen szakad el, mint anyától a gyermeke vetélés idején. Pillantásom ugyanis a tankönyvem jobb sarkába firkantott kis jelre ugrik, amit egy unalmas órán cikornyáztam, rajzoltam, színeztem… életem legtermékenyebb mágiatörténete volt, nem mondom. Egyébként halálra untam volna magam, de így… ujjam ábrándos nosztalgiával fut végig a két betűn, ami az utóbbi időben az egész életemet, minden lehetséges idegszálamat, és elkötelezettségemet jelenti.
DS.

Számomra mindent jelent ez a két kis betű. A reményt, az esélyt, a megváltást – ez az a jel, ami visszahozhatja a legjobb barátnőmet, a bátyámat, Harryt. Ez tartja bennünk a lelket. Luna, Neville és én együttesen felszínen tartjuk a DS hajóját, bármi történjék velünk. Olyan szövetség alakult ki mára  a tagok közt, mely nemesebb, semhogy bárki elszakítsa. Mondjuk egy áruló… mondjuk Mirol.
Ismét árulkodó, düh táplálta borzongás fut végig rajtam a gyűlölt névre, s ezúttal jobbnak látom a bűbájtan leckémben keresni a vigasztalást. Bár a látszattal ellentétben nem tanulni, csupán pihenni jöttem ide. Néha arra is szükség van, nem?
Fél kézzel ügyetlenül tűröm el az egyik kósza vörös tincsemet, majd ismét a papírra szegezem unalomtól izzó szemeimet. Elképesztő, milyen unalmas a legtöbb termikus bűbáj. Az ember lánya azt hinné, jó ha forrósítani tud a hangulaton, de sajnálatos módon ezek csak kis zivatarok, hőhullámok, amiktől megfájdul a fejed, a menopauzát pedig általában ilyenkor szedik elő a gyógyítók is.

Hirtelen felkapom a fejem, mert komótos léptek zaja hatol be a dobhártyámon. Nem is kell sokáig keresnem, hamarosan megpillantom a forrását, és azonnal a könyv felé fordulok ismét. Már csak ő hiányzott.
Malfoy.

[- Weasley, elment az eszed? Mégis mi vett rá arra, hogy itt ücsörögj éjnek évadján?!]

LIKE RESIGNATION TO THE END
ALWAYS THE END

Befele tartok a kastélyba, a legrövidebb útvonalon, amelyen be lehet érkezni a hoppanáláson kívüli területről. Át a tavon, állva a csónakban, melyet mágia hajt és az én mágiám gyorsít, majd fel a körfolyosó titkos ajtaján, végig a keskeny lépcsőn a másodikra, aztán át a korrodált korridoron. Igyekszem semmire nem gondolni, tudom, hogy ha nem vigyázok, mindent látsz ilyenkor, és tudom, hogy legalább annyira nem vagy kíváncsi az effajta látványra, mint én.
A Halálfaló-maszkot már rég eltüntettem az arcomról, csak a vércseppes- és verejtékfoltos fekete, földet söprő talár az, ami arról árulkodik, merre jártam és milyen ügyben. Öltözékem alsó szegélyét olvadt, lucskos hó nedvesíti. Felemelem a pálcám, hogy elvégezzem a szükséges varázslatot, mellyel nyílik a folyosó ajtaja, előbb a rács, majd a súlyos zárnyelvek is hátrahúzódnak az ajtóban, lenyomom a kilincset és nyitom. Puha fekete kesztyűm húzogatom le éppen, nem nézve fel.
Így történhet meg az, hogy nem veszem észre a sötétben kuporgó alakot a lépcsőn, aki szemlátomást útban van, csak épp ez nemigen érdekli. A baj az, hogy nem elég, hogy belerúgok, a lendülettől át is esem rajta, magammal sodorva a lépcsőn a testét. Dicstelenül esem orra, fáradt izmaimmal remegve próbálom nem elszaggatni és lehorzsolni mindenemet, ahogy ezen a három lépcsőfokon kecstelenül végignyúlok. Bal tenyerem felsebződik kesztyű híján, a jobb viszont megkapaszkodott a szívós testben.
Már így a gáncsvetőn támaszkodva veszem észre ezt a répavörös kóchalmot, mely senki máshoz nem tartozhat, csak az egyetlen szeplős képű menyéthez, aki a kastélyban maradt.
- Weasley, elment az eszed? Mégis mi vett rá arra, hogy itt ücsörögj éjnek évadján?! - förmedek rá, eleve igazságtalanul, hiszen alig múlt el a vacsoraidő. - Mi van, a koszos odvatokban rászoktattak arra hogy te vagy az ajtótámasz? - szitkozódom továbbra is fantáziadúsan, miközben jó alaposan megnyomva, meglökve és beletérdelve a gerincébe állok fel róla. Kínosan kényesen kezdem el letisztogatni magamat, pedig nyilvánvalóan nem ettől a kis eséstől nézek ki ilyen ziláltan. Megvizsgálom a tenyerem, bosszúsan szisszenek fel, ahogy rádöbbenek, hogy ez bizony felsebződött. Nem mintha a vékony, finom bőröm nem sérülne meg mindentől könnyedén, de azért többnyire sikerül ügyelnem rá. Ráadásul ez az a kezem, amit Vikitria megvágott, így a felszakadó mély seb kétszeresen is fáj. Kétszeresen bosszús vagyok.

To; Malfoy

Nem állok fel. Nincs Merlinnek az a búbánatos… na jó, nem. Nem káromkodunk. Egyszerűen csak nem állok fel, és kész. Ha Malfoy akar, majd kikerül, bár ahogy őt ismerem nem fog egy szó nélkül elsétálni mellettem, mintha ott sem lennék. Ha pedig belém köt, megkapja a magáét! Az utóbbi időben az idegeim minden értelemben elérték azt az állapotot, amin túl már csak a tömény idegbaj várakozik türelmesen, ezért ne várjon tőlem senki irgalmat, ha épp Draco Malfoy szolgáltat okot előhívni kedvenc denevéreimet! Sosem a türelmemről voltam híres, az ilyen jellemvonás valahogy kiveszett a családunk szinte minden tagjából; Malfoy pedig nagyon régóta alábecsül mindünket. Talán nem kéne…

Lelkiekben már szinte felkészülök a vitanyitó megszólítására, és még a könyvemet is leeresztem kissé, hogy sebesebben tudjam megadni az illő replikát – mikor ez a szőke vakond hatalmas puffanás kíséretében elbukik a lábamban! Ha ez nem lenne elég, magával ránt engem is! Érzem, ahogy megragadja a vállam, hosszú ujjai szinte fájdalmasan szorítanak meg, s miközben orra bukik hallom a drága, márkás talár suhogását. Mert igen, így csak márkás talár bír suhogni – szinte sikítja a fülembe: „Szentséges Szövetek! Hát most csupa kosz lettem!” . Semmi kétség. Ez Malfoy köpenye, Malfoy ujjai, Malfoy tejszínű haja és az ő felhorzsolódott tenyere. Mélyen belül igazán szórakoztatna a szituáció, főleg Malfoy orra bukása… ha nem engem használna támasztéknak!
– Aú! Szállj le rólam! – hördülök fel panaszosan, majd ellököm a kezét, de már bele is térdel a gerincembe!

Nem  is Draco Malfoy lenne, ha nem hárítaná rám a saját ügyetlenségét. Nem igazán lep meg a reakciója, de az nem jelenti azt, hogy megússza válasz nélkül.
– Oda kint hagytad az időérzéked? Még vacsora idő is alig múlt. Vagy a kicsi Malfoynak már ilyen korán takarodó van? – kérdem gúnyosan, megigazítva a taláromat, miután a tenyerét vizsgálva feláll, majd a könyvemet a lépcső szélére rúgva felállok leporolni magam. Nem folytatnám. Nem, megelégednék ennyivel, ha Malfoy nem emlegette volna fel a "koszos odvunkat", de… így kénytelen vagyok ismét szóra nyitni a számat.
– Hívjam az áruló barátnődet, hogy elaltasson? Vagy a házimanók különítményét, hogy kitisztítsák a talárodat? Bár lehet, hogy elég lett volna, ha a változatosság kedvéért ezúttal nem hordod olyan magasan az orrod, hanem alkalmanként lefelé is nézel. -  replikázok gondolkodás nélkül, a hajamat a vállamra vonva, míg rendbe szedem magam. Ahol Malfoy belém térdelt holnapra biztosan csupa kék-zöld folt leszek!


 

[- Vacsoraidő?]

SO SHOW ME FAMILY
ALL THE BLOOD THAT I WILL BLEED

Csak azt tudnám, hogy mégis, ha látott, mi a szentséges pokolért nem húzódott odébb, vagy legalább köhögött egyet, vagy röfögött, vagy tudom is én, mit szokott. Tudom, hogy sokan vonzónak találják őt, volt, hogy még a Mardekárban is azt hallottam, hogy ez vagy az hú de megrakná, de én nem látok benne semmi vonzót. Koszos véráruló senkiházi, pont arra való, amire most használom, lábtörlőnek. A felvinnyogása felbosszant, hogyhogy még neki áll feljebb! Ha ennyi esze van?!
Feszült vagyok és keserű, és Weasley, nos, éppen kapóra jön, hogy a feszültségem továbbadjam. Így van ez, ha a nagyok megbsznak, neked aztán meg kell bsznod valakit, hogy jobban érezd magad. Na nem szó szerint. Merlin ments.
- Vacsoraidő? - kérdezek vissza gúnyosan, és zsebre teszem a kesztyűmet, a taláromról a koszt és nagy, sötétlő foltokat nem tudom eltüntetni, de talán el tudom terelni róluk a figyelmét. - Már megbocsáss, de nem én vagyok, aki ilyen piti időrendhez alkalmazkodik, mint egy nagyra nőtt hájas csecsemő! Még szerencse, hogy ilyen párnás vagy, különben komolyabb bajom is eshetett volna - nyápickodom egy kissé, ilyesmit vár, gondolom. végigmérem, de hiába nézem az arcát, a mellét vagy a derekát, nem és nem vonz. Mondjuk ez talán nem az ő hibája, nem feltétlenül. Nem mintha attól barátságosabb lennék. Bottal se piszkálnám meg.
"Az áruló barátnőm." Fogalmad sincs, Weasley, hogy mennyire elevenembe találtál, csak épp nem úgy, ahogy gondolod. Egy pillanatra ledermedek, keserűen csikordulnak el a fogaim egymáson. Legszívesebben ököllel verném most ezt a menyétképű fruskát halántékon, főleg, ahogy a taláromra is kitér, melyet ezek szerint észrevett.
- Lehet, hogy elég lett volna, ha a változatosság kedvéért nem bujkálsz koszos sarkokban, mint megszoktad! Különben is, mit keresel itt? Kit vártál? - ébred fel bennem a gyanú, síkos ujjaim a pálcámra feszülnek a talár redői közt. Én nem packáznék magammal, különösen akkor nem, ha látja rajtam, mennyire ki vagyok bukva igazából. (Mondjuk remélem, nem látja.)