Korrodált karabélyok korridora

To; Malfoy

Malfoy keserűsége kilométerekre innen is süt, ezt rögtön van szerencsém levonni, viszont előbb megyek hozzá Hagrid kutyájához, Agyarhoz minthogy ezt szóvá tegyem valamilyen együttérzést mímelve. Nem, fortyogjon csak magában, amíg nekem nem árt vele viseljék csak a világi nagy, hullaevő barátai, mint például Mirol is. Egy pillanatig sem bánom meg, hogy az „áruló barátnője”- ként hivatkozom a szőkeségre, hiszen lássuk be, Mirol nem vívta ki túlságosan Dumbledore Seregének vendégszeretetét, mikor évekkel ezelőtt elárult minket Umbridge-nek. Az a seb, az árulás tépte heg azóta sem gyógyult be, sőt! Mikor Mirol a csapat élére, Harry helyére került ismét felszakadt, és azóta is lüktet, mardos, éget belül a mellkasomban. Borzasztó érzés. Olyan, mintha valami rágna belülről, és ez valószínűleg egészen addig így is marad, míg nem átkozom meg Mirolt olyannyira, hogy a gyengélkedőn tér magához napokkal később. Bár egy ilyen akcióért valószínűleg jó alaposan megkínoznának, hiszen Vikitria mostanában már nem a Weasley-ék unokatestvére, hanem egy  Tudjukki hívei közül, és még meg sem próbálja tagadni! Jól összeillik Malfoyjal, akinek a stílusa legalább annyira bicska – vagy esetenként szamurájkard nyitogató. Ami a kardot illeti, Apa szerint sok mugli őriz olyat a házában, díszként, sokszor üvegládában tartva. De nem értem, hiszen ki akarna ellopni egy üvegládát?
A hajamat eligazítva Malfoyra siklik a  tekintetem, és még épp sikerül elkapnom mustráló pillantását. Szívesen rákérdeznék, mit bámul rajtam ennyire, de egyelőre csak csendben, összefont karokkal várom, mikor érünk a szemrevételezés végére.
– Mindent láttál, amit akartál? – kérdem gúnyosan, miközben fél lábammal berúgom a könyvemet a legalsó lépcsőfok alá. Hiába hallgatok el, a külsőmre tett megjegyzését – természetesen – nem hagyhatom szó nélkül. – Még egyáltalán nem biztos, hogy nem fog komolyabb bajod esni.
Ezt veheti akár fenyegetésnek is, bár még mindig nem kapok a pálcámhoz. Megígértem magamnak év elején, hogy valamivel higgadtabb leszek, nem kapom fel a vizet mindenen. Meddig fogom tartani magam? A tekintetem végigsiklik Malfoy gyűrött, foltos talárján és gúnyosan elmosolyodom. Majd meglátjuk, meddig sikerül.
Malfoy nagyon ért hozzá, hogyan idegesítsen fel, és erről készségesen ismét tanúbizonyságot tesz utolsó szavaival. A kérdésén érzem a fellángoló gyanú ízét, a mosoly pedig leolvad az arcomról.
– Meglepne Téged, ha azt mondanám, ha magára a mágiaügyi miniszterre várnék itt ahhoz sem lenne semmi közöd? Bár rá nem igen várok, mióta a minisztérium is elfoglalta a maga álláspontját a hozzád hasonló futóférgek mellett – tisztázom hideg hangon a dolgot, miközben fél kezemet a farzsebembe süllyesztve kitapintom a pálcám. Ha a futóféreg szóra nem ugrik Malfoy, akkor őszintén meg fogok lepődni.


 

[- Ohó, túl sokat is!]

RUNNING THROUGH THE FIELD
WHERE ALL MY TRACKS WILL BE CONCEALED

Nos, fogalmam sem lehet arról, min fortyog így, nekem az is jó, ha rajtam, miattam, sőt, az a legjobb. Ki hinné, hogy még mindig Vikitria árulásán sopánkodik? Könyörgöm. Az ember tegye túl magát az árulásokon, nemde? Annyiszor megtörténik.
- Ohó, túl sokat is! - szólok színpadiasan. Nahát, még van energiám viccelni?
Tekintetem a könyvre ugrik, melyet olyannyira el akar rejteni előlem. Magamhoz intem, bár megfogni ódzkodom kissé, hisz koszos, ráadásulWeasley összefogta a szurtos kezével, de attól még, ha ennyire rejtegetné, talán van benne valami érdekes.
- Hát hogyne. Ez a legkomolyabb fenyegetés, ami tőled telik? - intem le a kis pattogó menyétlányt.
Fejjel lefele fordítom a könyvét, és kicsit megrázom, hátha kiesik belőle egy jegyzet, egy könyvjelző, bármi, átpörgetem a lapokat, annak rendje s módja szerint megvizsgálóm. Fintorogva, természetesen.
Felpillantok aztán a könyvről. Látom, hogy a taláromat méregeti. A kosz és a ráncok bizonyára ismerősek neki, hisz mindig kopott, rongyos ruhákban jár, most is csak rá kell nézni, mindenesetre nem csodálkozom, hogy nem von le messzemenő következtetéseket a látottakból, vagy ha igen, akkor talán csak arra tud gondolni, hogy valamilyen okból kifolyólag olyan körülmények közé kerültem az elmúlt órákban, mint amilyenek közt ő tulajdonképpen él, vagy létezik, nyomorog, leginkább. Mondjuk nem értem, mit gúnyoskodik, még így is elegánsabban festek, mint ő.
- Hm - csillan fel szinte a szemem. Máris itt van az, amibe beleköthetek. Csak a lehetőségre vártam, és Weasley meg is adta nekem. - Meglepne, tudod, miért? Mert iskolaelső vagyok, Weasley. Nekem mindenhez közöm van, ami a kastélyban történik. Elszámolással tartozol nekem.
Leeresztem a könyvet, bár az ujjam benne tartom egy helyen, így jobban esik rajta a fogás. Teszek felé egy fenyegető lépést.
- Vigyázz a szádra, véráruló!
Megfeszül az ujjam a könyvben és a pálcán egyaránt, ahogy hátranyúl a saját pálcájáért, én is előveszem az enyém, különben is kéznél volt.
- Én ezt meggondolnám - figyelmeztetem. - Ha pálcát fogsz rám, már nemcsak pontlevonással fog járni a szájalásod - fenyegetem kvázi meg.

To; Malfoy

Az ajkamba harapok, követem a pillantását, így a szavai annyira nem érnek váratlanul. Túl sokat is? Más esetekben jót nevetnék ezen a megállapításon; de más esetben biztosan nem Malfoy szájából hangzana el. Miért érzem úgy, hogy mulattatja a helyzet? Nem is tudom – az arcára van írva, épp mint Monstrora vagy Crackra az aktuális étlap.
– Akkor talán ideje menned – vetem fel minden kedvességet mellőzve, bár nem mondhatnám, hogy eddig túlságosan a szívembe zártam a Mardekár ház pattogó görényét. És abban is biztos vagyok, ez az érzés ennyi év után biztosan kölcsönös. Nézzük csak meg az idősebbik Malfoyt, aki nem átallott fegyvernek használni egy ártatlan gyereket – igen, történetesen engem -, hogy Tudjukki visszanyerje a hatalmát. Alamuszi, mocskos húzás volt, és máig azt gondolom, egyáltalán nem tükrözött valódi szándékot. Malfoyék, amilyen gyávák talán még az uruktól is félnek, és ha ez igaz, akkor Mr Malfoy talán nem is volt tisztában vele, mi lakik a naplóban. Csak azt tudta, milyen következményei lehetnek, ha elszabadul, s ezért kihasználta az első adandó alkalmat. Bár ez nem több feltevésnél, hiszen sosem volt alkalmam – hála Merlinnek! – tesztelni az elméletemet.
A gunyoros kérdésre csak lezseren vállat vonok. Mondhatnám, nem akarom túlfeszíteni a húrt, de… nem igaz. Vagyis nem tudom, igaz-e. Annyi biztos, ha tovább provokálom Malfoyt, aki jelenleg mindenhol kényelmesebb pozícióban áll, mint én, akkor annak rövid úton kínzás lehet a vége, vagy sokkal rosszabb. Nem akarom, hogy egy egyszerű kis perpatvar miatt rászálljanak a családomra, márpedig halálfaló barátaink már megmutatták, milyen kiszámítható, ám annál hatásosabb zsarolási módszerekkel élnek. Neville nemrég mutatta meg a levelet, amit a nagyanyjától kapott; Mrs Longbottomot is megpróbálták fizikai erőszaknak alávetni, de – Nev vigyorára örökké emlékezni fogok – a nagyival nagy fába vágták a fejszéjüket. A levél szerint az idős boszorkány páratlanul jó kondinak örvend, ráadásul miután lenyomta a csuklyásokat, elmenekült. Most épp szökésben van.
Persze, Ő egyedül el bírt szökni. De nekem hat bátyám van, közülük egy éppen Merlin háta mögött kóborol egy rendkívül fontos ügyben, a többi pedig általam is ismert helyen forog halálos veszélyben, nem is beszélve a szüleimről. Na, ezért kell visszafognom magam Draco Malfoyjal szemben!
– Hogy veszed a… – hirtelen önt el a pulykaméreg, mikor Malfoy magához inti a könyvemet! Legszívesebben rátaposnék, viszont jól tudom, a lábam alól is ki tudná húzni, ha akarná. Így inkább sebesen az ajkamba harapok, és figyelmeztetem magam: „Ginny, nyugodj le, nem éri meg, a könyvben nem talál semmit! Csak szamárfüles lapokat, lapszéli firkálmányokat és… jaj ne!” Villámként hasít belém a legutolsó mágiatöri óra emléke, amikor is két igen jól látható betűt gravíroztam unalmamban az egyik lap tetejére. DS. Hülye vagy, Ginny! Annyi eszed sincs, mint egy állapotos hintalónak!
A tekintetem a könyvre szegeződik, Malfoy ujjai közt szugerálom a borítóját. Nem jelent semmit, ha meglátja. Az csak két betű. Nem jelent semmit, ha meglátja…
Aztán Malfoy hirtelen megszólal, én pedig elszakítom tengerként háborgó pillantásomat a nyomdaterméktől.
– Nem tartozom neked semmivel! – vágom rá, tekintetem másodpercenként ugrik vissza  a könyvre. Nem, vissza fogja adni. Nem fog találni benne semmit. Az csak két betű.
A gyomrom öklömnyire szűkül a visszafojtott rettegéstől, viszont ez nem akadályoz meg abban, hogy amint vérárulónak titulál, előkapjam a pálcám! Csak egy villanás lenne az egész. Megátkozhatnám – senki nem tudja, kivédené-e! Lehet, hogy itt most Malfoy az atyaúristen, én viszont becslésem szerint többször bizonyítottam már párbajhelyzetben, mint ő. Ráadásul a DS edzéseknek köszönhetően folyamatosan edzésben vagyok.
Ujjaim a hűvös fára kulcsolódnak. Várok. És…
Nem teszek semmit. Igaza van. Ha pálcát fogok rá, én kerülök hátrányos helyzetbe. Megátkozhatom, de hiábavaló lenne, hiszen míg denevérek csípik és marják az arcát, a családomra talán rátámad valaki odahaza, mert én itt engedetlen voltam. Lenyelem a keserű pirulát. Le kell nyelnem.
Lazítok a szorításomon.
– Add vissza  a könyvemet, Malfoy! – mondom végül, nem olyan nyugodtan, mint kellene. És ez nem javaslat, nem kérés és nem ötlet. Ez egy éles, határozott felszólítás.

 

[- Ezt nem te döntöd el -]

IN BETWEEN THE COVER OF
ANOTHER PERFECT WONDER
AND IT'S SO WHITE AS SNOW

Talán úgy tűnik, jól szórakozom, pedig te tudod, másra sem vágyom, csak arra, hogy eltűnjek innen. Miért maradok mégis? Miért késleltetem, hogy visszaérjek a szobába hozzád?
- Ezt nem te döntöd el - morranok rá Weasleyre. Ő se kedves, én se vagyok az, nagy történet. Soha egy kedves szavunk nem volt még egymáshoz, és alighanem kizárt, hogy valaha is legyen. Hiszen gyűlöl. Mondjuk jogosan. Én meg megvetem őt. Ezen nincs mit szépíteni. Akármit csinál, felőlem fejre is állhat, vagy idézhet egy intéssel millió denevért (ez is nagy dolog - idézne sárkányokat lángból, talán megemelném a süvegem), akkor se fogom többre tartani annál, ami. Egy koszos, nincstelen, hajléktalan, mugliimádó, hősködő, ostoba griffendéles vérárulónál. Hiszen az, az én szememben.
Megvillan a szemem, ahogy vonogatni kezd azt a suta, kecstelen vállát. Komolyan nincsen benne semmi nőies? Még boszorkánynak is utolsó. Látom, hogy habozik, hogy nehezére esik visszafognia magát. Nagyon helyes, lassan-lassan kiugrasztom a nyulat a bokorból. És már meg is feszül, látom, milyen dühödtté válik attól, hogy csak így elveszem azt, ami az övé.
- Miért vagy ilyen ingerült? - kérdezem aljasan. - Tiéd ez egyáltalán? Vagy csak valami kölcsön példány? Netán loptad, mert már könyvtárdíjra sem telik? - feszítem tovább és tovább a húrt. Csoda, hogy ez a saláta nem esik szét a kezemben, ahogy meglóbálom és átlapozom.
- Ugyan, ne légy ilyen nagyvonalú, Weasley. Igenis tartozol nekem, ha nem is azért, mert iskolaelső vagyok, akkor azért, mert a bugris apád összesen ötször kutatta át a házunkat az elmúlt évek során. Ötször, Weasley. Az OTTHONOMAT. Bár arról, hogy ez mekkora szégyent hozott a házamra és a családomra, bizonyára vajmi fogalmad sem lehet. Elképzelésed sincs arról, mi a becsület.
A szemébe meredek egy hosszú pillanatig. Vérfagyasztó tekintettel (ezt is tőled tanultam). Bár kétlem, hogy erre bármi értelmeset tudna majd felelni. Kizárt dolognak tartom. Fogalma sem lehet arról, mit jelent ez. El se tudja képzelni. Nem lát mást, csak azt, hogy mi úgyis megérdemeljük. Hiszen fekete mágusok vagyunk, az Ő szolgái. Ugye csak ennyit látsz, Ginevra?
Visszapillantok a könyvre inkább. Majdnem elszalasztottam azt a fontos nyomot. Majdnem. Átpörgetve a lapokat azonban feltűnik az a firka, a másodperc töredékéig láttam, de visszalapozok. És ott áll. Feketén-fehéren, az a két betű.
- Ej-ej-ej - szólalok meg. A biztonság kedvéért előrelapozok, de kétség sem fér hozzá, ez bizony hatodikos tankönyv. Idei. A bejegyzés tehát mindenképpen aktuális.
Ahogy visszanézek rá, egyértelművé válik, hogy pontosan tudja, milyen titkot adott most a kezembe.
Lerohanhatnám. Megfenyegethetném. Kicsikarhatnám belőle az összes információt, és aztán loholhatnék vele a Nagyúrhoz, azonban... nem teszem. Okosabban kell felhasználnom ezt a tudást. Te is így gondolnád.
- Mindjárt - szólalok meg nyugodtan. Beígérem a békés megoldás eshetőségét, már csak az a kérdés, hogy ezt a Weasley-lány felismeri-e.
Tartom a könyvet. Végül is kikaphatja a kezemből, ha akarja (bizonyára elrántanám a kezem, de ő is fogó, és nem is olyan gyenge, de ezt sose ismerném el). Úgy tartom, hogy világosan látsszon a két kis betűje, az a végzetes firka.
- Szóval újraalakult a kis önképző körötök - szólalok meg. A hangomban nincsen gúny. Más vette át a helyét, és ez alighanem szörnyen furcsa lesz a kis szeplős vakaréknak. - Most is ugyanott gyakorolgattok? Ezért nem tudom használni a szobát?

To; Malfoy

Persze, nem én döntöm el. Úgy általában semmit nem az én tisztem elhatározni ebben a háborúban, de azért egy pillanatra jól esik tudatni Malfoyjal – ha még nem jött volna rá – mennyire nem kívánt társaság a korridoron. Addig biztosan nem, míg én is itt vagyok. Miért nem megy akkor végre el, miért húzza még tovább az idegeimet, mikro nyilvánvalóan őt sem tölti el örömmel ez a kényszerű találkozás. Rákérdezhetnék, miért néz ki úgy, mintha a talárjával együtt egy kutya szájából rángatták volna elő, viszont tudom, úgysem válaszolna rá. Nem is  a válasza a lényeg, pusztán a látvány, amely bizonyos fokú elégedettséggel és egyben kíváncsisággal tölt el. Vajon hol járt Malfoy vacsoraidőben? Talán az Abszol úton keresgélt használt bútorok után, vagy az antikváriumban nézelődött? Kötve hiszem.
– Ha éppen tudni akarod, tőled loptam múltévben. Gondoltam, úgysincs szükséged rá, mivel láthatóan olvasni sosem tanultál meg – replikázok gondolkodás nélkül, finoman célozva  a könyvtári pecsétre, amely a tankönyv első oldalát díszíti. Meg kell mondanom, hiába igyekszem tagadni, nagyon fájnak Malfoy szavai. Pontosan tudja azt, amiért kislány koromban elvörösödve, behúzott nyakkal járkáltam a kastélyban használt, másodkézből kapott taláromban és a bátyáimtól örökölt könyveimmel. Azóta viszont megtanultam túltenni magam az ilyen dolgokon, ráadásul ma már tudom, mi ér mindennél többet és mi elenyésző az életben. És erre – bármilyen furcsán is hangzik – Tom Denem vezetett rá, a Titkok Kamrájában. Mikor Harry, Ron és Lockhart professzor felhoztak onnan megtanultam, nem számít, kitől örökölöm a ruháimat. A szüleim megkönnyebbült könnyei minden addigi szégyenkezésemet az ingósságaink miatt egyszeriben elhomályosították. Ezt Malfoy sosem értheti meg… ezért vagyok sokkal gazdagabb, mint ő valaha is lesz.
Ezek a békés gondolatok viszont nem akadályozzák meg, hogy hevesen felháborodjak, mikor a becsületről kezd beszélni.
– Hah, a becsület! – ragadom magamhoz a szót azonnal, mikor elhallgat, és a hangom mérhetetlen gúnyról árulkodik. – Elfelejted, hogy apámnak mindvégig igaza volt veletek kapcsolatban, mikro razziát tartott a házatokban! Az apád egy gonosz, kegyetlen féreg, akárcsak Te és a becsületet hírből sem ismeri! – vágom oda parázsló pillantással, és fel sem tűnik, milyen magas tartományba kúszik a hangom.
– Vagy apádat mostantól a becsület oszlopának tekintjük, olyan érdemeiért, mint a Denem-napló rásózása egy ártatlan gyerekre? Vagy muglik megkínzása a Világkupa döntőn? Amikor a minisztériumban minket üldözött valószínűleg már kissé berozsdásodott az acélos becsülete, nem?! – kérdem élesen, a szavak vízfüggöny módjára sorjáznak belőlem, s miközben beszélek felelőtlenül ugyan, de elfelejtkezem mindenről. Még Malfoy privilégiumairól is, amelyekkel megnehezítheti az életemet. Nem érdekel, ki ő itt jelen pillanatban; a családomat senkinek nincs joga szidni!
Le sem nyugszom, nincs remény se rá, hogy  a pulzusom az eredeti állapotába álljon vissza, ráadásul a sértések, amelyeket az imént vágtam Malfoy fejéhez egész biztosan nyomot hagynak. Nem engedem el a pálcámat. Ha támadni fog, én megvédem magam, és senki nem mondhatja, hogy nem önvédelem volt! A szívem még akkor is hevesen dobog a mellkasomban, mikor megpillantom a könyvet, jól láthatóan a két betűnél kinyitva… hülye vagy Ginny! Teljesen hülye! Ebből hogy vágom ki magam?! Erőnek erejével némi nyugalmat erőltetek magamra, a pálcámat viszont még mindig nem teszem el. Fogalmam sincs, mi lesz Malfoy következő lépése, bár a hangjából elpárolgó gúny meglep.
Hirtelen ötlettől vezérelve ugrom elé, mikor az önképző kör megállapítás elhangzik, és egy kézzel megragadom a könyv gerincét, mégsem kezdem el magam felé húzni. Nem megyek hozzá közelebb a szükségesnél – pfúj! – viszont ebből a távolságból még a suttogásomat is jól hallhatja.
– Arra még nem gondoltál, hogy azért nem tudod használni a Szobát, mert az nem szeretné? – kérdem felvont szemöldökkel, igyekezvén a normális ütemre szelídíteni a szívverésemet. – A Szobának lelke van, Malfoy. Megtanultuk, mikor utoljára használtuk Umbridge idejében, bár elhiszem, hogy számodra a „lélek” fogalom ismeretlen.


 

[- Mi az, Weasley, vicces füvet gyomláltál?]

NEM NYÍLNAK MÁR SOHA ÁLORCÁJÁN AZ ÉJNEK
SZÁMUNKRA ÚJ SZEMEK?

- Mi az, Weasley, vicces füvet gyomláltál? - rándul feljebb a szemöldököm épp csak egy leheletnyit. - Tartogasd ezt a harmadosztályú humort a harmadosztályú barátaidnak- torkollom le, és remélem, itt ezzel el is intéztük ezt a kérdést egyszer s mindenkorra.
Nem tudhatom, miféle gondolatok sarjadoznak kicsiny vörös fejében, de ha hallanám, sem fakadnék könnyekre. Szegény Weasleyék, nincs egy lyukas garasuk se, ej, hát minek szültek annyi gyereket? Senki nem fogott pálcát a fejükhöz, hogy szaporodjanak, mint a kertitörpék, most meg persze annyian vannak, mint a szemét.
Rávillan a szemem, elég ellenségesen, az állam dölyfösen megemelkedik kissé, noha így is épp elég magas vagyok ahhoz, hogy lenézhessek rá halványszőke szempilláim alól.
- Igaza volt?... - kérdezek vissza metsző felháborodással. - Szerinted mi igaza volt abban, hogy megbűvölt ereklyéket keresett nálunk? Nem gondolod, hogy kissé álszent ezzel vádaskodni, miközben egy egész lakrész volt tele az úgynevezett házatokban apád megbűvölt szemetével?! Az, amit a családom ellen éveken át elkövetett, nem volt más, mint személyes vendetta az apám ellen! De minek is magyarázom... - húzom el a szám. - Ezt te fel sem éred ésszel. Egész más a te becsületed, mint az enyém.
Nos, azzal, hogy apám egy féreg, egyet kell értenem, noha ezt nem hagynám senkinek, hogy csak úgy kinyilvánítsa, ha nem lenne más célom ezzel a beszélgetéssel, ezért diszkrét vagyok. Nem hagyom ellenben, hogy kihozzon a sodromból, mindez csak egy agymosott, buta kislány fecsegése. Ennek a kislánynak a bugyijában azonban maga a Kiválasztott matat, úgyhogy más terveim vannak vele. Különben is, a sivítozása mulattató, az arca kipirult, a mellkasa pedig szaporán emelkedik és süllyed.
- Jaj ugyan már - csettintek bosszúsan a nyelvemmel, ahogy felhozza azt a régi-régi esetet a Denem-naplóval. - Tíz pont a Griffendéltől, amiért sértegeted a családom és tíz pont, amiért ilyen súlyos vádakkal dobálózol. Tégy már lakatot a szádra! - gorombítom le. Nem jutok szóhoz, ha egész este így pöröl velem, te jó ég! Nem csoda, hogy az apjának nincs egy szál haja sem, ha az a tehén neje is olyan, mint ez a kis csíbor itt, biztos állandóan leordítja a fejét, és persze hiszek a mondásnak, hogy nézd meg az anyját, vedd el a lányát.
Ahogy a könyvért nyúl, felemelem azt, nem éri el, és az útjából is kitérek egy sima mozdulattal, mielőtt nekem simulna a lendülettől. Nem, Weasley, a könyvet még nem adom. Mi más biztosítaná, hogy meghallgatsz, ha nem ez?
- Mondom: mindjárt - ismétlem el magam, újfent magamhoz ragadva a szót.
Kicsit eltöprengek.
- Nem, nem hiszem, hogy ezért. Egy ilyen bonyolult és erős mágia nem operál érzelmekkel, Weasley. - Udvarias, hűvös mosolyra húzom a szám. - Gondolod, ismeretlen? Minek nézel te engem? Dementornak? Áh nem, hagyjuk ezt, vedd úgy, hogy fel sem tettem a kérdést. Hisz a válaszodat borítékolom - mondom, eltűnik az arcomról a mosoly, a gúny, csak némi szomorúság marad, mely halványan izzik a szürke szemekben, mint a keserűség.
Fejem kissé félrebillentve nézek rá.
- Tudod, irigyellek, amiért neked megvolt a választásod.

To; Malfoy

- Félreértesz. A képességeidet illető megjegyzést nem viccnek szántam - javítom ki szinte a szavába vágva. Nem érdekel, mit tart a humorérzékemről, hiszen nem hiszem, hogy valaha alkalma nyílik minden előítélettől mentesen megismerni, és ez így is van rendjén. Malfoyék közmegvetés tárgyai a családunkban, nem véletlenül. Az álszent erkölcseik, amelyek szerint megengedett az ártatlan muglik vagy varázslóivadékok halomra ölése, felháborítóak. Felfordul a gyomrom, ha csak arra gondolok, milyen erények felé fordították az előttem álló görény arcát már egészen gyerekkorában. Persze vannak sarkalatos kérdések is, például: mit nevezünk erénynek úgy általában? Megengedett-e a mások életével való önkényes rendelkezés, miközben az érzelmektől elzárkózó jó modor elveit sugallják neked? Számomra a jó modor, az illem nem jelent egyet a Malfoy család életmódjával, hogy egyébről ne is beszéljek. A vakságuk egyenesen nevetséges a szememben, amiért egy ilyen eszmét mindenek fölé helyeznek, feláldoznak mindent a "nagyobb jóért", amikor már annak az általuk elfogadott létezésében sem lehetnek egészen biztosak. Nem gondolom, hogy nálunk, Weasleyéknél kolbászból lenne a kerítés, viszont azt minden józan ítélőképességű embernek be kell látnia, hogy az elnyomás nem vezet célra. Tudjukki bőszen írtja mindazokat, akik a vér kritériumait nem támasztják alá, s mindaközben az egész varázslónépességet megfogyatkoztatja. Alig van már mágikus erővel megáldott gyerek Angliában, aki ne lenne félvér vagy mugliszületésű. Miért vezetne célra éppen a terror eszköze, amikor  a nép mindig lázadni fog az elnyomója ellen? Nincs varázslat, ami minden elégedetlenkedő száját felpeckeli. Nincs olyan mély verem, amelyben minden szégyenletes korrupt megmozdulást el lehet ásni. Nincs generáció, amelyből ne válna ki néhány bátor, nemes lélek, akik valóban, igazán harcolnak a Gonosz ellen. Ha Malfoyéknak lenne bármi a fejében a megrögzött dogmák fűrészporos egyvelegét leszámítva, könnyen beláthatnák ezt...
Számomra azonban ez nem a mélyenszántó gondolatok ideje, mivel Malfoy kezében tartja a DS ellen szóló bizonyítékot, amit tudtomon kívül én szolgáltattam ki neki. Az apámat illető szavai végképp meggyőznek arról, hogy a türelmemet ma képtelen vagyok megőrizni. Miért is próbálkozom a lehetetlennel?
Mégsem jutok szóhoz egy darabig a felháborodástól, amikor a fekete mágia szándékosan megbűvölt, gusztustalan eszközeit, amelyeket bizonyítottan a házukban leltek, az édesapám jámbor, ártalmatlan kísérletezéséhez hasonlítja! Egészen a fülemig elvörösödöm, s Malfoynak nem kell tudnia arról, mennyi ebből a zavar pírja...
- Az apám egy becsületes, jó ember, aki csak kísérletezett, míg a Te családod mérgek és ártalmas tárgyak tömkelegét tartotta a házatokban! - rontok rá idegesen, amint megtalálom a hangomat. - Ne merd ezt a kettőt egymáshoz mérni!
Persze, pontosan tudom, mennyire elkéstem ezzel. Ne merd? Malfoynak itt most mindent szabad. Adu van a kezében, nekem pedig csak a nagy szám van, amivel visszaverhetem a lapjait. Magamban már percek óta a DS megmentésén fáradozom, mégsem jutok előbbre. Malfoy játszik velem, húzza az időt, és ez nagyon nem tetszik. Bár nekem jelenleg csak egyhez van jogom, és az nem a tetszésnyilvánítás.
- Az, hogy a múlt évben a Szobába jártál barkácsolni  még nem azt jelenti, hogy fel is... - kezdem, aztán elhallgatok. A szavaim mögé számos sértő befejezést tudnék elképzelni, azonban ezek közül egy sem szolgálná a DS javát, sem a családomét. Annál nagyobb a megdöbbenésem az "irigyellek" szó elhangzásának pillanatában. Néhány percnyi szótlanságot engedélyezek magamnak, mielőtt ismét utat engednék az érzelmeimnek. Erre nem számítottam.
- Mindenkinek van választása. - Ezt magabiztosan jelentem ki, mivel az igazam felől nincs kétségem. Neki is megvolt annak idején a  két út, ebben teljesen biztos vagyok. Csak ő nem tartott ki egy szikrányi elhatározás aprócska lángja mellett a viharban. Könnyebb volt megfelelni számára, mint saját értékrendet kialakítani. Ez nyilvánvaló, és legalább annyira megmásíthatatlan.
- Végső soron mit akarsz Malfoy? Ne köntörfalazz tovább - szólítom fel egy unott pillantással. Több szárad a családja lelkén irányomban, az én szeretteim irányában, minthogy egy mondattal részvétet keltsen bennem. 


 

[- Mit gondolsz, ha beszáll egy mugli a repülő kocsitokba, mennyire lett volna ártalmas rá nézve?]

TISZAVIRÁG-TEJÚT
A NYÜZSGÉS-HÍD REJTELEM
KIMUTATKOZÁS-GYŐZELEM

Türelmetlen morranással adom tudtára, hogy unom a humortémát, lapozzunk már végre, hagyom, hogy övé legyen az utolsó szó (jól fog jönni később), csak térjünk már a tárgyra. Ő persze nem tudja, miért vagyok olyan türelmetlen. Jobb is. Azt se tudja, mi a tárgy, de rögvest a lényegre térek. Nem kell már soká fecsegnünk, vagdalkoznunk és hülyeségeket hajigálni egymás fejéhez egymás apáiról.
- Mit gondolsz, ha beszáll egy mugli a repülő kocsitokba, mennyire lett volna ártalmas rá nézve? - teszem föl a kérdést, csak a vita kedvéért, melyet azonban nem szítok. Weasley arca szederjessé vált a barna szeplők alatt (komolyan, legszívesebben addig sikálnám, míg azok a ronda ragyák le nem kopnak a kerek arcáról), ez pedig nekem nem célom, mégsem tudom türtőztetni magam. De muszáj. Muszáj. Nincs több vita. Mostantól áldozat vagy, Malfoy. Játszd a szereped.
Felvont szemöldökkel várom a folytatást, még kicsit előre is hajolok, bátorítón, a mimikám legalábbis ezt súgja: folytasd bátran. Ám nincs folytatás. Belészakadt a szó. Nagyon helyes,
- Úgy gondolod? - kérdezek vissza, majdhogynem szórakozottan.
Aztán elfordítom kicsit a fejem, eltűnődve. Tényleg lett volna két utam? Valaha? Bármikor? - Nem, ebben nem hiszek - mondom végül. El is fogom neki mondani, miért nem.
- Meg akarom értetni veled - mondom aztán lassan -, hogy az elveid hibás feltételezéseken alapulnak. Mert ez egy háború, Weasley, és jobb szeretem, ha azok, akik az ellenségeimnek tartják magukat legalább egy hangyányit értik, mi miért történik. Te viszont nem érted, és ez elcsüggeszt. Egészen demotivál. Pedig nem tartalak olyan ostobának, mint többnyire állítom.
LEGSZÍVESEBBEN LEBOROTVÁLNÁM A NYELVEM, hogy megtisztítsam a szám ezektől a szavaktól.
- Apád, aki olyan becsületes és jó ember szerinted - sétálok el tőle pár lépést, és a kezemmel gesztikulálok, et cetera, et cetera kézlengetéssel - ugye bármit megtenne a családjáért? Teérted, például? Vagy bármely fivéredért? Anyádért?- kérdezem. Persze, gondolom, igennel fog felelni, de a válaszát azért meg kell várnom.
- Mit gondolsz, te is megtennél a családodért bármit? Bármit? - kérdezem, különös, sugalmazó hangsúlyt adva a szónak. Hiszen különös és baljóslatú szó... ez lett az én végzetem is. - Jól gondold meg, mit felelsz.

To; Malfoy

Egy mugli a repülő kocsinkba? Erősen vissza kell fognom magam, nehogy Malfoy arcába vágjak valamit a hirtelen fellobbanó aggodalmáról a koszos muglik iránt, akiket valószínűleg már most is halomra irtana kedve szerint, csakhogy ebben a játékban nem ő hozza a szabályokat. Legalább ez az, ami közös bennünk, és ebben az egész helyzetben. Ez nem a mi háborúnk, mi csak katonák vagyunk, keze és arca az általunk képviselt oldalnak. Mind küzdünk valamiért, ami fontos nekünk, ami sereget kovácsol belőlünk, ami egy akaratban összeolvasztja a Jó és a Rossz oldal hadsorait. Ez viszont koránt sem egyenértékű azzal, ha csupán pótolható billentyűk lennénk. Én mindenképp szerencsének érzem magam, amiért valaki észrevesz az ügyünk alkotta tömegben, amiért jelentek, amiért számítok... másra nincs is szükségem. Lehetek arctalan közlegény ebben a vérfagyasztó ütközetben, lehetek bábú itt, ha odahaza a családom vár, akik sosem tudnának pótolni. Akikért itt állom a sarat, akik a Reményt táplálják bennem. Mindenkinek szüksége van társra az életben - és véletlenül pontosan tudom, Malfoynak is megvan a maga társasága, a családja, akiknek fontos szerepet tölt be az életében. Na, persze. Véletlenül? Igazából az egész iskola emészti már egy ideje a közte és Mirol közt lángra lobbant szerelmet, nekem pedig máig felfordul tőlük a gyomrom, és ezzel nyilván nem vagyok egyedül...
Félreértés ne essék, nem szánom Malfoyt. Attól, hogy családja és szerettei vannak ő még ugyanakkora tapló, épp csak nem értem, miért lovagol az enyémen ilyen mániákusan. Ront is eleget piszkálta, míg ő idejárt... az ikrekkel, természetesen, Malfoy sem mert ujjat húzni, de hát ez alkati dolog, azt hiszem. Fred és George köztiszteletben álltak, Malfoy a mardekáros csürhéjén kívül senkiből nem váltott volna ki elismerést, ha ellenük is felemeli a hangját. És igen, újabb ékes példája annak, milyen bátornak mutatkoznak egyesek - csupán azért, mert ha van közönségük, félnek megfutamodni.

Malfoy komolynak ígérkező eszmefuttatása aztán kellően visszaráz gondolataim planétájáról. Ez egy háború, Weasley. Nocsak, mit nem mond? Magamtól sose jöttem volna rá. Karba font kezekkel, megfelelően unott arccal figyelem a kis monológját, s közben igyekszem lecsendesíteni háborgó kedélyemet. Elegem van, komolyan, kezdem azt hinni, hogy Malfoy csak unalmában szórakozik velem, ami egyre türelmetlenebbé tesz. Ami, az alapvető temperamentumomat elnézve nem túl rózsás helyzet. Mégsem szabad kiakadnom többet vele szemben, ma már biztosan nem, mivel az valószínűleg komolyabb retorziókat vonna maga után. Ez itt és most nem a megfelelő alkalom a pattogásra, be kell látnom, bármennyire is nehezemre esik.
- Malfoy, komolyan ennyire szereted hallgatni a saját hangod, vagy úgy gondolod, tudsz bármi újat mondani nekem? - vonom fel a szemöldököm, s egy pillanatra megvillantom azt a tudálékos grimaszt is, amit Hermionétől lestem el, mikor néha hajlandó volt a társaságomban tanulni. Annak idején, mikor a McLaggen vs. Von-Von helyzet terítéken volt, rendszeresen szembesültem ezzel az arckifejezéssel, és minden ízét kiismertem. Bár az én vonásaimon közel sem hat olyan természetesnek a Granger-grimasz...
Megrázom a fejem, hogy egy kissé kitisztuljon. Nem akarok sem a bátyámra, sem Hermionéra gondolni, az csak elterelné a figyelmem Malfoyról, ami - lássuk be - egy kevésbé tapasztalt görénnyel szemben sem túl szerencsés.
Figyelem a kézmozdulatait, ahogyan lazán magyaráz. Nem értem, hová akar kilyukadni. Apa természetesen mindent megtenne értünk, akár veszélyben forgunk, akár nem. Viszont mivel úgy érzem, hamarosan kifutunk a nyílt vízre, aminek eddig csupán a kikötőjében araszoltunk, feszülten figyelem Malfoy minden mozdulatát, szavát...
Összeráncolt szemöldökkel nézek a szőke mardekáros arcára.
- Bármit? Úgy érted, ölnék-e értük? Megölnélek-e Téged, ha a testvéreimet vagy a szüleimet kínoznád? Nem, amíg van más választásom. Nem muszáj gyilkolni ahhoz, hogy komoly revansot vegyél valakin, vagy ártalmatlanná tedd. Megöllek-e, ha tovább kerülgeted a forró kását? Ezt nyitva hagyom - biggyesztem a mondat végére felvont szemöldökkel azt a néhány szót, bár szívem szerint rávágnám: igen. Nem komolyan. Egy ilyen butaság miatt nem gyilkolnám meg. Egyébként sem öltem még embert soha, de Malfoy barkochbázása kezd az agyamra menni. És, hogy nem tart olyan ostobának? Oda ne repüljek! Mintha a véleménye egy fikarcnyit is számítana.


 

[- Nyilvánvalóan tudok újat mondani neked]

BÖRTÖNT TEREMTETTÉL MAGADNAK PEDIG
SZABADON ÉLHETNÉL

- Nyilvánvalóan tudok újat mondani neked - torkollom le unott és türelmetlen szavait. A nyelvemen van, hogy jobban tenné, ha befogná a nagy, lepcses boszorkányszáját, de ezt sikerül elharapnom, a tanácsomat azonban nem.
- Ha folyamatosan csak beszélsz, de nem hallgatsz, ostoba maradsz életed végéig.
Amint kimondom, kezd az az érzésem lenni, hogy pelyvát hintek a falra csupán a szavaimmal, és ez elkeserítő. Pedig tényleg hittem benne, hogy lesz foganatja. Nem baj. Elmondom, amit akarok, ha már elkezdtem. Egyszer majd megérti, mit akartam mondani. Mert egyre kevésbé akarom manipulálni. Egyre inkább rájövök, milyen kétségbeesetten akarom megértetni magamat valakivel, bárkivel, akárkivel... ha épp a nőstény Weasleyvel, akkor is.
Elfojtok egy sóhajt. Egy mérges sóhajt. Ez a grimasz Grangeré és ez a grimasz nem tetszik. Grangerben annyi empátia sincs, mint egy hintalóban, de remélem Weasleybe szorult valamennyi.
Majd elválik. Csak a gondolatot kell elültetnem benne. Csak azt.
Várakozón hallgatom bizonytalan válaszát. Észreveszem, hogy már a válasza befejezte előtt felemelem a kezem, hogy elhallgattassam a félig-tudatos gesztikulációval.
- Tedd félre végre a humorod, Weasley, nagyon nehéz megküzdenem a gúnyolódásoddal - hunyom le a szemem egy pillanatra. Végighallgatom.
- És mi van, ha nincs választásod? Ha egyszerűen nincs - ismétlem meg, a nyomaték kedvéért. A szavak gyorsan siklanak ki sima számon, gondolkodás és fondorlás nélkül. Csak jönnek maguktól.
- Én valóban bármit megtennék értük. Bármit.
Furcsa a szó, ismétlődve szinte értelmetlenné válik, mégse tudom elégszer elismételni ahhoz, hogy eléggé megértessem vele. A szemeibe nézek, talán először életemben.
Szentimentális szerencsétlen vagy, Malfoy, ez a véráruló korcs csak gúnyolódni fog rajtad.
- Könnyű úgy ítélkezni az undorító magamfajtáról, hogy közben nem gondolsz bele: ugyanazért csináljuk, te meg én.

To; Malfoy

Malfoy nagyon elemében érzi magát, még akkor is, ha most kevésbé gúnyosnak, inkább megfáradtnak tetszik a szememben, s erre csupán egyféleképp reagálhatok.
Csöndben maradok, ezúttal nem is megy nehezen ez a hallgatás. Figyelem Malfoy arcát, a gesztusait, megpróbálom elraktározni magamban a szavait, értelmezni minden apró hangsúlyt, kitüntető figyelemmel. Amennyire nincs kedvem vele társalogni, épp annyira igyekszem most megtenni, amit akar. Figyelek, a fenébe is, figyelek, ha ez kell ahhoz, hogy eltűnjön innen!
Még a humoromat becsmérlő szavakra sem reagálok, mert ez nem szolgál kiútként ebből a szituációból, amit Merlin ilyen bájosan ide görgetett kettőnk közé, nehogy még a végén megmozdulhassak a sziklájától. Még értékelném is az öreg iróniáját, ha ugyan biztos lehetnék abban, hamarosan szabadon enged. Erre azonban még mindig nincs kilátásom, pedig mióta is „beszélgetünk” már itt?  Hiába minden, mindketten végtelenül makacsok vagyunk, foggal-körömmel megragadtunk saját igazunk grabancát és nem is eresztjük, míg le nem nyomhatjuk a másik torkán…
Az pedig, hogy az visszaöklendezi-e, csak őrajta és a gyomrán múlik.  Na, és mi van, ha egyszerűen nincs választásunk? Ha ma mindketten kénytelenek vagyunk nyelni, és tűrni? Én biztosan, hiszen nekem nincs jogom csak úgy kikerülni, majd eltűnni a folyosón. Az számomra már sokkal érdekesebb, Malfoy miért fecsérli az idejét egy ilyen kis „szánalmas vérárulóra”, mint amilyen én vagyok.
És mi van, ha nincs választásod? Ha egyszerűen nincs.

Egy pillanatra az ajkamba harapok. Mondhatnám, hogy Malfoy elgondolkodtatott, de ez erős túlzás lenne, és nem azért, mert még mindig semmibe veszem. Nem. Sőt. Valójában még én magam is meglepődöm azon, milyen komolyan megérint az, hogy ezt az én nyakamba zúdítja. Nem vagyok hálás neki, ez viszont egy merőben új tapasztalat, és egyre kíváncsibb vagyok. Nem úgy, mint holmi keselyű, Malfoy balsorsában nem sok örömet lelek, de akkor is…
– Tudod, itt egy sarkalatos különbség a Te családod és az enyém közt. Sem a szüleim, sem a testvéreim nem kényszerítenének, nem kérnének, nem várnának soha, semmi olyat,  ami károsíthatja a lelkemet. Ami megvisel. Sosem kívánnák tőlem ezt.  Még akkor sem, ha az megmentené őket. Más kérdés, hogy én viszont habozás nélkül megtenném, amit tudok. De nem kérnék, hogy öljek értük.
Nem tudom, érti-e, miről beszélek, mégis állom a tekintetét. Talán most először nézünk komolyan egymás szemébe. Nézem a szürke, untig ismert íriszeket, amelyek tulajdonosa sosem jelentett számomra semmit. Ez túlnyomó részt valószínűleg nem is fog megváltozni. Viszont van itt még valami. Most érzem életemben először, hogy látom, kicsoda Draco Malfoy. Olvasok a szavai mögött. Látom azt a megtört lelket, aki nem volt olyan szerencsés, mint mi. És tudom, nem akarja a sajnálatom. Nem, mert büszke és gőgös. Csupán el akarta mondani valakinek, anélkül, hogy egyenesen beszélne. Mert egy Malfoy számára beismerni egy ilyet biztosan rémes, gyomorforgató érzés.
– Ugyanazért? Én nem azért teszem, amit, mert a családom akarja így – közlöm elhalkulva, a hangom mégsem gúnyosan, talán inkább némi megértéssel cseng. Erről a pillanatról soha nem fogok beszélni senkinek, és gyanítom, ő sem. Talán csak elaltatja a gyanakvásom, talán csak átver… és most nem gyanakszom. Könnyű préda lennék. De ha ezt kihasználja, az csak a prefektus úrról állít ki szegénységi bizonyítványt, rólam nem.

 

[- Tőlem sem azt kérték]

SZERELMEM, SZERELMEM
ÚSZNI KEZDTEM ÁR ELLEN

Kezdi érteni, miről beszélek? Kezd rájönni, mit akarok tőle? Azt mondjuk elárulhatná, mert nekem egyre kevésbé van fogalmam róla. De, egyvalamit biztosan akarok: felnyitni a szemét. De azon túl? Hogy ez nekem miért jó? Miért? Hiszen ismerem a magam igazát és a saját szempontomból igazam van. Tisztában vagyok ezzel. A világ, a világ azonban nem ismeri ezt el és ez fáj, ezzel megküzdenem még minden napi küzdelem mellett már sok, már elég. Unom azt magyarázni, hogy mit miért teszek, unom, mert mások lesajnáló pillantásának súlya alatt én is megkérdőjelezem magamat, én is, pedig ez tesz gyengévé, tudom, hogy ez. Te is elítéled a kételyt.
Meglepődök, hogy akad válasza a kérdésemre, legalább annyira, mint amennyire örültem annak, hogy végre elhallgatott, mert nincs. Ellenségesen nézem továbbra is, mert nem az a válasz születik, amelyet hallani akarok, de hát ezen nem lehet segíteni. Leggyakrabban az ember nem tudja meghatározni, milyen hatást fog kiváltani az emberekből. Erre jó a manipuláció képessége melynek úgy látszik, nem vagyok teljesen a birtokában.
- Tőlem sem azt kérték - felelem, miután megforgatom magamban a szavait. Összességében annyira nem mond mást, mint amit meg akartam értetni vele. Alig van már messze a kompromisszum. Köztem és a nőstény Weasley között. Döbbenet...
- Ó dehogyisnem - veszem félvállról a különbségtételét. Bár talán nem kellene... Talán én sem azért csinálom, mert a családom akarja így...? - Mit akarsz mondani ezzel? - kérdezek inkább vissza. - Mi a különbség aközött, hogy értük, vagy hogy miattuk teszed azt, amit? - próbálom körbefogalmazni, mit is nem értek, de végül is... mindegy. Rádöbbenek, nem tehetek fel ilyen kérdést egy Weasleynek. Úgyhogy inkább el is terelem a válaszról a figyelmét azzal, hogy a kezébe nyomom a könyvét.
- Tessék.
A kezét nézem, ahogy átveszi, meg a sajátomat, melyen ott van még nemcsak a horzsolás szutyka, hanem a kézfejemen a vékony karcolások is, melyeket az este során szereztem. Ráhúzom a talár ujját sietve, bár, úgysem beszélgetünk épp másról, minthogy tudja, hogy hol voltam és valószínűleg mit csináltam. E tekintetben teljesen mindegy, látja-e, vagy csak feltételezi.
Felnézek szeplős arcára, és megfontolom, közöljem-e vele, hogy ez a beszélgetés maradjon köztünk, de őszintén szólva nem érdekel. Nem árultam el magamról nagy titkokat. (És talán vágyom is a feloldozást?)