Keskeny közlekedő

És akkor kb a 35. folyosó-topik, hogy jó legyen.

natasha.

- Végre.. itt nincsen senki... - élvezettel hallgatja végig, ahogy halk szavai visszhang formájában visszajutnak a fülébe, és ez az egyetlen válasz. Nincsen élőlény aki megzavarná. Selymet, a gyöngybaglyot is otthon hagyta, nem szereti ha ilyen szűk téren repked. Ennek az oka kivételesen az empátia. Tudja, hogy egyfajta kínzás neki itt vergődni. Majd délután, estefelé úgyis be szeretett volna iktatni egy sétát a birtokon, akkor foglalkozik majd a madárra is. A furcsa szerzet Errol volt, természetesen sapkában. Egy csoki fele lógott ki a szájából, és egyre csak tűnt el, ahogy szívta befelé. Ezt azonban egy esetleges vele szembejövő nem igen vehette észre, sőt az ábrázatát sem. Az egyetlen rá utaló jel, az egy bojt a feje búbján. Hiszen ki az az elmebeteg - rajta kívül - aki épületben, ilyen időben fejfedőt hordana? Na de ott tartottunk, hogy nem látni a fejét. Nem is ő lenne, ha nem egy mugli könyvet tartana maga előtt. Ha közel mész hozzá (valószínűleg nem fog észrevenni, mert ilyenkor egyfajta transzban van) akkor még a tartalmát is hallhatod, mivel duruzsolva hangosan is kimondja a betűket. Nagyon kell figyelned, mert ilyenkor még jobban hadar, mint mikor magyaráz. És ez elég nagy szó. Ha nem tudnád, hogy levegőt KELL vennie, akkor észre se vennéd, hogy vesz. Csak a szavak monoton váltakozása. Elveszik benne az értelem külső szemlélőnek. Bezzeg a fiú agyába összeáll minden és néha hümmög egyet hangosan, de a szeme tovább jár a sorok között. Olyan is megesett már, hogy ironikusan fölnevetett. Tetszett neki ez a Nietzsche stílusa, és külön örült annak, hogy több könyvet is hozott magával ettől a szerzőtől. Arra is gondolt, hogy feltehetően nagyban meg fog változni a varázsló könyvboltok választéka, és tematikája az új rendszernek 'köszönhetően'. Ennek van negativitása és pozitivitása is. Kezdjük az utóbbival. Jó pár darabot eddig nem tudott beszerezni házi gyűjteményébe, igazi kincseket, amik talán a könyvtár tiltott részlegében is előfordulnak. De sajnos akadni fognak olyanok is, amik MÁR nem lehetnek az övé. De hát számolni kell mindennel.
A csoki elfogyott. Az oldalról is a betűk, ezért lapozott egyet. A szűk folyosóból viszont volt még hátra pár lépés...

Errol

Francba,francba,francba! Megint ideges voltam ezek a dühkitörések egyre rosszabbak lesznek, hiába vájtam a körmeimet a tenyerembe és hiába rágtam szét a számat.Mondhatom jól nézhettem ki, rohantam mint az őrült a szám vérzett a tenyeremből egy két vércsepp a padlóra csöppent. Gyorsan előszedtem valami könyvet a táskámból, nem is tudom mit olvasni kezdtem. A Keskeny közlekedőhöz értem de továbbra is siettem valamint őrült gyorsasággal olvastam. A szavak felét nem is értettem míg nem bele nem ütköztem valakibe, és a sebességem miatt szépen hátsómra esve landoltam a földön. Körülnéztem a könyvem körülbelül két esetleg három méterre csúszott tőlem. Nem szóltam semmit csak rágtam a számat. Aztán megnéztem kinek keresztezem épp az útját. Aha, a srác sapkás srác a nevét nem tudom azt nem jegyeztem meg de a sapkáját úgy is mindenki megjegyezi.
-Izé...sajnálom! Mondom a földről furcsa de ettől az ütközéstől mintha egy kicsit lenyugodtam volna és ez jelenlegi helyzetemben nem nagy baj.

natasha.

Épp egy megvető nevetéshez hasonlítható hangfoszlány csúszott ki a száján. Egy kicsit be is csukta a szemét, így még jobban növelve az előreláthatatlan baleset bekövetkezési esélyét. Némiképp 'mosolygósabb' szemekkel tért vissza félbehagyott olvasmányához. Talán léptei sem diktálták már azt gyors tempót, de még a lassú embert is érhetik balesetek, ha nem figyel. Így történt ez most is: Apró puffanás és nagy meglepődés. Errol tényleg meg volt döbbenve először, mivel, pár lépést ő is hátrafelé tett meg, és mikor kikukucskált, hogy mégis mi történhetett? Egy falnak ütközött volna neki? Nem vette észre a fordulót? Neem, ez nem volt annyira kemény felület. Akkor mégis mi lehetett? Ez számára sem derült ki, mert nem a földet kémlelte, hanem szemsíkjában valamit/valakit? Pár másodperc múlva lelték csak meg kutakodó szemgolyói a tápászkodó lányt. Először a véres ajkán tágult ki szeme, utána pedig a szintén a vörös testnedvben úszkáló ujjain. A könyvet is észrevette, ami újra Natasha arcának átfutására kényszerítette, mert abból gondolta, hogy nagy az esélye annak, hogy ők ketten háztársak. Derengett is neki, hogy már látta a klubhelyiség körül, és hogy az alsóbb évfolyamok egyik képviselője, a jövevény nevét, ő sem tudta. Ahogy azt sem vette észre, hogy reflexszerűen behúzta egy kicsit a nyakát, és a rajta lévő ruha gallérját, pedig jó magasra megnyújtotta, reménykedve, hogy megáll előtte, minél jobban eltakarva arcát. Ez nem történt meg. Varázslóvilág ide, varázslóvilág oda, a fizikának néhány törvénye azért még valós. Az utóbbi pár napban elég rekedtes a hangja. Talán nem kellett volna egy nagy doboz jégkrémet megennie rögtön szeptember elsején a roxfort expressen. Eső után köpönyegnek értelme nincsen. Szóval ezen a fura hangszínen, ami még a saját fülét is bántotta néha szólalt meg.
- Óvatosabban kislány... - nézett annak szemébe, majd rögtön a könyvre vándorolt tekintete. - Míg elmész a mosdóig, hogy lemosd a véred, addig elmesélheted, hogy mit olvasol. - Hiába az antiszocialitása,  és magánykedvelése, nem tudta megállni, hogy meg tudja minek a betűit falta ez a fura Hollóhátas. Már ha nem tévedett, de ennek a valószínűségét kicsinek tartja. A nevekre nem kíváncsi, megvan azok nélkül is bőven, és már el is raktározta az arcot a 'furcsa véresszájú lány' fejléc alá. A furcsa, különc, nem normális és ezekhez hasonló jelzők, nála nem negatív színben tüntetik fel az egyedeket, sőt nagyon is örül annak, ha hozzá hasonló, átlagtól eltérő, joggal különcnek nevezhető emberekkel találkozik, de ennek jelet nem szeret adni, ahogy azt most se tette.

Késő volt. Talán éjfél is elmúlt. Az éjszaka fekete palástjával borította be az eget. Azt hiszem Angievel elégi megfeledkeztünk az időről. De jó volt vele beszélgetni, ahogy mindig. Nem tudom mitől, de nagyon fel voltam dobva. A sötét folyosókon járok, és egyáltalán nem érdekel, hogy akár észrevehetnek a prefektusok. Na jó! Azért egyszer-kétszer körbenézek. Nincs kedvem bajba keveredni...
 - Kinek akarok hazudni? - suttogva kérdezem magamtól. Halkan felkuncogok, majd széttárt karokkal megpördülök. Megállok és hátranézek. Remélem, hogy nem voltam hangos. Végül is nem lenne jó, ha bajt hoznék a házamra. Pontlevonás, lecseszés, harag... Bár engem úgysem érdekelnek azok, akik utálnak. Úgy is nagy az ellenségeim tábora. Egy vagy kettővel több vagy kevesebb? Semmi jelentősége. Ez inkább örömöt okoz. Számomra csak az irigy személyek száma növekszik.
Tovább haladok. A hold teljesen bevilágítja a folyosót. Egy pillanatra újra megállok. Az egyik pillér mellé lépek, és a fényes égitestet figyelem. Becsukok a szemem és a fehér ragyogásban fürdök. A folyosó közepére pörgök, majd megint elnevetem magam.
 - Merlinre! Az hinnék rólam, hogy be vagyok csicsenve. Pff... Még magamban is beszélek. - röhögőgörcs kap el. Azon csodálkozom, hogy mitől vagyok ilyen jó kedvemben. A sok pörgésről meg bolondságról nem is beszélve...
 - És egyáltalán mit keresek ezen a folyosón? Nem is erre kell jönnöm...
Mind a két tenyeremet a szám elé kapom. Lépésekre leszek figyelmes. A folyosó mind a két végébe nézek, hogy bemérjem melyik oldalról érkezik a zaj. Az ellentétes irányba kezdek el futni. A talárom csak úgy repül utánam. A cipőm folyamatos kopogással a padlón kísér. A göndör fürtjeim, amik eddig rendezett állapotban a hátamon pihentek, a levegőben szállnak. Éreztem, hogy az illető közel jár. Bebújok az egyik pillér mögé. Felszökik bennem az adrenalin.
 - Végem van – suttogom zihálva.
 - Hát nem izgalomra vágytál, Pierce? - szólal meg a belső hangom.. - Most viseld a következményeket...

Elena Pierce
„Elfuthatsz, de el nem menekülhetsz”

Talán kívülről nézve ismét csak egy szokásos péntek esti járőrözésnek tűnik a dolog, azonban ez nem teljesen így van. Most ugyanis tudatosan járkálok a kastély kihalt, s hideg folyosóin. Fülest kaptam ugyanis, hogy néhány mardekáros az elmúlt pár éjszaka kiszökött, s meglátogatta a konyhát, illetve egy eldugott, használaton kívüli tanteremben dorbézolt is egy jót. Ki nem mondott, de eltervezett célom elkapni ezeket a kis éjszakai baglyokat, s a tanári kar színe elé állítva pár pontot szerezni házamnak, mely már így is teljesen le van maradva a házak pontversenyében,  köszönhetően egy-két diáknak, s tanárnak akik sokkal inkább saját házaikat favorizálják, ahelyett, hogy igazságosan osztogatnák szét a pontokat azok között, akik megérdemlik. Persze teljesen furcsa lehet, hogy én a nagy „nőcsábász” aki eddig nem törődött a háza jóhírével, s a saját maga érdekei jóval fontosabbak voltak bármi másnál, így megváltozott, s ilyen komoly feladat elé állítja saját magát. Nos ami azt illeti, mindössze egy apró tévedés van  a dologban… Jelen helyzetben is saját, önös érdekeim vezérelnek, s hajtanak, űznek, míg meg nem csinálom amit kell. Hiszen hatodéves vagyok, másfél év múlva elhagyom ezt az iskolát, s még annyi mindent nem csináltam meg. Rendben, soha nem leszek iskolaelső, s nem fogok letenni hét ravaszt egyhuzamban(Bár azt sem gondoltam volna, hogy prefektus lesz belőlem) , nem nyert a Hugrabug kviddicskupát, ahogy az várható volt, hiszen a Mardekárnak, s a Griffendélnek is jobb csapata van. Önzetlenül az Iskoláért díjat maximum azért kaphatnék, mert én rendelkezem a legtöbb skalppal az iskola történelmében. Mondjuk ezért szerintem megérdemelnék egyet, vagy legalább azt, hogy bekerüljek a „100 Titkos dolog amit mindig is tudni akartál a Roxfortról” című könyvbe, esetleg a „Lehetetlenbe és Tovább Rekordok a Varázslók Világábólba”. Mivel ezek a díjak kifújtak, így marad a Házak kupája melyben segíthetek a győzelemért, s még azt is megteszem, hogy plusz műszakot vállalva mászkálok a huzatos folyosókon, miközben teljesen átfagyok, s a végén még szörnyű megfázás fog gyötörni. Most is éppen azt teszem, a Déli szárnyban járok ahol a Mardekár háza található, a mai estén a másik járőr maga a „nagy” Draco Malfoy jelen pillanatban éppen a Griffendél klubbhelyiségénél tartózkodik, hogy minél több ponttól megszabadíthassa őket. Az órák óta tartó eredménytelen keresés azonban teljesen megőrjít, s  a hiú ábrándok helyett másra sem vágyok, mint egy forró fürdőre, s a kényelmes kis ágyacskámra ahol kipihenhetem a nap fáradalmait, mielőtt kezdődne minden előröl.  Néptelen folyosókon haladok át hálókörletem felé, mikor egy halk koppanásra leszek figyelmes. Mivel más nem jár erre , a kisértetek pedig nem tudnak így kopogni, kivétel a kopogószellemek, viszont a Roxfortban maximum csörgő kisértetek vannak, de ők sem túl hangosak(lsd a Véres Báró). Ráadásul a zaj cipőkopogásra emlékeztet, ezért mint egy szagot fogott kopó úgy indulok el a nyom után.
- Most végre megvan amiért ennyit güriztem, ha vége lesz, megünneplem egy üveg vajsörrel amiből kifelejtik majd a vajat – suttogom magam elé, miközben pálcám előhúzva nézek körbe alaposabban. Nincsen teljesen sötétség, ám ahhoz sincs elég fény, hogy egyből észrevehessem áldozatom. Persze én sem látszódok, ezért nem használhatok olyan varázslatot, ami miatt akár bajba is keveredhetnék, hiszen veszélyes környék ez ilyenkor. De már nem érdekel, elkapott a vadászat heve, hajt a vérem előre..
- Tudom, hogy itt vagy – kiáltom – Gyere elő önmagadtól, jobban jársz mintha én keresnélek meg. Szóval ne nehezítsd meg mégjobban a dolgod, innen már úgysem menekülsz. – Várok egy kicsit, s közben erősen fülelek, nehogy véletlenül meglephessenek.

A pillérnek támasztom a hátamat, és fülelek. Még mindig nem tudom, hogy honnan jött a zaj. Igazából nem is érdekel. Perpillanat sokkal fontosabb számomra, hogy észrevétlenül elsurranjak. „Áj, miért kellett szabályt szegnem? Ha nem sikerül észrevétlenül eltűnnöm, az a valaki, aki éppenséggel rám vadászik, nagy valószínűséggel pontokat fog levonni a Mardekár háztól. Amúgy is le vagyunk maradva. Már csak ez kellett.” Hosszú monológot vezetek le magamban. Közben azon töprengek, hogy mit tehetek, hogy ne vegyen észre a „vadász”.
Végre meghallom a hangját. Arra próbál rávenni, hogy bújjak elő. „Hát persze! Hogyne! Jobb ötletem nincs is.” folytatom magamban a gondolatmenetemet. A hangjából megítélve nem Professzor. Az első, amire gondolok, hogy talán Malfoy őrködik, de a sajnos csalódnom kell, hisz  az ő hangja teljesen más. „Remek! Egy kotnyeles prefektus, aki azt hiszi, hogy csak úgy feladom, és megmutatom magam. Hát arra várhat. Mégis minek néz? Elmeháborodottnak?”
Viccesnek meg talán egy picit bájosnak találom, hogy milyen naiv az illető. Azt kérdezem magamtól, hogy vajon mióta lehet prefektus. És hogy egyáltalán sikerült-e valaha is szabályszegőket elkapnia? Mert egyáltalán nem úgy tűnik.
A következő mondata megnevettet. Igazából nem is az egész mondat, hanem csak a vége. Azt mondta, hogy dolgod. Ha tudná, hogy a dolgom épp az hogy elhúzzak, akkor nem így gondolná. Azzal, hogy nem bújok elő, csak az ő feladatát nehezítem meg.
Még mielőtt elröhögném magam a szám elé kapom a kezem. Az a baj, hogy eléggé pörgök és mindennek könnyedén megtalálom a vicces oldalát.
Sajnos nem vagyok elég gyors, így egy kis szisszenést adok ki. Legszívesebben ezen is röhögnék, de rögtön az jut eszembe, hogy talán meghallotta, és már tudja is hogy hol vagyok. Nagyon halkan röhögcsélve előveszem a pálcámat. Már tudom is, hogy mit csinálok, hogy ne halljon, amikor lépkedek.
- Disaudio! - szórom az egész folyosóra a bűbájt. Körbenézek, és mivel senkit sem látok elfutok a következő, majd a mellette lévő pillérig. Szerencsémre a bűbáj hatott, és a duruzsoláson kívül mást nem lehet hallani. Kíváncsi vagyok, hogy a folyosó melyik részében járkál éppen a nyomoronc, akinek pont ma jutott eszébe erre járőrözni. Az oszlophoz oldalazok majd leguggolok. Azon jár az agyam, hogy hogy nézzem meg. Nem merek kipillantani a folyosóra, mert nem szeretnék kockáztatni. Végig simítok a hajamon arra gondolva, hogy a jó kinézet teljes munkaidős állás. Ekkor támad egy ötletem. Végigtapogatok a taláromon és imádkozom, hogy legyen nálam. Belenyúlok a zsebembe, és egy szikla esik le a szívemről. Szerencsémre nálam van a tükröm.
Leülök a földre, és a folyosóra irányítom az eszközt. Egy alak tűnik fel. Rögtön feltűnik, hogy nem egy lányé. Közelebb jön és végre felismerem.
- Te jóságos Merlin! Ez fenyeget? - fintorodom el.
A tükröm nem mutat mást, mint az egyik Ashmore ikret. Rico Ashmore-t. „Hatodéves, hugrabugos mugli, hogy csúnyábbat ne mondjak.”
Mugli vagy sem akkor is prefektus. Ugyan olyan jogokkal rendelkezik, mint a többiek. Csalódottan elmosolyodom majd újra előveszem a pálcám és a segédeszközömön lévő testre szegezem.
- Ezt már úgysem úszom meg szárazon. Ha büntetni akarsz, akkor legalább adok rá okot. Avis Oppugno! - küldök rá egy ártatlan ártást. A pálcám végéből madarak röppennek ki, és egyenesen Rico felé veszik az irányt. Izgatottam várom hogy mit lép erre a kis hugrás.

Elena – A vad Angyal

Felszólításomat az előjövtelre csak egy néma csend fogadja. Persze nem csodálkozom rajta, nem arról van szó, hogy tőlem fél az illető, szimplán csak szeretne megúszni egy adag pontlevonást, és esetleges jelentést az illetékes tanerőnél. Hogy kényelmesebbé tegyem a dolgom, pálcám egyik apró intésére nonverbális varázslással elvégzek egy disaudiot(hiszen nem tudhatom, hogy kedves ellenségem is éppen ezt az egyszerű kis varázsigét alkalmazta) s ezzel biztosíthatom, hogy kívülálló ne csöppenhessen ide ha durvábbra fordulnának a dolgok. Nem szeretnék tanároknak magyarázkodni, főleg ha éppen egy olyan tanár járkál erre. Meg azért titokban reménykedek, hogy akárki bújt el lesz olyan értelmes és előjön, akkor ússza meg a legkevesebbel. Azonban a következő pillanat alaposan rácáfol erre. A hangtompító miatt mindössze egy nagyon halk pukkanást hallok, s fény villan fel, majd a következő másodpercben apró madarak raja kezdi meg a támadását, melynek célpontja én vagyok. Reflexből, első mozdulattal huppanok le a földre, s az ütközést nemesebbik felemmel tompítom. Kívülről nézve viccesnek tűnik, s az elkövető talán röhög is rajtam, ha látja, azonban ennek ellenére nagyon hasznos, hiszen kikerülöm őket, s míg megfordulnak, hogy megismételjék a bombázást van időm felemelni a pálcám, s egy „protego” keretében pajzsot vonni magam elé. A madarak pedig szépen a földre pottyannak a kemény ütközést követően.      - Nos rendben van, ha így akarsz játszani drága Mardekáros ellenfelem akkor megkapod. Nem fogom én sem beérni a szép szóval. – Húzom mosolyra a szám, s szinte suttogom magamnak. Az, hogy mardekáros abból találtam ki, hogy rám támadt, egy Griffendél – Hollóhátasnak több esze lett volna, egy Hugrabugos pedig elő is bújt volna a rejtekhelyről, és megbeszéltük volna normálisan.Így azonban nincs más hátra, mint hogy én is ráküldjek pár rontást a rejtőzködőre. Azért előtte még egyszer meg kell próbálni vele beszélni, hátha hajlandó előbújni rejtekhelyéről. Gyorsan pattanok fel, mielőtt egy újabb átokkal ajándékozhatna meg, s egy pálcamozdulattal a legtöbb gyertya kialszik, ezáltal sikerül félhomályt borítanom a teremre. – Gyere elő ha van merszed. Gyere elő és vívjunk meg szemtől szemben egy párbajban.  – Kiáltom folyton változtatva a helyem(hiszen nem tudom, hogy az ő kezében egy tükör lapul) s közben azokon a varázsigéken gondolkozok amik jelen pillanatban szóba jöhetnének. A „homeum relivio” kifújt, mert az csak azt mutatná amit így is tudok, hogy van valaki rajtam kívül itt. De a tartózkodási helyéről mélyen hallgatna. Ráküldhetnék egy „ Obstructot” a szobrokra, de valószínüleg el vannak varázsolva. Így az egyik legegyszerűbb és legkiszámíthatóbb dologhoz fordulok. Felemelem a pálcám, s halkan elsuttogom a „Stupor” szócskát, melynek hatására egy piros fénysugár indul meg a szobrok mögé, ám hogy talál-e vagy mellémegy arról fogalmam sincs.

Nem nevezném magam gonosznak. Legalábbis nem úgy gondolom, hogy „hűha, de súlyos” átkot küldtem rá. Azért viccesnek találom, ahogy a padlóra kerül, de nem nevetek. Talán csak magamban. Mindössze egy elégedett mosoly ül ki az arcomon. Minden egyes mozdulatát figyelem. Egy nagyot sóhajtok, amikor varázspajzsával kioltja a drága kis madaraim életét. A vigyor eltűnik, a szemöldököm pedig felszökken, jó magasra. Elfintorodom.
- Protego, huh! Vicces vagy, de nagyon.
Hallom, hogy hozzám szól. Honnan a francból tudhatja, hogy mardekáros vagyok? Mi ő? Egy látó? Röntgen szemei vannak? Kiszimatolja a mardekárosokat? Bárhogyan is legyen, jól tippelt. Tök véletlenül, de beletrafált. És milyen cuki? Ellenfélnek tart. Nagyon helyes! De vajon mit akar mondani azzal, hogy nem éri be szép szóval? Nevetnem kell. Csak nem fenyegetni akar? Ettől minden még viccesebbnek tűnik. Úgy döntök, hogy itt az ideje a következő rontásra, amikor félhomály fedi be a folyosót.
- Mekkora egy ünneprontó ez? - mondom magamban, majd elrakom a tükröm. Sajnos már semmi haszna. Pedig jó szórakozás volt. Játék? Elég gonosz, de szerintem az egész az. Lehet, hogy csak én mulatok, de ez miért lenne rossz? Nekem nem az, tehát nincs gondom. Hogy Ashmore-nak tetszik vagy sem már nem az én dolgom. Nem tehetek róla, ha az emberek pesszimisták és nem látják a dolgok vicces oldalát. Hülye leszek egy mugli gondjaival foglalkozni. Mintha nekem nem lenne elég problémám. Lehet, hogy hiszékeny vagyok, de féleszű nem.
Hallom, hogy mozog, és mivel nem látok semmit, így én is elindulok. Még mindig a pillérek mögé bujkálok. Attól, hogy félhomály uralkodik a helyiségen, nem azt jelenti, hogy nem láthat meg.
Már megint hozzám beszél. Vívni akar? Jaj, Merlinem. Hogy ezek a muglik milyen szórakoztatóak. És még azt hittem magamról, hogy naiv vagyok. Biztos vagyok magamban, és tudom, hogy győztesként kerülnék ki a csatából, ha előbújnék. Nem szoktam hozzá, hogy én legyek a második, bár akadt pár alkalmam a gyakorlásra. Hiába. Engem nem vesztesnek neveltek.
Miközben óvatosan lépkedek, azon gondolkozom, hogy vajon Ashmore akkor is olyan bátor és harcra kész lesz, ha megtudja, hogy ki az ellensége? Vagy csak a szája jár, és pusztán azt szeretné, hogy semmi küzdelem nélkül beadjam a derekam? Nem csodálkoznék el, ha így lenne. Késő este van. Egy hosszú nap áll mögöttünk, legalábbis mögöttem. Én is mennék, de ha le kell buktatnom magamat ezért, akkor inkább keresek egy másik kiutat.
Fogalmam sincs, hogy merre járhat, és igazából nem is érdekel. Most éppenséggel más célom van, mégpedig kijutni innen, természetesen anélkül, hogy észrevegyen ez a félkegyelmű.
Körbenézek, majd gyorsan az egyik szobor mögé bújok. Háttal állok neki, és egy pillanatig így maradok, majd miután bebizonyosodtam róla, hogy még mindig nem buktam le megfordulok.  Leguggolok és azt próbálom kitalálni, hogy merre lehet az üldözőm. Nem látok senkit. Talán feladta és elment? Felállok és higgadt vérrel elindulok a rejtekhelyet nyújtó szobor melletti műalkotás felé.
Egy piros fénycsóva... Valamilyen furcsa érzés járja át a testemet. Elgyengülök és érzem, hogy a lábaim nem bírják el a rájuk nehezedő súlyt. Minden másodpercek alatt történik. Az arcom a hideg padlóhoz ér, majd minden elfeketedik. A sötétség mindent beborít...

Egy Álmos Kislánynak!

Örjítő lassúsággal peregnek a másodpercek, szinte óráknak tűnik, míg átkom beér a szobrok közé, s elveszik a félhomályban. A vakító vörös fény kihúnyása néhány másodperces sötétséget bocsájt rám, azonban látásom visszatérte után újra ébren figyelek.  Hiszen nem tudom, hogy célba találtam-e, esetleg mellé lőttem, talpon van-e még ellenfelem, vagy az átok hatására feldobta a bocskorát, mint részeg juhász egy pofon után a kocsmában. Éber figyelésem azonban semmiféle eredménybe nem torkollik. Nem röppen fel semmiféle átok ellenfelem pálcájából, s nem is repít a falnak egy újabb adag madárraj. Ez azonban nem jelenti azt, hogy győztem, lehet, hogy kedves ismerősöm csak arra vár, hogy lankadjon a figyelmem, s elbízzam magam. Majd jöhet az átok, és én már csak reggel ébredek fel, rajtam nevető diáktársaim körében.  Utána pedig jöhet az átnevelő szoba, és egyéb szankciók, hogy kedves barátaink bebizonyíthassák a sárvérűek bénák mindenben, s tényleg a varázsvilág pórnépe akiket egy magasabbrendű könnyűszerrel legyőz. Ezt pedig nem szabad megengedni, úgyhogy kénytelen vagyok itt győzni, s bár akkor senki sem fog tudni semmiről, s csak a folyosó képei őrzik meg az itt történteket, s természetesen egy normálisabb tanár és prefektusok. Azonban a nagy semmi arra enged következtetni, hogy valami olyasmi történt amire nem számítottam. Ki tudja, talán meglógtak az orrom előtt míg így magamban elmélkedtem, s ezáltal teljesen felesleges volt az egész gondolatmenet.  Lassan lopakodva indulok el a szobrok mögött rejtőző sötétség felé, pálcámat magam előtt tartva, minden eshetőségre készen állva. A centiméterenként fogyó távolsággal együtt csökken az érzésem, hogy ostoba módon egy támadás fog érni, s belemászok valami hülye csapdába, azonban a szervezetembe bekerült adrenalinnak köszönhetően érzékszerveim tökéletesen működnek. Talán ezért is pillantom meg rögtön a földön fekvő alakot, aki nem lehet más mint a kedves kis úriember barátom aki megviccelt a madarakkal. Azonban következő pillantásra olyan helyzet áll elő, ami teljesen megváltoztatja a dolgok menetét. Az úriember ugyanis egy hölgy, s jelen pillanatban békés ájulásban fekszik a folyosó hideg padlóján, köszönhetően annak, hogy átkom telibe találta. Így azonban már teljesen más a helyzet, s a dologról senki sem tudhat, hiszen mit szólnának hozzá, hogy sikerült legyőznöm egy lányt. Viszont ha egyszer én okoztam ezt az állapotot, akkor kénytelen vagyok rajta segíteni, még akkor is ha mardekáros. S ha felébresztem akkor ráadásul bármi megtörténhet, ilyen állapotban akár reflexszerűen is az arcomba kaphat,s akkor esélyem sincs védekezni. Éppen ezért pálcám egy intésére apró kötél fonja össze csuklóit, persze nem túl szorosra, hogy még véletlenül se sebesítsem meg a kis kacsókat. Pulóverem lekapom, s összehajtogatva, fejét óvatosan felemelve alá teszem, hogy ne a hideg földön kelljen feküdnie. Talán ha egy ismerősöm látna elcsodálkozna rajta, hogy ilyen kedves vagyok egy mardekárossal, de nézeteim szerint a nőkkel mindig finoman kell bánni, függetlenül attól, hogy hova tartoznak, melyik oldalon állnak. Mikor mindent befejezek, felkapom a földre ejtett pálcám, s a lány mellkasának szegezve mondom ki a varázsszót – Stimula-  A varázslat ha minden jól  megy magához téríti az áldozatot, azonban az első pillanatokban még enyhe szédülést fog érezni. Mivel minden el van rendezve, hátradőlök,  hátamat, s fejemet a falnak támasztva. A pálcám a kezem ügyében, a másik pedig úgyis el van gurulva valahova.  S várom, hogy az előttem fekvő szépség visszatérjen az öntudat kínzó, s fájdalmas síkjára.

A szemhéjam felpattan. Fáj a fejem, és a karom. Fogalmam sincs, hogy hol vagyok. Körülöttem sok-sok ember mászkál. Mindenki kikerül, szinte olyan, mintha nem is lennék ott.  Feltápászkodom és körbenézek. Nem ismerős a hely és azt sem tudom, hogy hogy kerültem ide. Elindulok, és nem érdekel, hogy hova megyek. Igazából arra vagyok kíváncsi, hogy miért és hogy jutott el erre a helyre. Velem szemben ismeretlen emberek tömege jön. Mögöttem is ismeretlenek. Egyetlen egy ismerős arcot sem látok. Fürkészem az emberáradatot. Olyan ijesztő, ahogy együtt közlekednek, mint egy rosszul rendezett sereg. Ki akarok jutni innen. Nem kapok levegőt, olyan, mintha össze akarnának nyomni. Egyszer csak egy óriási robbaj hallatszik. Az emberek elkezdenek sikoltozni, menekülni. Én meg csak állok és figyelem az egészet. Nagyjából, mintha ott sem lennék.
Egy út jelenik meg előttem. Végignézek rajta, de nem látom a végét. Kíváncsiságom hajt, így hát elindulok. Körülöttem zűrzavar van, de engem nem érint. Mindenki búvó helyet keres. Sikoltozások, gyereksírás, szenvedés tanúja vagyok. Ne teszek semmit, még a pálcámat sem veszem elő. Csak megyek az úton, arra várva, hogy a végére érjek.
A hosszú gyaloglás után az elérem a célomat. Hitetlenkedve nézek. Öröm fog el. Előttem a nagyapám áll.
-   Nagyapa! – szólítom meg. Elindulok felé, szinte rohanok. Egyszer csak egy színes fénycsóva éri. Megdermedek. Nézem, ahogy a teste kővé mered, majd lassan a földre rogy. Könnyek öntik el a szememet. Összeszorul a gyomrom. Elő akarom rántani a pálcámat, de nem találom. Nincs nálam. Keresem a tettes, de már elment. Nincs sehol.
A nagyapámhoz rohanok, majd letérdelek mellette. A kezemmel alátámasztom a fejét a másikkal pedig megfogom a tenyerét. Két óriási könnycseppem a talárjára landol. Nagyapám csak mosolyog. Biztos vagyok benne, hogy tudja, mit érzek. Neki az is elég volt, ha a szemembe néz. Mindig azt mondogatta, mindig onnan tudja, hogy baj van, hogy a szemeim elveszítik a csillogásukat.
Érezem, hogy az ujjai a tenyeremet szorítják, és én is azt csinálom. Erősen kapaszkodom a kezében. Nem akarom elengedni. Nem akarom, hogy elmenjen és magamra hagyjon.
A sikoltozások, a sírás, a robbajok és a zaj kezd elmosolyodni. Egyre halkabbak és halkabbak lesznek, míg végül teljesen el ne tűnnek. Csak nagyapám van velem. A menekülő emberek eltűnnek, és már csak ketten vagyunk. Nem sokáig. Nagyapám arca kezd elmosolyodni, elhalványodni. Egyre gyengébbnek érzem a markolását.
-   Ne! Kérlek, ne menj el! Ne hagy magamra! – kérlelem, de nem válaszol, csupán biztatóan mosolyog. Mintha azt mondaná, hogy nincs rá szükségem, egyedül is menni fog. De ez nem így van. Igen is szükségem van rá! A tanácsaira, a jelenlétére.
Nézem, ahogy alakja egyre fakóbb lesz, míg végül teljesen átláthatatlanná nem változik és eltűnik. Óriási könnyek szállingóznak az arcomon. Csak ülök a sötétségben és nem mozdulok.
A fejem elkezd sajogni és fázom. Nem látok semmit. Valami hidegen fekszem. A tenyeremmel megérintem, és rájövök, hogy alattam kőpadló van. Hallom a saját nyöszörgésemet. Képtelen vagyok felállni, a testem nem engedelmeskedik a parancsaimnak. A bal kezemet a fejemhez emelem. Érezem a könnyel nyomait. Nem tudom kinyitni a szemem. Próbálom, de olyan, mintha tonnák nehezednének a szemhéjaimon.
Pár kísérlet után végre sikerül résnyire nyitnom a szememet. Nem látok túl jól, mi több! Minden enyhén homályos.
-   Hol vagyok? – kérdezem meg halk hangon. A kérdés inkább úgy hangzik, mint valami nyöszörgés, és nem úgy, mint egy mondat. Vajon egyedül vagyok?

Elena


Talán senki nem nevezné a legkedvesebb esti foglalkozásának, hogy egy ájult hölgyre vigyázzon egy nappal is eléggé kihalt folyosórészen. Ha mindehhez hozzávesszük, azt hogy az illető hölgy Mardekáros, aki meg vigyáz rá az a zöldek szemében teljesen szánalmas Hugrabug ház nemes tagja, s a helyszín közel van a kígyók hálókörletéhez, nos egy esetleges másik őrjárattal való találkozás nagyon lincshangulatot idézne elő. Az pedig akár az iskolából való eltanácsolásomhoz is vezetne, ha nem valami sokkal rosszabbhoz. Mégis kénytelen vagyok maradni, hiszen nem lenne tisztességes embertársammal szemben, ha csak úgy itthagynám a hidegen feküdni. Ha pedig emlékszik kivel találkozott, mielőtt kiütötték, akkor is eljutnának hozzám, és nem lenne sokkal rózsásabb a helyzetem. Prefektusi mivoltom ide vagy oda. Így tehát kénytelen vagyok itt maradni, s megvárni, míg varázslatom hatására, vagy anélkül magához tér, és fel tudom kísérni a gyengélkedőre, ha esetleg komolyabb baja lenne.
Pedig nem így terveztem az estémet. Az őrjárat végeztével szépen visszatértem volna a klubhelyiségbe, s egy kiadós alvás után készülhettem volna a kviddicscsapat edzésére. Manapság minden lehetséges időpontban edzést tart az új csapatkapitányunk, a következő meccsen ki akarja köszörülni a Hollóhát ellen elszenvedett vereséget, és végülis igaza van, ugyanis ha nyernénk, akkor még lenne esélyünk a kupa behúzására. A kényelmes, puha ágyikó helyett azonban most itt ülök, s a lassan ébredező lányt figyelem. Kezd magához térni,azonban látszik rajta, hogy nagy fájdalmai lehetnek. Még magam is meglepődöm, mikor már szinte szeretettel simítok végig az arcán. Egy másik szituációban sosem csinálnék ilyet egy Mardekárossal, azonban jelen helyzetben nem más, csak egy lány, akinek az én hibámból vannak fájdalmai. Bár ebben a helyzetben nem igazán nevezhetném magam hibásnak, hiszen egy láthatatlan ellenféllel párbajoztam, s csak teljesen véletlenül találta el a rászórt átkom. Apró mozdulatok, nyöszörgés, és egy csak félig hallható kérdés.
- Biztonságban – ez az első szó, ami kicsúszik a számon nem teljesen megfelelő. Megpróbálna felülni,azonban szelíden visszanyomom  - Várj még egy kicsit. Eltalált egy kábító átok, és még nem tenne jót, ha nagyon mozogni próbálnál. Pihenj még, s a szédülés is el fog múlni. Bizz bennem. – Egyelőre a vállainál tartom a kezem, hogy ha kérésem ellenére mégis megpróbálna felülni akkor visszanyomhassam. – Ha egy kicsit jobban leszel, akkor felkísérlek a gyengélkedőre, az a legbiztosabb az egészben. Nem venném a szívemre, ha valami komolyabb bajod származna. -  Egyik kezem a feje alá csúsztatom és gyengéden megemelem, miközben a másikkal a pálcám a szájához tartom.  – Innod kell egy kicsit, és mivel nincsen nálam semmiféle pohár, ezért kénytelen vagyok ilyen módszerhez folyamodni. – Ha hallgat rám, és kinyitja a száját, akkor egy „Aquamentivel” egy kis vizet varázsolok elő. Lassan kezdek megnyugodni, egy kis remegés fog el, ahogy a szervezetem abbahagyja az adrenalin termelését. Innen már az én szerepem a gyengélkedőig fog tartani, s szerencsémre senki nem járt még erre.

A szörnyű rémálomnak vége, kezdek magamhoz térni. Úgy érzem, mintha a földdel egyenlítettek ki volna. Még mindig fázom, és a testem még mindig nem engedelmeskedik az agyam parancsainak. Fekszem, magatehetetlenül. Érzem, ahogy valaki megérinti az arcom, ami egy kicsit megnyugtat, hisz tudom, hogy nem vagyok egyedül, de egyben aggaszt is. Fogalmam sincs, hogy ki van mellettem, és hogy mit akar tőlem. Elfordítom a fejem, csak hogy ne érezzem az ujjakat.
Bár sikerült kinyitnom a szeme, csukva tartom őket. Még a legkisebb fényre is érzékenyek az íriszeim. Pislogok, hátha attól jobban leszek, vagy esetleg rendben is jövök. Nem igazán válik be, amitől egy kicsit bepánikolok, de a riadalom nem tart sokáig, hisz az előttem lévő kép egyre tisztább, míg végül meglátok egy hugrabugost.
Össze vagyok zavarodva.
Választ kapok a kérdésemre. Próbálok visszaemlékezni, rájönni, hogy mi történt, de a nagyapámról szóló rémálom és az előzmények összemosódnak. Fel akarok állni, de Rico visszanyom, miközben egy hosszú monológot nyom le. Felháborító, amit mond. Az élet megtanított, hogy senkiben sem bízhatok, csak magamban. Ne is várja el, hogy azt csináljam, amit akar, vagy hogy bízzak benne.
Egy lendületes mozdulattal eltávolítom a kezét a vállamról, talán egy kicsit túl lendületesre sikerül, mert, ahogy a karom az övéhez ér, enyhén elkezd fájni.
-   Ne nyúlj hozzám! – szólok felháborodottan, majd ismét megpróbálok feltápászkodni. Rájövök, hogy a hugrabugosnak igaza van, így hát csak felülök, hisz tényleg szédülök. A z arcomra rakom a tenyereimet, és ott tartom őket, remélve, hogy a szédülés elmúlik. Lassan jobban leszek, és megkísérletezem a felállást. Amikor felegyenesedem, az az érzés támad rám, hogy mindjárt ismét a padlóra kerülök, de nem hagyom magam, és a mögöttem lévő oszlopnak dőlök. Ujjaimmal az arcomon a lehajtott fejemet támasztom. Szemem összecsukva, közben különböző képek villannak fel, amiket szorgosan összekötni próbálok, míg végül teljes nem lesz a kép.
-   Megátkoztál – pillantok Ricora. Dühös vagyok, belülről meg úgy fortyogok, mint üstben egy bájital – [color=339900]Most meg segíteni akarsz?[/color] – folytatom a kérdezősködést. Lángolok a haragtól. Érzem az oszlop hidegét a tenyerem alatt, ami pillanatnyilag jól esik.
-   Mit képzelsz magadról? Hogy van merszed megátkozni egy aranyvérűt? – kérdem tovább. Az utolsó mondatból pedig kihagyom azt, hogy mardekáros vagyok, bár hozzátehettem, talán akkor az egész súlyosabban hangzott volna.
-   Nem is tudtam, hogy ki akarod rúgatni magad. Csak szólnod kellett, elintéztem volna neked, ha egy kis szabad időm adódik, de tudod mit? Kezdj pakolni!
Ezzel hátat fordítok neki. Remélem komolyan vette, amit mondtam. Lehet, hogy azt hiszi, beárulom valamelyik Professzornak. Nem baj, hadd féljen. Egyébként meg nem vagyok annyira meggondolatlan, hogy beköpjem valamelyik Professzornak, hisz akkor az illető megkérdezné tőlem, hogy mit kerestem a folyosókon takarodó után. Ezen kívül nem szeretek másokat is belerángatni a saját problémáimba. Kivéve, ha nem arról van szó, hogy keresztbe teszek annaknek.
A hálókörletem felé veszem az irányt. Ajánlom neki, hogy ne induljon el utánam, különben anyám sírjára esküszöm, hogy megátkozom és macskaeledelt csinálok belőle.

Köszönöm a játékot!

["- Mi olyan különleges benne? Hagyj már… Dee csak egy liba. Ismerem pelenkás kora óta.]

Morrison

 Amint kilépek a klubhelységből, azonnal elkezd kitisztulni a fejem. Egy kis séta jót fog tenni, bár nem árt igyekeznem. Unottan hajtom hátra a fejem, majd vállaimhoz érintve füleimet, félkört írok le vele. Nem lesz gond. Ötven galleon a tét, nem hibázhatok. Ryan valamiért most kivételesen pénzben, nem is kis tételben fogadott velem. Nem mintha a kudarcban az a néhány kis arany elvesztése zavarna. Sokkal inkább az, hogy ezzel valahogy alulmaradnék vele szemben.

"- Mi olyan különleges benne? Hagyj már… Dee csak egy liba. Ismerem pelenkás kora óta. – húzom a szám, majd egyszer csak azt veszem észre, hogy unokabátyám arca megváltozik. Tekintetébe sötétség kúszik, ajkai elvékonyodnak. – Ugyan kérlek, ne kezdd. Nem vagy egy hősszerelmes típus. – csak rántott egyet a vállán, és továbbra is ugyanúgy meredt rám. Ekkor jött a feketeleves. Előadta, hogy nekem nincs jogom az Ő nőjét (mintha Deirdre egyáltalán az lenne…) szidni és fejezzem be. Az agyam megáll komolyan!
- Nevetséges vagy. – sziszegtem a végére már magam is morcosan. Jobban ismerem azt a lányt, mint ő és pontosan tudom, hogy mennyire kétszínű, önző és gyerekes. – Morrison sokkal inkább hozzád való. Miért nem folytatod vele azt a viszonyt? – na, ez volt az a pont ahol megéreztem, hogy jobb ha befogom a szám, ugyanis Wallbrick karja már vészesen emelkedett. Néhány perccel később az én ujjaim is ökölbe szorultak, amikor arra próbált rávilágítani, hogy nekem még nem sikerült beszédíteni az ágyamba Laetitiát. Mert nem is akartam. Eddig. Ugyanis (szokásunkhoz híven) fogadást kötöttünk, hogy nekem sikerül-e Ryan mutatványa, azaz el tudom-e érni, hogy Morrison a közelébe engedjen. Nem kihívás."

Most, hogy a terv kivitelezési fázisához érek, valahogy mégis elönt a bizonytalanság. Hanyagul beletúrok a hajamba, és valamivel gyorsabban elindulok a folyosó felé. Oda, ahol elvileg Morrison már öt perce várja Ryant. Valahogy el kellett csalni egy olyan helyre, ahol nem lesznek túl sokan, és talán tudok vele beszélgetni; így az unokabátyám megbeszélt vele egy találkozót, amire aztán nem megy el. Helyette Miss Morrison belém fog botlani. Kaján vigyorra húzódik a szám, ahogy elképzelem a várakozástól igencsak paprikás hangulatba került lányt. De majd megoldom ezt is. Az, hogy éppen kicsit morcos, nem akkora probléma, mint ha vele lenne valamelyik kis barátnője.
Kényszeredetten levakarom a mosolyomat az arcomról, elvégre én nem tudom, hogy ő ott van. Véletlen lesz a mi kis találkozásunk. Út közben, bármilyen hiúnak is tűnhetek tőle, még utoljára megpróbálom megnézni magam egy visszatükröződő fémfelületen. Nyakkendőm meglazítom, egyik kezem a zsebembe dugom. Elégedetten hümmentek, majd igyekszem a lehető leggyorsabban odaérni a folyosóra, ahol elvileg a lány van. Remélem még nem ment el, mert akkor fölöslegesen kértem szívességet Ryantől. És mint tudjuk, az a legdrágább dolog. Befordulok az utolsó sarkon, ujjaim közt szórakozottan pörgetem a pálcám. Jobb is így, legalább idegességemet palástolhatom valamivel.
Hát ott van.
A torkom összeszorul, elvégre mégiscsak ez lesz életem eddigi legnagyobb csatája. És ha sikerrel járok… legnagyobb diadala is. Ajkamon óvatos, már-már üres mosollyal közelítek felé, de egyáltalán nem vágok meglepett arcot. Minek? Ha azt gondolja így lett a dolog kitervelve, akkor egészen jó a logikája. Amúgy meg miért is lepődnék meg azon, hogy a kastély ezen szárnyában egy háztársammal futok össze? Egyre csak közelítek felé, mégsem szólítom meg. Szemlátomást várt valakit, aki nem én vagyok. Nem messze tőle aztán megállok, és hátam a hideg kőfalnak vetve, hamiskás félmosollyal tekintek le rá.
- Morrison, drágám? Hát te itt, egyedül? – kuncogom el magam a tőlem megszokott, gyakran félreérthető rosszindulatú mellékzöngével. Nem akarom kiakasztani, de azért az is benne van a pakliban.

[[ Raleigh ]]

[ Raleigh ]

− Gebedj meg, Wallbrick!
Ha nem legalább tíz perce várok rá, akkor egy sem. Hogy merészeli, hogy van képe egyáltalán késni? Lehet, hogy Deveraux elnézi neki az ilyen apróságokat, de én nem.
Vicsorogva pillantok az órámra. Ha kerek tíz percen belül nem ér ide, jobban teszi, ha az elkövetkező egy hétben nem jön a közelembe, és lehetőségei szerint úgy próbál elkerülni, ahogy, és amennyire csak tud, különben leátkozom a nyamvadt vigyorgó fejét.
Dühösen toppantottam egyet, majd keresztbe fontam a karjaim, mutatóujjaimmal dobolva a felkaromon.
Ezért esküszöm, megnyúzom!
Lehunytam a szemeim, és megpróbáltam megerőltetni az agyam: valami szépre gondolni, mielőtt a csinos kis arcom szétrobban az idegtől. Nem mutatna jól, ha lerobbanna az agyam. Először közli velem, hogy volt nincs játszótársam, aztán benyögi mekkora hatalmas nagy átalakulás kezdődött el benne, és utána még van képe kijelenteni, hogy Deveraux változtatta meg. Na persze. Hiszem, ha látom.
Nem nagyon tudott meghatni, hogy szájhúzgálva fogadta, amikor kijelentettem: bárcsak tehetném, de ismerve őt, képtelen vagyok maximum egy hónapnál többet jósolni nekik. Nem azért, mert Deirdre csúnya lenne. Egyáltalán nem az, és bármi rosszat is vágtam Wallbrick, vagy az ő fejéhez, az nem féltékenységből volt. Illetve igen, de nem rájuk.
Hanem arra, hogy én még mindig egyedül vagyok, akár a kisujjam, amióta Fitzroy megszűnt létezni. Másoknak miért sikerül minden?!
Lehet, hogy igaza van apámnak, és sokkal jobban járok, ha nem ilyen gyerekes hülyeségekre fecsérlem a drága időm. Nem tudnak nekem itt olyan jó alapanyagot mutatni, akire azonnal rávágnám a holtodiglant-holtomiglant.
Márpedig az baj.
Ahogy a sarok felé néztem, és megpillantom menő-csávó-vagyok Raleigh-t, felfordult a gyomrom. Persze, ennek is pont most kell erre járnia? Ezek a Wallbrickék valami hihetetlenek. Az egyik most épp hősszerelmest játszik, mert elment az esze – ki tudja meddig, a másik meg szimplán nagymenőnek képzeli magát. Egyik jobb, mint a másik. Mondjuk… laza-vagyok Raleigh legalább nem olyan félkorcs, mint az unokabátyja. Ettől azonban hiába képzeli nagyobb halnak magát, a szememben ugyanolyan mint Ryan.
Vigyorog. Különben is mit vigyorog már megint?
Az órámra pillantva konstatálom, hogy a maradék tíz perc is kezd letelni. Ahogy megint Raleigh-re pillantok, szörnyű gyanú kúszik be az agyam egy szabadon maradt zugában, amit aztán rögtön el is hessegetek. Nincs ezeknek annyi eszük, hogy összedolgozzanak. Mondhat nekem Wallbrick bármit arról, milyen jóban vannak a haverjával, engem aztán nem etet meg.
Jut eszembe milyen vicces. Menő-csávó Wallbrickkel, és Deverauxal is rokonságban van. Fúj, mi lenne, ha kiderülne, hogy nem Royalon múlna a galambok turbékolása, hanem a géneken. Merlinre, mekkorát röhögnék.
De előbb még Damereivel kellene kezdeni valamit. Rosszkor van rossz helyen.
Már épp nyitnám a szám, hogy ezt a fajta megjegyzésem majdhogynem szó szerint, amikor megáll, és megszólal.
Felvont szemöldökkel pillantok fel rá. Egész zavaró, hogy majdnem akkora mint egy ajtó, de azért próbálok harciasan meredni rá.
− Nem emlékszem, hogy a drágád lennék Raleigh! – dőlök neki karbafont kézzel a közlekedőnek – Szerintem összekeversz valamelyik libáddal. – tettem hozzá metszőn. – Különben is, mit csinálsz itt? – kérdeztem égnek emelve a tekintetem – Csak nem Wallbrick küldött, hogy bocsássam meg neki, amiért késik?