Keskeny közlekedő

[- Morrison, nekem mindenki a drágám. Nincsenek libáim, de ha gondolod, lehetsz te az első!]

Morrison

Csak fél szemmel, alig észrevehetően követem minden mozdulatát.  Mint azt sejtettem, nem kifejezetten örül az érkezésemnek, sőt már az előtt dühös volt. Mélyet sóhajtva megmozgatom kicsit a vállaim, és kihúzom a kezem a zsebemből, majd a tarkóm alá helyezem, ahogy a falnak dőlök. Oldalra biccentett fejjel nézem, ahogy a lány megtudakolja a csuklójára csatolt kis szerkezettől, hogy mennyi az idő mostanság. Mindig meglepetten tapasztalom, hogy valaki még hord ilyesmit, mert nekem egyáltalán nem szokásom. Az idő múlása úgyis az események minőségétől függ, és nem fogok csak azért félbehagyni egy számomra kellemes tevékenységet, mert két hülye mutató éppen nem úgy áll, ahogyan kellene.
Elégedetten mosolyodok el, amikor igencsak meg kell emelnie az állát ahhoz, hogy a szemembe nézhessen. Bizony, ilyen szép nagyra nőttem. Egészen csinos arca lenne ennek a viperának, ha nem húzkodná folyton a szemöldökét. A helyében aggódnék amiatt, hogy egyszer még úgy marad. Amilyen kis harcias, eszemben sincs elpakolni a pálcám, de az övét is nála hagyom. Még. Csak azért, hogy érezze a törődést, és hogy egyáltalán nem félek tőle. Megvan mindkettőnknek a maga híre, és nem vagyok benne biztos, hogy el lehet dönteni, melyikünké a rosszabb. Ahogy a közelébe kerülök, alig másfél-két méternyire, megérzem a parfümének illatát. Markáns, parancsoló, csaknem tolakodó ez az aura, ami körüllengi a lányt, mégis hozzá tökéletesen illik.
- Morrison, nekem mindenki a drágám. Nincsenek libáim, de ha gondolod, lehetsz te az első! – rövid kacsintás után elvigyorodok önelégülten, majd behunyt szemmel kicsit ellazulok a fal mellett. Mire újra kinyitom a szemeim, már a szemközti falnak dőlt ő is, és onnan pillog felém. Csak amolyan elérhetetlen Morrison módra, ahogy szokott. Nem gondoltam, hogy sétagalopp lesz, de Merlinre, el nem tudtam képzelni, hogy tényleg ekkora sárkány, mint amekkorának Ryan leírta. Egy pillanatra csalódottságom egy kóbor szájhúzás erejéig ki is ül az arcomra.
- Wallbrick? Nem tudok róla, hogy éppen veled találkozna. Ahogy bóklásztam, láttam őket Deveraux-val egy sötét kis sarokban. A helyedben nem várnék rá. – kuncogok fel mélyen, és sokat tudóan. Ha még nem akadt ki teljesen, akkor most tetőzni fog. Illetve remélem, hogy ennél már nem lesz még dühösebb. Elvégre könnyítenem kellene a dolgomon, nem nehezíteni.
Elgondolkodva nézek végig a lányon, ahogy ott áll a falnak dőlve. Ha a világ legkedvesebb, legaranyosabb és érzékenyebb teremtése lenne, akkor sem hinném el róla, hogy az. Vonásai nemesek, már-már arisztokratikusak. Biztos csak bebeszélem magamnak, de az a nagyfokú arrogancia, ami általában sugárzik belőle, szinte vele született. Elvégre Ő aranyvérű, fölötte áll a legtöbb varázslónak és boszorkánynak, már ami a ranglétrát illeti. Unokahúgom egyik legfőbb példaképét tisztelhetem benne, de Merlin látja lelkem, nem értem miért akar ő is ennyire hideg lenni, mint egy jégtömb. Dee sem tökéletes, de én még emlékszem arra a boldog, gyermeki mosolyra, ami gyakran kiült a kis pofijára, valahányszor csak meglátogattuk. Morrison vajon tud egyáltalán mosolyogni? Mármint úgy szívből, hogy azokba a fagyos szemekbe is valahogy belekússzon némi kis meleg fény?
- Amúgy meg, miért is vártad te itt Ryant? Csak nem vissza akarod szerezni a kis játékodat, Letty? – tekintetem üres, semmitmondó. Szám sarka gúnyos mosoly felé görbül, miközben újra elkezdek a pálcámmal foglalatoskodni, és apró köröket írok le vele, melynek nyomán halványkék kis szikrák pattognak ki a hegyéből. Kétlem, hogy támadásnak venne ilyesmit, elvégre nem egyszer láttam már a klubhelységben őt is, ahogy szinte megbűvölve nézte a saját kis szikráit. Nem tetszik, hogy a szemközti falat szúrta ki magának, hogy majd onnan beszélget, de végül is elég keskeny a folyosó, hogy ha úgy tartja kedvem, fél lépés után már meg is érinthessem. Amit persze nem fogok, mert hallottam már olyan balfékekről, akik Laetitia gondoskodásának hála a gyengélkedőn forraszttathatták össze pórul járt ujjaikat. Aki van olyan ostoba, hogy egy (bármennyire is távol áll tőle ez a jelző) hölgy felé az engedélye nélkül nyúl, az megérdemli, hogy megleckéztessék.

[[ Raleigh ]]

[ Raleigh ]

− Ezt sértésnek vettem – pillantok rá hűvösen – Csak nem gondolod, hogy pont egy olyannal kezdenék, mint te? – csóválom a fejem elnézően. 
Most komolyan azt hiszi, szeretném, ha lenne közöttünk bármi is? Talán, ha nem lenne Wallbrick rokona, nem nézne ki ilyen átkozottul helyesen, én nem lennék olyan, amilyen, és Fitzroy hiánya nem gyakorolna rám olyan hatást, amit nem kellene, most minden bizonnyal az alsóneműmbe olvadnék. Pont az ilyenek a gyengéim – legalábbis külsőleg.
De ez a fiú pontosan ugyanolyan, mint Wallbrick. Márpedig az nem túl jó ómen. Nem szeretnék egyfolytában a hátam mögé figyelni.
Igazán érdekelne, miért kellett teljesen véletlenül pont erre tévednie, és amikor erre azonnal rá is kérdezek, amint alkalmam adódik rá, majdnem azt a választ kapom, amire onnantól kezdve számítottam, hogy ő megjelent, és Ryan a szokásosnál is többet késett.
Lehunytam a szemeim. Valahogy muszáj összeszednem magam. Nem az a baj, hogy nincs itt, elvégre nem bájcsevegni akartam vele, sokkal inkább tanácsot kérni. De úgy látszik, ezek egy pillanatra nem tudnak egymástól elszakadni Deveraux-val. Komolyan, amikor az embernek tényleg szüksége lenne valakire, akiben megbízhat…
Jellemző.
Beletúrok a hajamba, némiképp összeborzolva a tökéletesen beállított tincseket. Nem tudom mit mondjak az előttem állónak. Legszívesebben visszamennék a hálókörletbe, de valamiért olyan érzésem van, nem véletlenül ácsorog épp ott, ahol most van.
Nem furcsa, hogy nekem a rokonával kellene találkoznom, erre véletlenül Ő jelenik meg? Mi van ha helyette jött? Egyáltalán mit keres errefelé? Oké, a déli szárnyban általában a mifélénkkel lehet a leggyakrabban összefutni, na de kérem szépen. Ha egy kicsit nekiállok kirakózni azonnal kiszúrja a szemem, mennyi véletlen egybeesés történik ezen a szent helyen.
Ellazítom a vonásaim, veszek egy mély levegőt, mielőtt mosolyogva ráznám hátra a hajam, és a testsúlyom egyik lábamról a másikra helyezném.
− Nem is tudtam, hogy ennyi mindent megosztotok egymással – jelentem ki sokat sejtetően. Vajon Deveraux előtt passzolgatták egymásnak a csajokat? Igazán érdekelne, hogy bír egy hálókörletben meglenni egymással ez a két pojáca. Mindketten ki-ha-én-nem szívtiprók, és nem esnek egymásnak… fura.
Egyetlen probléma van csupán. Hogy nem feltétlenül az igazat, vagy épp nem a teljes igazságot fogom hallani tőle. Márpedig ha ilyen tervei vannak, jobb ha felveszi a pléhpofát, mert néhány keresztkérdésből azonnal kiszagolom, honnan fúj a szél.
− Nem túl sok közöd van hozzá… – pillantok bele újra a szemeibe. Azt akarom, hogy lássa – tudja, tényleg igazat mondok. Sokan sokfélét mondanak a hátam mögött, és valljuk be őszintén, a legtöbb pletykának bőven van igazságtartalma. De azt valahogy mindig elfelejtik, hogy egy dolog az, amit mondok, és megint egy dolog az, amit teszek. – De szeretném, ha tisztáznánk valamit egyszer, és mindenkorra. Wallbricktól nem akarok semmit. – mondom lassan és tagoltan, hogy minden egyes szó eljusson a tudatáig. Tény, van bennem egy halvány féltékenység, amiért én nem vagyok neki elég jó. De ugyanakkor nem vagyok annyira görény, mint amilyennek mondanak, és soha eszembe nem jutna keresztbe tenni nekik. – Felőlem azt csinálnak, amit akarnak. – vonok vállat egy lépéssel közelebb menve Raleighez. – Inkább arról énekelj, te mit keresel pont ilyenkor errefelé? Mert tudod, lehetek én paranoiás. Ugyanakkor Merlin tudja miért, de nekem itt valami nagyon gyanús. – öltök rá nyelvet gyerekesen. Aztán gondoljon, amit akar. Ahogy újra nekidőlök a falnak, aprót roppan a nyakam. Mostanában egyre gyakrabban fekszem el. Fintorogva nyúlok jobbommal a fájdalom forrása felé, és csendes szisszenéssel óvatosan masszírozni kezdem.
Ki kell cseréltetnem a párnám...

[- Drágám, szerinted az engem mennyire érdekel, hogy Te vagy akár Ryan kivel és mit csinál?]

Morrison

 Letty megjegyzését arra vonatkozóan, hogy Ryannel megbeszéljük a dolgainkat, szinte figyelmen kívül is hagyom. Persze, hogy megosztunk egymással dolgokat, elvégre hét éve össze vagyunk zárva egy szobába, másrészt ő az unokabátyám. Ha innen kikerülünk, akkor is fogok vele találkozni még akkor is, ha nem akarok. Szóval ez a nőkre jellemző megjegyzés még egy vállrándításra sem érdemes, így átsiklok fölötte.
Enyhén oldalra biccentett fejjel méregetem Morrisont, a semleges arcom összhatásán mindössze az érdeklődéssel teli szemeim rontanak. Soha nem kedveltem az olyan karakteres nőket, mint ő, most mégis valahogy el kell hitetnem vele, hogy tetszik nekem. Az meg nem megy anélkül, hogy alaposan megnézzem mije is van meg… hát igen. Mije nincs.  Az arcát ismerem, sőt még a gyakran metsző, hideg szemeit is. Nem egyszer ültünk a klubhelység két különböző sarkában, és bámultunk egymás szemébe akár percekig anélkül, hogy ez bármit is jelentene. Egyszerű erőpróbák voltak ezek, melyek végén általában egyikünk gúnyosan elmosolyodva fordította félre a fejét. Csak egyszer látnám Laetitia arcán az őszinte mosolyt, egy olyat, amitől még azok a fagyos szemek is olvadozni kezdenek. Haján látszik, hogy tapintása selymes lehet, tincsei makacsságát azonban nem tudja elrejteni ezernyi rafinált konty sem, így (ha jól emlékszem) nem is nagyon szokott ilyesmivel próbálkozni. Okos lány. A kiengedett haj amúgy is sokkal jobban tetszik nekem. Vállára omló tincsei vezetik a szemeim, karja, mellkasa felé, ahol hála az iskolai egyenruhának és a talárnak nem sok látnivaló akad. Kár.
Szép lassan, tetőtől talpig végigmustrálom Morrisont, miközben kedélyesen pörgetem ujjaim közt a pálcám. Bizonyos pontokon megállva néhány pillanatig elgondolkodok, hogy megéri-e egyáltalán a fáradtságot, majd a felfedező út végére megfogalmazódik bennem a válasz is a kérdésre: talán. Egy próbát végül is megér, ha másért nem, hát azért az ötven galleonért, ami a tét.
Unott grimasszal lököm el magam a faltól, ahogy ő is tesz felém egy lépést, és már-már szánakozva tekintek le rá.
- Drágám, szerinted az engem mennyire érdekel, hogy Te vagy akár Ryan kivel és mit csinál? – rövid, gúnyos kuncogás után legyintek egy aprót – Merlinre, valahogy mindenki azt hiszi rólam, hogy érdekelnek más piti kis magánügyei.
Visszatelepedek a fal mellé, és elgondolkodva követem minden mozdulatát. Ő maga sem hiszi el, hogy magasról tesz Wallbrickre, és arra, hogy őt ilyen csúnyán ignorálja mostanában. Miért várja hát el tőlem, hogy bevegyem ezt a gyermeteg mesét, aminek annyi valóság alapja sincs, mint hogy a muglik tudják mi az a hoppanálás. Szinte szánom őt. Egy olyan öntelt, elkényeztetett lánynak, mint Letty hatalmas érvágás lehetett, hogy a nála fiatalabb Deirdre ilyen könnyedén kiverte őt a kissé csapodár Ryan fejéből, és száműzte őt a fiú minden gondolatából. Barátnő, és alkalmi partner nélkül ez a kis vipera bizony néha igencsak magányos lehet.
Mi másért ugrott volna Ryan hívására, és miért jött volna el ide, hogy találkozzon vele? Mérhetetlenül magányos, és módfelett unatkozik, véleményem szerint. Halvány, szinte kedves mosollyal lépek el a fal mellől, és pálcámat egy mozdulattal visszasüllyesztem a zsebembe. Egészen közel állok a lányhoz, és bal kezem nyújtom a válla felé.
- Megengeded? – mosolyom, és a hangsúly is udvarias, szinte távolságtartó. Persze a kérdés nem volt komoly, válaszát meg sem várva finoman ösztökélem arra, hogy forduljon egy kissé oldalra, hogy mögé kerülhessek. Ha nem teszi meg, akkor egyszerűen csak mellé állok, ha viszont hozzáférek sajgó nyakához, elkezdem finoman masszírozni. Az ilyesmiben jó vagyok, ráadásul remélem, hogy érintésemtől valamennyire csillapodik a benne lakó sárkány, és végre felfogja, hogy nem mindenki olyan, mint Wallbrick, aki élvezi, ha napjában háromszor-négyszer elküldik a fenébe, és egyfolytában vitáznak vele. Lassú víz partot mos.
- Miért jöttem ide? – mosolyodok el halványan, és halkan folytatom mondandómat – Mert pontosan tudtam, hogy itt leszel. Hallottam, amikor Ryan idehívott, aztán ma láttam őket az unokahúgommal összebújva. Tudtam, hogy itt fogsz ácsorogni egyedül, és eszemben sem volt hagyni, hogy egy magadfajta hölgy vonásai eltorzuljanak a dühtől, amiért faragatlan unokabátyám felültetett. – kedélyesen felkuncogok – Meg aztán nem volt sok kedvem megvárni míg ordibálva belépsz a klubhelységbe, hidd el, valahogy senkinek nem hiányzik a rikácsolásod.

[[ Raleigh ]]

[ Raleigh ]

Nem tudom eldönteni azonnal, hogy a stílusa megérne e annyit, hogy egyáltalán reagáljak rá. Mindazonáltal nem tudom letörölni a fintort az ajkam szegletéből. Semmi mással nem lehet jobban felbosszantani, mintha ugyanazt a hangnemet kapom vissza, amit otthon. Tudom, hogy nem vagyok egy ma született bárány. Tudom, hogy nekem is vannak bőven hibáim, de ez nem az a pillanat, amikor azt mondom: oké megérdemlem, elvégre én is bunkó voltam.
Mostanában valahogy semmi sem úgy alakul, mint ahogy szeretném, és ez az utóbbi időben egyre jobban idegesít. Nem Ryanre gondolok, egyszerűen nem értem, mivel vagyok kevesebb, hogy azt érdemlem, amit kapok.
És akkor még csodálkoznak, amikor komolyan fontolgatom, hogy legszívesebben átállnék a sötét oldalra. Nem kellene ilyen idióta dolgokkal foglalkoznom, ugyanakkor olyasmikkel sokkal inkább, amelyekre nem vagyok benne biztos, hogy igazán akarom.
− Ha nem érdekel, ne kérdezősködj, és nem fogsz olyan választ kapni, amire igazából nem is voltál kíváncsi – felelem égnek emelt tekintettel.
Komolyan, mit a francért kérdezte meg, miért is várom Wallbricket, ha nem érdekli, hogy keveredtem ide, és milyen szándékaim vannak, vagy épp nincsenek vele.
Fintorogva vettem tudomásul, hogy már megint úgy beszél velem, mint egy ötévessel, aki azt se tudja, merre van az előre. Utálom, amikor valaki így viselkedik.
Persze, nem mondom, bennem is van hiba, nem véletlenül nem találok magamnak senkit – elvégre: valljuk be őszintén, nehezen kezelhető, és elviselhető személyiségem van. Ugyanakkor úgy vagyok ezzel az egésszel, hogy valaki vagy elfogad olyannak, amilyen vagyok az összes nyomorult hibámmal együtt, vagy sehogy. Márpedig ha nem hajlandó elfogadni feltétel nélkül, akkor nincs miről beszélnünk.
Nagyon kevesen tudják rólam, hogy egészen másmilyen is lehetek, ha akarok. Csak épp soha nem adott rá senki okot, hogy úgy viselkedjek vele, ahogy megérdemli. Egyedül Gary, és Damien volt erre képes, de azóta súlyos napok teltek el, én pedig nem az a fajta vagyok, aki képes várni a végtelenségig.
Pont, mint Wallbricknél. Ha Raleigh nem jött volna, minden bizonnyal már rég nem lennék itt. Levegő kell. Muszáj kiszellőztetnem az agyam.
Mély sóhajjal kezdek neki a nyakam masszírozásának. Mostanában mindig elfekszem, és iszonyú fájdalmaim vannak miatta reggelente. De egyszerűen nem tudok többé úgy aludni, ahogy szoktam: szétvetett lábakkal. Tökéletesen átszoktam az összegömbölyödött babapózba, aminek egyenes következménye, hogy valamelyik oldalt, mindig sikerül elfeküdnöm a nyakam.
Felvonom a szemöldököm, amikor Damerei felajánlja, hogy folytatja. Vonakodva bár, de engedem, hogy mögém kerüljön. Sosem szerettem a hátamat mutatni bárkinek is, de be kell látnom egy férfi kézzel sokkal jobban járok, mint a magaméval.
Ezt bizonyítva újabb sóhaj hagyja el az ajkaim. Teljesen rábízom magam, miközben arra gondolok, hogy mennyivel jobb lenne mindezt fekve, vagy legalább ülve folytatni. Elég nehéz ellazítanom magam, ha közben arra kell koncentrálnom, hogy ne csússzak össze. Ahogy Damerei finoman nyomkodja a nyakam, sikerül eltalálnia egy fájó pontot, amitől összerándulnak az izmaim, és megtántorodok.
Raleigh halkan beszélni kezd, én pedig minden türelmem, és maradék energiám összeszedem, hogy megpróbáljam követni. Az utolsó megjegyzését szánt szándékkal nem óhajtom kommentálni. Szépet nem tudnék rá mondani, csúnyát pedig nem akarok.
− Oh, micsoda Úriember. – mondom elismerően mindenféle gúny, vagy megjegyzés nélkül. Ha nem húzza el magát, ahogy óvatosan hátra fordulok, mélyen a szemébe nézek, és kissé félrefordítva a fejem melegen így szólok – Köszönöm.
Halvány mosoly fut át az arcomon, miközben megpróbálok visszafordulni. De azonnal le is apad, ahogy átvillan a bizalmatlanság első hulláma: mi van akkor, ha ezt azért csinálja, mert valami hátsó szándéka van?
Egy pillanatra átfut az agyamon, hogy talán a legjobb lenne elslisszolni, de túl jól csinálja a dolgát.
− Mondd csak Raleigh. – próbálkozom hátulról indítva a kérdést – Nagyon jól esik, hogy ennyire megérintett, ugyan milyen rossz is lehet most nekem, de én ezt nem értem. Miért is? – próbálok meg kissé elhúzódni tőle, hogy lássam a szavaim hatását – Komolyan kíváncsivá tetté.
Ugyan már. Nem vagyok én olyan jó nő, sem pedig elérhetetlen, hogy pont velem kezdjen.

[- Hogy miért?]

Morrison

Ahogy a lány nyakát masszírozom, érzem, hogy néha összerándul a kezeim alatt. Próbálok nem tolakodó lenni, és nem csinálok semmi olyat, ami az egyszerű fájdalomenyhítési misszión túlmutatna. Persze a hüvelykujjam néha indokolatlanul végigsimít a tarkóján, a haja vonalát követve, de talán ennyi még belefér részéről is. Meglepően megnyugtat engem is ez a kis fizikai kontaktus, noha nyilván sokkal kényelmesebb lenne, ha nem egy fal mellett állva nyomkodhatnám Morrison formás kis nyakát. Ha már itt tartunk, más körülmények közt nem csak a nyakát érinteném, hanem kezeim jóval szemtelenebbek lehetnének. Majd eljön ennek is az ideje, csak előbb meg kell szelídíteni. Mosolyra húzódik a szám, ahogy elképzelem ezt a kis vadmacskát izzadtságtól nedves fürtökkel, elpilledve kiterülni a párnák közt. Idő kérdése csupán, és talán lesz alkalmam gyönyörködni a teljesen kiszolgáltatott Laetitia látványában.
Váratlanul véget vet a kis játéknak, és megfordul, kezeimet nem húzom el, sőt jobbommal még végig is simítok a nyakán. Ahogy fordul, ujjaim érintik az állát is, és csak kérdőn meredek le rá. Nem vagyok hozzászokva, hogy ilyen kellemesen búgó hangon beszéljen hozzám. Elgondolkodok, és ez látszik is az arcomon, majd sóvárogva meredek a lány párnás kis cseresznye ajkaira.
Raleigh, térj észhez! Ez egy veszedelmes mérges kígyó, nem holmi üresfejű kis libuska!
- Hogy miért? – mosolyodok el halványan, és keze után nyúlok. Megpróbálom megakadályozni, hogy eltávolodjon tőlem, remélem sikerrel járok. Ha nem ellenkezik, finoman a falhoz vezetem, és óvatosan nekidöntöm a hátát. Egy lépést hátrálva tőle hagyok neki némi teret, elvégre ismerem a legendákat, amik harciasságáról szólnak. – Mert imádom, hogy ilyen elérhetetlen vagy. – kacsintok rá, majd elégedett mosollyal megyek vissza a szemközti falhoz. Nekidőlök lazán, még lábaimat is hanyagul keresztberakom.
- A nyakadra még biztos ráférne egy kis gondoskodás. – jegyzem meg halkan, egyáltalán nem incselkedve. Tényleg elég rondán elaludhatta. Megcsóválom a fejem.
Szedd össze magad!
Lassan ellököm magam a faltól, és néhány lépést teszek felé. Tudom jól, hogy ki ez a lány, azt is tudom, hogy gondolkodás nélkül leátkozza a fejem a nyakamról, ha valami nem tetszik neki. Mégis van a szemeiben valami hívogató. Valami, ami nem hagy nyugodni. Minnie nézett ilyen bágyadtan, mikor először törték össze azt a fagyos kis szívét. Természetesen én voltam az egyetlen, aki tudta, hogy ki tette, és én voltam az is, aki megtorolta a gyalázatot, hogy játszadoztak egyetlen húgommal, mint egy kóbor kismacskával. Igen, akkor megtanultam, hogy még a legkeményebb kősziklák is olykor meghasadhatnak. Igaz, csak belül, ahol senki nem látja, de egy idő után a repedések a felszínre is eljutnak, mint Morrison esetében. Nem tudom, hogy kinek a hiánya viseli meg ennyire, de azt biztosan tudom, hogy nem a féleszű unokabátyám miatt van az egész. Ryan nem ér meg ennyit senkinek sem. Ezt próbáltam már mióta elmondani Dee-nek is, amíg még csak csendesen epedezett a fiú után, de ő sem hallgatott rám. Majd a saját kárán megtanulja, ha Wallbrick eldobja őt, mint egy koszos és elnyűtt talárt. Valószínűleg Letty is a közelébe engedett valakit, aki sokkal jobban uralta az érzéseit, mint ő, és szépen hagyta magát behálózni a fiú által. Csak tudnám, hogy ki lehetett az! Tanácsot kérnék tőle, az biztos!
- Nem csak a nyakad van elhanyagolva, Morrison. Mostanában mintha kerülnének téged a pasik is. Mi van veled, régen a bálokon te voltál a társaság egyik középpontja, most meg gubbasztasz egy sarokban, mint valami hülye pók. Ryan megbántott, te meg mégis eljöttél ide, mert látni akart? Hová lett az a híres önbecsülésed? – nézek rá őszintén és kérdőn. Nem megbántani akarom, hanem valahogy megérteni. Mert abban biztos vagyok, hogy ha elnyerem a bizalmát, akkor könnyedén elnyerhetem Ryan ötven galleonját is. Egy percig sem érdekel a lány lelkivilága, csak a kitűzött cél lebeg a szemeim előtt. Megszerezni, és ha meguntam, eldobni. Elvégre, ez lennék én. Valószínűleg ha egy mumussal találkoznék, magamat látnám puccos gyászhuszárnak öltözve az esküvőmön. Pfujj, még a hideg is kiráz a gondolattól!

[[ Raleigh ]]

[ Raleigh ]

Bambán nézett fel rá, mint aki nem értette pontosan, hogy mit is mondtak neki az imént. Félreértés ne essék, se nem süket, sem pedig hülye, csak egyszerűen meglepődött azon, amit az imént mondtak neki.
Marhára nem ehhez voltam hozzászokva.
Nem tudom, mikor volt az utolsó alkalom, amikor így érezte magam – talán Gary volt? A kellemes meleg áramütés szerűen haladt végig a testemen. Az arcom biztos vagyok benne, hogy kipirult, noha a bóknak nevezhető valaminek semmi köze nem volt hozzá. Nem szoktam elolvadni csak azért, mert valaki pár kedves szót intézett hozzám. Jobb, ha ehhez mindenki hozzászokik. Halvány emlékeim vannak már csak róla, és egyáltalán nem vagyok benne biztos, hogy kell még nekem az a borzongás, amit vele éltem át. Nem tudom, mert annak is rossz vége lett, és azóta nem találom a helyem az iskola falai között. Már nem vagyok ugyanaz a Morrison, aki azelőtt voltam. Neki pedig egyszerűen se híre, se hamva, mintha a föld nyelte volna el.
Ez meg itt bókol nekem? Hülye…
− Miért? – kérdezte könnyedén, gondolkodás nélkül. – Nem vagyok elérhetetlen. – folytatta őszinte tekintettel mellőzve minden olyan jelzőt, vagy non-verbális kommunikációt, ami arra utalna, hogy nem mond igazat – Csak épp… megválogatom ki az aki megérdemli, hogy egyáltalán szánjak rá időt. – fejezte be a cipője orrát piszkálva.
Összehúzott szemekkel pislogott fel a fiúra. Nem akarta elhinni, hogy nincs semmiféle hátsó szándék a szavai mögött. Raleigh legalább akkora hírnévvel rendelkezik az iskolában, mint Wallbricknek – ha nem nagyobb. Ki tudja, vajon most is, ebben a szent percben nem mesterkedik olyasvalamiben, amiből a lánynak csak kára származhat.
Ahogy eltávolodik a fiú, automatikusan nyúl vissza a nyakához. Mennyivel jobb volt, amikor nem magának kellett nyomkodnia a sajgó pontokat, megtette helyette más erős keze.
Elmélázva meredt rá egyetlen szó nélkül, amikor a másik hirtelen megindult felé. Egyetlen lépést tett hátra, aztán már nem volt hova menekülni. Mögötte a fal, nem véletlenül hívják a helyet keskeny közlekedőnek.
Hűvösen pillantott rá, amikor a fiú újra beszélni kezdett, és olyan szavakat vágott a fejéhez, amelyek mindegyike egy apró bőrdarabot húzott le a tökéletesen összeillesztett maszkból. Sebészi pontossággal vágott be azokon a réseken, amiket Gary hagyott hátra maga után. Nem sikerült tökéletesen újra visszaépíteni mindent, és a jelek szerint elég egyetlen tökéletes szó, hogy elszáradt falevélként hasadjanak le a rétegek.
Na neeee, ezt nem.
− És akkor mi van? – vont vállat közönyösen – Régen volt, elmúlt igaz sem volt, sosem volt – folytatta megfeszítve az állkapcsát. Raleigh pontosan megtalálta azokat a szavakat, ahogy a legkönnyebb sebezni, de esze ágában nincs megadni neki azt az örömöt, hogy a megingás halvány jelét is láthassa rajta. – Itt nem arról van szó, hogy hová lett az önbecsülésem Raleigh! – rázza meg a fejét. A tökéletes hullámok gyengéden követik a mozgását. Szája pengevékonyra húzódik. Látványosan fel van háborodva, bár önnön moderációjának hála még mindig nem üvölt úgy, mint egy megkínzott sárkány.
Pedig tudna, ha akarna.
− Wallbrick találkozójára teljesen más okból mondtam igent. És nem. Tévedsz, nem bántott meg. Nem az a baj, hogy együtt van Deverauxal, teszek én arra magasról – legyint fölényesen – Idióta lett, inkább ez az, ami zavar. – fejezi be egy szusszra. De a monológnak még nincs vége. Ha nem fogják be a száját újabb levegőt vesz – Bármily furcsa is, de teszek arra nagy ívben, ki mit gondol rólam. Valakinek vagy kelljek úgy, és olyannak, amilyen vagyok, vagy sehogy.
Meredten néz maga elé. Ekkora hülyeséget. Legszívesebben azt mondta volna, hogy törődjön mindenki a maga dolgával, de valamiért mégsem tette.
Nem. Nem tette meg. Pont ő, aki messze földön híres arról, hogy mindig megmondja a véleményét, még akkor is, ha az a másik félnek nem tetszik.
Ezen egy pillanatra csodálkozik el. A szája pirinyót elnyílik a meglepettségtől, majd csendesen kuncogni kezd.
Igen, Ő. A kőszikla. Mert ebben a pillanatban rátört a de ja vu. Pont ez volt a múltkor is. És mi lett a vége? Belezúgott Garybe, mint Hagrid csikócsőrbe.
Fantasztikus.

[- Mintha némi védekezést hallanék a hangodban, Morrison.]

Morrison

Mindent megteszek, hogy ne vágjak szánakozó arcot. Kinek akar ez a lány hazudni? Nekem, vagy magának? Nézem, ahogy beszél és néhány pillanatra leesik róla a pajzs, amivel szinte körülveszi magát. Aztán már nem is figyelek oda a hazug szavakra, amikkel csak önmagát próbálja hitegetni. Arcomra van írva, hogy nem hiszek neki.
Inkább a mozdulatait figyelem, azok sokkal árulkodóbbak, mint bármi más. Az előbb még olyan kívánatos cseresznye ajkai most úgy össze vannak préselődve, hogy teljesen úgy néz ki, mint egy hal. A méltatlanságtól megmerevedett vonásai, fagyos tekintete sem túl biztató, sőt inkább elbizonytalanít.
- Mintha némi védekezést hallanék a hangodban, Morrison. – jegyzem meg olyan halkan, és lágyan, ahogyan a szél fúj. Ez a nő maga az élő tenger, úgy hullámzik a hangulata, mint a víz felszíne a legnagyobb viharok idején. Nem is ez vele a legnagyobb gond, hanem hogy képes lenne még egy olyan stabil, erős hajót is a tenger fenekére küldeni ezekkel a vad hullámokkal, mint amilyen én vagyok. Nem értem, hogy Ryant miért kedvelte Laetitia, azt meg aztán végképp, hogy unokabátyám miért állt vele szóba egyáltalán? Mit remélt, vagy várt egy olyan viszonytól, amilyenben ők ketten voltak? Számtalan más lány van itt a kastélyban, akikkel sokkal könnyebb dolga lett volna, vagy akik kedvesebbek, bájosabbak. És nem mellesleg nem egy olyan is van, aki közénk tartozik, épp úgy mint Morrison. Talán éppen ezek miatt a dolgok miatt mondta azt Ryan, hogy nem tudnék a lány közelébe férkőzni. Eddig még mindig kis cuki bábokkal kezdtem, akik olvadoztak minden szavamtól. Nem azért, mert könnyebb dolgom volt velük, hanem mert társaságnak is kellemesebbek és szórakoztatóbbak.
- Nem érdekel, hogy ki mit gondol rólad? – mosolyodok el – Pedig, ha rólam ilyen lenne a közvélemény, engem zavarna. Még olyan pletykát is hallottam keringeni, hogy méregfogaid vannak, mint egy kígyónak. – próbálom oldani a lány feszültségét és komorságát. Persze tudom, hogy nem fogja érteni a viccet, és fel vagyok rá készülve, hogy majd mindenféle undorító gerinctelen csúszómászónak nevez. Belőle simán kinézek ilyesmit.
Aztán az arcomra fagy a mosoly, amikor elkezd kuncogni. Most vagy teljesen megbolondult, vagy túllőttem a célon, és ez a meglepően kellemes hang azt jelzi, hogy valamim hamarosan fájni fog. Nagyon.
A lány utolsó mondata valahogy nem hagy nyugodni. Ha kell, akkor legyen jó úgy ahogy van. Ezt legutóbb Minnie szájából hallottam. Milyen érdekes, hogy a lányok folyton azon agyalnak, hogy mi meg akarnánk őket változtatni. Pedig ők maguk változnak, csinos, kedves, megértő csajból házisárkánnyá és fúriafűzzé, amint valaki elvette őket végre feleségül. Ez alól nyilván ő sem lesz kivétel. Halványan, elmerengve mosolyodok el, és egy fél lépést teszek hátra.
Nem akarom már gyorsan letudni ezt a hódítást, azt akarom, hogy legyen időm megismerni, csak hogy a közelébe engedjen. A barátjának tartson, hogy aztán mikor megkaptam amit akartam, még nagyobb sebet ejthessek rajta. Már ha akarok.
- Szerintem ha kicsit visszavennél magadból, egész jó nő lehetnél, Laetitia!  - jelentem ki incselkedve, és szánt szándékkal végigmérem. Kutató szemeim meg sem próbálom elrejteni, látványosan futtatom végig a tekintetem az egész testén. Tetszik, ahogy és amennyit látni enged a szoknyája azokból a formás lábaiból, ugyanakkor az, hogy egyenruhában van, valahogy elvesz egy kicsit a keménységéből. Ez a szürke kis szoknya olyan, mintha egy nála fiatalabb lány ruhatárába illene bele, nem a határozott és dögös Morrisonéba. Az egész iskolai egyenruha valahogy ugyanezt a hatást fokozza bennem. Olyan, mint egy kaméleon. Tökéletesen álcázza magát, a környezetéhez alkalmazkodva.
- Érdekel, hogy valójában miért jöttem ide? – szakítom meg a kellemes nézelődésemet, és hirtelen a szemébe nézek egy pillanatra. Ujjammal magamhoz intem a lányt, de nem szólalok meg addig, míg legalább egy lépést nem tesz önszántából felém. Másképp működik, mint a legtöbb lány, akit ismerek, és azt hiszem nem a legjobb taktikát választottam a meghódítására. Az a néhány másodperc azonban, amikor láttam őt elgondolkodni, majd a nagy elmélkedés végén, ahogy elkuncogta magát… pontosan erre vártam. Ez a látvány volt az, aminek a létében is kételkedtem, és hirtelen anélkül, hogy bármit is tettem volna érte, egyszer csak megjelent. Az őszinte mosoly, az ahogyan a szemei egy pillanat erejéig megteltek egyfajta meleg fénnyel, ami a lánytól szinte teljesen idegen.
Ez volt az a pont, ahol elbizonytalanodtam, és ami miatt most úgy érzem, hogy csak akkor diadalmaskodhatok felette, ha visszaveszek a tempóból. Merlin kócos szakállára, itt valami nagyon nem jó! Idegesen húzom össze egy pillanatra a szemöldököm, miközben erre gondolok.
A türelem soha nem tartozott az erényeim közé, most akkor miért is lett hirtelen fontos, hogy várjam ki, míg a lány jön hozzám? Nem, magamban nem kételkedek, mégis valamiért elkapott ez a furcsa érzés.
Meg akarom ismerni az igazi Laetitia Morrisont.

[[ Raleigh ]]

[ Raleigh ]

− Akkor jobb, ha megmosod a füled, mert rosszul hallasz – tekint fel szúrós szemekkel – Nem szokásom védekezni. Ha nem tetszik, nem kell hallgatni. – teszi hozzá félrefordítva a fejét. Igen, most pontosan olyan, mint amilyennek mások lefestik. Hűvös, közönyös, alattomos, arrogáns, gőgös, és még ki tudja milyen jelzőket aggatnak rá.
Ha jobban belegondol, ezen már rég túltette magát. Soha nem volt vélemény, vagy épp kommentár nélkül hagyva, bármit is csinált, miért lenne ez most másképp?
Tény. Régen minden másképp volt. De azok az idők elmúltak. Nem csak azért változott meg, mert Gary csúnyán cserbenhagyta, sem pedig azért, mert kényszer alatt alakítja a dolgait. Egyszerűen már semmi sem olyan, mint régen.
Utálom, amikor ezt csinálja valaki. Megpróbálják megmagyarázni, hogy az nem jó, ami most van. Könyörgöm, miért kell mindenkinek beleszólnia abba, amihez Merlin adta világon semmi köze? Nem, nekem sem kényelmes így, de ha nem akarok változtatni rajta, akkor felőlem mondhat bárki bármit, semmi nem fog változni.
Semmi…
− Teszek a közvéleményre magasról – csóválja meg a fejét. Lassan komolyan elgondolkozik azon, mi lenne, ha puszta jóindulatból felhomályosítaná Damerei-t, hogy törődjön a maga dolgával. Ők aranyvérűek csinálhatnak akármit, a pikszisből soha nem fog kiesni. – Tény, megváltoztam – emeli fel a fejét – Nincs kedvem sületlenségekről locsogni, vagy épp bájologni olyasvalakikkel, akik nem érdekelnek. Akkor lesznek méregfogaim, amikor mindenki meg akarja magyarázni mi a jó nekem! Elegem van!
Megdörzsöli a csuklóját, miután egy szusszra elhadarja a mondanivalóját, torkig van azzal, hogy az utóbbi időben mindenki kivétel nélkül megjegyzéseket tesz rá. Nem sárkány, nem kiállhatatlan nőszemély, és még csak nem is tud kígyóként tekeregni. A téli szünetből már egy teljesen úgy Morrison jött vissza, aki sokkal jobban megválogatja kivel áll le beszélgetni, és sokkal ingerlékenyebb, mint korábban, és ez sokaknak nem tetszik.
Pont nem érdekel…
Látja a másikon a meglepettség el nem rejthető jeleit, amikor önmagán mosolyog. Utoljára Gary váltott ki ilyen érzéseket belőle. Meg Wallbrick, de ő egy álszent, szóval inkább nem is emlegeti egy lapon a Fitzroy fiúval. Hozzá képest eleddig még mindenki csak kispályás kvddicses volt. Mégsem tetszik neki, amikor Damerei szintén mosolyogva tesz egy fél lépést hátra. Mire fel ez a menekülés? Nem jött ki tűz az orrából, és egyelőre esze ágában sincs pálcát rántani, noha a legelején még megfordult a fejében, amikor a vele szemben álló látványosan birizgálta a sajátját.
Ugyan már, hetedévesek vagyunk mindketten. Csak nem képzeli, hogy kevesebb átkot, vagy rontást tudnék, mint ő?
A gonosz, öntelt vigyor a pillanat töredéke alatt ül ki az arcára, majd tűnik is el, mintha ott se lett volna. Esze ágában nincs aljasul támadni, bár a fiú megnyilvánulásai nem mindig nyerik el a tetszését. Valami belső erő azonban folyamatosan arra sarkallja, hogy behódoljon, és csak azért se azt csinálja, amit rendes helyzetben már régen megtett volna.
− Szerintem meg semmi közöd hozzá milyen vagyok. Nem emlékszem rá, hogy bármilyen megjegyzést tettem volna rád, pedig mint tudjuk te sem vagy tökéletes. – mondja csendesen. Az utolsó szavaknál egyenesen a fiú arcába néz, miközben csak úgy mellékesen végigfuttatja tekintetét annak teljes ábrázatán, majd vissza a szemeibe.
− Érdekel. De nem fogok neked ugrándozni, amikor csettintesz – fonja össze a karjait maga előtt. Nem vagyok a cselédje, hogy csak úgy integessen nekem – Ha valamit akarsz mondani, gyere közelebb. Nem harapok, és nem eszek férfifejeket. Sőt méregfogaim sincsenek. – teszi hozzá vigyorogva – Sok minden kering rólam Raleigh, de csak az arra méltó "játszópajtik" tudják meg, mi lakozik a felszín alatt – kacsint játékosan.
Egyetlen lépést sem tesz előre. Kihívóan mered a másikra, a szája sarkában elégedett mosoly bújik meg.
Azt akarod, hogy más legyek? Nesze, most megkapod! Csak aztán nincs kérem vissza a régi Morrisont, ha nem tetszik a játék. Biztos vagyok benne, hogy alapos indoka van, miért jött olyan könnyedén az unokabátyja helyett, és az nem az, hogy szegény engem megsajnált. Márpedig ezt csak egy módon deríthetem ki. Ha elkezdek egy játékot. A saját szabályaim szerint.
Tudni akarom, mi folyik itt…

[- Hibát találtál, Letty drága?]

Morrison

Mi a szurcsókért nem működik semmi sem, ha erről a csajról van szó?
Mikor próbálok kedves lenni, nem tetszik neki. Ha viccelődök, azonnal olyan lesz, mint egy kiéheztetett sárkány. Csoda, hogy nem okád tüzet, és nem dől füst abból a magaslati levegőhöz szokott formás kis orrából. Egy rövid, unott és legfőképp halk nyögést megengedek magamnak, a hosszabb szitkozódást meghagyom későbbre, melyben gyakorlatilag már Morrison létjogosultságát is meg fogom kérdőjelezni, ebben biztos vagyok.
Most azonban erőt veszek magamon, és tőlem szokatlan türelmet tanúsítok. Idegesít, ahogy végigmér azokkal a fagyos szemekkel.
- Hibát találtál, Letty drága? – vigyorodok el szélesen. – Az csak optikai csalódás lehet. …de ha jó kislány leszel, talán lesz lehetőséged egyszer a valóságot látni. – kacsintok rá, majd mély hangon felkuncogok. Ha játszadozni akar, engem nem zavar. Pontosan tudom, hogy külső hibát viszonylag keveset fog rajtam találni, ahhoz meg nem ismer eléggé, hogy ismerje jellemem leggyengébb pontjait. Viszonzom az iménti hűvös méricskélést. Mikor az előbb én tartottam terepszemlét, hagytam kiülni az arcomra a véleményemet. Most azonban rezzenéstelen arccal, közönyösen futtatom át a tekintetem Morrisonon. Mintha csak egy unalmas könyvet olvasnék.
- Ha nem jössz közelebb, nem fogok neked elmondani semmit sem. – jelentem ki makacsul, és még a fejem is ingatom hozzá. Azért is kicsikarom belőle, hogy közelebb lépjen. Elvégre nő, és mint ilyen, nyilván kíváncsi is. Ez valami születési rendellenesség lehet náluk, vagy én nem tudom. Gúnyos fintorra húzódik a szám, amikor az arra érdemes játszópajtásokat említi meg. Na ne már, hogy Ryan neki ,,arra érdemes" volt, mert akkor menten leugrok a kastély legmagasabb tornyából, de esés közben igyekszem majd a fűriafüzet is útba ejteni a landolás előtt. Elismerem, Wallbrick valahogy jobban tud bánni minden nővel, neki esznek a tenyeréből, szinte csak egy szavába kerül és hogy úgy mondjam a kapuk kitárulnak előtte. Nekem azonban soha nem tetszettek azok a lányok, akikkel általában kezdeni szokott, nekem ők szinte kivétel nélkül túl vadak vagy hidegek. Mint Laetitia. Egyáltalán nem nevezhető az esetemnek, ha csak az előtte sorakozó volt barátnőket, és ahogy ő fogalmaz játszópajtásokat veszem alapul.
Amitől elgyengültem már egyszer, az csupa olyan tulajdonság volt, amivel ez a lány nem rendelkezik. Törékenység, védtelenség, ártatlanság, vidámság… sorolhatnám.
- Gondolod, hogy ha ilyen vagy velem, érdekelni fog, hogy mit rejtegetsz a felszín alatt? – nekidőlök a hűvös kőfalnak, és kezeimet összefonom a tarkómon, úgy támasztom a fejem is az ódon köveknek. Úgy, ahogy vagyok lassan ingatom a fejem. – Ahogy így elnézlek, nem túl sok minden lapul azalatt a bizonyos felszín alatt. – mosolyodok el újra, majd oldalra biccentett fejjel nézel le a lányra.
Olyan kár, hogy túl hamar abbahagyta azt a teljesen indokolatlan kuncorászást. Egy percre már azt hittem, hogy ő is emberből van. Újra ránézek, az arcát fürkészem, majd megpróbálok kedvesen hozzászólni.
- Nem kell, hogy a nyakamra állj, csak egy picit gyere közelebb. Ha te jössz, te határozod meg a távolságot kettőnk közt, és hidd el, te jársz jobban, ha nem adod a kezembe a döntés jogát. – kacsintok rá sokatmondón. – Én sem vagyok ám egy báb, nem fogok úgy táncolni ahogy te fütyülsz, mint Wallbrick tette. – kellett is a saját eszembe juttatnom azt a szadistát…! Mint mindig, most sem csak pénzben fogadtunk. Valamit meg kell tennem, ha vesztek, és Merlin a tanúm, azt a bizonyos valamit semmiképpen nem szeretném megcsinálni. Ezt bátran kijelenthetem úgy is, hogy még nem tudom mi lesz a vesztes sorsa. Kaptam rá egy hónapot, hogy Laetitia az ágyamba szédüljön valahogy, de kezdem úgy érezni, hogy ehhez évek, sőt évszázadok is kevesek lennének. Tanácsot kell majd kérjek, valahogy nyomoznom kell a lány után. Miket szeret, mi érdekli. A sárkányok biztosan… családfa kutatás céljából.
Ahogy ezen gondolkodok, a segítség meg is érkezik. Négy lábon, kedélyesen tekergőző farokkal, és előre szegezett hegyes fülekkel.
- Thea. – mosolyodok el elégedetten. A legjobbkor. Macskám azonnal elkezd a lábaim körül mászkálni, némi odafigyelést kunyerálva (mint mindig). Thea szemmel láthatóan fél a lánytól, nem véletlenül pihen meg mindig néhány másodpercre a hátam mögött. Ahogy lenézek rá, meglátom a kimerevedett füleit, és a támadásra kész mancsait.
Az én okos macskám…
Remélem legalább az én gondolataimat eltereli, így könnyebb lesz válaszolnom Morrison megjegyzéseire.

[[ Raleigh ]]

[ Raleigh ]

A finom ujjak egy pillanat alatt szorulnak össze, ahogy Raleigh elengedi a füle mellett a megjegyzését, és kuncogva tudatja vele: rajta bizony minden tökéletes, bármi ami mégsem felelne meg a korábbi kijelentéseknek, az csak optikai csalódás.
Persze, mert az idegesítő magabiztossága aztán nem hiba? Ezt azonban nem vagyok akkora gyökérhülye, hogy azonnal az orra alá dörgöljem Mr. Pörfiktnek. Még a végén megsértődik, aztán megnézhetem magam. A drágámozást kezdem megszokni, noha egy cseppet sincs ínyemre. Esküszöm ennél még a Gary által használt ghostlady is sokkal jobb volt. Kár, hogy hiába próbáltam kedves, vagy legalábbis magamhoz képest kedves lenni, mert olyan sötét, mint a Tiltott Rengeteg az éjszaka közepén, hogy nem veszi észre – valami megváltozott a hangulatomon. Teperni márpedig nem fogok, akkor sem, ha mugli kisgyerekek potyognak az égből varázspálcával a kezükben.
− Ugyan már Raleigh, senki sem lehet tökéletes! – kacsint vissza a fejét csóválva, őszinte mosollyal az ajkain. Ne képzelje azt a másik, hogy ő valami félisten az iskola falai között. Vannak még rajta kívül nagyágyúk, noha tény: neki és Wallbricknek Merlin tudja milyen hosszú lista jött össze a hét év alatt. Főleg fogadásokból.
Brrrrr.
Ahogy hűvösen végigmérik, vesz egy mély levegőt, mielőtt megjegyzést tehetne. Aztán még egyet, hogy a mondanivalóját legyen ideje átfogalmazni, és még egyet, hogy végül úgy döntsön: erre a megnyilvánulásra inkább ne reagáljon semmit.
− Azért, mert nem ismersz – jegyzi meg gúnyos vigyorral – Márpedig akik nem ismernek, azoknak nem vagyok kíváncsi a véleményükre. – teszi hozzá feljebb szegve a fejét – Mit vársz, hogy majd miattad változok? – mélázik el hangosan, ellökve magát a faltól. – Másszak előtted térden, és könyörögjek, hogy mondd: mit tegyek? Biztos tetszene, de én nem ilyen vagyok.
Csak azért sem megy előre. Mindig is piszkálta a csőrét, ha valaki utasította. Tulajdonképp kivételesen ennek a kérésnek szívesen eleget is tenne, ha nem félne a másiktól. Tény: kijelentette: biztosan nem esik bántódása, ha ő választja meg a távolságot, és sokkal jobban tudná koordinálni a kettejük kis harcát, de valamiért egyszerűen képtelen megmozdulni.
Van valami delej, ami a fiú bőréből árad felé, ami miatt egyre jobban kezdi elveszíteni a kontrollt. Végül a kíváncsiság győz, és tesz egy tétova lépést előre.
− Így jobb? – nevet fel egy pillanatra lehunyt pillákkal. – Megvolt amit kértél, és nekem is megmaradt a méltóságom – teszi hozzá saját magán szórakozva.
Egyáltalán nem zavarja, ha esetleg hülyén néznek rá, vagy félrebiccentett fejjel, amolyan: ez most megőrült? – arckifejezéssel. Annyit hordta mostanában azt az átkozott álarcot, hogy mindenkit távol tartson magától, hogy lassanként kezdett belefáradni. Mi tagadás: jó érzés volt kiereszteni a gőzt, ami az elmúlt hetekben felgyülemlett benne.
Mélyen a fiú szemébe nézve tett még egy lépést, aztán kihúzta magát, keresztbe fonta maga előtt a karjait, és várakozóan nyalta meg az alsó ajkát.
− Van valami, amit tudnod kell – szólal meg mély dallamos hangján – Utálom, ha a kezembe adják az irányítást – emeli égnek a szemeit, mintha azt mondta volna, hogy a vizsgákat, vagy valamelyik lány háztársát illetné keresetlen jelzőkkel. – Úgyhogy a labda a tiéd. – folytatja végtelen nyugalommal – Kezdj vele belátásod szerint. Ha nem tetszik valami, úgyis jelezni fogom – teszi hozzá angyali mosollyal.
Igen, ez pontosan az, aminek látszik. Felhívás keringőre. Elvégre mi az, hogy egyáltalán nem tetszem neki? Könyörgöm még Wallbrick is elismerte, hogy nem vagyok egy bányarém, és nem is átlagos.
Érdeklődve figyeli, ahogy Raleigh tekintete megváltozik a macskája láttán. Az állat szemmel láthatóan fél tőle, noha soha egyetlen rossz lépést nem tett felé. Biztos érzi rajta, nem épp a legjobb fából faragták, és bármikor képes lenne átállni a sötét oldalra, csak hogy mentse, amit kell.
− Ciccaaaa.
Valami hirtelen ötlettől vezérelve guggol le, ha nem akasztják meg a mozdulatban, és kedveskedve próbálja magához édesgetni némi simizésre a bársonytalpú szőrmókot. Neki is van macskája, Wallbricknek is, egyik sem fél tőle. Talán Thea sem fog, ha érzi rajta az őszinte ismerkedési szándékot. Miközben próbálja hívni a négylábút, szöget üt a fejébe egy gondolat.
Vajon ha idejön a törpecirkáló, és sikerül megdögönyözni egy kicsit, Raleighnek megváltozna a véleménye?

[- Sokkal jobb.]

Morrison

- Sokkal jobb. – jegyzem meg halványan mosolyogva. Élvezettel tölt el nézni a lány belső kis harcát, ahogy megküzd önmagával egy olyan apróság kapcsán, mint egyetlen, bizonytalan lépés az irányomba. – Még csak térden csúsznod sem kellett. – kacsintok rá egy hamiskás félmosoly kíséretében. – Azért vagyok itt, mert tudtam, hogy itt leszel, és látni akartalak. Veled akartam lenni, hogy meggyőződjek róla, hogy igaza van-e mindenkinek, és tényleg megközelíthetetlen vagy-e.
Mi lett a fogadással?
Laetitia ezerszer különlegesebb, mint azt gondoltam. Mindig úgy hittem, hogy ő is csak egy a sok közül, hogy pont ugyanolyan, mint a többi aranyvérű kis liba. Akik naphosszat csak szépítkeznek, pletykálkodnak, és szent meggyőződésük, hogy náluk nincs tökéletesebb az egész Merlinadta világon. Azt eddig is tudtam, hogy Minnie és Dee valahogy mintha mások lennének, de eszembe sem jutott, hogy Morrison is olyan, mint ők. Már majdnem… normálisak, már ha egyáltalán lehet ilyesmit mondani rájuk. Tudom én, hogy az unokahúgom egy kissé csökkentett képességű, és a világ második legnagyobb szemét szoknyabolondjával állt össze (az első ugyebár jómagam lennék), de a húgommal még nincsenek ilyen jellegű gondok. Persze amint vége ennek az évnek, és én elballagok innen, Minnea is elkezdheti élni azt az életet, amit akar, bátyuskája nélkül. Pedig, sejtéseim szerint neki nem kicsit lenne szüksége az én terelgetésemre, és arra, hogy odafigyeljek rá.
Ahogy erre gondolok, ajkaim közt kiszökik egy halk sóhaj. Igen, Minnie rendes lány, és talán Letty sem akkora sárkány, mint azt sejtettem. Annyira elmerültem a gondolataimban, és abban, hogy Morrison ártalmatlan énjét kerestem, hogy észre sem vettem, hogy még egy lépéssel közelebb merészkedett.
- Szereted, ha más irányít? Ez nekem új. – kuncogok fel mély, torokhangon. Thea jelenléte valahogy megnyugtat most is, mint mindig. Különös, hogy van olyan nőnemű lény, akiért egy tucatnyi sárkánnyal is megküzdenék. Csendesen, a falnak dőlve figyelem a lányt, ahogy megpróbál barátságot kötni ezzel a kis gyalogszőrössel.
- Karmol. – jegyzem meg halkan, és talán már későn is, mivel a macskám már meg is indult Letty felé. Mosolyt csal az arcomra a látvány, ahogy Thea füleit és szemeit a lány felé fordítva meredten nézi őt, és azon gondolkodik, hogy mi is legyen a következő lépés. Vajon Theám megkedveli Morrisont? És ha igen, akkor ugyanez megtörténhet velem is? Annyira más, mint az a rakoncátlan szőke kis vigyori, máig az egyetlen, aki valahogy közelébe ért annak, hogy érzéseket váltson ki belőlem.
Merlin kócos szakállára, mi a neve?
Nem emlékszem. Bárhogy kutatok a fejemben már hónapok óta, egyszerűen nem emlékszem rá. Idegesen húzom el a szám, és bosszúsan megdörzsölöm a fejem, miközben Thea egyre közelebb merészkedett már a lányhoz. Azt tudom, hogy egy kis szőke volt, búzavirágkék szemekkel, és kellemes mosollyal, de mi volt a neve? Képtelenség, hogy ne emlékezzek rá. A macskának vidáman mozog ide-oda a farka vége, mint valami árboc, úgy emelkedik felfelé az állat háta és feje fölé magasodva. Nyugalomra intem egyetlen mozdulattal, majd lehajolok a lány mellé, és keresem a tekintetét.
Most olyan más. Sokkal kedvesebb, valahogy nem annyira hideg és távoli, mint máskor. Egy kósza, ösztönös mozdulattal végigsimítok a macska hátán, aztán óvatosan közelebb tolom Morrisonhoz. Tétován nyalom meg a szám szélét, miközben a következő lépésen gondolkodom. Szeretném megérinteni, de már annyi pletykát hallottam róla, hogy bevallom komoly kétségeim vannak afelől, hogy képes lenne-e elviselni az érintésem anélkül, hogy ne kelljen a gyengélkedőre rohannom csonttöréssel. Többszörös csonttöréssel, ha már itt tartunk.
- Most szép vagy. – csúszik ki valahogy a számon ez a rettenetesen suta bók.
Most szép vagy?
Raleigh, ennél jobbat is tudsz! Ugyanakkor, talán éppen azért sikerült ennyire esetlenre ez a kurta dicséret, mert őszinte volt. Előre nyúlok, és ha a lány nem hajol el előle, akkor előbb csak arca körvonalainál, bőrét nem is érintve végighúzom a kezem mellette, mintha az auráját simogatnám meg, majd a füle mögé tűrök egy kóbor tincset. Igen, most tényleg szépnek látom. Halványan elmosolyodok, és csak váron, hogy vajon közelebb merészkedik-e, vagy időt kell adnom neki még.

[[ Raleigh ]]

[ Raleigh ]

Megközelíthetetlen…
Fogalma sincs, mikor hallotta ezt a kifejezést magára utoljára. Talán még akkor, amikor minden más volt. Amikor egymásnak adták a táncparketten, amikor hangosan kuncogott valakin, amikor felsőbbrendűen viselkedett, amikor senki nem merte a fejére olvasni a hibáit. Amikor azt csinált, amit akart, azzal akivel akart.
− Ilyen szörny volnék? – csúszik ki a száján. mielőtt még végiggondolhatná mit mondott. Elvörösödik, lehajtja a fejét, és mély sóhajjal rendezi át vonásait, amikor újra a másik szemébe néz. – Ugyan már Raleigh, csak azt ne mondd, hogy komolyan érdekel milyen is vagyok, ha épp nem harapok – nyújtja a ki a nyelvét gyerekes hitetlenséggel.
Meggondolatlanságot csinált, és ezzel nyilván pontosan tisztában van a vele szemben álló is. Óvatosabbnak kellene lennie. Az egy dolog, hogy Wallbrickben valamilyen idióta elvből megbízott, de annyira hülye nem lehet, hogy ugyanazokat a hibákat elkövesse Raleighvel is. Nem bízhat meg benne. Nem lehet hozzá teljesen őszinte, amíg nem tudja pontosan, hogy kivel is áll szemben. Ugyan hat éve egy házba tartoznak, de mégsem mondhatja azt számtalan bál után sem, hogy ismeri. Márpedig az ismeretlentől nem árt óvakodni.
Nem fél tőle, elvégre van egy olyan bosszantó tulajdonsága, hogy nem fél Raleightől, sem senki mástól. Talán azért, mert még nem kapott elég nagy pofont az élettől, hogy megtanulja fékezni a nyelvét. Talán azért, mert soha nem mondták neki, hogy ne legyen véleménye, és azt ne mondja ki azonnal, mindegy ki áll vele szemben.
Talán…
A figyelmét valami teljesen más köti le. Ahogy megjelenik Damerei macskája, egyszeriben minden más kimegy a fejéből. Pontosabban csak egy gondolat jut az eszébe. Valami mágnesként vonzza a törpecirkáló felé, miközben a fülébe súgja: talán ez lesz az út, ha ki akarja szedni a fiúból, mit keres itt tulajdonképp. Mert amit hallott korábban, egyszerűen képtelen megemészteni.
Meg sem hallja az intést, félrebiccentett fejjel, őszinte mosollyal az ajkain túr bele a négylábú puha, selymes szőrébe. Mélyet sóhajt, tekintete teljesen ellágyul. Bezzeg az ő macskája mostanában úgy viselkedik, mint valami fúria. Karmol, harap, menekül, és méltatlankodva fordít neki hátat, valahányszor egy kicsit szeretgetni kezdené.
Az emlék hatására összerezzen, visszatér a jelenbe, és pont akkor húzza el a kezét, amikor Raleigh szintén végigsimít a macska hátán, és közelebb tolja felé.
Hirtelen ötlettől vezérelve óvatosan a pocija alá nyúl, és ha nem kezd el azonnal kapálózni, finoman az ölébe emeli, és onnan simogatja tovább. Amennyiben látná, hogy szeretne menni, azonnal elengedi. Pontosan tudja, hogy ha valami nem megy, akkor azt a legjobb nem erőltetni. Pláne egy olyan állatfajnál, amiről mindenki tisztában van, mennyire öntörvényű.
Aztán majdnem leesett az álla.
− Mi-mit mondtál? – kapja fel a fejét döbbenten pislogva. Egy percre megint úgy érzi magát, mint Garyvel, amikor először csókolta meg. Végigfut a kellemes érzés a bőre alatt, az arca kipirul, és szemeiben valami új csillogás jelenik meg. – Köszönöm – biccent melegen.
Amikor Damerei felé nyúl, ösztönösen hőköl hátra, de épp annyira, hogy még bőven el lehessen érni. Beleborzong, ahogy a füle mögé tűrik egy elkóborolt tincsét. Lassan jobban hasonlít egy érintetlen szűzlányra, mint önmagára.
Kinyitja a száját, hogy megkérdezze, ez most mi volt, de legnagyobb megrökönyödésére egyetlen hang sem jön ki rajta. Teljesen összezavarodott, és ami még bosszantóbb: hogy nyilván ez az arcára is van írva.
Ha Raleigh nem akadályozza meg, hirtelen felpattan, elszakítja tőle a tekintetét, és megint a fal felé araszolva keres magának kétlépésnyi biztonságos távot.
Nem bízik meg benne. Mi van akkor, ha ez az egész csak egy játék? Egy játék, amiben ő csak veszíthet?

[- Különös kapcsolat van Thea és köztem.]

Morrison

- Különös kapcsolat van Thea és köztem. – szólalok meg halkan, ahogy a lány felemeli a macskám.
,,Merlin szerelmére, Thea csak most az egyszer ne karmolj!"
Meglepetten tapasztalom, hogy ez a kis szőrmók jó szövetséges módjára elégedetten dorombol Laetitia kezei közt. Pedig nem szokott ilyesmit csinálni. Hogy úgy mondjam jellemidegen tőle, ha hagyja magát dögönyözni. Megdöbbentő látvány ugyanakkor a lányt így látni. Kedvesnek bárkivel vagy bármivel szemben, amihez nem fűzi érdek. Elvégre semmi előnye nem származik abból, ha most megcirógatja a macskám.
De vajon tényleg nem? Félrebiccentett fejjel nézem őt, ahogy elpirul az iménti esetlen bók hallatán. Csak biccentek mikor megköszöni, elvégre nem kellett volna. Kifejezetten kellemes látvány. Elgondolkodva futtatom végig a tekintetem Letty-n. Semmi kivetni valót nem találok az egész lányon, de ez eddig sem volt másképp. Ahogy elnézem őt, és a doromboló macskát, eljátszadozom a gondolattal hogy miért is ne lehetne két nőnemű lény, akikhez képes lennék kötődni. Ez a kis gyalogszőrös már rég elnyerte a bizalmam, hisz most is hűséges segítő társam, ahogy békésen tűri Morrison becéző kezeinek érintését. Miért ne válthatna ki belőlem érzelmeket a lány is? Elvégre Ryan is azt állítja, hogy szereti az unokahúgom. Velem miért ne történhetne ilyesmi?
Damerei Raleigh! Térj észre, ez a gyalázat veled nem történhet meg soha!
Elgondolkodva nyalom meg a szám sarkát, szinte észrevétlenül, és éppen készülök visszasüppedni a gondolataimba, amikor Laetitia egyszer csak felpattan, és eltávolodik tőlem. Pokolba ezzel a lánnyal, valamiért nem adja magát egykönnyen! Kénytelen vagyok csalódottan elhúzni a szám, majd felállok én is.
- Kérem vissza a macskám. – jut eszembe a mentő ötlet, hiszen Theám még mindig a karjai közt dürrög és berreg. Láthatóan és hallhatóan élvezi a társaságát, és eszében sincs velem visszatérni a hálóterembe. Ám legyen, ezúttal még csak Thea fog velem jönni, de legközelebb már nem őt tartom a karjaimban az úton, hanem Morrisont!
Elszántan lépek közel hozzá, olyannyira, hogy szinte biztos vagyok benne, hogy tettlegesen fogja védeni a saját terét egy idő után, de ez most nem érdekel. Alig több, mint egy arasznyi helyet hagyok kettőnk közt, épp csak annyit, hogy ha akarja, átadja nekem a macskát. Ahhoz azonban nem elég, hogy elegánsan távozzon a közelemből, ha el akar távolodni, akkor egyértelműen menekülnie kell. Jobb kezem alig észrevehetően, puhán a csípőjére teszem, és keresem a tekintetét.
- Mit forgatsz abban az agyafúrt, csinos kis koponyádban? – dörmögöm egészen közel hajolva hozzá. Az túl bizalmas lenne ha ennél jobban hozzáérnék, és most információkra van szükségem tőle. –Miért nem hiszed el, hogy miattad vagyok itt? Le akarlak győzni, és azt akarom, hogy megadd magad nekem, és meg is fogod tenni előbb vagy utóbb. – súgom a fülébe. Várom a reakcióját, más lányok ilyenkor már réges rég nem bírnak magukkal, és a karjaimba vetik magukat, de tudom, hogy ő nem ezt fogja tenni. Hűvös és távolságtartó marad majd, ahogy mindig.
Ezt megelőzendő kissé visszahúzódom, hagyok Lettynek némi levegőt.
- Szóval add szépen vissza a dögömet. – mosolyodok el kedélyesen, és elengedem a lányt.

[− Miért gondolod, hogy hátsó szándékaim lennének csak azért, mert a macskád valami különleges okból nem harapta le azonnal a kezem, amint hozzá mertem érni?]

A szeme sarkából lesi, hogy a fiúnak még véletlenül se tűnjön fel: figyeli minden mozdulatát, az arca minden rezdülését, miközben gyermeki mosollyal az arcán játszik a négylábú törpecirkálóval.
A macskák öntörvényű lények – jut eszébe hirtelen, és már várja  a pillanatot, amikor érzi: most már futni kellene hagyni, mert ha nem, nos annak könnyen szerzett csúnya karmolás lehet a vége.
Az idő azonban egyre késik, mintha a macseknak esze ágában sem lenne lelépni a lány karjai közül. Hát létezik ilyen jószág, amikor neki ennek az állatnak a tökéletes ellentéte jutott? Karmol, harap, fúj, mint valami megveszekedett vadállat, pedig ő csak szeretgetni akarja… Na majd ha megérzi rajta az idegen szagot. Vagy engedelmeskedik végre, vagy még jobban besértődik, aztán otthon magyarázhatja a bizonyítványt: hogy sikerült a kastélyban landoltatni a macskáját?
Még csak az kellene.
Finoman túr a puha szőrbe, halványan elmosolyodik, miközben arra gondol: talán most ad neki az élet néhány percet, amikor nem kell gondolkoznia, azt tehet, amit csak akar, és senki nem fogja kérdőre vonni.
De a szép remény a pillanat töredéke alatt hullik szét, amikor Raleigh egyenesen nekiszegezi a kérdést.
Méltatlankodva mordul fel, mint akit sikeresen vérig sértettek már magával a feltételezéssel is. Felszegi szép fejét, miközben végig a másik szemébe néz. Válasza azonban egyre késik, mert nem tudja eldönteni: keresetlen szavakkal illesse a fiút, vagy inkább elevenbe talált szavakkal.
Végül a könnyebbik utat választja. Mint mindig, ha szorult helyzetbe szeretnék hozni.
− Miért gondolod, hogy hátsó szándékaim lennének csak azért, mert a macskád valami különleges okból nem harapta le azonnal a kezem, amint hozzá mertem érni? – kérdez vissza ártatlanul. – Ne magadból indulj ki Raleigh. – cöccög fejet csóválva.
Tény, megfordult a fejében, talán a cica lehet az út egy könnyed beszélgetéshez, esetleg talán egy kicsivel többhöz is, de valahol – már nem is emlékszik merre – ez a gondolat el is halt csírájában. Állattal nem lehet kihasználni a másikat, arról nem is beszélve: miért lenne neki érdeke megmutatni másnak az emberibb arcát?
Pont a lány fejezte ki, mennyire nem érdekli, ki mit gondol róla. És ha a másiknak eddig ez nem is tűnt fel, ebben az elhatározásban egy percre sem ingott meg.
− Azért nem tudom elhinni – kezdi a magyarázkodást egészen óvatosan, tekintve hogy a másik egyenesen rajta áll az auráján, mit sem zavartatva magát. − …mert legutóbbi információim szerint nem az a szerzet vagy, aki egy lánynak azért keresi a társaságát, mert annyira érdekli, milyen is valójában. Azt hiszed nem tud róla mindenki, miféle fogadásokat köttök Wallbrickkel? – hadarja egy szuszra. – Talán ha nem kürtölnétek szét az egész Roxfortban mit kell mindig csinálnia a vesztesnek, kevésbé lennék gyanakodó. Nem gondolod?
Észérvek. Pontosan. Erre nem mondhatja azt, hogy csak azért mondja ezt, hogy bosszantsa, vagy, hogy megmutassa milyen hülyén viselkednek a fiúk egymás között. Puszta tények. Ha nem azzal lenne tele a kastély, hogy most épp miért is baktatnak vigyorogva a gyengélkedő felé, biztos, hogy sokkal több lányt tudnának megszédíteni.
Pontosabban Raleigh, mivel Wallbrick újabban ki se száll Deveraux szájából, maximum annyi időre, hogy levegőt vegyen. De nem baj. Egyszer kelljen csak neki szívesség, majd ő is véletlenül elfelejt elmenni a találkozóra, és természetesen esze ágában sem lesz előre lemondani.
− Mi lesz, ha nem adom vissza? Megbüntetsz, Raleigh? – kérdezi színpadiasan a szívéhez kapva. – Hűűűha, kezdek reszketni, mint a kocsonya. – teszi hozzá epésen a macsek fülét vakargatva.
Aztán rájön, hogy már megint nem gondolkozott, mielőtt beszélt. Ezaz Letty, öngól…

[- Nem hoz lázba, hogy miért vagy rákattanva a macskámra, te is tudod, nem erre céloztam.]

Morrison

Szinte megbabonázva nézem a lányt, ahogy kezeivel a macska szőrébe túr. Ebben a pillanatban szeretném Theát egyszerűen a földre hajítani, és elkapni a puha kacsókat, hogy tenyerembe szoríthassam őket. Vajon tényleg olyan selymesek, mint amilyennek tűnnek?
- Nem hoz lázba, hogy miért vagy rákattanva a macskámra, te is tudod, nem erre céloztam. – keresem a tekintetét, igyekszem a szemébe nézni minél tovább. – Cseppet sem érdekel, hogy ez a hibbant kis szőrcsomó éppen kinek a kezei közt fetreng. Jól van idomítva, szereti, ha a csajok kényeztetik, egész jól szokta viselni. – kacsintok rá sokatmondóan, és a fülei mellett két oldalt a falnak támasztom kezeim. Veszélyesen közel van a lányhoz, tudom, de most valahogy nem törődhetek az aprócska részletekkel is.
Nem vagyok elragadtatva egyáltalán, mikor szóba hozza a fogadás dolgot, de nem is esek pánikba. Remélem kiolvassa a szememből, hogy most is pontosan erről van szó, és hogy Ő a fogadás tárgya. Csak még izgalmasabb lesz tőle minden. Persze tisztában vagyok vele, hogy megveszett baziliszkuszként fog majd rám törni, és a lehető leggyorsabban leátkozni a fejem a nyakamról, de ezt még talán túlélem. Egy aranyvérű liba hisztériája nekem nem újdonság, van ilyen elég a rokonságban. Majd kapok egy litániát arról, hogy miféle aljas dolog lányok becsületének kárára fogadásokat kötni.
- Gyanakszol, Laetitia? – dörmögöm játékosan, és mély levegőt veszek. Továbbra is van valami a lány parfümében, ami egyszerre vonz és taszít is. Erőteljes, nőies illat, köze sincs azokhoz a nyári szellőt idéző aurákhoz, amiket a lányok többsége használ az ő korában. Tömény, mind mennyiségében, mind pedig összetételében. Ugyanakkor éreztem már hasonlót, és pontosan tudom, hogy ezeknek a parfümök olyankor a legjobbak, amikor keverednek az ember saját, természetes illatával. De nem ez az egyetlen, ami most mágnesként vonz. Nincs most időm azon merengeni, hogy ez eddig miért nem tűnt fel nekem, de meg kell állapítanom, hogy ezek a piros kis párnácskák, Laetitia szemmel láthatóan bársonyos ajkai megdöbbentően csábítóak. Már nem bánom, hogy belementem a fogdásba, mert a kényszerű helyzetnek hála közel kerülhetek a Roxfort egyik talán legvonzóbb lányához. Nincs is rá jobb jelző,mint a vonzó, mert most valamiért úgy érzem, hogy ezek a cseresznye kis ajkak mágnesként húznak magukhoz.
Épp amikor már vágyakozva megnyalnám szám szélét, megüti a fülem a gyalogszőrös halk nyervákolása. Gondolom, nem szeret két ember közé szorulni, és hamarosan magától is kereket old ebből a kutya, illetve macskaszorítóból.
- Ha nem adod vissza? – suttogom, és a lány szemébe nézek. – Akarod tudni, hogy milyen büntetést kapsz majd? Olyat, amilyen az ilyen nagyon-nagyon rossz kislányoknak jár. – jobb kezemmel elengedem a falat, és finoman megérintem a szőrmók fejét jelezve, hogy menjen el. Thea persze ismer már jól, így rögtön engedelmeskedik is, és a földre huppan a lány kezeiből. Szemem sarkából még rápillantok, de már látom is, ahogy a klubhelység felé vette az irányt. Tudom, hogy mire visszaérek oda, egy csendes zugban fog várni rám, hogy elismerésem jeléül megdögönyözzem, mint valami hűséges szövetségest.
Nem támasztom vissza jobbomat a falhoz, helyette inkább cseppet sem titkolt szándékkal a lány felé nyúlok. Ha nem húzódik félre a kezem elől, akkor finoman a tenyerembe fogom azt a kecses, törékeny nyakát. Lenyűgözően fehér és selymes bőre van, az egyik legfinomabb, amit eddig volt szerencsém érinteni. Hüvelykujjam a nyaka oldalán lévő artériára illesztem, és érzem, ahogy a vére eszeveszett tempóban száguldozik a feje és a szíve közt minden egyes dobbanást követően. Nem különösebben zavar, hogy vagy egy fejjel a lány fölé magasodok, sőt inkább élvezem a helyzetet. Az alacsony lányok valahogy mindig vonzottak. Túl jól viselkedtünk mostanáig, ezt pedig sürgősen korrigálnom kell.
- Mennyire sietsz innen elmenni? – suttogom a lány hajába, miközben engedem, hogy az illata teljesen maga alá gyűrjön. Egyre inkább nem tudom, hogy ki kit fog legyőzni ebben a fogadásban. Én Morrisont, vagy esetleg a lány engem? Na és ott van még a harmadik lehetőség is: Wallbrick mindkettőnket.