A kivétel

1. felvonás
1994. szeptember 6.

A helyiségben félhomály uralkodik. Különösebben senki nem töri meg a tompa duruzsolást, egy vendég sem kurjant hangosan, vagy zajong különösebben, mindenkit megtört a mai nap, és most fáradtan fogyasztják el kávéjukat, vagy isszák ki az utolsó kortyokat, mielőtt hazatérnének otthonukba. Még csak négy óra. A nagycsaládosak kapkodva sietnek a mugli világ felőli bejárat felé, míg az itt maradók ugyanolyan lassúsággal ténykednek, mint előtte. Ők különösebben nem sietnek semerre. Számukra megáll az élet itt, a délutáni frissítők elfogyasztásánál, és majd folytatódik este, mikor alaposabban felöntenek a garatra.
Különösebben senki nem figyel fel a nyíló ajtóra, még akkor sem, ha az végre megtöri fájdalmas nyöszörgésével a kocsma feszült hallgatását, de aki odanéz, az azonnal érezheti, hogy megérte egy pillanatra kiszakadni a lankadtságból. Aprócska, igen mutatós teremtés lép be az Abszol út felől. Olyan fiatalnak tűnik, de a férfi szemek számára elkerülhetetlen formás testre a Szent Mungó emblémájával ellátott, gyógyítókra jellemző ruha feszül, mély dekoltázsa szinte köldökig kigombolva. Milyen furcsa, kacér teremtés, már megjelenése alapján, pedig sokan nem is látják a kocsma félhomályától miként villognak zöld macskaszemei mindenfelé. Szőke haja hátul copfba fogva, de dús fürtjei így sem simulnak teljesen fejére. Kezével hátranyúl, és kihúzza hajából hajgumiját, majd alaposan szétrázza az egész napos fogságtól összeállt tincseit, de úgy tűnik göndör fürtjei hamar alkalmazkodnak a rendezetlen formához, és vidáman ölelik körül gazdájuk üstökét. Fiatal arca megtört, kiül rá az egész napos fáradtság. Látszik rajta, hogy nehéz napon van túl. Ugyan még gyakornok, de jócskán megdolgoztatják a Mungóban, nem beszélve a ma érkezett tömeges seprűkarambolt elszenvedett betegekről. Csúnya látvány, szálkák, félbetörött seprűlécek lógnak ki az emberekből mindenütt. Nem is tudja, mikor történhetett, hogy így belecsöppent az életbe, mikor tűntek el a felhőtlen hétköznapok? Persze nem minden nap ilyen rémes. Általában gyorsan megoldja a problémákat, ellátja a sebesülteket, feldobja a kórház alkalmazottait, de ma a megszokott vidám hangulatát sehol sem lehetett látni, energiatartalékai is igencsak fogyóban voltak. Ma, amikor születésnapját kellett volna épp ünnepelnie. Nagy levegőt vesz, megpróbál megnyugodni. Hisz most azért jött ide, hogy ünnepeljen. Egyedül.. Legalább egy kis pohárkával, mielőtt hazamegy és kipiheni a fáradalmakat.
Összeszedi magát, és megindul a pult felé. Járása letagadhatatlanul ragadozóé, de most egy prédára sem akar lecsapni, mindenesetre még így sem engedi, hogy bármelyik rátapadt szem elkalandozhasson. A belépője megvolt, de a műsornak még nincs vége, még akkor sem, ha nem tervez semmit. A puszta kinézete elég ahhoz, hogy elszórakoztassa bármelyik helyiségben lévő hímneműt. Bármelyiket..?

Odaballag a legközelebbi üres székhez, egy mélyen könyvébe bújt férfi szomszédságába, és kecses kis hátsóját kipucsítva lehuppan rá. Egy darabig figyeli a lapok fölé hajolt férfit, aki valami idegen nyelven írt könyvet olvas, miközben halkan motyorászik néha maga elé, majd inkább más felé irányítja a figyelmét. Parányi zsebéből elővarázsolja cigarettás dobozát, öngyújtóját, és egy szálat elővéve rágyújt, majd mélyet szippant a szájába bűvölt dohányrúdból. Miközben elrakja előkapart dolgait, a kíváncsi szemek elgondolkozhatnak, hogy mégis hol a fenébe fér el ezen az apró ruhán egy zseb. Nem szokása ugyan, de ma nagyon jól esik rágyújtani. Jólesőn szippantgat, majd száját ráérősen nyitva hagyva, hagyja, hogy lustán szivárogjon kifelé a füst. Mikor a kocsmáros elcaplat előtte a pult túloldalán, rávillantja macskaszemeit.
- Egy kupa vajsört, és egy kupica lángnyelv whiskeyt! Szíverősítőnek.. – teszi még hozzá, látva a csapos kétkedő pillantását. Hitetlenkedve pillant a férfi után. Érzi, hogy hajszál választotta el attól, hogy kérdőre vonják a korát, pedig már jócskán elmúlt 17.
Ismét mélyen beleszippant cigarettájába, miközben a csapos már fordul is, és kihozza a rendelést, a szomszédjának szánt kávéval együtt. A férfi ekkor néz fel először az olvasásból, haja kócos, és csapzott. Látszik, hogy rég nézhetett utoljára tükörbe, valószínűleg már régóta itt van. Szeme alatt fáradt karikák húzódnak, amiket alaposan megdörzsöl, mikor olvasmányából felnézve leveszi szemüvegét, hogy megpihenjen. A csapos egymás után lepakolja a rendelt italokat. A kávét, a lángnyelv whiskeyt, majd a kupa vajsört, egyenesen rá a férfi szemüvegére. Amythia szemei nagyra tágulnak a meglepetéstől, és előredőlve köhögi fel a füstöt, ahogy megakad torkán a nevetés. Mégsem szeretne olyan tapintatlan lenni ismeretlen szomszédjához, hogy kiröhögje balszerencséjét. A szerencsétlen férfi csak hápogni tud. A csapos mérgesen dörmög valamit, ma ő sem hozza a csúcsformáját. A férfi kiemeli a kupa alól szemüvegének roncsait, úgy látszik, ma már nem tud tovább olvasni. Ezzel legalább is nem.
- Úgy látom, a maga napja is hasonlóan kellemes, mint az enyém. – hajol közelebb kuncogva a férfihoz, miközben háta mögött lepöccinti cigarettája végéről az összegyűlt hamut. Az idegen láthatóan meglepődik, hogy valaki megszólította, ám lehet, csak az lepi meg, hogy ülnek mellette, hiszen ezt szemmel láthatóan eddig még nem vette észre.
- U-ugyan, megesik.. – dadogja a férfi, majd gyorsan elkapja tekintetét Amythiáról, nem úgy, mint ő. Amy alaposan szemügyre veszi szomszédját, eddig fel sem figyelt rá, hogy egészen szemrevaló. Amúgy is mindig esete volt az elesett típus.. De nem ma.. emlékezteti magát. Felhajtja gyorsan lángnyelv whiskey-ét. Érzi, ahogy jólesőn marja torkát az ital, egy pillanat erejéig összehúzza csinos vonásait, majd belekortyol vajsörébe is. Ennek máris sokkal lágyabb az íze, az ital kellemesen cirógatja száját, és gyomrát. Alig nyelte le a kortyot, máris int a csaposnak, miközben megszólítja a mellette ülőt.
- Diákfizetésből ugyan, de fogadjon el egy italt kárpótlásul.
- U-u-ugyan.. Sz-szü-szükségtelen. – a férfi egyre jobban dadog. Meglepetten kapja el tekintetét szemüvegének roncsairól, és pillant a fiatal nőre, míg amaz int a kocsmárosnak, hogy küldjön nekik még egy kör whiskeyt.
- Kérem.. – néz bájosan a férfire – így legalább nem ünneplek egyedül. – Általában ez csak egy ócska kifogás lenne, egy lehetőség az ismerkedésre, de ma, ezen a megkopott napon a hangjába vegyült keserűség árulkodik arról, hogy őszintén beszél. Mélyet szippant eddig parlagon hagyott cigarettájából, hátha a füst majd lemarja a keserűséget torkáról.
- M-miért.. mégis m-mit ünnepelne? – kockáztatja meg a férfi a kérdést. Láthatóan nehezére esik a beszélgetés kezdeményezése.
Amythia összeszűkített szemekkel pillant a férfire, miközben vékony csíkban kifújja a füstöt.
- A születésnapomat.. történetesen.
- Igen? – a meglepetéstől úgy tűnik, még a dadogásról is elfeledkezett – Én is most ünneplem! Te-tegnap volt. – a férfi megkockáztat egy mosolyt, ám ez már Amyt is megdöbbenti. Neki is most lett volna? És olvasással ünnepel? Csodálkozó pillantását a férfin pihenteti, miközben a kocsmáros lerakja a whiskeyket a pultra.
- Ő-őszintén sz-szólva, el-elfeledkeztem róla.. E-ezért ünneplem cs-csak ma. – kuncog halkan a férfi, láthatóan zavarban van, de Amythia nem bírja visszafogni magát, kirobban belőle a nevetés.
- Elnézést.. –szabadkozik- de egyszerűen nem tudom elképzelni, hogy valaki elfelejtse a születésnapját. – dallamos nevetése szabadon gurgulázik szájából. A férfi fülei teljesen elpirulnak, szerencséjére ezt a kocsma jótékony félhomálya teljesen eltakarja.
- Hát akkor igyunk a születésnapunkra! – valamelyest mérsékli nevetését, és a férfi felé emeli poharát. Az idegen félénken somolyogva összekoccintja Amythia poharával sajátját, majd felhajtja annak tartalmát, ám közel sem olyan könnyedén, mint szomszédja. Miután lenyelte az italt, vad köhögésben tör ki, mire Amy ismét kuncogni kezd, de csak szép halkan, hogy ezúttal ne hozza zavarba a másikat. Az idegen hálásan pillant fel a hölgyeményre.
- Vi-visszahívom én is, h-ha egyszer már magácskának v-van pont m-ma a születésnapja. – szólal meg a felestől felbátorodva a kócos üstökű férfi, és zsebéből nagy hirtelen előrántja erszényét. Ám a gyors mozdulattól kinyílik az erszény szája, és jó pár érme, illetve néhány, tompán csillogó kő zuhan ki belőle, és gurul szét a kopott fapadlón. A férfi mellkasából fáradt nyöszörgés tör fel, Amy elcsigázott mosollyal figyeli a földön pergő köveket, amiknek még így félhomályban is legalább olyan szép színük van, mint macskaszemeinek. Lepattanva székéről a földre guggol, nem csekély belátást engedve így méretes dekoltázsába. Az idegen férfi oda sem pillant, már a puszta gondolattól kipirul az arca, hogy milyen laza öltözetben van ivótársa. Inkább sietősen ő is a földre csúszik, hogy felnyalábolja erszénye tartalmát. Amythia kézbe fog egy követ, felemelve alaposan szemügyre veszi. Opálosan csillogó mélyzöld kő, kívülről mintha valami porral lenne behintve. Leküzdi magában a kényszert, hogy ruhájába rejtse legalább ezt az egy követ. Ha már mástól nem kap ajándékot, ő meglepheti magát születésnapjára.. De nem. Valahogy nem szívesen verné át ezt a naiv férfiembert.

Felpillant, és leplezetlen mosollyal figyeli, ahogy a másik ide-oda kapkod érméiért. Már csak egy kő maradt szabadon, Amy kinyújtja érte helyes kacsóját, ám a férfiba ütközik. A másik ujjai egyenesen rákulcsolódnak Amy kezére, ami már fogságba ejtette az apró kövecskét, így pár másodpercig érzi a férfi kellemesen meleg érintését. A kézről az idegen arcára vándorol tekintete, egy pillanatra még levegőt is elfelejt venni. Macskaszemei csodálkozva fürkészik a másik arcát. Valahol eltűnt egy szívdobbanásnyi idő.. A férfi sietve visszarántja kezét, és visszaül a pulthoz. Bizonyára hosszabbnak tűnt ez a pillanat, mint amilyen valóban volt. De milyen ártatlan érintés volt ez.. Megdörzsöli karját, melyen még mindig ott játszik a libabőr, és szende félmosollyal visszapattan székébe, kezében ott lapul mind a két kövecske.
- Mégis mit dolgozik Ön…? - lógva hagyja a mondatot, kihagyva a helyet a férfi nevének.
- A-anton Holland, idegen kultúrák, nyelvek valamint a történelem professzora. Többek között. – a mondatot sármos mosollyal toldja meg, talán nem is veszi észre, milyen sármossal. Ha munkájáról beszél, mindig magabiztos, még a dadogással is felhagy. De Amyre a világ minden pénzéért nem nézne, inkább a csapost tűzi ki célpontul, míg rendel maguknak még egy kört.
- M-most é-éppen Dél-Amerikából t-tértem haza, ezek után a kis ap-apróságok u-után kutattam. – kinyújtja kezét Amythia felé, hogy visszakérje az őt illető köveket.
- Ja igen, persze. – puhán a férfi tenyerébe ejti rabul ejtett kincseit. Valami rémlik neki erről az egész beszélgetésről. Furcsa déjà vu érzése támad, mintha átélte volna már ezt egyszer.
- No és kegyed? – teszi fel a kérdést Anton, még mielőtt Amythia kitálalhatná érzelmeit az ismétlődő emlékekkel kapcsolatban. Ezzel az új kérdéssel más vizekre eveznek gondolatai. Kihúzza magát, és a szokottnál is jobban bedomborít, ruhájának mellrészén ott virít ugyanis a gyógyítóképző emblémája. Közben megérkezik a csapos, eléjük rakva a következő kört, pillantását hosszan pihentetve Amy dekoltázsán, nem úgy, mint Anton, aki arra se néz, inkább köveit vizsgálgatja, nem esett-e bántódásuk. Amythia durván előrebiggyeszti alsó ajkát. Még senkit nem esett ennyire nehezére rávenni egy kis ártatlan mustrára..
- Gyógyítónak tanulok. – veti oda a férfinak, miközben kézbe veszi italát, és aktívan szemezni kezd a benne lötykölődő alkohollal.
- Oh, az aztán felelősségteljes munka! – néz fel erre már Anton is, és egy bátorító mosolyt küld a lány felé, most azonban Amy nem viszonozza a pillantást, helyette inkább felhajtja italát, majd a poharat vadul az asztalhoz csapja, amitől a férfi kissé ijedten összerezzen.
- Való igaz. – erőltet bájos mosolyt arcára, de hangján is érződik, hogy ez csak komoly erőszakkal sikerül. A férfi nem tudja hova tenni Amythia hirtelen jött hangulatváltozását. Megpróbálja a tőle telhető maximális sebességgel lehajtani italát, majd ismét a munkája felé fordul, hátha meg nem történtté teheti az utóbbi párbeszédet. Könyvét ismét kézbe veszi, igaz két whiskey után már lassú keringőbe kezdenek szemei előtt a betűk, de nem baj. A kisasszony valószínűleg hamarosan úgyis távozni készül.

Amythia fejében csakugyan ez az egyik eshetőség. Összepakol, és hazamegy, a születésnapi „frissítő” már úgyis megvolt. A másik lehetőség azonban egyre kecsegtetőbbnek tűnik: még leküld pár felest az előző kettő után, majd kiválaszt találomra egy kellőképp gyorsan betörhető kant, aki még talán egész tűrhető – bár a kocsmában körülnézve ez elég valószínűtlen kívánság, és legalább a születésnapján nem kell egyedül töltenie az éjszakát. Mert ettől a lehetőségtől túlságosan fájón szorul össze a gyomra. Egy másik nap talán e mellett a férfi mellett maradna, imponálna neki, hogy ilyen nehezen adja meg magát, meg akarná törni. De nem ma. Ma olyan fáradt, könnyű játszmára van szüksége, gyors törődésre, a jól megszokott, unalmas, érzelemmentes szeretetre. Hátat fordít a pultnak, hogy felmérje a terepet, mikor az Antonnak nevezett egyén előtt egy újabb kör lángnyelv whiskey landol. Amy macskaszemei ismét hátravillannak, igen csak belehúzott a kis professzor.
- E-e-ez mi, k-kérem? – dadogja a legalább két fejjel nagyobb csapos felé.
- Maga mondta, hogy két kör! – dörög oda a pult mögött álló, majd a további reklamációt meg sem várva robog el a kocsma egy másik végébe. Igen, ez neki sem tartozik a legjobb napjai közé.
Amythia észre sem veszi, arcán már ismét ott terpeszkedik az a szende félmosoly, amit a férfi ügyetlenkedése csalogat szájára. A pulton felsorakozott poharak melletti hamutálra pillant, jól parlagon hagyta cigarettáját, egészen leégett. Na de nem baj, ismét előbűvöli aprócska zsebéből cigarettás dobozást és oroszlánfejű öngyújtóját, hogy rágyújtson még egy szálra. Pár másodperc, és a füst ismét jólesőn tölti ki tüdejének legkisebb zugát is. Nem fújja ki rögtön, jó ideig benntartja, hogy igazán ízlelgesse zamatát, legyen szinte fojtogató. Nagy felhőben fújja ki ezután a szürke felhőt, majd a férfire pillant, aki még mindig kétségbeesetten mered az előtte álló két lángnyelv whiskeyre.
- Ha gondolja, kisegíthetem. – dorombolja lágyan a férfi felé, aki óvatosan felé pillant. Haragnak immár semmi jele Amythia arcán, de azt azért feljegyzi magának, hogy a munkájáról többet ne kérdezze a hölgyet.
- K-ké-kérem. – ezzel az egyik poharat Amythia felé nyújtja. Amynek azonban eszébe sincs a kezével érte nyúlni, helyette odahajol, és ajkai közé fogja a pohár peremét, macskaszemeit megvillantva Anton felé, jelezvén, hogy azt várja, a férfi hajtsa meg poharát. A meglepetéstől vezérelve a másik automatikusan megemeli a poharat, de olyan zavarba jön, hogy szinte rögtön kiesik kezéből, Amy azonban résen van, és még mielőtt összetörne az üvegapróság, elkapja.
- És most Ön, Anton. – úgy ejti ki a szavakat, hogy gyilkolni lehetne velük. A nevet hosszan ízlelgeti, mielőtt még kimondaná. Kétségkívül a ragadozó szól belőle. Nem tudni mikor történhetett, talán túlságosan is rákészült a színdarabra, vagy csak a puszta véletlen, a csapos újabb köre, hozta elő belőle megszokott formáját. A férfi ijedten, még mielőtt Amy megfoghatná poharát, sietve lehajtja az italt. Három lángnyelv whiskey. Már a gondolattól forogni kezd a szoba, de hogy le is húzta ezeket.. A szemben ülő kishölgy sziluettje is mintha egyre jobban hullámozna. Szemeit összeszűkítve próbál még mindig Amythia arcára összepontosítani.

Amy elnézi a hunyorgó férfit, hogy az ördög vinné el, arcán már megint ott ül az a szende, ócska mosoly. Nem nagyanyó ő, aki az unokáját figyeli. Mindig emlékeztetnie kell magát, hogy ne essen ki a szerepből. De ez a férfi.. Milyen kis szerencsétlennek tűnik, az a szemüveg is.. Ahogy a szemüveg roncsaira pillant, hirtelen eszébe jut valami.
- Hát persze, hogy erre eddig nem is gondoltunk! – csap homlokára nevetve. Milyen két elkalandozott bolond! Pálcáját is előbűvöli, majd egy Reparo! igét küld a szemüveg felé, mire az ismét régi fényében tündököl.
- Tessék, jobb, mint új korában! – torkából ismét felgurgulázik a tündér kacaj, miközben a férfi arcára adja a szemüveget. Ujjaival ügyesen csúsztatja füle mögé a szemüveg szárát, ujjbegyeivel végigcirógatva Anton fülének peremét, és azt a pár kósza tincset, amit ér. A férfi keze automatikusan szemüvegéhez nyúl, hogy megigazítsa, de most csak Amy kezeit kapja el. Most Amythián a sor, hogy zavarában elrántsa a kezét. Tetten érték mozdulatait.. Pedig a férfi csak reflexszerűen nyúlt füleihez, így igazán nem érdemelte ki azt a pírt Amythia arcán. „Merlinre! Úgy viselkedek, mint egy szűz kislány!” Idegesen cigarettájához nyúl, és mélyet szippant belőle, de most még ez sem nyugtatja meg. Szíve valahogy egyre jobban kalapál mellkasában. Újabb szippantás a cigarettából, mire idegesen prüszköli ki a füstöt, de észreveszi, hogy nem ő az egyetlen, aki fulladozni kezd a füsttől. Óvatosan pillant oldalra, a férfi mintha közelebb lenne, mint eddig, de lehet, csak azért tűnik úgy, mert kétrét görnyed a köhögéstől.
- Elnézést, eloltsam? – kérdi sietve, de már bele is gyömöszöli cigarettáját a közeli hamutálba.
- U-ugyan nem fontos. – makogja a férfi, miközben Amythia mozdulatait figyeli – I-igaz, rettentőmód rossz szokás. – nyelve egészen megeredt az alkoholtól, Amy arcára pedig mintha odatapasztották volna azt a fránya szende mosolyt.
- K-kegyed n-neve. Mi is a neve? – a kérdés puszta megfogalmazása ismét előcsalogatja a gurgulázó nevetést Amythiából.
- Egy újabb kör mellett szívesen elárulom. – meg sem várva a férfi tiltakozását rendel.
- E-ezt igazán, tényleg nem. Nekem nem.. Nem hiszem, hogy kellene.
- Ugyan, kérem. – kacsint mosolyogva Antonra, olyan bájosan, hogy attól még az Északi-sark is készségesen olvadni kezdene. Kezét a férfi combjára csúsztatja, de most ez az érintés még hamisabbnak tetszik, mint egyébként. A várt hatást sem éri el, csak Amythiában dübörög fel valami vadul, legszívesebben elkapná a kezét, de erőt vesz magán, majd Anton felé tartja poharát.
- A születésnapunkra! – ezzel felhajtja italát, majd a férfi ugyanígy tesz
- I-igen, a születésnapunkra.. – szól fátyolos hangon, de kihez is szól, mit is mondott? Milyen homályosnak tűnik ez a mai nap, és minden egyes kimondott szó egyre jobban veszik el a délután kába sötétségében.

2. felvonás
1994. szeptember 7.

Csörömpölés üti meg a fülét. Szemhéján lágy napsütés bugyog át, bizonyára reggel van. Milyen kellemes reggel. Valahonnan édes illat szűrődik be, mintha egy pékségben lenne, és közvetlenül mellőle pedig ez a bódító.. Hmm, mi is lehet? Ismerős, mégis idegen, olyan megfoghatatlan. Ez az illat, mintha nyáron egy pipacsokkal teli rét közepén állna. Olyan meleg, vidám. Akarja érezni, ha lehet még jobban. Oldalra fordítja arcát, és belefúrja a finom szatén anyagba. Ez is milyen puha; ez az ágy, milyen kellemes! Lassan azonban eljut a tudatáig, hogy azt nem tudja, hol is van pontosan. Abban a pillanatban, ahogy ez tudatosul benne, vadul felpattan szemhéja. A napfény most még vakítóbbnak hat, ahogy a szemközti három apró ablakocskából betör, a csörömpölés olyan agresszívnek tűnik, hova került?

Logikusan megpróbálja visszapörgetni az eseményeket. Tegnap az Abszol úton találkozott a Mágikus Tudományos Társaság egyik tanszékvezetőjével. Rendesen lefárasztotta a megbeszélés, így beült a Foltozott Üstbe egy kávére. Egy lány ült le mellé, vele beszélt beszélt, igen, igazán bájos teremtés, de olyan haragos lett egy idő után, nem is mert utána hozzászólni. Kár is kicsit, hogy itt vége szakadt a beszélgetésüknek, érdekes teremtésnek tűnt, vagy nem szakadt vége? Nem.. Mintha beszéltek volna még ezután. Miért emlékszik mindenre ennyire rosszul? De igen, még határozottan csevegtek. Még egy kör lángnyelv whiskeyről is rémlik valami, de azután? Merlinre, hiszen berúgott! A meglepettségtől és a másnaposságtól kiszáradt szájjal tátog, ijedten húzza magára a szaténtakarót. Mégis hol van most? És vajon..? Leírhatatlan az a rémület, amit érez, mikor tudatosul benne, milyen aktívan érzi testén a szatén selymességét. Halálos rémülettől meggyötörve pillant a takaró alá. Úgy érzi, tonnányi súly esik le vállairól, mikor látja, hogy hű alsó nadrágja még mindig rajta van.
Rendben, összegezve a tényeket egy ismeretlen helyen van, a ruhái ki tudja merre, nem emlékszik a tegnap estére.. De jól megfontolva ezt a megállapítást, kijelentheti: mindenkinek kell egy ilyen este. Hisz egyszer él! Ugyan-ugyan, kit akar át verni, kell a fenének ilyen este?! Emlékezni akar mindenre, életének minden percét mélyen a memóriájába akarja vésni.

Az az édes illat ismét megostromolja orrát, kicsit oldva a reggel feszültségét, így ráveszi magát, hogy jobban körülnézzen a szobában. Milyen szűk, de így is egész otthonos. Letagadhatatlanul a francia ágy foglalja el a legnagyobb helyet. A három apró ablak épp elég fénnyel tölti be a szobát, még akkor is, ha mindegyik el van takarva vékonyka, vidám, virágmintás függönnyel. Az ágy mellett égerfából készített magas könyvespolc, megpakolva igen súlyos könyvekkel, néhány helyen a könyvek előtt világos keretben pár kép, bennük izgő-mozgó alakok. Az ágy másik oldalán termetes, öreg szilvafaszekrény, melynek ajtajára egy fehér köpeny van felakasztva. A köpeny félig eltakar egy vörös zászlót, így elrejtve a rajta álló szöveget is, csak egy oroszlán ásít álmosan a képről. A szekrény mellett széles lyuk van a falba vájva, bizonyára az ajtó helye, ami most szélesre van tárva, így eltűnt a képből. A lyukon még több fény árad be, a csörömpölést is onnan hallja. Már csak azt kellene megfejtenie – bár lenne egy elég erős tippje, hol lehet pontosan. A könyvespolc képkereteire néz. Az egyik képen négy fiatal vigyorog. Két fiú, és két lány. Az egyik fiú, valamivel szelídebb képpel, nagyban társalog egy vörös hajú lánnyal, szemmel láthatóan a másik kettőről értekeznek, míg a háttrébb lévő két alak igen közel áll ahhoz, hogy megtépjék egymást, igaz arcukról egy pillanatra sem olvad le a mosoly. A tarajos fiú vadul köröz a rasztahajú szőkeség körül, aki nagy hahotázás közben figyeli a másikat. Az a szőke lány, annyira ismerős.. És milyen vakmerően néz szembe azzal az eszeveszett tarajossal, aztán a fiú ugrik..
- Rég volt nagyon. – szólal meg egy csilingelő hang a háta mögött, mire szinte felugrik a meglepetéstől. Hátra fordul, a tegnapi lány áll az ajtóban, vállát a félfának támasztva, nyílván észrevette, hogy a képet figyeli. Haja borzoltabb, mint tegnap, és Anton legnagyobb meglepetésére az ő ingjében van. Az álla szinte leesik a döbbenettől. A lány egyet csettint, mire egy tálca úszik be a szobába, rajta tojásba forgatott kenyér kisütve, valami piros szósz zöld fűszerrel megszórva, és egy irdatlan nagy pohárban narancslé. A tálca puhán zuttyan az ágyon Anton mellett, de épp elég helyet hagyva ahhoz, hogy a tegnapi teremtés is az ágyra másszon. A szőkeség négykézlábra közelít Anton felé, arcán pajkos mosoly.
- E-e-e-elnézést.. – úgy tűnik, már sosem tudja befejezni ezt a mondatot, annyira dadog zavarában – I-i-igen kellem-metlen ezt megkérdeznem, d-de m-mi… m-mi..
- Nem történt semmi. – válaszolja meg a fel nem tett kérdést a hölgyemény, hangjában mintha árnyalatnyi csalódottság bújkálna, de az arcán bujkáló makulátlan mosoly felhőtlen jókedvről tanúskodik, azonban a közeledéssel végleg felhagy. Inkább kézbe vesz egy szelet kenyeret, és az ágyra dől. Apró szájával parányit harap reggelijéből, a levendula színű szaténtakarón szinte hófehérnek tetsző tincsei gyönyörű keretet adnak arcának. Furcsa, milyen szívesen megérintené ezt a lányt. Legszívesebben köréfonná kezeit, hogy megtudja, milyen érzés lehet megérinteni azt a makulátlan, puha bőrt.

Úgy elgondolkozik, hogy azt sem veszi észre, a lány smaragd szemei szinte lyukat égetnek íriszeibe. Gyorsan elkapja pillantását.
- M-megkaphatnám az ingem? – A lány arca megnyúlik a meglepetéstől, és kissé sértődötten felfújja arcát. Ez aztán az ő formája, most megbántotta valamivel?
- Hát persze. – veti oda ismét a tegnapi hangon a lány. Még mindig nem érti, hogy történhetett ez. Ez annyira nem rá vall. Felönt a garatra, idegen lakásban ébred, egy nőnél ráadásul, egy ilyen fiatal nőnél! Jó ég, lehet kiskorú? Ijedten rántja fejét az időközben mozgásba lendülő lány felé, aki most már az ágy mellett áll, háttal Antonnak. Nagyon megsérthette valamivel, lehet tegnap?
- E-e-elnézést, ha.. – kezd bele lomhán a mondatba, igazán nem szeretne valami olyanért bocsánatot kérni, amire nem is emlékszik, ám torkán akad a szó, mikor látja inge mögül előbukkanni a lány vállát.
- Ha..? – les át válla fölött a szőkeség, szája széle pajkosan felfelé görbül. Trükkös egy teremtés, annyi biztos, és milyen gyorsan változik a hangulata, milyen szeszélyes.. Egészen úgy figyeli, mint egy kísérletet, egy új, felfedezésre váró kultúrát. Mindaddig, amíg arcon nem találja saját inge. Ahogy a pamut mögül kikandikál, pillantja meg, hogy a lány még mindig ott áll, fedetlenül. Szőke göndör tincsei épp csak megsimítják hátát, bőre olyan fehér, mint a tej, nincs rajta anyajegy, vagy egy apró hiba. Testét csak egy parányi alsónemű takarja, apró bugyi, fehér alapon eprekkel mintázott. Annyira elpirul, hogy azt elképzelni is rémes. Olyan sebességgel kapja el fejét, hogy az szinte süvítő hangot ad. Merlinre, biztosan kiskorú! Ugyan, akkor mégis hogy tanulhatna gyógyítónak? De az a bugyi, az az apró epres bugyi. Gondolatai legnagyobb meglepetésére földön túli erővel ragadnak le a lány alsóneműjénél. Ezzel a lánnyal töltötte a tegnap estét, ez mennyire nem rá vall. De azt mégis csak bántja férfiúi büszkeségét, hogy nem történt az ég világon semmi.
- Ez hogy történhetett? – kérdi vádlón magától, mégis a háta mögött álló válaszol rá.
- Kicsit felöntött tegnap a garatra. Rosszabbul bírja az italt, mint hittem. Nem voltam biztos benne, hogy tudja, merre lakik, így inkább magamhoz hoztam fel. – mindezt olyan rosszallással a hangjában mondja, mintha valami bűncselekményt próbálna Antonra bizonyítani. Megint mi ok van a sértődöttségre? Ekkor jut el Anton tudatáig, hogy a lány valószínűleg azt hitte, azt sérelmezi, hogy idegen helyen ébredt. Már pedig most – furcsamód- nem erről van szó.
- F-félreért, n-nem.. – kapja ismét hátra fejét. Mire eszébe jut, hogy előzőleg, miért fordult el, addigra már késő, de már nincs ok a szemérmességre. A szőke lány ismételten fehérben feszít. A ruha mellrészén ott virít a gyógyítóképző emblémája, dekoltázsa most valahogy óvatosabban van bekapcsolva, mint tegnap.
- Lefogadom, hogy a nevemre sem emlékszik! – vágja oda rosszallón Antonnak, de a hangja többről árulkodik, mint cseppnyi sértődöttség. A hunyorogva pislant párat, míg összeborzolja valószínűleg így is eléggé torz üstökét. Igaz, ami igaz, az est nagy része a homályba vész, de erre az egy dologra tisztán emlékszik. Milyen gyönyörűen egzotikus név.
- Amythia Lixfise. – formálja ajkaival a szavakat. Amythia szája halvány mosolyra görbül, de szinte azonnal hátat is fordít Antonnak.
- Igyon a narancsléből, rendesen ki lehet száradva.. - szól, miközben göndör fürtjeit kontyba kényszeríti. Mennyire nem illik ez a tiszteletet parancsoló hang, és külső ehhez az apró csodálatos lányhoz. Olyan, mintha egy manó lépett volna elő egy megelevenedett gyermekhistóriából, de ez a fehér köpeny.. Ismételten felemlegetné, milyen tiszteletre méltóan felelősségteljes munkát gyakorol Amy, de a világért sem akarná ismét azt a haragos hangot hallani. Inkább a narancsléhez fordul. Igaz, ami igaz, alig bír már nyelni; torkát szúrja a szárazság. Nagyot kortyol poharából.
- Jobb lenne, ha enne is valamit. Nekem muszáj mennem az ispotályba. – Amythia aggódó pillantással fordul ismét a férfi felé- Remélem hazatalál. A kulcs az ajtóban, miután elmegy, rakja a virágcserépbe az ajtó mellett.

Milyen meggondolatlan, itt hagyna egy idegent a lakásban? Ráadásul csak így itt hagyja? És egy együtt töltött éjszaka után még mindig magázza? Annyi mindent mondana hirtelen, de semmi nem jön ki a száján. Az is zavarba hozza, hogy a lányban van valami furcsán protokollszerű, mintha már ezerszer lerendezte volna ezt a reggeli párbeszédet. Tekintetét inkább a takaróra szögezi, olyan furcsán megszégyenítve érzi magát. Mintha megint tizenéves lenne, de még akkor sem keveredett ilyesmibe. Arcán apró ujjak lágy érintését érzi, ahogy finoman próbálják elfordítani. Enged a gyengéd húzásnak, a macskaszemű lány szinte leheletnyi távolságra van tőle. Időközben egyik lábával az ágyra térdelt, és előredőlt, de feje még így is jóval Anton álla alatt van. Lábujjával előrelöki magát, és ajkával épp csak felfoghatatlanul rövid időre találja meg a férfi ajkait.
- Remélem, még látjuk egymást, Anton Holland. – leheli mosolyogva a férfi felé, majd szinte rögtön az ajtóban terem. Minden olyan gyorsan történik, túl gyorsan. Valamivel még marasztalná. Gyorsan kutat fejében valami ürügy után, és hirtelen igazi alibit talál. A holmija iránt érzett aggodalom ebben a pillanatban villámszerűen csapódik tudatába. Már nyitná is magabiztosan a száját, hogy elpanaszolja hiányát, mikor a lány még hátrafordul.
- A könyvét az asztalon hagytam a nappaliban, a ruhái a kanapén. – kacsint kacéran az ágyban heverőre. De olyan kacéran, hogy az az egy alsónadrág is leolvadni készül Antonról, amit nagy nehezen magán tartott eddig.

…

Már jó ideje annak, hogy az ajtó tompa kattanással bezárult a szobán kívül, Anton pedig magára maradt a lakásban. Az ingjét már félig magára húzta hirtelen felindulásból, miközben Amythia vetkőzni kezdett, de a szatén lepedő alatt még mindig fedetlen lábakkal tapossa a selymes lepedőt. Egyedül maradt a lakásban, tegnap esti „randija” magára hagyta. Ahogy beszélgetett a szőkeséggel, egészen megtetszett neki a gondolat, hogy ilyen vadul töltötte előző estéjét. Ebből a nőből csak úgy árad a szabadság, és bizony ragadós! Ha már egyszer itt hagyták, miért ne használná ki az időt? Gyors ötletétől vezérelve feltérdel az ágyon, mire a szaténtakaró szégyenkezve hullik alá, szabadon hagyva Anton lábait, és még két évvel ezelőtti karácsonyra kapott, egyik kedvenc alsónadrágját. Igen, így fogja körbejárni a lakást! Kigombolt ing, és egy szál alsónemű! Talán, ez mégiscsak túlzás. Felmarkolja a finom lepedőt, és maga köré kanyarintja. Talpát lassan ereszti le az ágy melletti szőnyegre, majd a szobából kiérve mezítláb tapogatja ki az utat az elkopott hajópadlón. Amythia szobájából egy jóval tágasabb helyiségbe ér, egészen ismerősnek is tűnik számára – ez normális lehet, hiszen tegnap este már járt itt. A kanapéra hányt ruhái is erről árulkodnak. Először megcélozza a kanapét, de nem, még nem fog felöltözni! Inkább hátat fordít az ülőalkalmatosságnak, így a nappalitól csupán egy magas pulttal elválasztott konyhával fordul szembe. A konyha igen takaros, vidám színű edények vannak mindenütt az ember feje fölé aggatva, ki tudja az apró Amythia hogy érheti fel őket. A kék tűzhely fölött sorban fakanalak, vastag pamutból készült kesztyűk, és egyéb sütéshez használható ketyerék vannak felakasztva, míg valamivel feljebb opálos ajtajú konyhaszekrényeket szögeztek a falra. A szabadon maradt falterület sem teljesen üres, a fal élénksárga, és szorgos kezek mázolták tele virágokkal, és egyéb firkálmányokkal. Még a konyhából is üvölt az élet, Anton is szinte feltöltődik tőle. Ez egyszerűen elképesztő, hogy valaki ilyen elvarázsolt legyen, és hogy ez a furcsa erő még őt is így hatalmába tudja keríteni, egy röpke görbe éjszaka alatt, amire nem is emlékszik. Ez az Amythia igazán boszorkányos. Kurtán felkuncog ezen, hiszen magától értetődően boszorkánynak kell lennie, különben nem is találkozhattak volna.

- Merlinre, hogy az a jószagú hétszarvas gnómtalp! – a háta mögül jövő hisztérikus női hangtól megperdül a tengelye körül.
- Sz-szent Rufus! – kiált fel ő is sikítás közeli hangon, mikor megpillantja az előző hang tulajdonosát, de hogy a kissé nőiesre sikeredett sikkantást ellensúlyozza párszor megköszörüli torkát, ezzel utat engedve hangja lehető legmélyebb tónusainak. Most már eléggé valószínű, hogy mégsem hagyták teljesen egyedül. Talán, ha a nappaliban jobban körülnézett volna, észrevette volna, hogy nem csak Amythia ajtaja nyílik innen. Közvetlenül mellette egy másik ajtó is szélesre tárva áll, melyen kacskaringós betűk hirdetik, hogy az bizony Lor birodalma. Most pedig ott áll az ajtóban valószínűleg maga Lor. Az illető hölgyemény arcáról már eltűnt a gyorsan jött rémület, helyét valami megszokott közöny veszi át. Igen helyes teremtés, az ő szemei is zöldek. Igaz nem olyan élesen villogók, mint lakótársának, inkább az a selymesebb zöld, mint amilyen zöld egy lóherékkel teli rét friss tavaszi zápor után. Arcát puha tincsekben élénkvörös fürtök keretezik. Valamivel magasabb lehet Amythiánál, de járása nem olyan magabiztos, kiállása sem annyira határozott, de megjelenése mindenesetre így is elég jellegzetes. Ha Amythia manó, ez a lány bizonyára valamiféle kobold lehet. Vagy tavi tündér. Tavi kobold.. Van egyáltalán ilyen lény? Emlékszik, mikor legutoljára a Karib tengeren kutatott a kelpik egy ritka fajtája után, találkozott tengeri kobolddal, de az bizonyára teljesen másképp néz ki, mint tavi testvére. De ezt rendesen ideje sincs végiggondolni, a tavi kobold mozgásba lendül.

Egyáltalán nincs zavarban, nyugodt léptekkel a konyhába sétál, és egy kancsóból kávét tölt egy pipacsokkal teli bögrébe. Antont szinte semmibe sem veszi, amitől ő csak még jobban szégyenkezni kezd. Mennyivel jobb volt, amíg a tavi kobold elméletébe temetkezhetett.
- B-b-bocs-csán-nat.. – kezd bele magánszámába. Nagyszerű, ismételten egy évbe fog telni, mire egy mondatot el tud majd nyökögni. Ez a dadogás néha igazán zavaró tud lenni.
- N-n-nem t-tudtam-m, hogy m-más is-s..
- Semmi baj, nyugodjon meg. Ön bizonyára egy nagyon kedves fiatalember. – ismét az a protokollszerű hangnem, amit már Amynél is hallott. A lány szavaiban hátborzongatóan furcsa unalom bujkál. Anton legnagyobb meglepetésére a bögrét az ő kezébe nyújtja, hátát pedig együttérzőn megpaskolgatja.
- Magával semmi baj nincs, Amythia nagyon elfoglalt, de sokat jelentett számára, higgye el nekem. Az hogy nincs közös jövőjük, nem a maga hibája.
- H-hogy micsoda? – csattan fel, mikor felismeri miféle jelenetbe is keveredett. Kávéját szinte kilöttyenti, annyira zavarba jön, csak reménykedni tud benne, hogy ez az egész csak egy ostoba átverés.
- K-kérem, én n-n-nem az a fajta férfi vagyok! – húzza ki magát szigorúan, iszonyatos erőfeszítésbe került, hogy ezt ilyen gyorsan el tudja mondani.
- Hát persze.. – mondja a vörös leányzó hangjában mély együttérzéssel. Anton csak hápogni tud a meglepetéstől, miféle nővel keveredett össze? Hát ilyen megszokott a lakótársának reggelente idegeneket találni a házban?
- K-kérem, fo-forduljon el-l! – dadogása miatt alig érződik hangján a mély döbbenettel vegyes sértődöttség. Kávéját egy közeli apró asztalkára teszi, de olyan sietve, hogy arra sem ügyel, ne löttyintse ki a forró italt. Amint Lor eleget tesz kérésének a kanapéhoz lép, és a szaténlepedőt a földre dobva kezdi magára rángatni holmijait. Minél hamarabb szeretne kikerülni innen. Mit is gondolt? Felfedezni a lakást? Anton Holland, te címeres ökör.
- Ugyan, nem kell ezt így mellre szívni. – kezdené ismét az együttérzéstől csöpögő monológot a lány, és ismét Anton felé fordul, annak legnagyobb tiltakozására. Igaz, Lornak már csak azt sikerül elkapnia, ahogy nagy küzdelmek közepette próbálja nadrágjába tuszkolni széles bőrövét. Csak azért sem fog válaszolni. Azt sem tudja, mit érezzen. Szégyen? Hát az garantáltan ott játszik vonásain. De agyában mégis inkább méreg dübörög. Haragos tekintettel keresi előző este szétdobált cipőinek balját, jobbját már kezében szorongatja. Hamarosan meg is leli a bejárati ajtó előtti hatalmas szobanövény vázája mögé hajítva.
- Kérem, maradjon még. Készítek pirítóst, vagy kávét. Van itt egy doboz zsebkendő, megbeszélhetjük a dolgot.
Anton ezt már főképp nem tudja mire vélni. A dühtől kiszáradt torokkal hápog párat az infantilis, vörös nőszemély felé, majd bal cipőjét felkapva kiviharzik a lakásból. Hátát az ajtónak támasztva piheg párat, míg végiggondolja, mi is történt odabent. Miféle őrültek házába került előző este? Ha minden átmulatott éjszaka ilyen rejtélyekkel teli, akkor egy biztos: soha többé nem fog inni.