Barátok jóban-rosszban

Suhogva forog a férfi körül. Vad táncot jár az idegennel, ki tudja ki lehet. Őrült pörgés, végtelen vágta. A férfi vagy húsz évvel idősebb. Igaz egész mutatós, de így is túl sokat enged meg magának. Keze szinte falja Amythia egész testét, de a tizenévest ez mit sem zavarja. A férfi vörös fürtjei közé túr, koordinálatlan mozdulata még épphogy betalál. Szeme előtt pörög a világ, nem csak táncuk bolondítja meg a szobát, még táncpartnerére sem bír két másodpercnél tovább koncentrálni. Hátradönti egész testét, mindene a férfi karjaiba omlik. Tűnjön el, tűnjön el az egész világ! Váljon semmivé a szoba! Ah, kellene még egy pohár likőr..
Az ajtó egy pillanatra kinyílik a kocsmában, utat adva az eddig kint várakozó, irdatlan hidegnek, ami most udvariatlanul betör némi hóval együtt. Az ajtócsukódáskor megcsendül a félfára aggatott fagyöngyhöz kötött csengettyű.
- Csingiling, karácsonyi csókra kér fel a szív! – kezdi kántálni a jól ismert régi ír nótát. A közeli asztaloktól rögtön be is lép a dalba két basszus, ő pedig az ismeretlen férfi mellkasát jelöli ki újabb támaszául.
- Mi lenne, ha ezt egy csendesebb helyen folytatnánk? – búgja mély határozottsággal Amy fülébe az idegen, miközben vadul fenekébe markol. Nem ez lenne az első eset, miért hátrálna meg?
- Itt van! – hangzik fel valahol halkan, mintha Lor hangját hallaná, és lám, szinte a haját is látja itt lángolni a szeme előtt, vagy ez azé a férfié lehet? Mi a neve..? Érdekli egyáltalán? Erre az egyre határozottan tudja a választ. Vállaira valami szorosan rákulcsolódik, mire zuhanni kezd. Olyan mélyre esik, valószínűleg soha nem fogja megállítani semmi. Milyen tragikus, karácsonykor fog meghalni.. Pont egy kocsmában? Amythia, jobban is időzíthetnél!
A táncpartnere gyorsan utánakap, de hiába, túl késő. Bizonyára már túl mélyre esett, de nem. Meleg kezek érintését érzi hátán. Az ismerős érintés magabiztosan talpra állítja. Fáradtan pislog oldalra, Lor vöröslő üstöke mellett, mintha még valakit megpillantana..
- Trav..? – nyökögi elfúló hangon, nyelve folyamatosan akadályba ütközik. A látomás válaszra sem méltatja, csak egy „Tartsd meg!”-et lök oda a vöröskének.
- Vöröske.. – kuncogja fennhangon Amythia, mire valaki gyengéden megsimogatja puha tincseit.
- Hé, vegyétek le róla a kezeteket! – nyúlna Amythiáért az idegen férfi, hangjában mély megvetéssel. Bizonyára igen ellenére van, hogy célegyenesben így keresztbe húzzák terveit. Mikor a Foley-szerű szellem ellöki kezét Amyről figyelme inkább felé irányul.
- Mi a.. Mit képzelsz magadról, vakarcs?
- Inkább te vedd le róla a kezed, te utolsó szemétláda! – ezzel több sem kell, Foley jobb keze alaposan helyreigazítja a kötekedőt. Tompa puffanás, ennyi az összes, amit Amythia felfog. A táncpartnere eltűnt, egyedül maradt. Egyre homályosabban lát, szeme megtelik könnyel. Akármennyire is ellenkezik, érzi, ahogy könnycseppjei végigszántják hófehér arcát. A következő pillanatban bőrét éles hideg csípi meg kegyetlenül. Félő, hogy odafagynak arcára a könnycseppek, de nem érez annyi erőt magában, hogy letörölje őket. Abban sem biztos, hol vannak a kezei, vagy hogy képes-e egyáltalán mozgatni még őket. Az az ismerős két kéz ismét erősen megragadja vállainál fogva.
- Üdv néked, szellem. – köszön a jelenésnek, de egyáltalán nem fogadják jókedvűen udvariasságát.
- Mi a szart művelsz, Amythia?! Tönkreteszed magad!
- Sajnos nem tudom, miről beszél.. – döbbenten figyeli a szemben álló alakot. Valamivel hátrébb ott áll a kis vörös is, arcát tenyerével takarja el- Bizonyára eltévedtek, itt nincs senki..
A két kéz hevesen megrázza az apró teremtést. Most ez valahogy jobban fáj, mint kellene. Mintha nem csak testét ráznák, a lelkét is el akarják rángatni valahonnan.. A biztos menedékből.
- Eltévedtek.. Mégis mit kerestek ti itt? Nem kellene itt lennetek, nem kellene.. Nem kellek.. – a szavak igen ügyetlenül bukdácsolnak elő nyelvéről.
- Amythia! – újabb rázás, mintha már derengene is valami. Arca egyre jobban fázik, merre lehet? Hópihék hullnak gyors egymásutánban hajára és ruhájára, a Travis-jelenést is teljesen befedik. Igen.. karácsony van. De akkor hol van?
- T-travis.. Menj el! – sikít fel, és próbálja ellökni magától a másikat. Sikítása is karácsonyillatú. Lehelete olyan átható tojáslikőr szagot áraszt, hogy már attól rendesen be lehet csiccsenteni. De a másik nem enged.
- Nem megyünk sehova! Itt vagyunk! – rázza meg ismét az apró testet. Orra szinte súrolja Amythiáét. A fiú közelsége egyre közelebb rántja a valóságba. Karácsony van..
- Nem.. Nem! Nem kellek senkinek.. nem kellek nekik! – szeméből megfékezhetetlenül törnek elő a könnyek, melyek szinte érthetetlenségig torzítják szavait. Lassan össze is áll a kép. Karácsony van, őt pedig itt hagyták. A szülei nincsenek Dublinban, egyes egyedül van a házban. Mert nem elég jó. A szülei még karácsonykor sem akarnak vele lenni. Biztos megtudták, miket tett. Már soha többé nem akarnak visszajönni.. Mindig ez történik, egyedül van újra és újra.. Ráborul Foley mellkasára. Legalább ma el akart feledkezni erről az egészről. Dühös, hogy eszébe juttatták mindezt. Nem volt joguk hozzá! De ahogy Foley meleg tenyere átfogja Amy fejét, egyszerűen nem tud haragudni. Szinte azonnal érzi, ahogy még két kéz kulcsolódik teste köré.
- Nem hagyunk egyedül! – hallja fülében Lor suttogását.
- Nekünk kellesz, te ostoba nőszemély! – dorgálja Travis, és erős csípést érez vállában. Legszívesebben felnézne, minimum egy hálás grimaszt vágna; megnyugtatná őket, hogy most már minden rendben, de nem meri elemelni Foleyról az arcát. Fél, hogy ahogy felnéz, minden szertefoszlik.
- Vigyük haza. – töri meg a csendet ismét Foley, hangjából is hallatszik, hogy az egyik világnyertes mosolya játszik épp a száján. Mintha egy buta gyerekről beszélne.. De most nem rójja fel neki. Csak menjenek már.. haza.
Lassan indulnak el a hóval borított, macskaköves úton. Foley végig nem veszi le kezét Amythiáról, és Lor is kígyószerűen dereka köré fonja egyik karját.
- Már megint elég extrém karácsony, mi skacok..? – hangja el-elcsuklik a szakadozott levegővételtől, és megkockáztat egy bocsánatkérő pillantást a többiek felé. Senki nem válaszol, mint ahogy holnaptól ezt senki nem fogja szóvá tenni sem. Egyszerűen csak vannak ilyen dolgok. Dolgok, amiket el kell viselni, amikkel meg kell küzdeni, vagy amiket hosszan ki kell heverni. Mert ezért barát a barát.