Jennifer E. Swift

JENNIFER ELENA SWIFT

Alapok

jelszó || "Gerzson, te ittál? Lehelj rám!"
teljes név || Jennifer Elena Swift
becenév || Jen, Jenny, El
nem || nő
születési hely, idő ||London; 1981. szeptember 23.
kor || most leszek 16
vér || sárvérű
iskola || jelenleg is a Roxfort diákjainak számát gazdagítom Men?

évfolyam || ötödik
szak || még nincs ilyenem
munkahely || és ilyenem sincs

   A múlt

„A milliomos házaspárnak gyermeke született!
Lapzártánk előtt érkezett a nagy hír, miszerint a multimilliomos John Swiftnek és feleségének, Jessica Swiftnek kislánya született. Az anyuka és a gyermek is jól vannak, a szülés viszonylag gyorsan ment, s a kicsi a Jennifer nevet kapta.
Információnk szerint már egy ideje a londoni kórházban tartózkodtak, ugyanis erre a napra volt kiírva a baba jövetele, így a szülész orvos azonnal Mrs. Swift segítségére tudott sietni, s ötven perc után, délután három óra kettő perckor a kis Jennifer megszületett.
Lapunk ezúton is szeretne gratulálni az újdonsült szülőknek!”

Valahogy így tették közzé az én születésemet. És ez csak egyetlen cikk, a sok közül, mivel minden újság napokig ezt taglalta. Mindenhol csak az volt látható, hogy „a kis Jennifer így, a kis Jennifer úgy”. Mint ha a szüleimnek nem lehetett volna egyetlen egy nyugodt percük sem a kislányukkal. De ezt mára már megszoktam, hiszen az életem nagy része a lapoknak van kitéve. Illetve csak amikor Londonban tartózkodok.
Apu színész, már kiskorától kezdve ezt csinálta, s ez idő alatt szép kis vagyont gyűjtött össze. Kezdetben csak mellékszerepeket kapott, s ekkor még nem is keresett olyan jól, de ahogy telt az idő a filmrendezők rájöttek, hogy apa igen is jó színész, s innentől kezdve már főszerepeket is kínáltak neki. Huszonnyolc éves volt, amikor elvette feleségül Maggie Stuartot, egy teljesen átlagos, hétköznapi lányt. Ő nem volt híres, ezért szokatlan volt neki, hogy a férjét lépten-nyomon újságírók követték, bárhová is ment. Először azt hitte, hogy neki ez menni fog, és majd egyszer megbarátkozik a gondolattal, hogy most már ő rá is kíváncsi a társadalom, vagy legalábbis van, aki érdekesnek találja, hogy ha egy színész felesége elmegy strandra, ám ez nem így lett. Tizenegy évig bírta apu mellett, de továbbra sem tudta megszokni a helyzetet, ezért elváltak. Mindkettejüknek nehéz volt ez az egész, de így jobban jártak, hiszen Maggie is megházasodott, ahogyan az később kiderült, és apu is egy évre rá megismerte anyát. Anya egy nem túl sikeres ruhaüzlet tulajdonosa volt, s őt sem ismerte az ismerősein kívül senki, de amikor összeházasodott az apámmal, aki ekkor már negyvenkét éves volt, amíg anya csak huszonkilenc, a bolt fellendült, ugyanis apa beszállt az üzletvezetésbe. Rengeteg pénzt beleöltek, hogy új anyagokat vehessenek a ruhákhoz, s így a forgalom is megnőtt. Mivel ekkora lett a kereset, a szüleim országszerte üzleteket nyitottak, s a befektetett pénz is lassan visszafolydogált hozzájuk, a ruhák népszerűségének köszönhetően. Ekkor már anyának és apának közös kasszája volt, így a vagyonuk még inkább gyarapodott, s mára már multimilliomos a családunk.
De még ne haladjunk ennyire előre.
Amikor a szüleim egybekeltek az újságok nem nézték jó szemmel, hogy a híres színész egy ismeretlen nővel házasodik össze. Persze Maggievel is ez volt a helyzet, de ez most kevésbé lényeges.
Például itt egy cikk, ami akkor jelent meg:

„John Swift ismét megnősült!
A híres színésznek úgy tűnik szokásává vált ismeretlen nőket feleségül venni, ugyanis a cipőboltos lány után, most egy nem túl sikeres ruhaüzlet vezető akadt a hálójába. A nála tíz évvel fiatalabb Jessica állítása szerint nem azért ment hozzá Johnhoz, mert híres és sok pénze van, hanem azért mert szereti. Valahogy lapunknak e felől kétségei támadtak, de majd meglátjuk milyen hosszú lesz ez a kapcsolat.”

Rengeteg ilyen jelent meg, s ezek a rosszmájú cikkek csak akkor tűntek el, amikor megszülettem én. Ekkor rögtön kedves lett mindegyik lap, s szebbnél szebb dolgokat írtak a szülőkről, na meg persze a gyönyörű kislányukról. Ilyen álszent alakokat nem látott még a világ, de én közöttük nőttem fel, hiszen mindenütt a nyomunkban voltak.
Sajnos apuéknak nem sok idejük maradt rám a filmek és az üzlet mellett, de amennyi időt lehetett, velem töltöttek. Amikor pedig nem voltak otthon egy dadus vigyázott rám, akit én csak Nanny-nek hívok, mert a mai napig nem tudom mi az igazi neve. Odáig még sosem jutottam el, hogy megkérdezzem tőle, de igazság szerint nem is érdekel.
Nanny egy viszonylag alacsony, ázsiai származású lány, aki tizenkilenc éves korában került hozzánk. Haja fekete, s szemei is sötét színűek, világos folt is csak akkor látszódik bennük, amikor a fény visszacsillan a fekete szempárból. Apró termete ellenére bármit kész megcsinálni, ha a családunkról van szó, értünk szerintem még a világ végére is elmenne. Rettentően kedves, imádnivaló egy dadus. Rengetegszer vigyázott rám, legtöbbször ő vitt mindenfele: óvodába, fagyizni vagy le a játszótérre. Tulajdonképpen őt tekintem a második anyámnak. Bármit szerettem volna, ő azonnal intézkedett, hogy megkapjam amire vágyok, s ha ehhez arra volt szüksége, hogy apuékat felhívja, és kiállja a rá váró leszidást, hogy legközelebb ne zavarja őket munka közben, akkor ezt is megtette. Ugyan úgy szeretett, mint ha a saját lánya lennék, hiszen neki sosem született gyereke, mivel folyton-folyvást nálunk dolgozott.

Hat éves koromban eljött az idő, hogy iskolába menjek, s mivel apuék akkor egyáltalán nem számítottak arra, hogy egyszer boszorkány leszek, ezért egy elit iskolába írattak, ahol London leggazdagabb embereinek sarjai tanultak. Nagyon jól éreztem magamat közöttük, bár elég sok olyan diák akadt, aki felsőbbrendűnek érezte magát. Nem értem mitől voltak olyan nagyra, hiszen egyeseknél sokkal gazdagabb volt az én családom.
Csodás gyerekkorom volt, hiszen mindig megkaptam azt, amit akartam. Egyszer például, amikor az egyik gyerek dicsekedett az osztályban, hogy neki milyen csodás kutyája van, összeszorult a szívem, mert nekem semmilyen állatom sem volt, ezért amikor hazamentem könyörögtem a szüleimnek, hogy vegyenek nekem egyet. Először ők nem egyeztek bele, mert egy állat sok felelősség, de csodás meggyőző képességemnek köszönhetően (ami az, hogy sírva fakadok, vagy kiskutya szemekkel nézek), elértem a célomat. Még aznap elmentünk az kisállat kereskedésbe, de ott nehéz volt a döntés a kutya és a macska között. Nem tudtam, hogy melyiket válasszam, így végül lett egy kiscicám és egy kiskutyám, Micó és Skiper. Később kaptam még egy nyulat is húsvétra, akinek a Bobbi nevet adtam. Találó kis név, nem igaz?

Az iskola kezdésem után három évvel, amikor a nyaralónkban tartózkodtunk, ahova egyetlen egy újságíró sem követett, rettentő furcsa dolog történt. Apa és anya a kanapén ültek, velük szemben álltam én a televízió előtt, és épp azt magyaráztam, hogy miért is lenne jó befektetés a számukra, ha megvennék azt a hatalmas babaházat, amit múltkor láttam a játékboltban. Ők csak mosolyogtak. Nem tudom mi olyan vicces azon, hogy Barbie-nak és Kennek szüksége van egy lakásra, mert így kénytelenek a polcon aludni, és ott nem igazán jó lakni.
Szóval már nagyon dühös voltam, hogy nem sikerül rávennem őket a dologra, s már a hisztizés szélén álltam. Hát igen, ilyen egy elkényeztetett kislány, aki eddig mindent megkapott, amit akart. De ez az ő hibájuk, nem az enyém.
Amikor már dühömben toporzékoltam, és végre sikerült egy könnycseppet is kipréselnem, hirtelen a tévé képernyője berepedt, s az asztalon lévő gyertyatartók felemelkedtek, majd egymásnak csapódtak. Elhallgattam, s kikerekedett szemekkel néztem anyáékra, akik azonnal felpattantak, s az ölükbe kaptak. Nem értettem, hogy mi történt, de a szüleim szavaiból ítélve ők sem sejtették, hogy mi állhat e mögött. Később ezt azzal magyarázták, hogy a televízió rossz volt, a gyertyatartókkal pedig biztos valaki szórakozott, de ezt én sosem hittem el. Hogyan tudná bárki is a gyertyatartókat így irányítani?!
Ám ez a kis incidens is szép lassan feledésbe merült…

Egészen tizenegy éves koromig. Átlagos napnak indult, szokás szerint Nanny ébresztett fel, hogy jó lenne, hogy ha felkelnék, mert még sem aludhatom át az egész délelőttöt. Álmos fejjel lementem reggelizni, s a konyhában ott voltak a szüleim, akik már rég óta fent voltak. Megkérdezték, hogy hogy aludtam, de ekkor valaki csöngetett. A dadusom nyitott ajtót, s a konyhában megjelent egy magas, kiöltözött férfi. Arca kivirult, amikor engem meglátott. Apa szája tátva maradt, amikor megpillantotta az idegent.
- Jó reggelt!- köszönt a férfi széles mosollyal. Valahogyan emlékeztetett apára, hiszen ő is magas volt, csak úgy, mint a apu, s az ő szemei is sárgásak voltak, igaz apunak nem volt olyan beesett az arca, mint a férfinek.
- Daniel, te lennél az?- kérdezte apu, miközben felugrott a székéről, hogy üdvözölje a látógatót.- Jó rég nem láttalak, mi szél hozott?- tette fel az újabb kérdését, miközben leültette az egyik székre.
- A lányotokról lenne szó.- kezdte, majd Nannyre pillantott- Őt nem lehetne kiküldeni?
- De, persze. Menj és vasalj ki addig, kérlek!- fordult anya Nanny felé, aki már el is tűnt a másik szoba ajtajában. Ekkor a váratlan vendégünk beszélni kezdett azokról a dolgokról, amik egykor történtek: a televízió képernyőjének megrepedése és a gyertyatartók felemelkedése. Mondott valamit, hogy ez azért történt, mert én varázs képességekkel bírok, csak úgy, mint ő. Apáék elég furán néztek rá, de amikor bemutatta, hogy hogyan emeli fel a poharakat egy pálca mozdulattal, elképedtünk.
Azután mesélt valami varázsló iskoláról, meg hogy érkezni fog egy levél, hogy felvételt nyertem oda, és hogy majd el kell mennem vele valami Abszol út nevű helyre, hogy megvásároljuk az iskolához szükséges dolgokat. Azt is mondta, hogy többé nem fogok abba az elit iskolába járni, és hogy majd csak téli szünetekre hagyhatom el azt a Roxfortot, vagy mit.
A szüleimnek kellett egy kis idő, hogy ezt megemésszék, de én azonnal tudtam, hogy ez mind igaz. Ezek után még figyelmeztetett Daniel bácsi, aki mint később kiderült apu unokatestvére, hogy ezt nem szabad senkinek sem elmondanom, még Nannynek sem. Ezen kicsit elszomorodtam, de végül megbarátkoztam a gondolattal, s már vártam azt az iskolát.
Pár nap múlva valóban érkezett egy levél a Roxforttól, s ekkor vitt el Daniel az Abszol útra. Milyen érdekes egy hely volt! Csak boszorkányok és varázslók járkáltak ott, s tele volt minden a legkülönbözőbb árusokkal, ám Daniel bácsi legelőször egy pálca boltba vitt el, s ott kaptam a főnixtollal bélelt tölgy pálcámat. Ezek után még sok mindent vettünk, de a legjobb az volt, hogy kaptam egy baglyot is, akinek a Grace nevet adtam, s Daniel bácsi azt mondta, hogy ő fogja nekem a leveleket hozni majd. Én csak meglepődötten néztem, hogy ott nincs postás, ám ezzel a gondolattal is hamar megbarátkoztam, csak úgy, mint az összes többi újdonsággal.
De azt a napot soha sem felejtem el.

Nyár végén, amikor ki kellett menni a vasútállomásra, én már nagyon izgatott voltam. Mivel senkinek sem szabadott megtudnia, hogy hova megyek, ezért sötétített ablakú kocsival mentük és Daniel bácsi vezetett a megszokott sofőrünk helyett. Most nem a limuzinba szálltunk be, hanem apu egyik nem túl feltűnő Fordjába. Szerencsére az újságírókat is sikerült elkerülnünk, így tényleg nyugodtan értünk ki a pályaudvarra. Daniel bácsi egy helyen megállt és ott el kellett búcsúznom anyuéktól, majd neki futottunk az ott lévő falnak. Csodák csodájára egy másik vágányhoz értünk, úgy hogy nem esett semmi bajunk. Ott felszálltam a vonatra, még utoljára integettem Daniel bácsinak és elindultam a Roxfort felé.
A suliban először minden olyan furcsa volt, hiszen ott szellemek járkáltak ide-oda, a képek mozogtak és az édesség is bármelyik pillanatban kiugorhatott a kezedből. Izgalmasnak bizonyult ez az egész, ám egy valamit nagyon nehezen tudtam csak megszokni: ott nem én tartoztam a felsőbb rétegek közé, hanem én voltam az, akit sokan lenéztek a származása miatt, mert én mugliktól származtam (a varázslók és boszorkányok így hívják a varázstalan embereket). Nehezen birkóztam meg ezzel, de mára már nem is érdekel, hiszen én nagyon is szeretek varázstalan emberek között élni, akik meg lenéznek emiatt, azok gondoljanak, amit akarnak.

Első évben rengeteg barátot szereztem, akikkel máig jóban vagyok. Nagyon jól éreztem magam a Roxfortban, ám mikor haza mentem, kicsit örültem, hiszen jó volt látni a családomat, s már hiányzott az otthon megszokott luxus is.
Nyár közepén anya elment orvoshoz, s miután visszajöttek apuval mindketten nagyon szomorúak voltak. Először nem tudtam miért ilyenek, de azután elmondták, hogy az orvosnál közölték velük, hogy nem születhet több gyerekük. Mikor ezt meghallottam rettentően elkeseredtem, hiszen az volt az álmom, hogy lesz majd egy kishúgom, akire majd vigyázhatok, és neki adhatom majd a kinőtt ruháimat, na meg persze a megunt játékaimat. Napokig búslakodtam e miatt, s mikor ezt a szüleim is észrevették, úgy döntöttek, hogy vesznek nekem egy lovat. A házunk hátsó udvarában építettek is egy istállót, így bármikor lemehettem Szilajhoz (ez lett a neve). Ez egy kicsit segített túl tenni magam azon, hogy nem születhetett testvérem.
A nyár gyorsan eltelt, és szép lassan elérkezett az idő, hogy visszamenjek a Roxfortba, s ezt ismét nagy örömmel tettem meg, és megint olyan nagy titokban mentünk ki a vonathoz, mint tavaly. Kicsit sajnáltam Nannyt, amikor láttam, hogy milyen szomorú, amiért karácsonyig nem lát, de nem szabadott még neki sem elmondani, hogy én egy boszorkány- és varázslótanoncoknak létrehozott iskolába megyek.
Másodévemben semmi érdekes nem történt, szépen teljesítettem a már megszokott szinten, ami olyan közepes és jó között volt. Anyáék még év elején küldtek egy újságcikket, amiben ez állt:

„Hova tűnik minden ősszel John Swift gyermeke?
Gondolom mindenkit nagyon érdekel az, hogy a híres színész hova küldi lányát minden év szeptemberében. Karácsonykor mindig itthon látni Jennyt, de amint elmúlnak az ünnepek, neki már is nyoma veszik. De még is hova megy ilyenkor? Lapunk megpróbált utána járni ennek, ám legnagyobb sajnálatunkra nem sikerült kiderítenünk semmi egyebet, csak annyit, hogy valamelyik távolabbi elit iskolába jár a kis Jennifer. John ennél többet nem árult el, de nem sokára ennél többet is kiszedünk belőle.”

A cikken jót nevettem, hiszen apuból soha nem fogják kiszedni az igazságot, hiszen azzal elárulná, hogy boszorkány vagyok. És apa ilyet soha nem tenne. Egyébként is a hülye újságnak minek kell tudnia minden egyes részletet rólunk. Nem elég abban a hitben élni, hogy valahova távol járok suliba és ennyi. Minek azt is kiszedni a családomból, hogy hova?! Bár ezt soha sem fogják megtudni.
A Roxfortban töltött harmadik évem is jól telt, még mindig közepes és jó között álltam tanulási szinten. Ebben az évben semmi különös nem történt, azon kívül, hogy véletlenül neki mentem egy mardekárosnak, aki persze ezt nem nézte jó szemmel, főleg a származásom miatt.
Éppen Ginával, a barátnőmmel azon veszekedtünk, hogy merre menjünk, amikor ez az eset történt.
- Én vissza akarok menni a klubhelyiségbe.- mondta Gina, s el is indult a folyosó másik irányába.
- De megígérted, hogy eljössz velem. Most nem tudom mitől parázol, hiszen fényes nappal van, és csak George-ot keressük.- feleltem a nyavalygására, s a karja után kaptam. Nem értettem mitől van úgy oda, hiszen csak azért indultunk el, mivel George már órák óta eltűnt, és szerettem volna megkeresni, és ő meg megígérte, hogy eljön vele.
- Nem baj, de én akkor is vissza akarok menni!- fojtatta tovább a nyivákolást.
- Márpedig akkor is velem tartasz, ha akarod, ha nem.- szorítottam meg a karját és magammal húztam, ám ekkor valakibe beleütköztem.
- Nem tudsz vigyázni?- felelte dühösen az illető, s amikor felnéztem láttam, hogy egy évfolyamombeli mardekárossal állok szemben (ezt onnan tudom, hohy láttam, amikor a süveg beosztotta). Ő is ebben a pillanatban pillantott le rám, s rögtön hozzá tette:
- Ja, mit is vártam egy sárvérűtől.- mondta lenézően, amitől rögtön felforrt az agyvizem.
- Mi az, hogy sárvérűtől? Attól még, hogy én nem vagyok aranyvérű igenis tanultam jó modort. És neked sem kéne lenézni a sárvérűeket, mert azon kívül, hogy más a családunk, semmiben sem különbözünk!- ripakodtam rá a srácra. Hihetetlen, hogy mennyivel felsőbbrendűnek érzik magukat, csak azért, mert az ő családjukban csak boszorkányok és varázslók vannak. Beképzelt banda!
A bennem keletkezett düh hatalmasra nőtt, s Gina mellettem csak meghúzta magát, ő ebbe nem akart belefolyni, sőt szerintem nem mert belefolyni.
- És még felesel is! Szép.- mondta, s úgy nézett le rám, mivel sokkal magasabb volt, mintha valami fertőző betegségem lenne- Na ide figyelj kislány…- kezdett bele a mondanivalójába, de én félbeszakítottam. Nem érdekelt, hogy mardekáros, és az sem érdekelt, hogy aranyvérű, de azt nem tűröm, hogy a családomat sértegessék.
- Nem! Te figyelj ide! Hagyjál békén ezzel az „aranyvérű vagyok és ezért tiszteletet érdemlek” dumával! Attól még hogy a családjaink mások, semmivel sem vagy több nálunk, úgy hogy legyél olyan kedves és ne sértegess!- vágtam hozzá dühömben, amitől még a szava is elakadt, mert arra nem számított, hogy kiállok magamért- Gyere Gina menjünk innen!- rántottam magammal barátnőmet, kikerülve az elképedt mardist. Hát igen azt nem tűrtem el soha, hogy ha a származásom miatt néztek le.

Év végén, mikor haza kellett mennem, úgy döntöttem, hogy felkutatom a családom származását, hát ha találok feljegyzést egy boszorkányról, vagy egy varázslóról.
Otthon elkezdtem keresgélni a régi családi dolgok között, s rábukkantam egy feljegyzésre, ami a középkorból maradt még meg, miszerint az egyik női rokonomat boszorkánysággal vádolták, és ezért máglya általi halálra ítélték. Amikor ezt olvastam elképedtem, mivel ott az állt, hogy ki is végezték, amit meg nem nagyon értettem, ugyanis, ha valóban boszorkány volt, akkor miért nem menekült el. Vagy csak nem akart elmenekülni a rá váró sors elől? Jó lenne tudni, de sajnos ez már sohasem derül ki, ugyanis a feljegyzésben csak ennyi állt, semmi több. Pedig nagyon is érdekelne, hogy miért nem tett valamit annak érdekében, hogy ne öljék meg. Anyáékat kérdezgettem e felől a feljegyzés felől, de ők sem tudtak egyebet mondani rá, hogy ez a nagymamámtól van, hiszen anyáról anyára szállt mindig is ez a feljegyzés, így majd én is megfogom egyszer örökölni.
A negyedik évem a Roxfortban nem ment olyan simán, mint vártam, hiszen az elején kicsit rontottam a tanulásban, bár ezt talán annak köszönhettem, hogy nem tudtam rendesen kipihenni magamat, hiszen nem aludtam valami jól. Ám mikor lementem a gyengélkedőre és ott kaptam egy italt, ami segített, ismét javultak egy fokkal a jegyeim.
Ebben az évben, téli szünetben egy szintén gazdag ismerősöm meghívott magukhoz szilveszteri partira. Anyáék elengedtek, hiszen akkor sem voltak otthon, így ők is úgy gondolták, hogy jobban érezném magam a korombeliek között, mint otthon a cselédekkel. Én boldogan elmentem, mit sem sejtve arról, hogy mi fog várni rám. Egy srác odahozott nekem egy pohár italt, amit én el is fogadtam, mert azt gondoltam, hogy biztos csak kedveskedni akar. Ám ahogy később kiderült valami drogot kevertek az italomba, s olyan hülyeségeket műveltem, amiket a mai napig nem szívesen hozok föl. Ezeket azért tudom, mert a házigazda másnap reggel mindent elmesélt, ugyanis én semmire sem emlékeztem az előző estéből. Amikor ezeket megtudtam az arcom rákvörössé vált, de akinél voltunk megígérte, hogy senkinek sem fogja tovább adni, így csak azok tudnak ezekről a dolgokról, akik ott voltak a bulin.
Ez után a botrányos szilveszter után az év többi része is eltelt, s így idén kezdem az ötödik évemet a suliban, s ezzel együtt jönnek majd az RBF vizsgák is. Kicsit félek ettől az egésztől, hiszen ki tudja mi vár rám a Roxfortban, s most nem csak a vizsgákra gondolok. Bár leginkább attól rettegek, hogy a családomnak nehogy valami baja essen, amíg én az iskolában vagyok. Csak bírjam ki ezt az évet…

   Jellem
Jenny milliomos családból származik, ezért nagyon is el van telve magától, bár az nagyon is idegesíti, hogy életének nagy részét közhírré teszik az újságok. Ezért is örült, hogy a Roxfortban ennyi időt kell eltöltenie, s így csak nyáron és téli szünetben zaklatják az újságírók.
Szereti a luxust, hiszen egész életében ilyen környezetben nőtt fel, s ezt is szokta meg, így amikor új iskolájába került nehéz volt megválnia a délelőtt tízkor való ébredéstől, de legfőbbképpen szeretett állataitól.
Merész lány, egyedül csak attól fél, hogy Voldemort hatalomra kerülése miatt, egyszer csak beállítanak hozzájuk a halálfalók és megölik a szüleit, hiszen mindennél jobban szereti őket, s kihasznál minden időt, amit velük tölt. Utálja ha a származása miatt nézik le, s olyankor szós szerint leüvölti az illető fejét.
Talpraesett, bármilyen helyzetből ki tudja magát húzni, s ez főleg annak köszönhető, hogy jó beszélő készséggel van megáldva.
Nem szereti, hogy ha nem az van, amit ő eltervezett. Olyankor egyenesen hiszti rohamot kap, s ezt egészen addig csinálja, amíg meg nem teszik azt, amit ő akar. Mindig eléri a célját bármi áron.
Rossz tulajdonsága viszont, hogy mindenbe beleüti az orrát, még ha nem is rá tartozik a dolog, ezenkívül pedig nagyon pletykás is, így titkot nem ajánlatos rábízni, mert akár akaratlanul, akár véletlenül, de ki fogja fecsegni.
Néha hajlamos úgy viselkedni, mint egy elkényeztetett liba, akinek csak a gazdagsága a lényeg, de aki ismeri, az tudja, hogy könnyen le lehet állítani, ha rászólnak, vagy esetleg belecsípnek.
Imád divatosan öltözködni, vásárolni és lovagolni, de legfőbbképpen a mágiát szereti. Már kicsi korában is rajongott ezekért a dolgokért, így amikor kiderült, hogy boszorkány nagyon megörült, hogy ő is végre tudja majd hajtani azokat a varázslatokat, amiket csak mesékben olvasott eddig.
Nem szeret késni sehonnan, s ezért is tart mindig egy órát a táskájában.
A varázslatok nagyon jól mennek neki, de az elméletet nem nagyon szereti, ezért tanulmányi eredményei átlagosan közepes és jó között vannak, ám amelyik tárgyat szereti, abból kiválóan teljesít. Nem különösebben szeret tanulni, csak azt ami érdekli, szívesebben tölti az idejét a barátaival.

   Apróságok

mindig ||
# bulik
# vásárlás
# állatok
# barátok
# lovaglás
# a családja
# fiúk
soha ||
# gonoszság
# esetlenség
# ha nem az van, amit ő akar
# Voldemort
# hárború
# ha a származását kritizálják
dementorok || a szokásos üres érzés, ezen kívül a legrosszabb emléke az, amikor megtudja, hogy nem születhet testvére
mumus || Voldemort hatalomra kerülése miatt megölik a szüleit a halálfalók
Edevis tükre || Ha lehetne egy kívánsága azt kívánná, hogy bárcsak vége lenne a háborúnak, így a Roxfortban is ismét minden a régi lenne, s nem kéne attól rettegnie, hogy a családját megölik
százfűlé-főzet || narancssárga színű, édeskés ízű, az illata is a narancshoz hasonlít
titkok ||
# a tavalyi szilveszteri partin drogot kevertek az italába, és olyan hülyeségeket művelt, amiket nem szívesen emleget
# éjszakai fogszabályzót kéne hordania, de mivel nem szereti, ezért kidobta
# egészen tavalyig egy plüsskutyával aludt, akit Lilinek hívott
rossz szokás ||
# néha, ha nem figyel magára, tényleg úgy viselkedik, mint egy elkényeztetett liba
# amikor gondolkozik rágja a ceruzáját
# fiúk köreiben gyakran csavargatja a haját, főleg, ha tetszik is neki az illető

   A család

apa || John Swift, 60 éves, mugli
anya || Jessica Swift, 46 éves, mugli
testvérek || nem születhetett Szomorú

családi állapot || egyedülálló
állatok || hát, rengeteg van:
Otthon: Bobbi, a nyúl
   Skiper, a golden retriver
   Micó, az orosz kék macska
   Szilaj, az angol telivér
A Roxfortban: Picúr, a törpegolymók
   Grace, a bagoly
Családtörténet ||
Családjának származása nem különösebben izgalmas, hiszen csupa muglikból áll, kivéve édesapjának unokatestvére, aki szintén varázsló, s Jenniferen kívül ő az egyetlen, aki megörökölte az őseik különleges képességét. Miután Jenny egy kicsit kutakodott az otthon tartott régi családi dolgok között, s rátalált egy középkori feljegyzésre, amiben az állt, hogy az egyik női rokonát boszorkányság miatt máglya általi halálra ítélték, s Jen innen következtetett arra, hogy talán tőle származhat a varázsereje.

   Külsőségek

magasság || 173 cm
tömeg || 59 kg
szemszín || kék
hajszín || szőke
különleges ismertetőjel || a kézfején van egy apró égési folt, meylet még kiskorában szerzett
kinézet || Aki először ránéz, az rögtön tudja, hogy nem egy szegény családból származó lánnyal áll szemben. Első ránézésre talán úgy tűnhet, mint ha ő is egy beképzelt liba lenne a gazdagok köreiből, s ezt talán a hosszú, szőke, göndör fürtök, a csillogó kék szemek és a divatos ruhák teszik. Szinte sosem látni rajta kétszer ugyanazt a ruhát, már ha a Roxfort falain kívül van.
Sminkelni nem igazán szereti magát, legfeljebb csak a szemét húzza ki és szájfényt ken a szájára, de a temérdek szemfesték nem áll közel hozzá.
Megjelenése mindig vidám, ha végig megy az utcán mindenki figyelmét felkelti, s nem csak azért, mert tele van a képe az újságokkal.
egészségi állapot || egészséges, bár enyhe vásárlási mániában szenved font]

   A tudás

varázslói ismeretek || Négy év tananyagainak nagy részét sajátította el eddig a Roxfortban. Idén kezdi az ötödik évét itt, s az RBF vizsgák miatt most jobban szeretne teljesíteni közepesnél. Nincsen kedvenc tanára, de ha nagyon muszáj lenne választania, akkor McGalagony-t mondaná. Csak úgy, mint a tanároknál, a tárgyaknál sincsen kimondott kedvence, de nagyon szereti a Legendás lények gondozását, és a bájitaltant.
felvett tantárgyak ||
   a fakultatív órák: LLG
   Jóslástan
   Rúnaismeret

mugli képzettségek || tud lovagolni, és tizenegy éves koráig mugli iskolába járt
pálca típusa ||tizenegy hüvelyk, tölgy, főnixtollal bélelve
különlegesség || nincs

   Szerepjáték-példa
A zene üvölt, a tömeg táncol, fények ezrei töltik be a nappalit. A kanapén és a sarokban egymást faló párok, a konyhában hatalmas étel és ital választék, s mindenütt milliomosok, vagy hírességek gyerekei. Valahogy ilyen a kép, amikor belépsz egy átlagos szilveszteri partira, egy szintén gazdag család házába. Lehetünk vagy úgy százan, de aki ezt megszámolja, annak kijár minimum egy hatalmas dicséret.
Mikor belépek a nappaliba, a sokaságból rögtön előlép egy alak, s felém közeledik. Nem nagyon tudom kivenni, hogy ki az, de amint közelebb ér, már is üdvözöl, s hangja hallatán elmosolyodok.
- Oh, Jenny, hát itt vagy! Már azt hittem el sem jösz.- mondja a srác, akit időközben felismertem, hogy Joe a házigazda.
- Szerencsére elengedtek anyuék, mert elutaztak. Másképp most otthon tölteném ezt a fergeteges estét.- mesélem, miközben beljebb lépdelünk.
- Gyere megmutatom a házat.- mondja Joe vigyorogva, s én megyek vele, mivel olyan nagy örömmel teszi ezt, hogy igazán nincs szívem elrontani a kedvét. Végig vitt az emelettől kezdve, a konyháig, s végül visszaérve a nappaliba bocsánatot kér, és eltűnik a tömegbe, valakit keresve.
Körbenézek, de arra a következtetésre kell jutnom, hogy Joe-n kívül senki mást nem ismerek, hiszen itt csak sima emberek vannak, sehol egy boszorkány, vagy varázsló. Így fogom magam és leülök egy üres kanapéra, ahol egyetlen egy smároló pár sincs.
Egy darabig csak nézelődök, amikor hirtelen valaki lehuppan mellém, s mikor odanézek, észreveszem a másik házigazdát, Pault, aki Joe öccse.
- Szia!- köszön rám vidáman- Eddig milyen a buli?- kérdezi vigyorogva.
- Hát eddig nem sokat tudok mondani, ugyanis az eddigi időm azzal telt el, hogy Joe körbevezetett.- mondom, miközben a fények közepette próbálom kivenni Paul szemeit.
- Hát jah, az nem túl kellemes. Te vagy az egyetlen ember, akinek végig mutatta a házat, gondolom sejted miért.- teszi hozzá, amire én bólintok. Mindig is köztudott volt, hogy Joe belém van esve, és hát meg kell hogy mondjam, nekem is bejött, de még sohasem jutottam el odáig, hogy bármit is lépjek ez ügyben.
Ebben a pillanatban egy másik srác is odalép elénk, kezében két pohárral.
- Leülhetek?- kérdezi, nekem címezve ezt a kérdést, miközben utaló pillantást vet Paul felé, hogy menjen innen, aki rögtön veszi a lapot.
- Na, én azt hiszem meglátogatom a kajákat.- feleli könnyedén, s már el is tűnik a konyhába vezető ajtón. Ekkor a srác felém fordul.
- Kérsz inni? Szomjasnak tűnsz.- mondja, s felém nyújtja az egyik poharat. A fényekben nem igazán látom, hogy mit hozott nekem, de elfogadom, hiszen tuti, hogy csak ismerkedni akar, meg egyébként is nagyon meleg van.
- Persze, köszi.- s belekortyolok az italba. Az ízéből nem igazán jövök rá, hogy ez mi csoda, de nem is valami finom- Hű, ez meg mi?- kérdezem a sráctól, aki csak elégedetten vigyorog, s úgy döntök, hogy a buli kedvéért lehúzom azt a löttyöt.
- Eredeti amerikai ital.- jegyzi meg a srác.
Egy darabig még beszélgetünk, ám észrevettem, hogy ő sohasem iszik bele a saját poharába, amit egy kicsit furcsának is találok, de túlságosan leköt, hogy rá figyeljek. Egyébként is, mintha a felfogásom kicsit lassult volna, ebben a húsz percben, mivel csomószor vissza kellett kérdeznem, hogy mit mondott, amire ő csak vigyorogva elismételte, az előbbi szavait. Egyébként is olyan furcsán érzem magam, szédülök és a gyomrom is kavarog. Mi lehet velem?
- Bocs, de kimegyek még egy italért, mert nem érzem magam valami jól.- mondom a srácnak, s kitámolygok a konyhába. Paul még mindig a kaják körül van, s éppen egy fura dolgot eszik, amit nem igazán tudok azonosítani, hogy vajon fasírt-e, vagy túrógombóc, ám ez a legkevésbé sem izgat, ugyanis észreveszem, hogy MŰANYAG VILLA van a kezében! Sietve odarohanok hozzá, kikapom a kezéből az evőeszközt, majd a földre dobva agyon tiprom, és Paulhoz fordulok.
- Meg vagy te veszve? Ez a villa akár meg is ölhetett volna! Tudod milyen veszélyesek ezek? Főleg, amikor a késekkel szövetkeznek, hogy azok megvágják az ember kezét. De igazán nem kell megköszönnöd, hogy megmentettem az életed.- mondom nagylelkűen, s visszafordulok az üdítőkhöz, nem is figyelve a srác értetlen képére. Még, hogy villával eszik? Nem ismeri a kezét, vagy mi?
- Jenny, jól vagy?- szólal meg mögülem a házigazda, aki végre meg tudott szólalni a totális értetlenségtől. Feléje fordulok, most már kezemben egy pohár Colával, s most én nézek rá úgy, mintha hülye lenne.
- Miért ne lennék jól?- kérdezem.
- Hát az előbb.. a villa..- habog, s szemeim tágra nyílnak, hiszen nem értem miért olyan nagy cucc, hogy megmentettem.
- Igen az a villa meg akart támadni. Fel tudtad ezt fogni?- odamegyek a pulthoz, és keresek egy kanalat- Nézd, ez az egyetlen dolog, ami csak nagy ritkán bánt.- beszélek hozzá lassan, közben mutatva neki a kanalat, hogy ettől nem kell félnie. Vagy mégis?
Rémületemben felsikoltok, hosszan és hangosan, úgy hogy ezt valószínűleg mindenki meghallja a házban, az üvöltő zene ellenére. Elhajítom ezt az evőeszközt is, s ekkor Joe fut be a konyhába aggodalmas tekintettel.
- Mi történt?- kérdezi rémülettől eltorzult arccal, miközben odajön hozzám és megfogja a kezeimet.
- Megtámadott a műanyagkanál.- mondom szinte sírva, s a srác csokoládé barna íriszeibe nézek, nem törődve az értetlenséget sugárzó tekintetével. Mintha csak Pault látnám- Még szerencse, hogy te megvédesz.- felelem egy halvány mosoly kíséretében, s látom, hogy Joe szája széle is felfele görbül.
- Tudod, hogy rám mindig számíthatsz.- suttogja- És amúgy tetszik a buli?- kérdezi, még mindig halkan.
- Hát egy kicsit unalmas.- felelem, nem túl kímélően. Hát igen valami hiányzik belőle.
- Akarod, hogy izgalmasabb legyen?- veti fel a kérdést Joe, mire én csak figyelek, hogy mire gondol. Ekkor szemeit becsukja, s az ajkai az én ajkaimhoz közelítenek. Lélegzetvétele lelassul, s a körülöttünk lévők is hangtalanul figyelik az eseményeket. Még Paul is tátott szájjal bámul minket. Mozdulatlanul várom a bekövetkező csókot, amikor a szemem sarkából észreveszek valamit, ami olyan csodálatos, és ellenállhatatlan, hogy fejemet rögtön abba az irányba fordítom.
- Jé, muffin!- kiáltok boldogan, s odamegyek a muffinokhoz, majd kezembe veszek egy darabot. Mögülem halk kuncogás hallatszik, de én ezzel nem foglalkozva, a kezemben lévő sütire összpontosítok. Vajon ki sütötte, anyukája? Biztos, hiszen olyan szép lila máz van rajta, rajta pedig színes cukorkák.
Egy darabig még kezemben forgatom az édességet, majd egy hirtelen mozdulattal, fordulatból elhajítom a muffint. Az édesség vagy három métert repül, s egyenesen Joe tökéletes arcába csapódik.
- Au!- kiált fel fájdalmában, aminek következtében én hangos nevetésben török ki.
- Most már tényleg édes az arcod.- mondom, majdnem megfulladva a nevetéstől. De nem csak én kacagok jót a dolgon, hanem mindenki, aki a konyhában tartózkodik, kivétel Joe-t, aki idegesen vágtat el a mosdó irányába. Nézek utána egy darabig, majd egy hangos kiáltással szólok mindenkihez:
- Mi lenne, ha énekelnék?- kérdezem, amire a válasz egy egybe hangzó igen. Így hát visszatámolygok a nappaliba, ahol keresek egy asztalt, s kis segítséggel felállok rá. Mindenki körém gyűlik, mire én a zenére táncolni kezdek, s közben hangosan éneklem a szöveget az énekessel együtt.
- Úúúú baby.- éneklem a tömeggel, s az sem érdekel, hogy én vagyok a leghangosabb és a leghamisabb. Oldalazó lépéseket teszek az asztalon, majd egyet hátra, s hirtelen… a földön kötök ki, mire a tömeg nevetni kezd, velem együtt. Joe ekkor jön ki a mosdóból, s azonnal a segítségemre siet, majd felhúz, és azt mondja.
- Szerintem pihenned kéne egy kicsit.- mondja, s karomnál fogva elhúz a fenti emeletre, az ő szobájába.
- Dee méég ééjféél siincs.- nyafogok, miközben gondosan betakar.
- Nem baj feküdj le aludni!- utasít, majd lekapcsolja a villanyt, kimegy, s pár perc sem telik bele, elnyom az álom.
Másnap reggel mikor felébredek két srác ül az ágyam szélén, akik aggódva figyelnek.
- Mi van srácok? Milyen volt a buli?- kérdezem, ugyanis fogalmam sincs arról, hogy előző este mi történt- Miért néztek így rám? Mi történt?- faggatózok.
- Hát valaki LSD-t adott neked tegnap, totál bepörögtél és olyanokat csináltál, hogy hú.- kezdte Paul.
- De nem nyaltam bélyeget.- tiltakoztam az LSD-s elmélet ellen.
- Igen, de Amerikából lehet szerezni italt is, és valószínűleg ezt kaptál. Tegnap kiderítettük, miután felhoztunk ide.- folytatja Joe, aki az ágy másik szélén ül. Elképedek.
- Uramatyám. És miket csináltam?- kérdezem, s már előre félek a választól, hiszen nem emlékszek semmire.
Ezek után a fiúk mindent elmesélnek, ami előző este történt, s a legvégén félve mondom.
- De ugye ezt nem fogjátok elmondani senkinek?
- Senkinek, becsszó.- mondják mindketten mosolyogva és magukhoz ölelnek…

   Egyéb

avialany|| Taylor Swift