animágia

A Skót-felföld szépsége minden turistát lenyűgöz aki erre az esős ország földjeire téved. Meg kell hagyni tényleg nem csúnya látvány. Most is feltehetően sok ezer fényképező kattogna, ha nem zuhogna irdatlanul az eső. Hiába minden szépség a külföldiek ki nem állhatják ezt az időjárást. Ezt Errol sosem tudta megérteni, de annak kifejezetten örült, hogy ilyenkor minden üres és csak pár megdöbbent szempár kíséri a házak ablakaiból: 'Ez az ember bolond! Ilyen esőben kint sétálni?'. De 16 év alatt már lassan megszokhatták az emberek, hogy 'Jaaj, már megint az a fura sapkás fiú rója az utakat'. Most egy szempár se követhette, ugyanis egy messzi erdőben ült egy apró sátorban, ami tértágító bűbájjal volt ellátva. Két túrahátizsák, illetve két kitekert hálózsák feküdt az egyik sarkában, de volt ott egy kisebb méretű dohányzóasztal amin egy régi kávéfőző sercegett. Az Errollal szemben ülő igen hasonlított a fiúra, azzal a különbséggel, hogy egy hajszálnyival magasabb volt és arcán borosták ültek. Megigézve bámulta a régi mugli eszközt és a világ minden kincséért sem vette le volna róla a szemét.
- Bámulatos mit elértek ezek varázslás nélkül. - mondta nagy lelkesedéssel, mire a barnás hajú fiú csak felmordult egyet, mint aki már unná ezt az egészet. Sosem tudta megérteni édesapja lelkesedését a mugli társadalom elektronikai készülékei iránt. Habár tudta, hogy ez pontosan olyasmi vonzódás, mint amilyen a varázstalan világ irodalma és ő közte feszül. Egy apró mosolyt el is nyomott magában emiatt és lábát felrakta az asztalra. Hanyagul nemtörődöm-módon a sátor tetejét bámulta és elmélyedt az eső kopogásának monoton ritmusában. A kávéfőző sercegése is kellemes szólamnak hatott hirtelen és kedve lett volna elaludni, mivel alvászavara csak az efféle nyugodt elmeállapotban engedte szunyókálni. És ez majdnem meg is történt, de egy hatalmas sipítás jelezte, hogy kész lett a 'fekete leves'. Kénytelen-kelletlen visszafordult és már azt vette észre, hogy két csésze tűnt elő a semmiből, illetve a lebegő kanna teletölti azokat.
- Köszönöm apa... - motyogta az orra alatt és levette lábát, majd az italért nyúlt, de gyorsan el is engedte, mivel a porcelán túlzottan átforrósodott ahhoz, hogy huzamosabb ideig fogja. Apja ezt nem vette úgy a szívére, és öreg szokása szerint cukor vagy tej nélkül kortyolgatta.
- Te mit vársz a mától? - kérdezte mosolyogva.
- Eredményt... - vetette oda, olyan hangsúlyban, mintha evidens lett volna a válasz és fölösleges volt megkérdezni.
- De komolyan. - nem tágított a másik Errol, mire az ifjabb sóhajtott egyet és némi gondolkodás után szólalt csak meg.
- Őszintén szólva nem hiszem, hogy sikerülni fog az őszi szünet alatt. Kevésnek érzem ezt az időszakot ahhoz, hogy egy ilyen kaliberű dolgot elsajátíthassak. - dünnyögte, majd feljebb húzta pulóvere cipzárját és karba tette a kezét. Édesapja jól ízűen felnevetett erre.
- Pedig nagyon könnyű... - és még szinte be sem fejezte egy fordulással máris egy hiúz nézett vissza rá, mellső lábait az asztalra, a hátsókat pedig a széken tartva. Szép állat volt. Minden végtagját kinyújtotta és így valahogy irreálisan hosszúnak tűnt a törzse. Fakó barna bundáján fekete pöttyök voltak elvétve, kivéve nyakán, ahol viszont nagy tumultusban sorakoztak és, tüzetesebb nézelődés után ki lehetett venni belőle egy hiúzfej portrét, de olyan mesterien, mintha csak a legjobb grafikus festette volna oda hennával. Hiába. Minden animágusnak van egy ismertető jele, ami miatt eltér a normál példányoktól állati formájában. Édesapjának is csak az volt a szerencséje, hogy a tömérdeknyi folt nem engedi a szemnek, hogy elsőre kivegye a formát.
A második furcsaság az állat arcán mutatkozott, de ezt már nem mindenki vehette észre. Errolt megdöbbentette ugyanis, hogy mennyire hasonlít édesapja képéhez. Azonban nem maradt sok ideje minden apró részletet feltérképezni, mivel újabb pördülés és szép lassan visszaalakult a férfi.
- Azért megnézném, hogy neked, hogy sikerült elsőre. - mosolygott sunyin, de erre már a férfi nem válaszolt, hanem felállt és járkálni kezdett. Közben Errol a már kevésbé forró kávét kortyolgatta és nem tudott betelni annak illatával és ízével. Mostanában már nem csak csokoládé, hanem kávéfüggő is lett. Ezen is kénytelen volt elmosolyodni, de ábrázatáról ez gyorsan el is tűnt és amint kiürült a csészéje figyelve előredőlt, emlékezetébe vésve a közben beszélni kezdő édesapja minden szavát.
- Mindenki, legyen mugli vagy varázsló valamilyen szinten skizofrén. A legőszintébb, legegyszerűbb emberek se teljesen olyanok, mint amilyennek meg tudjuk őket ítélni cselekedetiek alapján. Mindenkinek van egy valós személyisége, amiből csak részleteket ismerhetnek még azok is, akiket az illető lelki társként tekint. - itt elhallgatott és méltóságteljes pillantással nézett a látszólag nagyon izgatott fiú szemében. Ebben a pillantásban benne volt minden vitájuk: 'Mikor lesznek már végre barátaid? Így nem élheted le az életed! Egyedül semmire sem vagyunk képesek, higgyünk akármit is!' A fiúban is felrémlettek ezek a múltbéli beszélgetések, ahol a mindig vidám édesapja szokatlanul indulatosan beszélt hozzá. Azonban arca szemernyit sem változott, mivel egyszerűen nem érdekelte most semmi az animágiánk ívül. A férfi némi csalódottsággal (ugyanis remélte, hogy lesz valami hatása ennek a farkasszemezésnek)  fordult vissza a sátor oldalán átlátszófóliából készített ablakra. Nem nagyon lehetett kilátni, mivel az esőcseppek és a fólián lévő gyűrődések torzították a képet. A pár másodperc szünet után azonban újra belekezdett:
- Te magad három helyen törsz elő: pálcádban, patrónusodban és állati formádban. Csak ilyenkor észlelhet egy kívülálló téged, és nem azt a képet, amit ő hisz rólad. Ezek nagyon sokat elárulnak rólad. Az, hogy pálcád szőlővessző megmutatja, hogy miért a Hollóhátba kerültél. - Errolnak hirtelen eszébe jutott az az emlékezetes pillanat, amikor rátették a hatalmas kalapot és legalább húsz percig beszélgettek. Ugyanis ennek a bölcsnek is ennyi ideig kellett vívódnia, hogy vajon Malazár útja illik jobban hozzá, vagy netán Hedvigé? Erről senkinek sem számolt be, és nem is tervezte, mivel édesapja biztosan szomorú lenne, mivel szülei minden Mardekáros értéknek az ellenkezőjét vallotta. Arra is emlékezett,hogy a Süveg figyelmeztette, hogy az almából csak azután szakítson keresse, ha az összes körtét megette már. Akkor még nem nagyon értette, de úgy érezte, hogy mostanra már ki tisztult előtte a rébusz jelentése, hogy a tiltotthoz csak akkor nyúljon, ha a szabadokkal már végzett, és nem csillapították étvágyát. Nem sűrűn fogad el utasításokat, de megígérte magának, hogy ezzel másképp tesz. - Patrónusod egy mamut, és bevallom ez engem is nagyon meglepett.
- Pedig igazán egyszerű az oka. Egy pszichológiai tény, hogy mindenki szereti a biztonság illúzióját, aminek leggyakoribb ábrázolási formája a nagy és erős testőr. Sajnos hiába vannak különcök, az agyunk alapjáratban egyféle módon működik. Én egy dementorral szemben használtam először az 'expecto patronum'-ot, és eléggé meg voltam ijedve. Flitwick professzor (aki szintén elcsodálkozott, mikor meséltem neki), azt mondta, hogy az első használat alkalmakkor bennünk lezajló érzések is közre játszhatnak. Így érthető, hogy nem egy... mittudomén... bagoly suhant elő a pálcámból... - minden szava csak úgy hanyagon oda volt dobálva édesapja elé, aki elgondolkodva hümmögött egyet mielőtt tovább folytatta.
- Akkor remélem, hogy most nem félsz, mivel szétszakadna a sátor egy mamuttól. - a gyenge viccen senki nem nevetett, még a mondója sem, és kínos csönd állt be, amit gyorsan meg is szakított egy tapsolással. - Na akkor fiam, itt az ideje, hogy megtudjuk, milyen a lelked igazi valója, mivel azt állati alakod mutatja meg legjobban...

A szavak után síri csend telepedett rájuk. Most valahogy az eső kopogása is eltompult és már nem érződött annyira éles zajnak. Az elején igen fura volt, és szinte vágytak mindketten arra, hogy megtörjék és elfelejtsék, de egyikük se mert szólalni. Nem egymás szemébe néztek, hanem egy-egy pontot bámultak megrögzötten és nem mozdultak. A merev testtartás kezdett egyre kényelmetlenebb lenni, de aztán egy csapásra átbillent a mérleg és fokozatosan élvezetessé vált ez az időszak. Vagyis élvezetessé vált volna, ha valami mazochistára utaló módon meg nem töri a csendet az idősebbik Dreenman.
- Nagyon fog fájni. - hangjában nem érződik semmiféle hangsúly, mintha azt jelentené be, hogy elmegy a boltba. A fiú látszólag nem reagál rá, de még ha mozdul is arcizma, ezt a másik amúgy sem láthatná, mivel a táskákhoz lépked, majd egy kis kotorászás után négy lepalackozott fiolát húz elő, és sorba leteszi őket az asztalra. Címke egyiken sincs. A fiú tekintetével a férfi mozdulatait követi, majd megállapodik a letett bájitalokra és akkor sem mozdul mikor újra elkezdi apja a beszédét:
- Feltételezem az átváltozástan tankönyveket már kiolvastad. A hetedik évfolyamosokét is. - erre csak egy 'hiszen ismersz...'-szerű motyogás volt a válasz - És még ezek mellett jó pár könyvet illetve beszámolót ami kapcsolatos témával. Mivel a politikában illetve varázslójogban is kényelmesen mozogsz, az se kerülte el a figyelmedet, hogy a bejegyzetlenek nem törvényesek, illegálisnak számítanak. - Errol hirtelen felhúzta a szemöldökét és teljesen ledöbbent a hallottakon. Már szólásra is nyitotta volna a száját, de megelőzték - Nagyapád azért tanulta meg, mert bajba keveredett Ázsiában, de ezt a történetet már ismered. Nekem azért tanította meg, mert akkor V... Vo... - látszott rajta, hogy gondolkodik vajon ki merje-e mondani a nevet, de végül egy diplomatikus megoldáshoz folyamodott - sötét erők kerültek hatalomra és jól jött ez a titok. Helyzetünk most is hasonló. Pedig azt szerettem volna, ha csak felnőtt mágusként kell megtanítalak erre. Ez annyira bizalmas, hogy még anyád és húgod sem tudja, miért is jöttünk el 'kirándulni'. Ezért megkérlek rá, hogy csak végszükség esetén használd, és ha valahol máshol gyakorolsz ne tedd felelőtlenül, ügyelj rá, hogy ne lásson meg senki. És ne bízz pusztán a szemedben. - Az atyai tanácsokra csak unott grimasz volt a válasz jelezve, hogy 'nem vagyok hülye'. Persze jól esik egy szülői szívnek azért, hogy elmondhatta amiket ő a legszükségesebbeknek ítél.
A komoly hangnem ezúttal vidámmá változott és újra visszatért a mosolygós id. Errol Dreenman.
- Ezennel az első óra kezdetét veszi. A legelső dolog a koncentrálás, ami minden varázslathoz elengedhetetlen. Tudnod kell mit szeretnél csinálni, és nem szabad bizonytalannak lenned. Készen kell állnod arra, hogy váratlanul fog történni minden, és a bizonytalanság - mint már említettem - csak negatív élményeket fog okozni. Határozottan kell nekiállni a feladatnak és egészen a végéig megőrizni azt. Csináld.
- Ennyi? - szaladt ki az ifjabb száján, ugyanis valami pontosabb instrukcióra várt.
- Miért, mit vársz még? - kérdezte szintén meglepődve apja.
- Valami pontosabb megfogalmazásra... - enyhe kérdő hanglejtéssel kiejtve.
- Mondom határozottság - jelentőségteljesen megnyomva az utolsó szót -, másrészt tudom, hogy akár magadtól is megtudnád tanulni, mivel olvastál annyit róla. És ebben te is biztos vagy, pusztán a tudatod megnyugtatása céljából vagyok itt. Naplórészleteket, levelezéseket találtál, amiben két animágus osztja meg tapasztalatait. Őszintén, te nem vagy egy hülye gyerek hál' Istennek, mi kell ennél több? - vonta fel szemöldökét, mire fia elejtett egy félmosolyt, majd behunyta a szemét és felidézett minden lényegeset amit a témáról tanult.
Behunyta a szemét és erősen koncentrált.

'Én mindvégig azt hittem, hogy egy gyönyörű macska leszek. És tessék! Nagyon sokáig nem értettem, hogy miért nincsen semmi eredmény. Aztán rájöttem. Mikor koncentráltam elképzeltem magam előtt a vélt alakomat. De ugye, mint tudjuk nagyon messze jártam az igazságtól. Ezért azt ajánlom neked, kedves, hogy ne képzelődj pusztán érezd magadban az erőt...'

Rémlett fel magában pár sor és szinte látta a könyv lapját, érezte a roxforti könyvtár jellegzetes illatát, ami annyira meg tudta nyugtatni érzékszerveit. Habár nem ez volt az egyedüli ilyen. Imádta még azt az illatot is ami a muglik által 'benzin'-nek nevezett folyadékból jön, de akármilyen vegyszer szagához hasonlóan viszonyult.
Próbálta kiverni a fejéből képzelődéseit és csak belsőjére fókuszált. Nem hallotta, ahogy apja elégedetten hümmögött ugyanis a változás első jele megmutatkozott: Barna haja foltokban fekete lett és szőre is felvette ezt a színt, de más nem történt. Legalább egy fél óráig erőlködött mielőtt kinyitotta szemeit, és hirtelen meg is lepődött a látványtól, mivel egy frissen odavarázsolt egész alakos tükör előtt állt. Észrevette a változásokat magán, és ahogy erőltette szemeit úgy látta, hogy pofacsontja is megnyúlt egy kicsit, némiképp előrefelé tartott és nem lefelé, de akárhogy hunyorgott, nézegette magát profilból, szemből, nem tudott rájönni, hogy ez a tükör torzítása, optika illúzió vagy egy jele az átváltozásnak. A rövid nézelődés után hirtelen megszólalt.
- Nem is fájt... - de gyorsan el is harapta a mondatot, mivel már sejtette, hogy miért. Formai átalakulás még nem következett be. Édesapja azonban nem törődött a buta kérdéssel.
- Majd fog... - csak ennyit tett hozzá és egy pöccintéssel felmelegítette a közben kihűlt kávét, ami még megmaradt a kannába, majd kitöltötte magának és fiának is kínálta, de ő visszautasította azt.
- Ez édeskevés... - becsmérelte saját magát, majd hátat fordított a tükörnek, hogy ne zavarja saját maga látványa. - Szerinted mi leszek... farkas?
Egy újabb hümmögés hallatszott mögüle, majd távolba révedő, nosztalgikus hangnemben szólalt meg az idősebbik Errol.
- Sok van belőled édesapám véréből. Ő volt ilyen... - ki hallatszott a hangsúlyból, hogy keresi a megfelelő szót, de miután rájött, hogy jelenleg nem találja azt, úgy tett, mintha befejezte volna a mondatot, és újba kezdett. - Az ő animágus alakja nagyon fura volt. Ő azt állította, hogy róka, de nagyobb volt annál. Termetesebb és kevésbé kecses. Inkább egy anorexiás farkasra hasonlított. - Ezt még a fiú is megmosolyogta - Habár kétségtelen, hogy vöröse már nem ezt idézte. Mivelhogy talpig rozsda színű volt, egy fehér folt sem látszódott rajta, ahogy az a normál egyedeknél... - mesélte lelkendezve.
A fiú ekkor jött rá, hogy valószínűleg szereti, ha nagyapa kerül szóba, mert valami úton módon, ő így pótolta az 'apa-fiú' kapcsolatot, amiből olyan kevés jutott neki. Saját magával próbálta elhitetni azt, hogy nagyon is jól megvoltak, pedig az igazat megvallva úgy különböztek, mint két tojás, és csak édesapja jelleme miatt nem voltak állandó veszekedések köztük. És ez most is így van, csak a szerep cserélődött meg. Errol külsejét nem számítva mindenben Roldon apró mása lehetett volna.
- Tényleg apa, miért nem lettél tanár? Azt mondtad, hogy mindig is tanár akartál lenni. - most jobban hasonlított egy kíváncsiskodó kisgyerekre, ami eléggé diszharmóniában volt nyurga testalkatával.
- Mert megismerkedtem anyáddal, és lett két szép gyerekem. Higgyétek el, hogy nem lett volna jó apa nélkül felnőnötök... - A fiúnak átfutott az agyán, hogy talán nem ez volt a legjobb kérdés, ezért gyorsan menthette ami menthető.
- Pedig van tehetséged hozzá. Jól elmagyaráztad az egész lényegét. - mondta barátian és próbált mosolyogni, amennyire tőle tellett. Úgy látszik édesapjának már ez is elég volt, mivel arcára őszinte boldogság ült ki.
- Köszönöm, fiam...

Skócia, december 27.

Hideg, hó, díszek, család, nyugalom. Sokáig ezzel a pár szóval le lehetett írni a karácsonyi ünnepeket. Az utóbbi évben azonban ez sokat változott. A legnagyobb viszolygást már nem a giccses karácsonyfák és a kötelező szociális tevékenységekbe való résztvevés váltotta ki. Sokkal inkább az jutott ilyenkor eszébe, hogy vajon lesz-e még normális a világ? A jelenlegi politikában sose foglalt állást, legalábbis nyíltan nem, de nem egyszer töprengett rajta, hogy vajon az a bizonyos ’Harry Potter’ elég lesz az egész sötét oldal ellen? Nagyon sokszor elképzelt már egy befolyásolatlan Mágiaügyi Minisztériumot. Persze, ez túlzott naivitás, mivel ilyen még békeidőkben sem létezik. Akkor fogalmazzunk úgy, hogy egy kevésbé befolyásoltat. Ha ez megoldódna, mire ő végez, valószínűleg elmenne a Godrik protectori szakára, hogy onnan felfelé íveljen a karrierje és a végzés után politikusként elhelyezkedjen a minisztériumba. Ki nem mondott álmát még nem adta fel: egyszer ő lesz a miniszter.
Ebből az ábrándozásából egy szivacslabda ébresztette fel, ami pont fejen kapta.
- Háhá! – kiabálta a kis Reneé – Úgyse tudsz eltalálni! – és már el is bújt az egyik fotel mögé.
Teljesen igaza volt, mivel Errolnak semmi kedve nem volt utánanyúlni a labdának, és eldobni.
- Most nem… - mondta halkan – nincs kedvem játszani… - az eddig oly lelkes húga most szomorú arccal bújt elő a fedezékéből
- Te mindig ilyen bánatos vagy! Mosolyogni is csak akkor láttalak, amikor neked lett a legjobb RBF-ed vagy mid az évfolyamon. – Egy berni pásztor ballagott be eközben a lakásban és fejével odadörgölőzött a fiú kezéhez, aki eleget téve a néma kérésnek simogatni kezdte, és a fülét vakargatni – Vele bezzeg játszol. – Errol erre mondani szeretett valamit, de aztán meg is gondolta magát, és kishúga is elsétált durcás arccal.
~Hál’ Istennek te nem a nagyapára ütöttél…~ Gondolatát egy félmosoly kísérte, ami rögtön lehervadt mikor könnyed, de gyors lépteket hallott a folyosóról. Felismerte benne édesanyját, és valahogy azt is kitalálta, hogy bosszús.
- Menjél innen ki! Nem mész ki, az anyád úristenit? – és hirtelen életre kelt egy papucs, ami finoman, de határozottan ütlegelni kezdte a kutya fejét, mire az gyorsan kiiszkolt. – Ha játszani szeretnél a kutyákkal akkor kint tedd! Elég nagy a bundájuk, ahhoz, hogy ne fázzanak, te meg fel tudsz öltözni, vagy ha kéred meleget varázsolok köréd, csak ne hozd őket be! – Szidta össze, mire csak egy néma bólintás volt a felelet. Errol átbandukolt a nappaliból saját szobájába, ahol lefeküdt a padlóra és a plafont bámulta. Az egyik pókot nézte, ami éppen hálószövésre készült. Lassan ereszkedett a plafonról, néha meg-meg állva, majd körülbelül a szoba felénél végérvényesen abbahagyta a lefelé menést és neki látott a hálónak.
-  Nagy lesz az komám, nem gondolod? – beszélt bele a levegőbe, majd megvonta a vállát és behunyta a szemét. Sok minden járt a fejében és arra gondolt, hogy ma nem fog semmi érdemlegeset csinálni, még olvasni sem, csak itt feküdni, és esetleg egyszer-kétszer megmozdul, ha a létfenntartásához, vagy komfortérzetéhez hiányzik valami. Ismét kinyitotta a szemét, és sapkája bojtjával kezdett játszani. Ujjai között csavargatta és hasonlók. Mikor már automatikussá vált ez, és úgy sem hibázta el a bojt pontos helyét, ha esetleg elejtette ismét lehunyta szemeit és elkezdett benne testet ölteni egy gondolat. Egy gondolat azzal kapcsolatban, amit az őszi szünet óta a legjelentősebb része az életének. És ez nem más, mint az animágia. És ami igazán bosszantotta, az, hogy még mindig nem tudta, mi a tényleges alakja, habár az biztos, hogy valamilyen fekete bundájú négylábú emlős.
~Talán egy kutya? Végtére is logikus lenne, hisz itthon csak kutyákkal vagyok körülvéve. Habár a jellemem azért nem egészen hasonlít az övékhez…~ Egy darabig, csak hagyta, hogy áradjanak a gondolatai mindenféle rendszer nélkül a fejében, egészen addig, míg meg nem merevedett fél másodpercre és nyitotta ki hirtelen a szemét. Egy hatalmas gondolat jutott eszébe, ami egy darabig macerás lesz (hacsak nincsen mázlija), de biztosan kifizetődő.
- Szóval eddig, csak a szőr az ami előjött. Meg talán egy kicsit hegyesedett a fülem és a szemfogam, de ezek elhanyagolhatóak. Ugyebár a levelezésből az derült ki, hogyha már tudjuk mivé fogunk változni egyre könnyebben megy, és átlépünk a formai átváltozás szintjére is. – pattant fel és oda-vissza járkálni kezdett ablaka és ajtaja közt, miközben hangosan magyarázott magának, és kezeivel is mutogatott. – Tehát, ha én végigpróbálom a lehetséges alakjaimat, akkor az egyiknél mindenképpen nagy előrelépést kell mutatnom ebben! – mosolyodott el. De ez a mosoly, egy hatalmas, őszinte, boldogságot sugárzó volt. Talán pont olyan, mint amit az RBF eredmények után láthatott húga. Mindenestre, ő ezt sem vette észre, hanem gondosan hozzálátott a próbálkozáshoz.
~Egy kutya vagyok… Egy fekete kutya…~ Egyre csak összpontosított, és érezni kezdte a szokásos érzést, azt a furcsa bizsergést, ahogy szőrszálai megsokasodnak és újak is kinőnek, de semmi mást, sőt ez a folyamat is, valahogy túlzottan hamar megállt. Nem értette miért?
~Ennyi lenne az egész?~ Húzta össze a szemöldökét és kirohant a folyosóra, ahol egy díszes keretű, régi tükör állt. Meglepődve tapasztalta, hogy még első próbálkozásánál is rosszabb lett az eredménye. És mikor már kezdett kétségbeesni, akkor jött rá, hogy ez bizonyára amiatt van, mert nem egy kutya az alakja. És ez meg is nyugtatta némiképp, mivel nagyon szégyellte volna magát, ha való jelleme egy kutyáéhoz hasonlatos lett volna, mert biztos becsülendő az is, de ő nem ilyen akart lenni, valahogy felsőbbrendűnek képzelte magát.
Egy hajszálnyit nyugodtabban, de még mindig fűtve az izgalomtól baktatott vissza a szobájába és ismét neki kezdett a koncentrálásnak.
~Farkas vagyok… Farkas vagyok…~ Azonban ezt hirtelen abba is hagyta és gondolkodó ábrázattal meredt előre.
- Vajon felveheti egy animágus a farkas alakját? Hisz ott vannak a vérfarkasok… - jó darabig töprengett ezen, és próbált visszaemlékezni arra, hogy mit tanult, olvasott ezekről a megvetett lényekről, akikkel neki személy szerint semmi baja nem volt, de talán csak azért, mert még egyel sem találkozott. Sajnos semmi érdemleges nem jutott eszébe, és előröl kezdte az egészet. Újra az a jellegzetes érzés, és igen, most tovább tart, már egészen biztos, hogy ez az alakja, teljesen így érzi…
Sajnos a megérzések nem mindig jók, alig lett jobb az eredmény az előzőtől, de most nem keseredett el, tudta, hogy már közelebb jár a megoldáshoz, és vajon mi szokott mindig egy lapon szerepelni a rókával? Vakuvillanás-szerűen ugrottak fel benne a szavak.

„Sok van belőled édesapám véréből. Ő volt ilyen...”
„Ő azt állította, hogy róka, de nagyobb volt annál. Termetesebb és kevésbé kecses. Inkább egy anorexiás farkasra hasonlított.”

~Hát persze! Egy róka vagyok!~ Lelkendezett és berobogott a tükör elől szobájába, olyan nagy zajjal, hogy édesapja kíváncsian nézett utána, vajon mit csinálhat, de meg is állt a kanyarba, ahonnan jól látta, és hallhatta fia ügyködését.
- Egy róka vagyok… Egy róka vagyok… - suttogta és közben nagyon erősen koncentrált, aminek meg is lett az eredménye.
Szőre nőni kezdett, befeketedett, majd egy bizonyos pontnál megállt… Úgy nézett ki, hogy végtére is ez sem hozott nagy sikert, talán mégsem hasonlít annyira nagyapjára? Ő azonban nem bizonytalanodott el annyira, mint édesapja, határozottan továbbfolytatta, és végül is neki lett igaza. Lábai zsugorodni kezdtek és egyre kecsesebb alakot öltöttek fel. Mindegyik végén egy apró mancs jelent meg, és hirtelen megnőtt, hegyes füle lelökte róla a sapkát. A lábai változása miatt rögtön elesett, de hiába koncentrált utána már, semmi sem történt.
Ott feküdt a padlón fekete szőrrel borítva, egy róka hátsólábaival és füléve, valamint fogsorával, nyelvével ugyanis kitapintotta, hogy az is eléggé megváltozott.
- Ez rohadtul fájt… - szisszent fel magában, majd hangokat hallott és rögtön a bejárati ajtó felé emelte tekintetét.
- Én megmondtam… - édesapja volt az és büszkén tekintett le fiára. – Jó kis taktikát választottál. Fogadd dicséretem. – azzal elballagott egy visszaváltoztató főzetért…