Az egyszerű fekete bakancs súlyos nyomot hagyott a kis tér aprólékos gonddal lenyírt gyepén. A sötét alak előbb lenéz, majd hátrafordul.
Aggodalmas mozdulat.
Mint, akinek van oka feltételezni, hogy követik.
És van oka feltételezni, hogy követik…
Az elmúlt hónapok pocsék bezártsággal teltek.
Az ódon kőfalakat már megkedvelte a köztük eltöltött átlagos hat év alatt. Az iskola kellemesen megszokottá vált a sok nyüzsgő tizenévessel körülvéve. És Ephramnak rá kellett döbbennie, hogy igenis boldog volt. Azt hitte ok nélkül gyűlölheti és megvetheti a társait. De nem. Az ember önmaga is generálhat okot a gyűlöletre, vagy reagálhat ekképpen egy másik ember tetteire.
De azok a diákok, akikkel együtt nőtt fel, még ha nem is szerette őket, akkor sem adtak okot efféle érzésekre.
Viszont, azok az emberek, akikkel az elmúlt hónapokat töltötte… nos, azok méltók az elviselhetetlen és tehetetlenséggel vegyült, ésszel is elbírált, nagybetűs gyűlöletre.
És ő végre kimozdulhatott közülük.
Bár ez még mindig nem igazán az volt, mint amire vágyott. Először is; az arcukba nevetve elmondani, hogy ő mindvégig a Szökevények oldalán állt. Másodszor; magához ölelni Jadát, majd pedig igen, utána Dakotát is. Sosem vágyott még ennyire rá, hogy láthassa az ikrek kevéssé kellemes felét. De még sosem volt ekkora a bizalom köztük. Ez nagyon más, mint a szerelem, ez talán valami testvériesség. Furcsa, mély barátság.
De még azért távolabb a végjáték. És neki továbbra is folytatnia kell a színjátékot. Nem feltűnősködni, viszont hazudni, csalni, lopni.
Belekeseredett már. Fájdalmas volt és fárasztó. Éjszaka nem mert aludni. A nappalokból lopott magának perceket eldugott folyosórészeken, falmélyedésekben. Nem beszélgetett senkivel. De szerencsére nem is kellett, mert minden eddiginél ingerültebb volt. És minden egyes nap, mikor egy ismerős a Jadával töltött múltból elment mellette, azt kívánta, bárcsak a másik ne hinné őt árulónak. Bárcsak megmagyarázhatná. Bárcsak hozzá szólhatna. Már kevésbé lenne magányos…
Mindegy ez is a lehetősége egy kicsit a kiszabadulásnak. Bár bizonyos volt benne, hogy figyelik. Minden egyes lépését. Még azt sem zárta ki, hogy sejtik a hazugságait…
Talán azért küldték ide, hogy megöljék…
Nem ez túl körültekintő lenne. Nem csendben intézik a dolgaikat. Előbb megkínoznák, aztán megölnék Jadát, majd őt.
De akkor mi lehet a célja az itt létének. Semmi konkrétumot nem mondtak. Csak annyit, hogy felderítés, információszerzés. Különítményes feladatként; őrzés. De nincs itt semmi.
Ismét körülnéz. Úgy fél másodpercenként ismétli ezt a mozdulatsort. Pálcáját görcsösen szorítja. Már elzsibbadtak az ujjai. De ez az élete most. Ezt vállalta.
Fellép néhányat a szürke lépcsőfokokon. Majd betolja maga előtt a nehéz faajtót. Egész csöndes. De még így is meglepő, hogy az oltár előtt térdelő alak nem hallott semmit.
Talán ez maga a csapda.
Lép néhányat előre.
Ismerős alak.
Vékony lány, de szép, olyan ismerős, ahogy barna haja lazán omlik a vállára.
- Jada – Suttogja Ephram alig hallhatóan, miközben szíve vadul dobog mellkasában. Még érez, még létezik a szíve és ez egy pillanatra megnyugtatja, ahogy még gyorsabb lépéseket tesz előre.
Már nem olyan óvatos, biztos a dolgában. Alig várja, hogy a lányt átölelhesse.
De aztán hirtelen megtorpan.
És mikor az alakhoz ér, csak felrántja a földről, kezét szájára szorítja, pálcáját oldalának nyomja.
Csapda.
Bár az alak így is ismerős. Egy szökevény.
- Ki küldött ide? Miért vagy itt? – Végigtapogatja a lányt, hogy megtalálja a pálcáját, közben szorosan fogja. Úgy, ahogy Jadát tartotta… Iszonytatóan hiányzik neki a lány érintése…
Aztán a padlóra löki.
Védtelen lány. Egy kiszolgáltatott mardekáros, akit bár látásból ismert, sosem beszélt vele. Őket az Elena féle izgalmasabb lányok, sokkal inkább vonzották…
- Én különítményes vagyok, te szökevény! Tudod valamivel igazolni, hogy te vagy Arawyn Rockwood?