-Saulus-
Lágyan koppan a keményre vulkanizált gumi a mankó végén minden egyes lépéssel, visszhang nélkül a vékony kacifántosan, régi idők architektúrájának emléket állítva kanyargó kis utcácska falai között. A falu éjjeli csendjében csak saját lélegzetemet hallom, ahogy a központ felé haladok. Még érzem számban a meleg tea ízét, fejemben kóborló foszlányait a fonogramról játszódó zenének, régi időkről mesélő öreg ajkak szavait. Csak egy rutinvizsgálat volt, pár gyógyszer átadása, fél óra se lett volna, azonban amikor megláttam azokat a kékből szürkére homályosult szemeket, a bennük tükröződő magányt, nem tudtam nemet mondani a teának, a beszélgetésnek.
Haza hoppanálhattam volna, de a hűvös éjjeli levegő és a lámpafény csalogatóan hatott a meleg, halovány szoba álmosító hatása után, egy élet alkonyának ízét megérezve szükségem volt arra az iróniára, amit csak egy tipikusan mugli gyártású tárgy hangja adhat régi módú, varázslókhoz elválaszthatatlanul kötött hangulatú helyen. Felvillanyoztak a sötét árnyak, a sejtelmes csend, a veszély lágy ígérete. Nem kéne ilyenkor erre járkálnom, ki tudja ki mással osztozok a felém magasodó házak erdején, de ki tudja, lehet megállom a helyemet a farkasok ellen. Kis mosoly húzódik a számra.
És lás csodát, lámpafényes mezőn, vérvirágokkal meghintve várnak, farkasok, vadászok, hívd őket bárhogy, előttük a préda vonagló vöröse. Annyira a gondolataimba merültem, nem is hallottam beszédüket, meggondolatlanul léptem elő erősebb kanyar mögül a gyomorfacsaró látványra. A belsőségek sajátos émelyítő szagával kevert meleg gőz csapja meg orromat, a még élő ember látványa, ahogy kínban fetrengő húscafattá redukálták, csupán saját szenvedésének avatárjává, az elhaló nyögése, ami túlzeng minden hangot és csendet ebben a pillanatban, túl sok.
Tekintetemet elkapom mielőtt megszédülve esnek össze, mankómra szorítok, és a körülötte állókra pillantok. Két férfi, egy nő és egy kölyök, üres, unott tekintettel bámulják, se ölés öröme, se kín undora, csak üzletember unott tekintete, ahogy pergament teleíró bűvölt pennára vár. Senki nem segít neki véget vetni szenvedésének, se halállal, se gyógyítással.
Undorító ember alatti férgek.
Pálcámat rántanám, de egyik férfivel találkozik a tekintetünk, és inkább ráharapok ajkamra. Nem. Az én dühömnél fontosabb a férfi élete és szenvedése. Túlerőben vannak, és már elvesztettem a meglepetés erejét. Ezt a harcot a szavak mezejére kell terelnem. Hátha, még ha nem is valószínű tévedek velük kapcsolatban, és ez az egész csak egy félreértés és a tehetetlen sokk hatása. Ugyan, ennyire hiszékeny még én sem vagyok.
Felemelem a mankómat, elég gyorsan kapkodom lábaimat feléjük, hogy ne legyen szükségem támaszra, visz a lendület és az akarat, több erő és önbizalom van így lépteimben.
„Elnézést! Uraim, és Hölgyem! Medimágus vagyok, kérem, hadd segítsek!” Talán ha elég erősen hiszek a naiv ötletben, hogy simán átengedik nekem szerencsétlen férfit meg is történik. A realistább verzió, hogy mellette végzem pillanatok múlva kínlódva, de nem fordíthatok hátat neki, képtelen vagyok rá.